’Megemlékezett Teremtőjéről ifjúsága idején’
„ADRIAN mindig a szokásosnál több szülői figyelmet vont magára — mondta az édesapja. — Négyéves korában a fának vezette a család autóját, ezáltal mindenki elkésett a gyülekezeti összejövetelről. Ötévesen több tucat békát gyűjtött és behozta őket a házba. Napokba telt, mire megszabadultunk tőlük. Úgy éreztük magunkat, mint az egyiptomiak egyik családja a Bibliában említett békacsapás idején.
Amikor tizenegy éves volt, a főút mentén talált három mosómedvekölyköt és az iskolatáskájában bevitte az iskolába. Amikor a tanár bejött, az osztályban nagy felfordulás volt — a gyerekek Adrian iskolatáskája köré tömörültek és izgatottan fecsegtek. A tanár belenézett a táskába, meglátta a mosómedvéket, majd kocsival elvitte őt a kisállataival együtt egy olyan létesítményhez, amely bevette az árva állatokat. Adrian sírt arra gondolván, hogy elveszíti a kölyköket, de miután körbevitték a létesítményben és látta, hogy megfelelően törődnek a rókakölykökkel és más árvákkal, otthagyta a mosómedvéit.”
Az édesapja így folytatta: „Adrian nem volt rossz fiú. Csak meglehetősen nyüzsgő. Élénk fantáziája volt, amitől érdekes volt az élet.”
Adrian édesanyja egy másik oldalára mutatott rá — arra, hogy családcentrikus, otthonülő és nagyon szeretetre méltó fiú volt. Így meséli: „Az iskolában a gyerekek úgy jellemezték, hogy olyan személy, aki soha senkit se bántana meg. Az osztályában az egyik kislány szellemileg visszamaradott, de nem fogyatékos volt. Adriannel együtt ő is iskolabusszal járt. A többi gyerek kicsúfolta őt, de a kislány édesanyja elmondta nekünk, hogy Adrian mindig tisztelettel és különleges kedvességgel bánt a lányával. Volt benne komolyság — nagyon figyelmes, mély érzésekkel teli fiú volt, aki nem gyakran fejezte ki ezeket. De amikor megtette, meglepetést okozott a megjegyzésekkel, melyek a dolgok velejébe vágtak.”
Fia értékelését így fejezte be: „Betegsége hamar éretté tette őt és mélyebb szellemiséget idézett elő benne.”
Hajthatatlan volt — nem fogadott el vért!
A betegsége? Igen. 1993 márciusában kezdődött, amikor Adrian tizennégy éves volt. Egy gyorsan növekvő daganatot találtak a gyomrában. Az orvosok biopsziát akartak végezni, de féltek a rendkívül erős vérzéstől és azt mondták, hogy szüksége lehet vérátömlesztésre. Adrian tiltakozott. Hajthatatlan volt. Könnyes szemmel ezt mondta: „Egyszerűen nem tudnám elviselni, ha kapnék vért.” Ő és a családja Jehova Tanúi, akik a 3Mózes 17:10–12-ben és a Cselekedetek 15:28, 29-ben feljegyzett bibliai indokok alapján visszautasítják a vérátömlesztést.
Miközben Adrian a St. John’s-i, új-fundlandi Dr. Charles A. Janeway Gyermekegészségügyi Központban biopsziára várt — hogy azt vér nélkül végezzék el —, dr. Lawrence Jardine, onkológus megkérte őt, hogy nyilatkozzon a vérkérdésről.
„Nézze — mondta Adrian —, nem lényeges, hogy a szüleim Jehova Tanúi-e vagy sem. Akkor sem fogadok el vért.”
Dr. Jardine megkérdezte: „Tisztában vagy azzal, hogy meg is halhatsz, ha nem fogadsz el vérátömlesztést?”
„Igen.”
„És kész vagy ezt megtenni?”
„Ha ennek kell megtörténni.”
Az édesanyja, aki szintén jelen volt, ezt kérdezte: „Miért így foglalsz állást?”
Adrian így válaszolt: „Anyu, nem jó csere engedetlenkedni Istennek és meghosszabbítani most néhány évvel az életemet, azután meg az Isten iránti engedetlenségem miatt kihagyni a feltámadást és az ő paradicsomi földjén az örök életet — ez nem éppen szerencsés!” (Zsoltárok 37:10, 11; Példabeszédek 2:21, 22.)
