22. fejezet

3. fejezetrész — Tanúk a föld legtávolabbi részéig

A Királyság-üzenet 1935 és 1945 közötti, egész világra kiterjedő prédikálásának beszámolója, mely a 444—461. oldalon található. Az 1935-ös év igen jelentőségteljes, mert akkor azonosították a Jelenések 7:9. versének nagy sokaságát. Ennek a csoportnak a begyűjtésével kapcsolatban Jehova Tanúi kezdték felismerni, hogy a Biblia nagyobb munkát helyez eléjük, mint korábban bármikor. Hogyan fogtak hozzá, amikor a nemzetek kezdtek belebonyolódni a II. világháborúba, és a legtöbb ország betiltotta őket vagy bibliai irodalmukat?

AMINT Jehova Tanúi kivették részüket a szolgálatból az 1930-as évek során, céljuk az volt, hogy olyan sok embert érjenek el a Királyság-üzenettel, amennyit csak lehetséges. Ha rendkívüli érdeklődést fedeztek fel, előfordult, hogy közülük néhányan késő éjszakáig is fennmaradtak, hogy megmagyarázzák a bibliai igazságokat, és válaszoljanak a kérdésekre a szellemileg éhes emberek megelégedésére. A legtöbb esetben azonban a Tanúk egyszerű, rövid bemutatásokat alkalmaztak, melyek arra irányultak, hogy felkeltsék a házigazdák érdeklődését, majd hagyták, hogy az irodalom vagy a nyilvános bibliai előadások tegyék meg a többit. Munkájuk az emberek informálása volt, a Királyság-igazság magvainak az elvetése.

Hatékony erőfeszítés, hogy sok embert érjenek el a jó hírrel

A munkát a sürgősség tudatával végezték. Példaként, az 1930-as évek elején, amikor Armando Menazzi Córdobában (Argentína) elolvasta a bibliai igazság világos magyarázatát a Pokol és a Hol vannak a halottak? című füzetekből, határozottan cselekedett (Zsolt 145:20; Préd 9:7; Csel 24:15). A tanultaktól indíttatva, és Nicolás Argyrós által kimutatott buzgóságtól ösztönözve, eladta autójavító műhelyét, hogy az igazság prédikálásának szentelje magát mint úttörő. Majd az 1940-es évek elején a Córdobában élő Tanúk az ő bátorítására vásároltak egy régi autóbuszt, ágyakat szereltek bele, és arra használták ezt a járművet, hogy tíz vagy még több hírnököt szállítson a prédikálóexpedíciók során, melyek egy hétig, két hétig vagy épp három hónapig tartottak. Az utazások megtervezésénél más és más testvérek és testvérnők kaptak lehetőséget a gyülekezetben, hogy elmenjenek. A csoportban minden személynek megvolt a kijelölt munkája — takarítás, főzés, vagy halászás és vadászás a táplálék végett. Ez a buzgó csoport Argentína legalább tíz tartományában prédikált házról házra, bemunkálva városokat és falvakat, valamint eljutottak a szétszórtan levő farmokhoz is.

Ausztrália szántóföldjén is hasonló szellemet tanúsítottak. Sok tanúskodást végeztek a sűrűn lakott tengerparti városokban. A Tanúk ott is törekedtek arra, hogy eljussanak a távoli területeken lakó emberekhez. Így, 1936. március 31-én, hogy eljussanak a juh- és marhafarmokon élő emberekhez — mely farmok az elhagyatott vidéken túl, szétszórtan helyezkedtek el a területen — Arthur Willis és Bill Newlands elindultak egy útra, melynek során 19 710 kilométert tettek meg. Utazásuk legnagyobb részén nem voltak utak, csak kövezetlen ösvények olyan sivatagi területen, ahol nem voltak fák, nyomasztó volt a hőség és a süvítő porfelhők. De eltökélten folytatták útjukat. Ahol érdeklődésre találtak, lejátszottak felvett bibliai előadásokat, és irodalmat hagytak ott. Más alkalmakkor John E. (Ted) Sewell elment velük; majd önként arra vállalkozott, hogy Délkelet-Ázsiában szolgál.

A terület, mely felett a Társulat ausztráliai fiókhivatala tartott felügyeletet, sokkal tovább terjedt Ausztráliánál. Magában foglalta Kínát, valamint olyan szigetcsoportokat és nemzeteket, melyek a keleten levő Tahititól a nyugaton levő Burmáig (most Mianmar) terjedt, mintegy 13 700 km távolságban. A területhez tartozott Hong Kong, Indokína (most Kambodzsa, Laosz és Vietnam), Holland Kelet-India (mely magában foglal olyan szigeteket, mint Szumátra, Jáva és Borneó), Új-Zéland, Sziám (most Thaiföld) és Malájföld. Nem volt szokatlan, hogy a fiókfelvigyázó, a skót származású Alexander MacGillivray behívott az irodájába egy buzgó fiatal úttörőt, megmutatta neki a fiókhivatalhoz tartozó területet egy térképen, és megkérdezte: „Szeretnél misszionárius lenni?” Majd rámutatva egy területre, melyen kevés vagy még semmi prédikálómunkát nem végeztek, megkérdezte: „Mit szólnál hozzá, ha ezen a területen indítanád be a munkát?”

Az 1930-as évek elején ezek közül az úttörők közül néhányan már sokat tevékenykedtek Holland Kelet-Indiában (most Indonézia) és Szingapúrban. Frank Dewar, egy új-zélandi testvér 1935-ben együtt utazott ezen úttörők egyik csoportjával a Lightbearer nevű hajón egészen Szingapúrig. Mielőtt a hajó Malájföld északnyugati partja felé vette volna útját, Eric Ewins kapitány ezt mondta: „Nos Frank, itt vagyunk. Eddig tudtunk elhozni. Te úgy döntöttél, hogy Sziámba mész. Most ki kell szállnod!” Frank azonban majdnem megfeledkezett Sziámról. Nagyon élvezte a csoporttal való szolgálatát a hajón. Most azonban egyedül volt.

Rövid időre megszakította útját Kuala Lumpurban, amíg elegendő pénzt tud összegyűjteni útja hátralevő részéhez, de ott közlekedési baleset érte — egy teherautó elütötte kerékpározás közben. Miután felgyógyult, csupán öt dollárral a zsebében vonatra szállt, mely Szingapúrból Bangkokba tartott. Mivel hitte, hogy Jehova képes gondoskodni róla, újból munkához látott. Claude Goodman egy rövid ideig prédikált ott 1931-ben, de amikor Frank 1936 júliusában megérkezett, nem volt ott Tanú, aki fogadta volna őt. A következő néhány éven át azonban mások is kivették részüket a munkából — Willy Unglaube, Hans Thomas és Kurt Gruber Németországból, valamint Ted Sewell Ausztráliából. Sok irodalmat terjesztettek el, többnyire azonban angol, kínai és japán nyelven.

