Izgalmas látogatás az Olympic Nemzeti Parkba

MIVEL az Olimposz hegy közelében nőttem fel Dél-Európában, természetes kíváncsiság fogott el azzal a több ezer kilométerrel távolabb fekvő félszigetnek a fenséges tulajdonságaival kapcsolatban, amely Észak-Amerika peremén benyúlik a Csendes-óceánba. Az egyik barátom mesélt arról, hogy azon a távoli területen, az Amazonastól 8000 kilométerre északnyugatra, esőerdők vannak, és ez igencsak felcsigázta az érdeklődésemet az Olympic Nemzeti Park iránt.

Mielőtt elmentünk az Egyesült Államoknak erre az északnyugati csücskére, mely Washington államban található, egy kis kutatást végeztem. Kiderült, hogy ebben a 350 000 hektáros parkban elképesztően sok természeti csoda létezik. Itt, ahol a Csendes-óceán felől érkező pára beborítja a partvonalat és az erdőhatárt, óriási fák, csipkézett tengerpart, valamint a föld egyik legnedvesebb éghajlata fedezhető fel. A park magas hegyeit hókorona díszíti, lassan mozgó gleccserek húzódnak rajtuk, az esőerdő pedig oly sejtelmes és sötét, mint az Amazonas vidékének valamelyik esőerdője.

1788-ban egy angol kapitány nevezte el a mitikus görög istenek legendás lakóhelyéről a 2500 méteres magasságot majdhogynem elérő legmagasabb hegyet Olympusnak. Ennek az érintetlen területnek a megőrzéséért hozták létre 1938-ban az Olympic Nemzeti Parkot.

Esőerdők Észak-Amerikában?

Egy szép őszi reggelen Mike, egy idevalósi férfi, aki az idegenvezetőnk volt, várt rám és a feleségemre a park látogatóközpontjában, Port Angelesben. Ez a magas, vállas férfi büszkén mutogatja a hozzánk hasonló látogatóknak az esőerdő kincseit. „ Az Olympic Nemzeti Park igazi látványosságainak talán az esőerdők számítanak — áradozott. — Általában a trópusi erdőket szokták esőerdőnek hívni. A mérsékelt övi esőerdők közül a mi erdeink a legkisebb kiterjedésűek.” Amikor megkérdezem, hogy mégis miért tekintik esőerdőnek ezt az erdőt, Mike már mondja is az adatokat: Az erdőket az Olympic-hegység nyugati lejtőire zúduló, szokatlanul nagy esőzések táplálják, mely miatt a part mentén évente körülbelül 2000 milliméter csapadék hull, míg az előhegységek folyóvölgyeiben 4000 milliméter, vagy még ennél is több. Az esőerdők legnagyobb része három völgyben található: a Hoh-, a Queets- és a Quinault-folyók völgyében.

Az erdő talajszintjét beborító közel félméteres avarban a lépésünk zaja teljesen eltompul. A fák szorosan egymáshoz simulnak, és ezért nem fúj az erdőben a szél; itt még az oly gyakori eső is egy fajta zöld ködként szitál. A napsugarak csak kis, elmosódott foltokban érnek el bennünket az erdő talajszintjén. A leglágyabb madárdal is harsány csicsergésnek tűnik, az időnként felbukkanó vapitik pedig barna kísértetekként suhannak el a moha borította fatörzsek között.

Ahol a fák más fákból hajtanak ki

A vastag avarrétegben a magok csak ritkán tudnak kicsírázni, és ezért az erdő legnagyobb fáinak a többsége csemetenevelő fatörzsekből hajt ki. Ezek kidőlt, korhadó fák, melyek a rájuk hulló magok bőkezű vendéglátói. Nem szokatlan látvány, hogy néhány nagy fa egy sorban nő egy kidőlt óriás mentén. A csemetenevelő fatörzsek nagy száma miatt néha fákból álló oszlopsorok jelennek meg, mintha csak gondos tervezéssel ültették volna őket.

Hátunk mögött hagyva a sík terep ösvényeit, felmászunk az Olympic-hegység hegyoldalain, ahol az erdő megváltozik: itt már a rekordméretű vöröstobozú jegenyefenyő és a kéttűs jegenyefenyő birodalmába érünk. Az Olympus-hegy oldalain 7 gleccser húzódik, melyek helyenként elérik a 300 méteres vastagságot. Ezen a vidéken több mint 50 gleccser van.

Csipkézett hegyormok és gleccser borította kőzetgátak

A kimerítő hegymászásban elégetett kalóriákat pótolni kellett, ezért másnap egy kiadós reggelivel kezdtük a napot egy Port Angeles-i vendéglőben. Barátságos pincérnőnk, Arlene, nem rajong az esőért, a hóért viszont annál inkább. Azt bizonygatta, hogy ha nem megyünk még feljebb, a park keleti, hófedte lejtői felé, akkor nem is látjuk az Olympic park igazi csodáit.