Március 18-án végezték el a biopsziát. Ez kimutatta, hogy Adriannek nagy nyirokcsomó-daganata van. Az ezt követő csontvelő-biopszia megerősítette azt, amitől féltek, hogy leukémia fejlődött ki nála. Dr. Jardine ekkor elmagyarázta, hogy Adrian esetleges életben maradásának egyetlen módja, ha vérátömlesztéssel járó, nagyon intenzív kemoterápiás programban részesül. Adrian azonban még mindig visszautasította a vérátömlesztést. A kemoterápiát elkezdték vérátömlesztések nélkül.
Csakhogy most, az alkalmazott kezelés kritikus szakaszánál félő volt, hogy a Gyermekjóléti Minisztérium esetleg közbelép és megszerzi a felügyelethez szükséges bírósági végzést, illetve a vérátömlesztések adására vonatkozó hatalmat. A törvény engedélyezte, hogy bárki, aki 16 éves vagy annál idősebb, saját maga döntsön a kezelése felől. A 16 éven aluliak csak úgy rendelkezhettek ezzel a joggal, ha érett kiskorúak közé sorolták őket.
Új-fundland Legfelsőbb Bíróságán
Tehát július 18-án, vasárnap reggel a Gyermekjólét helyettes igazgatója valóban eljárást indított, hogy megszerezze a felügyeletet. Adrian képviseletére gyorsan egy kiváló, nagyra becsült ügyvédet fogadtak, a St. John’s-i (Új-fundland) David C. Day királyi tanácsost. Ugyanaznap délután fél négykor Robert Wells bíró elnökletével Új-fundland Legfelsőbb Bírósága összeült.
A délutáni ülésszak alatt dr. Jardine egyértelműen tisztázta a bíró előtt, hogy Adriant olyan érett kiskorúnak tekinti, aki mély meggyőződéséből fakadóan ellenzi a vér alkalmazását, és hogy ő, dr. Jardine megígérte Adriannek, hogy egyik kezelésben sem alkalmaz vérátömlesztést. Wells bíró megkérdezte az orvost, hogy amennyiben a bírósági végzés a vérátömlesztés mellett szól, beadná-e azt? Dr. Jardine így válaszolt: „Nem, én személy szerint nem tenném.” Megemlítette, hogy Adrian úgy érzi, ezzel az örök életével kapcsolatos bibliai reményét fenyegetik. Ennek a kiváló orvosnak az őszinte tanúbizonysága bámulatos, s ugyanakkor szívet melengető volt, és örömkönnyeket csalt Adrian szüleinek szemébe.
„Kérem, tartsanak tiszteletben engem és a kívánságaimat”
Amikor a bíróság július 19-én, hétfőn újra összeült, David Day benyújtotta annak az eskü alatt tett írásos nyilatkozatnak a példányait, melyet Adrian — aki túl beteg volt ahhoz, hogy megjelenjen a bíróságon — készített és írt alá, kifejezve saját kívánságait rákos betegségének vér, illetve vérkészítmények nélküli kezelésére vonatkozóan. Ebben Adrian ezt mondta:
„Sokat gondolkodik az ember, amikor beteg, és ha valaki rákos beteg, akkor tudja, hogy meghalhat és gondolkodik arról . . . Nem fogok beleegyezni a vér beadásába, és nem fogom engedni, hogy alkalmazzák; kizárt dolog. Tudom, hogy meg is halhatok, ha nem alkalmaznak vért. De ez a döntésem. Senki sem beszélt rá erre. Nagyon bízom dr. Jardine-ban. Hiszek abban, hogy szavatartó ember. Azt mondja, hogy intenzív kezelést ad úgy, hogy egyáltalán nem alkalmaz vért. Elmondta a kockázatokat. Megértem azokat. Tudok a legrosszabbról is . . . Úgy érzem, hogy ha bármennyi vért kapnék, az olyan lenne, mintha megerőszakolnának és molesztálnák a testemet. Nem kell a testem, ha ez megtörténik. Ezt nem élném túl. Nem akarok semmilyen kezelést, ha vért fognak alkalmazni, még a lehetőségét sem akarom. Szembe fogok szállni a vér alkalmazásával.” Adrian eskü alatt tett írásos nyilatkozata ezzel a kéréssel végződött: „Kérem, tartsanak tiszteletben engem és a kívánságaimat.”