Amikor levél érkezett a Társulat főhivatalába, tudatva, hogy a testvéreknek szükségük van irodalomra thai nyelven, de nincs fordító, Rutherford testvér ezt válaszolta: „Én nem vagyok Thaiföldön, ti vagytok ott. Bízzatok Jehovában, szorgalmasan munkálkodjatok, és találni fogtok fordítót.” S találtak. Chomchai Inthaphan, egy presbiteriánus leányiskola volt igazgatónője Chiang Mai-ban elfogadta az igazságot, és 1941-ben már bibliai irodalmat fordított thai nyelvre.

Egy héttel azután, hogy Frank Dewar elkezdte a prédikálómunkát Bangkokban, Frank Rice, aki Jáván (ma Indonézia része) indította el a Királyság-munkát, átutazott új megbízatási területére, az akkori Francia Indokínába. Amint korábbi területén is tette, az angolul beszélőknek prédikált, mialatt a helyi nyelvet tanulta. Miután bemunkálta Saigont (most Ho Si Minh-város), angolórákat adott, hogy vásárolhasson egy régi autót, mellyel azután eljuthat az ország északi részébe. Nem a fizikai kényelemmel törődött, hanem a Királyság-érdekekkel (Zsid 13:5). Az autót, melyet vásárolt, arra használta, hogy tanúskodjon városokban, falvakban és elszigetelt otthonokban útban Hanoi felé.

Bátor hirdetés

Hogy felkeltsék az érdeklődést a Királyság-üzenet iránt, és hogy ráébresszék az embereket arra, dönteniük kell, Jehova Tanúi sok országban szembetűnő eszközöket használtak. Glasgow-ban (Skócia) a Tanúk 1936-tól kezdődően plakátokat hordva hirdették meg a kongresszusi előadásokat, és röpcédulákat terjesztettek a bevásárlóterületeken. Két évvel később, 1938-ban egy Londonban (Anglia) megtartott kongresszus kapcsán egy másik szembetűnő jellegzetességet alkalmaztak. Nathan H. Knorr és Albert D. Schroeder, akik később a Vezető Testületben együtt szolgáltak, majdnem ezer Tanúból álló felvonulást vezettek London üzletközpontján át. A felvonulás minden második résztvevője plakátot viselt, hirdetve J. F. Rutherfordnak a Royal Albert Hallban megtartandó „Nézz szembe a tényekkel” című nyilvános előadását. A többiek ilyen feliratú táblát vittek: „A vallás csapda és szélhámosság”. (Akkor még úgy értették, hogy minden vallás olyan imádat, mely nincs összhangban Isten Szavával, a Bibliával.) Később, a hét folyamán, hogy ellensúlyozza a közönség ellenséges reagálását, a korábbi táblák közé „Szolgáld Istent és Krisztust, a Királyt!” feliratú táblák is be lettek iktatva. Ez a tevékenység nem volt könnyű sok Jehova Tanúja számára, de úgy tekintették azt, mint ami Jehova szolgálatának egy újabb módja, az iránta való lojalitásuk újabb próbája.

Nem mindenkinek tetszettek azok a bátor hirdetőmódszerek, melyekkel Jehova Tanúi hirdették üzenetüket. A papság Ausztráliában és Új-Zélandon nyomást gyakorolt a rádióállomások igazgatóira, hogy tiltsanak be Jehova Tanúi által fizetett minden közvetítést. 1938 áprilisában — amikor Rutherford testvér útban volt Ausztrália felé, hogy egy rádióelőadást tartson — a közhivatalnokok engedték magukat befolyásolni, és nem tartották be a megállapodásukat, amely szerint Rutherford testvér rendelkezésére bocsátják a sydneyi Városházát és a rádióberendezéseket. A testvérek gyorsan kibérelték a Sydney Sports Grounds-t, és a Rutherford testvér látogatását ellenző nagyfokú hírverés eredményeként még nagyobb tömeg jött el meghallgatni előadását. Más alkalmakkor, amikor a Tanúktól megtagadták a rádióberendezések használatát, ők úgy reagáltak, hogy széles körben meghirdették az összejöveteleket, melyeken Rutherford testvér előadásait hangfelvételről játszották le.

Belgiumban a papság gyerekeket küldött ki, hogy kövekkel dobálják meg a Tanúkat, a papok pedig személyesen járták körbe az otthonokat, hogy összeszedjék az elterjesztett irodalmat. A falusiak közül azonban néhány embernek tetszett, amit Jehova Tanúitól tanult. Gyakran mondták: „Adjon több füzetet! Amikor a pap eljön, egyet odaadhatok neki, hogy megelégedjen, a többit pedig megtartom, hogy elolvassam!”

A következő évek azonban még hevesebb ellenálláshoz vezettek Jehova Tanúi ellen és az általuk hirdetett Királyság-üzenet ellen.

Prédikálás Európában a háborús idők üldözései ellenére

Mivel nem adták fel hitüket, és nem hagyták abba a prédikálást, Jehova Tanúinak ezreit börtönözték be Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában és Németországban vagy vitték náci koncentrációs táborokba. Ott napirenden volt a brutális bánásmód. Akik még nem voltak börtönben, óvatosan folytatták szolgálatukat. Gyakran csak a Bibliával munkálkodtak, és csak akkor ajánlottak fel más irodalmat, amikor újralátogatásokat végeztek az érdeklődő személyeknél. Hogy elkerüljék a letartóztatást, a Tanúk egy lakóházban csak egy ajtónál tettek látogatást, majd esetleg elmentek egy másik épületbe. Vagy miután meglátogattak egy házat, elmentek egy másik utcába, hogy ott látogassanak meg egy következő házat. Viszont semmiképp nem féltek tanúskodni.

A Tanúk kampányt indítottak 1936. december 12-én, csupán néhány hónappal azután, hogy a Gestapo letartóztatott több ezer Tanút és érdeklődőt azon törekvésében, hogy leállítsa országszerte végzett munkájukat. Németország-szerte villámgyorsan elhelyeztek több tízezer példány nyomtatott határozatot az emberek postaládáiba és ajtóik alá. Ezek a határozatok a keresztény testvéreikre és testvérnőikre mért kegyetlen bánásmód ellen tiltakoztak. A terjesztés megkezdése után egy órán belül a rendőrség megszállottan igyekezett elfogni a terjesztőket, de csupán egy tucatnyit tudott letartóztatni az egész országban.

