„Egy lélek sem vész el közületek”

1–2. Milyen utazás előtt áll Pál, és milyen gondolatok járhatnak a fejében?

„A CSÁSZÁRHOZ fogsz menni.” Pál egyre csak Fesztusz kormányzó szavain töpreng, hiszen nagyban meghatározzák a jövőjét. Két éven át volt fogságban, így a hosszú római út mindenképpen egy kis változást fog hozni (Csel 25:12). Számos élménye fűződik tengeri utazásokhoz, ám ezek nem pusztán a frissítő szelekről és a nyílt tenger látványáról szóltak. Az pedig, hogy a mostani útja alkalmával a császár előtt fog megjelenni, szintén sok súlyos kérdést vethet fel benne.

² Pál sokszor volt „veszélyekben tengeren” – háromszor szenvedett hajótörést, és egy éjt és egy napot a nyílt tengeren töltött (2Kor 11:25, 26). Továbbá ez az útja teljesen más lesz, mint a misszionáriusi útjai voltak. Azokra szabad emberként ment, most pedig rabként utazik, méghozzá nagyon messzire: Róma több mint 3000 kilométerre van Cezáreától! Vajon épségben fog megérkezni? És ha minden rendben lesz is az úton, tragikus vég vár rá Rómában? Gondoljunk arra, hogy Sátán világának az akkori leghatalmasabb uralkodója fog majd ítélkezni felette.

3. Mit határozott el Pál, és mit fogunk megbeszélni ebben a fejezetben?

³ Az alapján, amit eddig olvastál Pálról, szerinted reményvesztett és kétségbeesett az előtte álló események miatt? Aligha! Tisztában van azzal, hogy nehézségekkel fog szembenézni, de azt nem tudja, hogy mik lesznek ezek. Miért is aggodalmaskodna olyan dolgok miatt, melyeket úgysem tud befolyásolni? Azzal csak elveszítené az örömét (Máté 6:27, 34). Pál tudja, hogy Jehova akarata az vele kapcsolatban, hogy minden adódó alkalmat kihasználva prédikálja Isten Királyságának a jó hírét, még világi uralkodók előtt is (Csel 9:15). Elhatározta, hogy mindenáron eleget tesz a megbízatásának. Hát nem ezt akarjuk mi is? Tartsunk Pállal ezen a nagy jelentőségű úton, és lássuk, milyen tanulságokat tartogat számunkra a példája.

4. Milyen hajóval indult útnak Pál, és kik tartottak vele?

⁴ Pált és a többi rabot Júliusz felügyeletére bízták, aki egy római katonatiszt volt. Júliusz kiválasztott egyet a Cezáreába érkezett kereskedelmi hajók közül, és felszállt rá a rabokkal. A hajó Adramittium kikötőjéből jött, mely a Leszbosz szigetén lévő Mitiléne városával átellenben feküdt, Kis-Ázsia nyugati partján. Az útiterv szerint a hajónak először észak felé kellett mennie, aztán nyugatra, útközben pedig meg kellett állnia, hogy lerakja a szállítmányt, és új rakományt vegyen fel. Ezeket a hajókat nem arra tervezték, hogy utasokat szállítsanak, különösen nem rabokat, és kényelmesek sem voltak. (Lásd a „Hajóval kereskedelmi útvonalakon” című kiemelt részt.) Szerencsére nem Pál volt az egyetlen keresztény a sok bűnöző között. Legalább két hittársa, Arisztárkusz és Lukács biztosan vele tartott. Természetesen Lukács örökítette meg az eseményeket. Azt nem tudjuk, hogy Pál két hűséges utastársa fizette-e a saját útját, vagy Pál szolgáiként utaztak (Csel 27:1, 2).