A kihallgatás alatt Adriannek végig a kórtermében kellett feküdnie, és nagyon kedves volt Wells bírótól, hogy elment hozzá, hogy David Day jelenlétében meglátogassa. Erről a beszélgetésről adott beszámolójában Day úr említést tett Adriannek a témával kapcsolatban a bíróhoz intézett érdekfeszítő és lenyűgöző megjegyzéseiről, melyek lényegében ezek voltak: „Tudom, hogy nagyon beteg vagyok, és tudom, hogy meg is halhatok. Néhány orvos azt mondja, hogy a vér segíteni fog. Szerintem nem, az összes veszéllyel együtt, melyekről olvastam. Akár segít, akár nem, a hitem ellenzi a vért. Tartsák tiszteletben a hitemet és akkor engem is tisztelni fognak. Ha nem tartják tiszteletben a hitemet, úgy érzem, meggyaláznak. Ha tényleg tisztelik a hitemet, méltósággal tudok szembenézni a betegségemmel. A hit majdnem minden, amim van, és most ez a legfontosabb dolog, amire szükségem van, hogy segítsen küzdenem a betegség ellen.”
Day úrnak volt néhány saját hozzáfűznivalója Adrianről: „Olyan védenc volt, aki képes volt türelmesen, sztoikusan és bátran kezelni kritikus betegségét. Elszántság volt a szemében; kevesebb bizalom csengett a hangjában, mint amennyivel valójában rendelkezett; bátorság volt a viselkedésében. Mindenekelőtt szavai és testbeszéde megingathatatlan hitet közöltek velem. Jellemző vonása volt a hit. A megalkuvást nem ismerő betegsége megkívánta tőle, hogy hidakat építsen a fiatalkori álmok és a felnőttkori valóság közé. A hit segített neki ezt megtenni . . . Határozottan őszinte és — véleményem szerint — megbízható volt . . . Éberen figyeltem, hogy vajon a szülei [erőszakolták-e rá] az orvosi kezelése során használandó vérrel szembeni ellenállásukat . . . Meggyőződtem róla, [hogy] saját nézetével élt, amikor kifejtette a vér nélküli orvosi kezelésről szóló kívánságát.”
Egy másik alkalommal Day úr azt a megjegyzést tette Adrian hitnézeteire, hogy „azok drágábbak voltak neki, mint maga az élet”, majd hozzátette: „Ez a kitartó fiatalember, aki ilyen problémákkal néz szembe, azt az érzést kelti bennem, hogy az életem összes baja mind semmi. Adrian örökre bevésődik az emlékezetembe. Végtelenül bátor, éleslátással rendelkező és intelligens érett kiskorú.”
A döntés — Adrian érett kiskorú
Július 19-én, hétfőn befejeződött a kihallgatás, és Wells bíró benyújtotta a döntését, amelyet később az 1993. szeptember 30-i Human Rights Law Journal-ban adtak közre. A kivonat a következő:
„A következő okokból a Gyermekjólét igazgatójának kérelmeit elutasítom; a gyermeknek nincs szüksége védelemre; a vér vagy vérkészítmények alkalmazása abból a célból, hogy vérátömlesztésként vagy injekcióként alkalmazzák, nem bizonyult lényegesnek, és ezen eset különleges körülményeire való tekintettel ártalmasak lehetnek.
Hacsak a körülményekben beálló változás nem tesz szükségessé egy további végzést, kezelésében megtiltom a vér és vérkészítmények alkalmazását; valamint a fiút érett kiskorúnak jelentem ki, akinek tiszteletben kell tartani arra vonatkozó kívánságát, hogy vér és vérkészítmények nélküli kezelést kapjon . . .
Az nem kérdéses, hogy ez a »fiatalember« nagyon bátor. Véleményem szerint szerető és törődő család támogatását élvezi, és úgy vélem, hogy nagyon bátran néz szembe a szenvedésével. Vallási nézetének részét képezi az, hogy számára helytelen a vérkészítmények alkalmazása azáltal, hogy bevezessék a testébe bármilyen célból . . . Abban az előnyös helyzetben volt részem, hogy olvashattam azt az eskü alatt tett írásos nyilatkozatot, melyet A. tegnap készített; hallhattam az édesanyját, aki tanúvallomást tett, valamint beszélhettem magával A.-val.
Meg vagyok győződve afelől, hogy teljes szívével hiszi, hogy helytelen lenne vért elfogadnia, valamint arról, hogy ilyen körülmények között, amelyekről beszélünk, a vér elfogadásának kényszerítése testének, személyes szférájának és egész lényének megsértése lenne, oly mértékben, hogy az súlyosan befolyásolná az erejét és azt a képességét, hogy megbirkózzon borzasztó megpróbáltatásával, melyen keresztül kell mennie, bármi legyen is a kimenetel.