A hivatalnokokat megdöbbentette, hogy ilyen kampányt véghez lehetett vinni mindazok után, amit a náci kormány tett, hogy elfojtsa a munkát. Továbbá félni kezdtek a lakosságtól is. Miért? Mert amikor a rendőrség vagy más egyenruhás hivatalnok elment az otthonokba, és megkérdezte az ottlakókat, hogy kaptak-e ilyen röpcédulát, a legtöbb ember tagadta. Valójában a többségük nem kapott. Minden házban csak két vagy három lakásnál lett röpcédula elhelyezve. A rendőrség azonban ezt nem tudta. Ők azt feltételezték, hogy minden ajtónál hagytak egyet.

A következő hónapok alatt a náci hivatalnokok feltűnő módon tagadták a kinyomtatott határozatban található vádpontokat. Így a még szabadlábon levő Tanúk 1937. június 20-án újabb üzenetet terjesztettek el nyílt levél formájában, egy dokumentumot, mely kíméletlenül beszámolt az üldözés részleteiről, megnevezve a hivatalnokokat, idézve a dátumokat és helyeket. Nagy volt a döbbenet a Gestapo köreiben e leleplezés miatt, valamint amiatt, hogy a Tanúk képesek voltak véghezvinni ilyen terjesztést.

A Kusserow család számos tapasztalata Bad Lippspringéből (Németország) ugyanilyen szilárd elhatározást bizonyított a tanúskodásra vonatkozóan. Erre az egyik példa akkor történt, amikor a náci rezsim Münsterben nyilvánosan kivégeztette Wilhelm Kusserowot, mert megtagadta, hogy megalkudjon hitében. Wilhelm édesanyja, Hilda azonnal elment a börtönbe, és sürgősen kikérte a holttestet, hogy eltemessék. Ezt mondta családjának: „Nagy tanúskodást fogunk tenni azoknak az embereknek, akik ismerték őt.” A temetésen Wilhelm édesapja, Franz imát mondott, mely kifejezte a Jehova szerető gondoskodásába vetett hitet. A sírnál Wilhelm testvére, Karl-Heinz vigasztaló szavakat mondott a Bibliából. Mindez nem maradt büntetlenül; de a fontos számukra az volt, hogy dicsérjék Jehovát azáltal, hogy tanúskodnak nevéről és Királyságáról.

Amint a háborús idők nyomása erősödött Hollandiában, az ottani Tanúk bölcsen a helyzethez igazították összejöveteli elrendezéseiket. Most csupán tíz vagy kevesebb főből álló csoportokban tartották meg az összejöveteleket, magánotthonokban. Az összejöveteli helyeket gyakran változtatták. Minden Tanú csak a saját csoportjával vett részt az összejövetelen, és senki sem árulta el a tanulmányozás címét még bizalmas barátnak sem. A történelem ezen időszakában, amikor a háború következtében egész népcsoportokat hurcoltak el otthonukból, Jehova Tanúi tudták, hogy az embereknek sürgősen szükségük van arra a vigasztaló üzenetre, mely csak Isten Szavában található, és ők ezt félelem nélkül megosztották másokkal. Egy levél azonban a fiókhivatalból emlékeztette a testvéreket arra az óvatosságra, melyet Jézus mutatott különböző alkalmakkor, amikor ellenségekkel állt szemben (Máté 10:16; 22:15–22). Ennek eredményeként, amikor olyan egyénnel találkoztak, aki ellenséges érzületet mutatott, gondosan feljegyezték a címet, hogy különleges elővigyázatossággal munkálkodhassanak a jövőben azon a területen.

A német megszállás idején Görögország egész területén szenvedett a lakosság. A legszigorúbb bánásmódban azonban Jehova Tanúit részesítették, mely a görög ortodox egyház papsága gonosz szándékú állításainak következtében jött létre, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a rendőrség és a bíróságok lépjenek fel Jehova Tanúi ellen. Sok Tanút bebörtönöztek vagy elűztek szülővárosából, távoli falvakba küldték őket, vagy kopár szigetekre száműzték, ahol nehéz körülmények között éltek. Mindazonáltal ők tovább tanúskodtak. (Vö. Cselekedetek 8:1, 4.) Ezt gyakran úgy tették, hogy parkokban, közterületeken az emberek mellé ültek a padra, és beszélgettek velük Isten Királyságáról. Amikor őszinte érdeklődést találtak, az illetőnek kölcsönadtak egy értékes bibliai irodalmat. Az ilyen irodalmak később visszakerültek, és újra meg újra fel lettek használva. Sok igazságszerető hálásan fogadta a Tanúk által felajánlott segítséget, sőt csatlakozott hozzájuk a jó hír másokkal való megosztásában, bár ez keserű üldözést eredményezett számára.

A Tanúk bátorságának és kitartásának fontos tényezője volt, hogy szellemi táplálék által épültek. Bár a másoknak terjesztésre szánt irodalomellátmányuk a háború idején végül csaknem kifogyott, Európa némely részén meg tudták oldani, hogy az a hiterősítő anyag, melyet a Társulat tanulmányozásra készített világszerte Jehova Tanúi számára, körbejárjon közöttük. August Kraft, Peter Gölles, Ludwig Cyranek, Therese Schreiber és sokan mások életük kockáztatásával sokszorosították és terjesztették a tanulmányozási anyagot, melyet Csehszlovákiából, Olaszországból és Svájcból csempésztek Ausztriába. Hollandiában egy jóindulatú börtönőr segített Arthur Winklernek, és szerzett neki egy Bibliát. Az ellenség minden elővigyázatossága ellenére, Az Őrtoronyból származó bibliai igazság frissítő vize még a német koncentrációs táborokba is eljutott, és körbejárt a Tanúk között.

A börtönökbe és koncentrációs táborokba való bezárás nem állította meg Jehova Tanúit abban, hogy tanúk legyenek. Amikor Pál apostol Rómában börtönben volt, ezt írta: „szenvedek mind a fogságig; de az Istennek beszéde nincs bilincsbe verve” (2Tim 2:9). Ugyanez bizonyult igaznak Jehova Tanúi esetében is Európában a II. világháború idején. Az őrök megfigyelték magatartásukat; néhányan kérdéseket tettek fel, néhányan pedig hívőtársakká lettek, még akkor is, ha az a saját szabadságuk elvesztését jelentette. A Tanúkkal együtt bebörtönzött foglyok közül sokan olyan országokból jöttek, mint például Oroszország, ahol addig nagyon keveset prédikálták a jó hírt. A háború után közülük néhányan Jehova Tanúiként tértek vissza hazájukba, égve a vágytól, hogy ott terjesszék a Királyság-üzenetet.