Amint a Port Angelestől keletre vezető úton haladtunk a Deer park felé, nem telt bele sok idő, és egy igen meredek, kikövezetlen útra értünk, ahol egymást követték a hajtűkanyarok. Erőfeszítéseink jutalmául csodálatos panoráma tárult elénk északi és déli irányban a Juan de Fuca-szoroson túl elterülő Vancouver-szigetre, valamint az Olympic-hegység magasztos, jeges szívére. A havasi réteken sok vapitit, valamint néhány törékeny szépségű növényt láttunk, melyek sehol máshol nem nőnek, csak itt — ilyen növények például a bors harangvirág és a Flett-ibolya.

Ezután a Hurricane-hátsághoz mentünk. Nem nehéz megérteni, hogy az ide vezető út miért oly közkedvelt hegyi országút a parkban. Ez a jó minőségű út a park látogatóközpontja közeléből indul, és 1755 méteres magasságban ér véget, ahol virágzó rétek borítják az Olympic-hegység szegélyét. Innen a hegység dél felé terjeszkedik, és havas csúcsok és gleccserek váltakoznak, melyek a hegyek közötti völgyeket töltik ki. Miközben a tájat pásztáztuk, nyugat felől felhőtömegek gyűltek össze.

Az első havasi kakasmandikók akkor nyílnak, amikor a hó visszahúzódik a rétekről. Az ezt követő három hónapban színes virágok tarkítják a vidéket. Kósza vapitiket lehet látni a fenséges hegyek előtt, néha pedig havasi kecskéket, amint az autóút felett kapaszkodnak a meredek szirteken.

A Csendes-óceán morajló hullámverése

A nemzeti park legjobb tengerparti fürdőhelyeire inkább hegymászással lehet eljutni, mintsem autóval. A keleten fekvő Forks városából indulva az erdőkön át olyan fürdőhelyekhez értünk, amelyek egyébként dagálytócsák, és amelyek tele vannak végtelenül lenyűgöző tengeri élőlényekkel. A Teahwhit-hegyfokon átjutva rátaláltunk az Óriások temetőjére, a partnak egy olyan részére, ahol eldeformálódott kőképződmények hevernek szanaszét, melyeken a nekik csapódó, hatalmas csendes-óceáni hullámok tajtékot hányva törnek meg. Az ezeken a partokon növő fákat szinte vízszintessé hajlították a tenger felől állandóan fújó szelek. Amint a viharos szélben a tengerparton sétálunk, csodaszép formájú uszadék fák és simára csiszolt kövek vesznek minket körül.

Az Olympic Nemzeti Parkban láthattuk az érintetlen természetet, és hatalmába kerített minket az időtlenség érzése — ezt az élményt sohasem fogjuk elfelejteni. A park félelemmel vegyes tiszteletet keltett bennünk a Teremtő iránt, „a kinek kezében vannak a földnek mélységei, és a hegyeknek magasságai is az övéi. A kié a tenger, és ő alkotta is azt, és a szárazföldet is az ő kezei formálták” (Zsoltárok 95:4, 5). (Beküldött cikk.)

[Bekeretezett rész a 25. oldalon]

Miért esik itt olyan sok eső?

  A Csendes-óceán partja mentén egy meleg áramlatból nedves légtömegek keletkeznek, melyek a szárazföld belseje felé haladnak. Ezek a légtömegek kénytelenek felemelkedni, mivel az Olympic-hegység magas akadályként tornyosul előttük. Miközben a légtömegek felemelkednek, lehűlnek, és a bennük lévő nedvesség nagy mennyiségű esővé, illetve hóvá sűrűsödik. Ezért a hegység nyugati oldalán évente több mint 3500 milliméter csapadék is hullhat. Az Olympus-hegyre mintegy 5000 milliméter csapadék hull főleg hó formájában. A keleti oldal azonban esőárnyékos területként ismert, hiszen teljesen száraz marad.

[Térkép a 22. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

CSENDES-ÓCEÁN

KANADA

USA

  OLYMPIC NEMZETI PARK

[Képek a 23. oldalon]

A gleccser borította Olympus-hegy a Hoh esőerdő felé lejt

[Kép a 23. oldalon]

A Home-tó a Dungeness-folyó völgyének a bejáratánál található

[Képek a 24. oldalon]

Havasi rétek, ahol sok vapiti és különleges növények élnek, például a Flett-ibolya

[Kép a 24., 25. oldalon]

Csendes-óceáni part a Kalaloch nevű fürdőhelynél

[Kép a 25. oldalon]

A Soleduc-vízesés

[Kép a 25. oldalon]

Uszadék fa a Rialto nevű fürdőhely mentén