Egyetértek azzal, hogy az orvos ésszerű dolgot állított, amikor azt mondta, hogy a betegnek együttműködő és pozitív kedélyállapotban kell lennie a kemoterápiát és más, rák elleni kezeléseket illetően annak érdekében, hogy a sikerre legyen valami remény, valódi remény, és hogy az a beteg, akire rákényszerítenek valamit legmélyebben őrzött hitnézeteivel szemben, olyan beteg lenne, akinek drasztikusan csökkenne a kezelésre vonatkozó alkalmassága . . .
Úgy gondolom, hogy ami A.-val történt, olyannyira éretté tette őt, ami elképzelhetetlen lenne egy 15 éves fiatalról, aki nem néz szembe és nem él azzal, amivel ő él, és amivel neki kell szembenéznie és szembe is néz. Véleményem szerint az ő tapasztalata a legrosszabb, amire gondolni tudok, és gyanítom, hogy az egyik dolog, ami élteti őt és a családját, az a hitük. Úgy vélem, hogy ami A.-val történt, az olyan éretté tette őt, ami felülmúl minden normális várakozást vagy 15 éves korban látható érettséget. Szerintem ez a fiú, akivel ma reggel beszéltem, tragikus tapasztalata következtében nagyon különbözik egy szokásos 15 évestől.
Véleményem szerint elég érett ahhoz, hogy kifejezze meggyőző véleményét, és ő ki is fejezte azt nekem . . . Arról is meg vagyok győződve, hogy helyénvaló . . . figyelembe vennem a kívánságait, és így is teszek. Az a kívánsága, hogy ne adjanak be vérkészítményeket, és én arról is meg vagyok győződve, hogy ha ezt a kérést ennek a Bíróságnak a döntése értelmében az igazgató valamilyen módon elutasítaná, ez [a beteg] legjobb érdekeit nyilvánvalóan, illetve a szó igazi értelmében sértené . . . Továbbá, ha valóban meg kell adnia magát ennek a betegségnek — és ez nagyon valószínű —, akkor olyan elmeállapotban tenné, amely — figyelembe véve vallásos nézeteit — nagyon szomorú, nagyon szerencsétlen és egyáltalán nemkívánatos dolog lenne. Mindezeket a dolgokat figyelembe veszem . . .
Mindezen körülmények között úgy érzem, helyénvaló megtagadnom A. kezelésében a vérkészítmények alkalmazására vonatkozó kérelmet.”
Adrian üzenete Wells bírónak
Rendkívül megfontolt üzenet volt, amit ez a fiatal fiú — aki tudta, hogy meghal — Robert Wells bírónak küldött, melyet David Day úr tolmácsolt és a következőképpen szól: „Azt hiszem, hanyag lennék, ha a védencem nevében — akivel nagyon röviden beszéltem, miután ön elhagyta ma a kórházat — nem köszönném meg szíve mélyéről, mely nagyon nagy szív, hogy gyorsan intézte az ügyet, érzékenységgel és páratlan becsületességgel. Végtelenül hálás önnek, bíró úr, és szeretném, ha ezt jegyzőkönyvbe vennék. Köszönöm.”
Adrian édesanyja elmondja a történet záróeseményeit.
„A tárgyalás után Adrian megkérdezte dr. Jardine-t: »Mennyi időm van még hátra?« Az orvos így válaszolt: »Egy vagy két hét.« Láttam, hogy a fiam szeméből egy könnycsepp hullott ki, mely szorosan összecsukott szemhéja közül préselődött ki. Odamentem, hogy átkaroljam, majd ezt mondta: »Ne, Anyu. Imádkozom.« Néhány perc múlva megkérdeztem: »Hogy viseled ezt, Adrian?« »Anyu, mindenféleképpen élni fogok, még ha meghalok is. És ha csak két hetem van hátra az életből, akkor élvezni akarom azt. Tehát, vidámnak kell lenned.«
Meg akarta látogatni az Őr Torony georgetowni (Kanada) fiókhivatalát. Meg is tette. Az egyik pajtásával úszott az ottani medencében. Elment a Blue Jays baseballcsapat egyik mérkőzésére, és lefényképeztette magát néhány játékossal. És ami a legfontosabb, szívében átadta magát Jehova Isten szolgálatára, és vízben való bemerítkezéssel szimbolizálni is kívánta ezt. Ekkorra az állapota rosszabbodott, újra a kórházban volt, és többé már nem tudta azt elhagyni. Így a nővérek kedvesen elrendezték neki, hogy használhassa a fizikoterápiás kezelőben az egyik rozsdamentes acélkádat. Szeptember 12-én keresztelkedett meg; majd másnap, szeptember 13-án elhunyt.