A brutális üldözés és totális háború hatásai nem tudták megakadályozni az emberek megjövendölt begyűjtését Jehova nagy szellemi házába imádat végett (És 2:2–4). 1938-tól 1945-ig Európa legtöbb országában lényeges növekedés mutatkozott azok számát illetően, akik Isten Királyságának hirdetésével vették ki részüket nyilvánosan az ilyen imádatból. Finnországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában és Svájcban a Tanúk hozzávetőlegesen 100 százalékos növekedést tapasztaltak. Görögországban majdnem hétszeres volt a növekedés. Hollandiában tizenkétszeres. 1945 végéig azonban még nem érkeztek be részletek Németországból és Romániából, továbbá számos más országból is csak hiányos beszámolók érkeztek.

Európán kívül a háborús években

A világháború Keleten is rendkívüli nehézségeket okozott Jehova Tanúinak. Japánban és Koreában elfogták, megverték és megkínozták őket, mert Isten Királyságát támogatták, és nem imádták a japán császárt. Végül pedig teljesen megszakadt a kapcsolatuk a más országokban élő Tanúkkal. Sokuk számára az egyetlen lehetőség a tanúskodásra az volt, amikor kihallgatáson vagy bírósági tárgyaláson voltak. A háború végére Jehova Tanúinak nyilvános szolgálata gyakorlatilag leállt ezekben az országokban.

Amikor a háború elérte a Fülöp-szigeteket, a Tanúkkal mindkét oldalon rosszul bántak, mert nem támogatták sem a japán, sem az ellenálló erőket. Hogy elkerüljék az elfogatást, sok Tanú elhagyta otthonát. Amint azonban egyik helyről a másikra költöztek, prédikáltak, irodalmat hagytak hátra, amíg ez rendelkezésükre állt, később pedig csak a Bibliát használták. Amint a háborús frontvonal visszahúzódott, még néhány hajót is felszereltek, hogy a Tanúk nagy csoportjait elszállítsa olyan szigetekre, ahol kevés, vagy semmi tanúskodás nem történt.

Burmában (most Mianmar) nem a japán invázió, hanem az anglikán, metodista, római katolikus és amerikai baptista lelkészek által gyakorolt nyomás befolyásolta a gyarmati hivatalnokokat, ami oda vezetett, hogy 1941 májusában betiltották Jehova Tanúi irodalmát. A távírdában dolgozó két Tanú egy táviratban meglátta, mire számíthatnak a Tanúk, így a testvérek gyorsan elszállították az irodalmat a Társulat lerakati helyéről, hogy megelőzzék azok elkobzását. Majd erőfeszítéseket tettek, hogy sok irodalmat szárazföldi úton Kínába juttassanak.

Abban az időben az Egyesült Államok kormánya nagy mennyiségű háborús anyagot szállított teherautókkal a burmai úton keresztül, hogy támogassa Kína nemzeti kormányát. A testvérek megpróbáltak helyet biztosítani a teherautók egyikén, de elutasították őket. Az a próbálkozás, hogy Szingapúrból szerezzenek járművet, szintén meghiúsult. De amikor Mick Engel, a Társulat ranguni (most Yangon) lerakatának a felelőse kapcsolatba lépett egy magas rangú amerikai hivatalnokkal, a férfi megengedte, hogy katonai teherautókon szállítsák el az irodalmat.

Mégis, miután Fred Paton és Hector Oates helyet kértek a Kínába induló járműkaravánt irányító tiszttől, az nagyon dühös lett. „Mit? — kiáltotta. — Hogy adhatnék értékes helyet az én teherautóimon a ti vacak traktátusaitok számára, amikor még az égetően szükséges, itt a szabadban pusztuló katonai és orvosi ellátmány számára sincs hely?” Fred egy kis szünetet tartott, majd benyúlt aktatáskájába, megmutatta neki a meghatalmazólevelet, és kihangsúlyozta, hogy nagyon súlyos hiba lenne, ha figyelmen kívül hagyná a ranguni hatóságok utasítását. A járműkaraván irányítója nemcsak két tonna könyv szállításáról intézkedett, hanem egy könnyű teherautót is a testvérek rendelkezésére bocsátott, sofőrrel és ellátmánnyal együtt. Értékes rakományukkal északkelet felé vették útjukat, a Kínába vezető veszélyes hegyi úton át. Miután tanúskodtak Pao-sanban, továbbsiettek Csungkingba (Pahszien). A Kínában eltöltött egy év alatt, több ezer példányt terjesztettek el a Jehova Királyságáról szóló irodalmakból. Azok között, akiknek személyesen tanúskodtak, ott volt Csang Kaj-sek is, a kínai nemzeti kormány elnöke.

Mialatt a bombázások fokozódtak Burmában, három kivételével az összes Tanú elhagyta az országot, többségük Indiába ment. A három ottmaradtnak a szükséghelyzet miatt korlátoznia kellett tevékenységét. Ennek ellenére alkalmilag mégis folytatták a tanúskodást, és erőfeszítéseik gyümölcsözővé váltak a háború után.

Jehova Tanúi Észak-Amerikában is súlyos akadályokkal néztek szembe a háború idején. A széles körű csőcseléktámadás és a helyi törvények alkotmányellenes alkalmazása jelentősen megnehezítette a prédikálómunkát. Ezreket börtönöztek be, mert állást foglaltak keresztényi semlegességük mellett. Ez mégsem lassította le a Tanúk házról házra végzett szolgálatát. Sőt 1940 februárjától kezdődően általános látvány volt, amint ott vannak az üzletnegyedek utcáin, és Az Őrtoronyt, valamint a Vigaszt (most Ébredjetek!) ajánlják fel. Buzgóságuk még fokozódott is. Bár a legerőteljesebb üldözést élték át, melyet valaha is tapasztaltak a világ ezen részén, a Tanúk száma több mint kétszer annyi lett 1938 és 1945 között, úgy az Egyesült Államokban, mint Kanadában. A nyilvános szolgálatukra áldozott idő pedig háromszor annyi lett.

A Brit Nemzetközösséghez tartozó sok országban (Észak-Amerikában, Afrikában, Ázsiában és a Karib-tenger valamint a Csendes-óceán szigetein) úgy Jehova Tanúit, mint az irodalmukat a kormányzat betiltás alá helyezte. Ezen országok egyike Ausztrália volt. A főkormányzó utasítására 1941. január 17-én egy hivatalos bejelentést tettek közzé, mely törvénytelennek nyilvánította, hogy Jehova Tanúi összejöjjenek imádat céljából, hogy bármely irodalmukat terjesszék, vagy egyáltalán rendelkezzenek azokkal. A törvény szerint lehetőség volt arra, hogy a Tanúk bírósági eljárást indítsanak a betiltás ellen, és ezt azonnal meg is tették. Több mint két évet vett azonban igénybe, hogy Starke úr, a Legfelsőbb Bíróság bírája kijelentse: az előírások, melyekre a betiltást alapozták, „önkényesek, ötletszerűek és elnyomóak” voltak. A Legfelsőbb Bíróság egyhangúlag eltörölte a betiltást. Mit tettek eközben Jehova Tanúi?

Jézus Krisztus apostolait utánozva, mint uralkodónak, inkább Istennek engedelmeskedtek, mintsem embereknek (Csel 4:19, 20; 5:29). Folytatták a prédikálást. Számos akadály ellenére 1941. december 25—29-ig kongresszust szerveztek a Hargrave Parkban, Sydney közelében. Amikor a kormány megtagadta a vasúti közlekedést néhány küldött esetében, egy csoport Nyugat-Ausztráliából faszénnel működő gázgenerátorokkal szerelte fel járművét, és nekiindult a 14 napig tartó, országot átszelő utazásnak, mely magában foglalt egy hétig tartó utazást a könyörtelen Nullarbor-síkságon át. Biztonságosan megérkeztek, és élvezték a programot a többi hatezer küldöttel együtt. A következő évben újabb kongresszust tartottak, de ekkor 150 kisebb csoportra osztva, hét nagyobb városban országszerte; és az előadók egyik helyről a másikra mentek.

Amint az állapotok Európában 1939-ben romlottak, Jehova Tanúinak néhány úttörőszolgája önként jelentkezett, hogy más szántóföldön szolgáljon. (Vö. Máté 10:23; Cselekedetek 8:4.) Három német úttörőt Svájcból Sanghajba (Kína) küldtek. Számos úttörő Dél-Amerikába ment. Akik Brazíliába lettek átirányítva, azok között volt Otto Estelmann, aki Csehszlovákiában látogatta és segítette a gyülekezeteket, valamint Erich Kattner, aki a Watch Tower Society prágai hivatalában szolgált. Új megbízatásuk nem volt könnyű. Megfigyelték, hogy némely mezőgazdasági területen a Tanúk korán kelnek és reggel 7 óráig prédikálnak, majd késő éjszakába nyúlva végzik a szántóföldi szolgálatot. Kattner testvér visszaemlékszik, hogy amint egyik helyről a másikra ment, gyakran aludt a szabadban az irodalomtáskáját használva párnaként. (Vö. Máté 8:20.)

Európában mind Estelmann testvért, mind Kattner testvért üldözte a náci titkosrendőrség. Brazíliába való elköltözésük megszabadította őket az üldözéstől? Ellenkezőleg, csupán egy év után a nyilvánvalóan nácikkal szimpatizáló hivatalnokok felbujtására, hosszabb időre háziőrizetbe és börtönbe kerültek. A katolikus papságtól jövő ellenállás is általános volt, de a Tanúk kitartottak Istentől kapott munkájukban. Állandóan olyan városokat és falvakat kerestek fel Brazíliában, ahol még nem prédikálták a Királyság-üzenetet.

Az egész földre kiterjedő áttekintés megmutatja, hogy a legtöbb olyan országban, ahol voltak Jehova Tanúi a II. világháború alatt, a kormány részéről betiltásokkal kellett szembenézniük, akár a szervezetüket, akár az irodalmukat illetően. Bár 1938-ban 117 országban prédikáltak, a háborús években (1939—1945) betiltások voltak ezen országok közül több mint 60-ban, szervezetük vagy irodalmuk tekintetében, vagy pedig a szervezet szolgáinak kitelepítését illetően. Még ahol nem voltak betiltások, ott is csőcseléktámadásokkal és gyakori bebörtönzésekkel néztek szembe. Mindezek ellenére a jó hír prédikálása nem állt le.

A nagy sokaság kezd megjelenni Latin-Amerikában

A háborús évek kellős közepén, 1943 februárjában, a háború utáni időszakban elvégzendő munkára előretekintve, a Watch Tower Society New York államban beindította a Gileád Iskolát, hogy idegen országokban való szolgálatra képezzen ki misszionáriusokat. Még az év vége előtt ezen misszionáriusok közül 12-en már Kubában kezdtek szolgálni. A szántóföld ott nagyon termékenynek bizonyult.

A bibliai igazság néhány magva még 1910-ben eljutott Kubába. C. T. Russell 1913-ban tartott itt előadást. J. F. Rutherford 1932-ben beszélt a havannai rádióban, és az anyagot újra közvetítették spanyol nyelven. A növekedés azonban lassú volt. Széles körű volt abban az időben az írástudatlanság és nagy volt a vallásos előítélet. Először főleg az angolul beszélő lakosság között mutatkozott érdeklődés, akik Jamaicából és más helyekről jöttek. 1936-ig csak 40 Királyság-hirdető volt Kubában. De aztán a Királyság-igazság magvainak ültetése és öntözése kezdett több gyümölcsöt teremni.

Az első kubaiak 1934-ben keresztelkedtek meg; őket azután követték mások is. 1940-től kezdődően naponkénti rádióközvetítések kapcsolódtak a bátor utcai tanúskodáshoz, melyek megszilárdították a házról házra végzett szolgálatot. Még azelőtt, hogy a Gileád-oktatásban részesült misszionáriusok 1943-ban megérkeztek Kubába, már 950 olyan személy volt ott, aki elfogadta a jó hírt, és prédikált másoknak, bár nem mindannyian vettek részt benne rendszeresen. A misszionáriusok megérkezését követő két éven belül számuk gyorsabban növekedett. 1945-re Kubában 1894 Jehova Tanúja volt. Bár többségük olyan vallásból jött, mely azt tanította, hogy az egyház minden hűséges támogatója az égbe megy, azok többsége, akik Jehova Tanúivá lettek, buzgón fogadták az örök élet kilátását a helyreállított paradicsomi földön (1Móz 1:28; 2:15; Zsolt 37:9, 29; Jel 21:3, 4). Csak 1,4 százalékuk vallotta magát Krisztus szellemtől felkent testvérének.