Az ő temetése volt a legnagyobb, ami a ravatalozóban valaha is volt — nővérek, orvosok, betegek szülei, osztálytársak, szomszédok, valamint sok szellemi testvére és testvérnője a gyülekezetéből és más gyülekezetekből. Mi, szülők azelőtt nem vettük észre mindazon csodálatos tulajdonságait, melyek nyilvánvalóvá váltak a fiunkban, ahogy kitartott sok próbáján át, vagy a kedvességet és komolyságot, amely fejlődő keresztény személyiségének volt a része. Az ihletett zsoltáros ezt mondta: »az Úrnak örökségei a fiak.« Kétségkívül az volt ő is, és örömmel nézünk elébe annak, hogy találkozzunk vele Jehova igazságos új világában, amelynek most már hamarosan meg kell valósulnia egy paradicsomi földön.” (Zsoltárok 127:3, Károli, 1868; Jakab 1:2, 3.)
Várjuk hát Jézusnak a János 5:28, 29-ben mondott ígéretének beteljesedését Adriannél is: „Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, a melyben mindazok, a kik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát, és kijőnek; a kik a jót cselekedték, az élet feltámadására; a kik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.”
Azáltal, hogy visszautasította a vérátömlesztéseket, melyek elképzelhetőleg meghosszabbíthatták volna jelenlegi életét, Adrian Yeatts azon sok fiatal egyikének mutatkozott, akik első helyre teszik Istent.
[Kiemelt rész az 5. oldalon]
„A testnek élete a vérben van”
A vér hihetetlenül összetett, a test minden sejtjéhez eljut. Egyetlen cseppben 250 000 000 vörösvérsejt szállítja az oxigént és távolítja el a szén-dioxidot; 400 000 fehérvérsejt kutatja fel és pusztítja el a nemkívánatos betolakodókat; 15 000 000 vérlemezke gyűlik össze azonnal ott, ahol vágás van és kezdenek alvadni, hogy elzárják a rést. Mindezek áttetsző, elefántcsont színű plazmában szuszpendálnak, amely maga is több száz összetevőből áll, mely összetevők a vér feladatairól készült hosszú listán életfontosságú szerepet játszanak. A tudósok nem értenek minden dolgot, amit a vér tesz.
Nem csoda, hogy Jehova Isten, ennek a csodafolyadéknak a Teremtője azt jelenti ki, hogy „a testnek élete a vérben van” (3Mózes 17:11, 14).
[Kiemelt rész a 7. oldalon]
Vér nélküli szívátültetés
Tavaly októberben a hároméves Chandra Sharpot nemcsak megnagyobbodott, hanem egyben gyengülő szívvel vették fel az USA-beli, ohiói Cleveland egyik kórházába. Rosszul táplált állapotban volt, a növekedése visszamaradt, súlya mindössze kilenc kilogramm volt, és szívátültetésre volt szüksége. Csupán néhány hetet adtak neki, hogy életben marad. A szülei beleegyeztek az átültetésbe, de a vérátömlesztésbe nem. Ők Jehova Tanúi.
Ez nem volt vitakérdés a sebésszel, dr. Charles Fraserrel. A michigani The Flint Journal 1993. december 1-én erről tudósított: „Fraser elmondta, hogy a Cleveland Klinika és más gyógyközpontok kezdenek alapos szaktudással rendelkezni, hogy sok műtétet — köztük az átültetéseket is — anélkül hajtsanak végre, hogy a betegnek más ember vérét tartalmazó infúziót adnának. »Többet megtudtunk arról, hogy hogyan lehet meggátolni a vérzést, és hogyan lehet feltölteni a szív-tüdő készülékeket a véren kívül más oldatokkal« — mondta Fraser.” Majd hozzátette: „Egyes szakkórházak már évtizedek óta jelentősebb szív- és érrendszeri műtéteket hajtanak végre vérátömlesztések nélkül . . . Mindig igyekszünk (átömlesztett) vér nélkül végrehajtani a műtéteket.”
Október 29-én vér nélkül végrehajtotta a szívátültetést Chandrán. Egy hónap múlva arról számoltak be, hogy Chandra jól érzi magát.