A Társulat világközpontja még egy másik módon is gondoskodott segítségről a latin-amerikai szántóföld számára. N. H. Knorr, F. W. Franz, W. E. Van Amburgh és M. G. Henschel 1944 elején tíz napot Kubában töltött, hogy szellemileg erősítse az ottani testvéreket. Az idő alatt kongresszust tartottak Havannában, és felvázolták a prédikálómunka jobb megszervezésére vonatkozó intézkedéseket. Ezen utazás során Knorr testvér és Henschel testvér Costa Ricába, Guatemalába és Mexikóba is elutazott, hogy segítsék Jehova Tanúit azokban az országokban.

N. H. Knorr és F. W. Franz 1945-ben és 1946-ban utazásokat tett, melynek során lehetővé vált, hogy Mexikótól Dél-Amerika déli csücskéig, valamint a Karib-tenger területén 24 országban beszélgessenek és együtt tevékenykedjenek a Tanúkkal. Személy szerint öt hónapot töltöttek a világnak ezen a részén, szerető segítségről és irányításról gondoskodva. Néhány helyen csak egy maroknyi érdeklődővel találkoztak. Annak érdekében, hogy megtegyék a szokásos intézkedéseket az összejövetelekre és a szántóföldi szolgálatra vonatkozóan, személyes segítséget nyújtottak az első gyülekezetek megszervezésénél Limában (Peru) és Caracasban (Venezuela). Bárhol, ahol már tartottak gyülekezeti összejöveteleket, részt vettek azokon, és alkalmanként tanácsokkal szolgáltak azt illetően, hogyan növelhető az összejövetelek gyakorlati értéke az evangelizálómunkával kapcsolatban.

Ahol lehetséges volt, intézkedés történt, hogy nyilvános bibliai előadásokat tartsanak ezen látogatások alkalmával. Az előadásokat hatékonyan úgy hirdették meg, hogy a Tanúk plakátokat hordtak, és röpcédulákat terjesztettek az utcákon. Ennek eredményeként, a Brazíliában élő 394 Tanú 765 személy részvételének örvendett a São Paulóban megtartott kongresszuson. Chilében, ahol 83 Királyság-hirdető volt, 340-en jöttek el meghallgatni a különleges módon meghirdetett előadást. Costa Ricában, a 253 helyi Tanú 849 résztvevővel örvendett a két összejövetel alkalmával. Ezek a meleg testvéri együttlét alkalmai voltak.

A cél azonban nem pusztán emlékezetes kongresszusok megtartása volt. Ezen utazások során a főhivatal képviselői külön hangsúlyt helyeztek az érdeklődő személyeknél tett újralátogatások és a velük folytatott házi bibliatanulmányozások vezetésének fontosságára. Amennyiben az emberek afelé haladtak, hogy igazi tanítványokká váljanak, rendszeres oktatásra volt szükségük Isten Szavából. Ennek eredményeként a házi bibliatanulmányozások száma gyorsan növekedett a világnak ezen a részén.

Mialatt Knorr és Franz testvér ezen szolgálati útjaikon voltak, több Gileád-oktatásban részesült misszionárius érkezett a megbízatási területére. Néhányan 1944 végére Costa Ricában, Mexikóban és Puerto Ricóban szolgáltak. 1945-ben más misszionáriusok segítettek jobban megszervezni a prédikálómunkát Barbadoson, Brazíliában, Brit Hondurasban (most Belize), Chilében, Guatemalában, Haitin, Jamaicában, Kolumbiában, Nicaraguában, Panamában, Salvadorban és Uruguayban. Amikor az első két misszionárius 1945-ben megérkezett a Dominikai Köztársaságba, csak ők ketten voltak Tanúk az országban. A korai misszionáriusok szolgálatának hatása gyorsan érezhetővé vált. Trinidad Paniagua a Guatemalába küldött első misszionáriusokról ezt mondta: „Pont ez az, amire szükségünk volt — Isten Szavának tanítóira, akik segítenek nekünk megérteni, hogyan fogjunk hozzá a munka végzéséhez.”

Így az alapokat lefektették a terjeszkedéshez a világ szántóföldjének ezen a részén. A Karib-tenger szigetein 1945 végére 3394 Királyság-hirdető volt. Mexikóban 3276-an voltak, és további 404-en Közép-Amerikában. Dél-Amerikában 1042-en voltak. A világnak ez a része 386 százalékos növekedést mutat a korábbi hét év folyamán, amely hét év nagyon mozgalmas szakasza volt az emberi történelemnek. Ez azonban csak a kezdet volt. A valóban robbanásszerű növekedés még ezután következett. A Biblia megjövendölte, hogy „egy nagy sokaság . . . minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből” egybegyűjtetik Jehova imádójaként a nagy nyomorúság előtt (Jel 7:9, 10, 14).

Amikor a II. világháború 1939-ben elkezdődött, csak 72 475 Jehova Tanúja prédikált 115 országban (ha az 1990-es évek elején érvényes nemzeti felosztás szerint számolunk). Az egész világra kiterjedően tapasztalt erőteljes üldözések ellenére, a háború végére számbelileg több mint a kétszeresére növekedtek. Így az 1945-ös beszámoló azt mutatja, hogy 156 299 Tanú tevékenykedett 107 olyan országban, amelyről jelentést lehetett összeállítani. Addigra azonban ténylegesen 163 országba juttatták el a Királyság-üzenetet.

Az 1936-tól 1945-ig véghezvitt tanúskodás valóban bámulatba ejtő volt. A világban tapasztalható zűrzavar azon évtizede alatt, ezek a buzgó Jehova Tanúi 212 069 285 órát áldoztak arra, hogy hirdessék a világnak: Isten Királysága az egyetlen remény az emberiség számára. Elterjesztettek továbbá 343 054 579 könyvet, füzetet és folyóiratot, hogy segítsenek az embereknek megérteni ezen bizalomra vonatkozó Írás szerinti alapot. Azért hogy segítsenek az őszinte érdeklődőknek, 1945-ben átlag 104 814 ingyenes házi bibliatanulmányozást vezettek.

[Oldalidézet a 455. oldalon]

Bár a háborús állapotok menekülésre kényszerítették őket, tovább prédikáltak

[Kiemelt rész/képek a 451−453. oldalon]

Nem voltak hajlandók leállni a tanúskodással, bár bebörtönözték őket

Itt csupán néhány személyt mutatunk be azon ezrek közül, akik börtönökben és koncentrációs táborokban szenvedtek hitük miatt a II. világháború alatt

1. Adrian Thompson, Új-Zéland. Ausztráliában börtönözték be 1941-ben; a katonai besorozás alól való felmentési kérelmét elutasították, amikor Ausztrália betiltotta Jehova Tanúit. Szabadulása után utazófelvigyázóként erősítette a gyülekezeteket nyilvános szolgálatukban. Mint misszionárius és mint első utazófelvigyázó szolgált a háború utáni Japánban; buzgón kitartott a prédikálásban 1976-ban bekövetkezett haláláig.

2. Alois Moser, Ausztria. Hét börtönben és koncentrációs táborban volt. 1992-ben, 92 éves korában is még mindig tevékeny Tanú.

3. Franz Wohlfahrt, Ausztria. Apjának és öccsének a kivégzése nem riasztotta el Franzot. A németországi Rollwald táborban tartották fogva öt évig. 1992-ben, 70 éves korában még mindig tanúskodott.

4. Thomas Jones, Kanada. 1944-ben börtönözték be, majd két munkatáborban tartották fogva. Miután 34 évet töltött a teljes idejű szolgálatban, 1977-ben a prédikálómunkát Kanada egész területén irányító fiókbizottság tagjává jelölték ki.

5. Maria Hombach, Németország. Többször letartóztatták; három és fél évet töltött magánzárkában. Mint küldönc, életét kockáztatta, hogy eljuttassa a bibliai irodalmat Tanú-társainak. 1992-ben, 90 éves korában a Bétel-család hűséges tagja.

6. Max és Konrad Franke, Németország. Apa és fia, akiket többször és több évre bebörtönöztek. (Konrad felesége, Gertrud szintén volt börtönben.) Mindannyian hűséges és buzgó szolgái maradtak Jehovának. Konrad az elsők között volt, akik újjászervezték a Tanúk háború utáni prédikálómunkáját Németországban.

7. A. Pryce Hughes, Anglia. Kétszer ítélték el a Wormwood Scrubs börtönben letöltendő büntetésre (London); az I. világháború idején is bebörtönözték a hite miatt. Az 1978-ban bekövetkezett haláláig Nagy-Britanniában elöl járt a Királyság-prédikálásban.

8. Adolphe és Emma Arnold, lányukkal, Simone-nal, Franciaország. Miután Adolphe-ot bebörtönözték, Emma és Simone tovább prédikáltak és továbbra is folytatták az irodalom szétosztását a többi Tanú között. Amikor Emma börtönben volt, magánzárkába csukták, mert kitartóan prédikált más raboknak. Simone-t javítóintézetbe küldték. Mindnyájan továbbra is buzgó Tanúk maradtak.

9. Ernst és Hildegard Seliger, Németország. Ketten együtt több mint 40 évet töltöttek börtönökben és koncentrációs táborokban a hitükért. Még a börtönben is kitartottak amellett, hogy megosszák másokkal a bibliai igazságokat. Amikor szabadlábon voltak, teljes idejüket a jó hír prédikálásának szentelték. Seliger testvér 1985-ben, Seliger testvérnő pedig 1992-ben Isten lojális szolgájaként halt meg.

10. Carl Johnson, Egyesült Államok. Két évvel azután, hogy megkeresztelkedett, más Tanúk százaival együtt bebörtönözték Ashlandben (Kentucky). Úttörőként és körzetfelvigyázóként szolgált; 1992-ben mint vén, még mindig elöl járt a szántóföldi szolgálatban.

11. August Peters, Németország. Elszakítva feleségétől és négy gyermekétől 1936—1937-ig, majd 1937—1945-ig ismét börtönben volt. Szabadulása után, ahelyett hogy kevesebbet prédikált volna, még többet tett a teljes idejű szolgálatban. 1992-ben, 90 éves korában még mindig mint a Bétel-család egyik tagja szolgált, és látta, amint Jehova Tanúinak a száma 163 095-re növekedett Németországban.

12. Gertrud Ott, Németország. Łódzban (Lengyelország) volt börtönben, majd Auschwitzban koncentrációs táborban; azután Gross-Rosenben és Bergen-Belsenben, Németországban. A háború után buzgó misszionáriusként szolgált Indonéziában, Iránban és Luxemburgban.

13. Miura Kacuo, Japán. Hét évvel azután, hogy letartóztatták és bebörtönözték Hiroshimában, az atombomba, mely elpusztította a várost, romba döntötte a börtön legnagyobb részét is, ahol fogoly volt. Az orvosok azonban nem találták bizonyítékát annak, hogy sérülést szenvedett volna a sugárzás miatt. Életének hátralevő részében úttörőként szolgált.

14. Martin és Gertrud Pötzinger, Németország. Néhány hónappal azután, hogy összeházasodtak, letartóztatták és erőszakkal különválasztották őket, mely kilenc évig tartott. Martint Dachauba majd Mauthausenbe vitték, Gertrudot pedig Ravensbrückbe. Hitük a brutális bánásmód ellenére sem ingott meg. Szabadulásuk után minden erejüket Jehova szolgálatának szentelték. Martin 29 évig utazófelvigyázóként szolgált Németországban, majd 1988-ban bekövetkezett haláláig tagja volt a Vezető Testületnek. Gertrud 1992-ben is buzgó evangéliumhirdető volt.

15. Isii Dzsidzó és Macue, Japán. Miután tíz éven át bibliai irodalmat terjesztettek egész Japánban, bebörtönözték őket. Bár Jehova Tanúinak munkáját betiltották a háború alatt, Isii testvér és testvérnő a háború után újból buzgón tanúskodott. Isii Macue 1992-ben láthatta, hogy a tevékeny Tanúk száma több mint 171 000-re növekedett Japánban.

16. Victor Bruch, Luxemburg. Buchenwaldban, Lublinban, Auschwitzban és Ravensbrückben volt bebörtönözve. 90 éves korában még mindig tevékeny vén Jehova Tanúi között.

17. Karl Schurstein, Németország. Hitler hatalomra jutása előtt utazófelvigyázó volt. Nyolc évig volt börtönben, majd 1944-ben Dachauban az SS meggyilkolta. A táborban is tovább épített másokat szellemileg.

18. Kim Bong-nyu, Korea. Hat évig volt bezárva. 72 éves korában még mindig beszél másoknak Isten Királyságáról.

19. Pamfil Albu, Románia. Miután brutálisan bántalmazták, két és fél évre Jugoszláviába vitték munkatáborba. A háború után még kétszer bebörtönözték további 12 évre. Nem szűnt meg beszélni Isten szándékáról. Haláláig ezreknek segített Romániában, hogy Jehova Tanúinak egész földre kiterjedő szervezetével együtt szolgáljanak.

20. Wilhelm Scheider, Lengyelország. 1939—1945-ig náci koncentrációs táborokban volt. 1950—1956-ig és 1960—1964-ig kommunista börtönökben. Erejét 1971-ben bekövetkezett haláláig tántoríthatatlanul Isten Királyságának a prédikálására áldozta.

21. Harald és Elsa Abt, Lengyelország. A háború idején és utána Harald a hite miatt 14 évet töltött börtönben és koncentrációs táborokban, de ott is tovább prédikált. Elsát elszakították kislányától, majd hat különböző táborban tartották fogva Lengyelországban, Németországban és Ausztriában. Annak ellenére, hogy Jehova Tanúi még a háború után is 40 évig betiltás alatt voltak Lengyelországban, mindannyian továbbra is buzgó szolgái maradtak Jehovának.

22. Szinger Ádám, Magyarország. Hat bírósági tárgyalás során 23 évre ítélték, melyből 8,5 évet töltött le börtönben és munkatáborokban. Amikor szabadon volt, összesen 30 évig utazófelvigyázóként szolgált. 69 éves korában még mindig lojális gyülekezeti vén.

23. Joseph Dos Santos, Fülöp-szigetek. Mielőtt 1942-ben bebörtönözték, 12 évet áldozott arra, hogy teljes időben hirdesse a Királyság-üzenetet. A háború után a Fülöp-szigeteken újraélesztette Jehova Tanúi tevékenységét, ő maga pedig folytatta az úttörőszolgálatot 1983-ban bekövetkezett haláláig.

24. Rudolph Sunal, Egyesült Államok. Mill Pointban (Nyugat-Virginia) börtönözték be. Szabadulása után — mint úttörő, Bétel-családtag és körzetfelvigyázó — az Isten Királyságáról szóló ismeret terjesztésének szentelte teljes idejét. 1992-ben, 78 éves korában még mindig úttörő volt.

25. Magyarosi Márton, Románia. 1942—1944-ig börtönben volt; onnan folytatta a jó hír prédikálásának irányítását Erdélyben. Amikor kiszabadult, sokat utazott, hogy bátorítsa Tanú-társait a prédikálásban, s maga is félelmet nem ismerő Tanú volt. 1950-ben újra bebörtönözték, 1953-ban egy munkatáborban halt meg mint Jehova lojális szolgája.

26. R. Arthur Winkler, Németország és Hollandia. Először Esterwegenbe vitték koncentrációs táborba; a táborban tovább prédikált. Később Hollandiában a Gestapo a felismerhetetlenségig összeverte. Végül Sachsenhausenbe vitték. Lojális, buzgó Tanú volt 1972-ben bekövetkezett haláláig.

27. Park Ock-hi, Korea. Három évig volt a Sodaemun börtönben (Szöul); leírhatatlan kínzásoknak vetették alá. 1992-ben, 91 évesen még mindig buzgón tanúskodik mint különleges úttörő.

[Térkép/kép a 446. oldalon]

Alexander MacGillivray az ausztráliai fiókhivatal felvigyázójaként segített prédikálóexpedíciókat szervezni sok országba és szigetre

[Térkép]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

AUSZTRÁLIA

ÚJ-ZÉLAND

TAHITI

TONGA

FIDZSI-SZK.

ÚJ-GUINEA

JÁVA

BORNEÓ

SZUMÁTRA

BURMA

HONGKONG

MALÁJFÖLD

SZIÁM

INDOKÍNA

KÍNA

CSENDES-ÓCEÁN

Az 1930-as években használt területnevek

[Térkép/képek a 460. oldalon]

1945 végére a Gileád Iskolából kikerült misszionáriusok a világnak ezen részén már 18 országban vették fel a szolgálatot

Charles és Lorene Eisenhower

Kuba

John és Adda Parker

Guatemala

Emil Van Daalen

Puerto Rico

Olaf Olson

Kolumbia

Don Burt

Costa Rica

Gladys Wilson

Salvador

Hazel Burford

Panama

Louise Stubbs

Chile

[Térkép]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

KUBA

COSTA RICA

MEXIKÓ

PUERTO RICO

BARBADOS

BELIZE

BOLÍVIA

BRAZÍLIA

CHILE

KOLUMBIA

DOMINIKAI KÖZTÁRSASÁG

SALVADOR

GUATEMALA

HAITI

JAMAICA

NICARAGUA

PANAMA

URUGUAY

[Kép a 444. oldalon]

Néhány kolportőr sok kartondoboznyi irodalmat helyezett el; a házigazdák számos bibliai prédikációszöveget kaptak minden könyvben

[Kép a 445. oldalon]

Armando Menazzi (elöl középen) és egy boldog csapat, amely egy prédikálóexpedíció során utazott vele a „kerekeken járó úttörőotthonukban”

[Kép a 445. oldalon]

Arthur Willis, Ted Sewell és Bill Newlands — ők hárman vitték el a Királyság-üzenetet Ausztrália elhagyatott vidékeire

[Kép a 447. oldalon]

Frank Dewar (feleségével és két lányukkal) 1936-ban egyedüli úttörőként ment Thaiföldre, és 1992-ben még mindig különleges úttörő volt

[Kép a 447. oldalon]

Chomchai Inthaphan fordítóként használta fel képességeit arra, hogy elérje a thai nyelvű embereket a Bibliában található jó hírrel

[Kép a 448. oldalon]

Jehova Tanúi Németországban 1937-ben ezt a nyílt levelet terjesztették el nyilvánosan széles körben, annak ellenére, hogy imádatuk a kormány betiltása alatt volt

[Kép a 449. oldalon]

Franz és Hilda Kusserow családja — mindegyikük hűséges Tanúja Jehovának, annak ellenére, hogy a család minden tagját (egy fiú kivételével, aki baleset következtében meghalt) koncentrációs táborba, börtönbe vagy javítóintézetbe vitték a hite miatt

[Képek a 450. oldalon]

Néhányan Ausztriából és Németországból, akik életük kockáztatásával sokszorosították vagy terjesztették a bibliatanulmányozáshoz értékes anyagot, melyhez hasonló a háttérben is látható

Therese Schreiber

Peter Gölles

Elfriede Löhr

Albert Wandres

August Kraft

Ilse Unterdörfer

[Kép a 454. oldalon]

Tanúk a sanghaji kongresszuson Kínában, 1936-ban; a csoport kilenc tagja akkor keresztelkedett meg

[Kép a 456. oldalon]

Annak ellenére, hogy imádatuk betiltás alatt volt, ezek a Tanúk 1941-ben kongresszust tartottak a Sydneyhez (Ausztrália) közel levő Hargrave Parkban

[Kép a 458. oldalon]

Kubai Tanúk 1939-ben egy kongresszuson Cienfuegosban

[Kép a 459. oldalon]

N. H. Knorr (balra) Erich Kattner tolmáccsal São Paulóban a kongresszuson 1945-ben