5. Kiknek a társaságát élvezhette Pál Szidónban, és mit tanulhatunk ebből?

⁵ Az utasok az első nap 110 kilométert hajóztak észak felé, majd megálltak egy szír kikötőben, Szidón városában. Úgy tűnik, Júliusz nem úgy bánt Pállal, mint egy átlagos rabbal. Talán azért, mert római állampolgár volt, és még nem mondták ki a bűnösségét (Csel 22:27, 28; 26:31, 32). Júliusz megengedte Pálnak, hogy elhagyja a hajót, és találkozzon a keresztény testvéreivel. Mennyire örülhettek a testvérek, hogy gondját viselhetik az apostolnak a hosszú raboskodása után! Neked eszedbe jutnak olyan helyzetek, melyek lehetőséget adnak arra, hogy vendégszeretetet mutass valaki iránt, és te is épülj? (Csel 27:3).

6–8. Hogyan jutott el Pál Szidónból Kniduszba, és nyilvánvalóan milyen helyzeteket használt ki a prédikálásra?

⁶ A hajó kifutott Szidón kikötőjéből, és a part mentén észak felé folytatta az útját, elhaladva Cilicia mellett, közel Tárzuszhoz, Pál szülővárosához. Lukács nem írja, hogy megálltak volna közben valahol, azt a baljóslatú részletet azonban belefoglalja a beszámolójába, hogy „ellenszél volt” (Csel 27:4, 5). Lelki szemeinkkel látjuk, hogy ennek ellenére Pál minden lehetőséget megragad a jó hír hirdetésére. Biztosan tanúskodott a rabtársainak és a többi utasnak, a legénységet és a katonákat is beleértve, valamint azoknak is, akikkel a kikötőkben találkozott, amikor a hajó megállt. Mi is kihasználunk minden adódó alkalmat a prédikálásra?

⁷ Aztán a hajó megérkezett Mirába, egy Kis-Ázsia déli partján fekvő kikötővárosba. Itt Pálnak és a többieknek egy másik hajóra kellett átszállniuk, mely Rómába tartott, oda, ahová ők is szerettek volna eljutni (Csel 27:6). Akkoriban Egyiptom látta el Rómát gabonával, és az Egyiptomból érkező hajók Mirában álltak meg. Júliusz keresett egy ilyen hajót, és felszállította rá a katonákat meg a rabokat. Ez a hajó jóval nagyobb lehetett, mint az előző. Szállította az értékes búzát, és ezenkívül 276 utast is: a legénységet, a katonákat, a rabokat, és nyilvánvalóan másokat is, akik Rómába igyekeztek. Mivel másik hajóval folytatták az útjukat, Pál tanúskodóterülete nagyobb lett, és semmi kétség, hogy ki is használta ezt a helyzetet.

⁸ A következő állomás a Kis-Ázsia délnyugati csücskénél fekvő Knidusz volt. Kedvező szélviszonyokban ezt az utat egy hajó körülbelül egy nap alatt tette meg. Lukács azonban azt írja, hogy ’elég sok napig lassan haladtak, és nehezen jutottak el Kniduszig’ (Csel 27:7a). Az időjárási viszonyok rosszra fordultak. (Lásd a „Hajózás ellenszélben a Földközi-tengeren” című kiemelt részt.) Képzelhetjük, mennyire szörnyű lehetett a fedélzeten lévőknek, ahogy dobálta a hajót a szél, és hánykolódott a hullámokon!

9–10. Milyen problémák adódtak Kréta szigeténél?

⁹ A hajóskapitány terve az volt, hogy Kniduszból nyugat felé folytatják az útjukat, de Lukács szerint, aki az egésznek szemtanúja volt, ’a szél nem engedte őket’ (Csel 27:7b). Amint a hajó egyre távolodott a szárazföldtől, megszűntek a part menti áramlatok, és egy erős északnyugati szél belekapott a vitorlákba. A hajó valószínűleg nagy sebességgel sodródott dél felé. Ahogy korábban Ciprus szigete megvédte a partjai mentén haladó hajót az ellenszelektől, most Kréta szigete szolgált védelmül. Amikor a hajó elérte Szalmóné tengerbe nyúló szikláit Kréta szigetének keleti oldalán, a helyzet javult egy kicsit. Minek volt ez köszönhető? Behajóztak a sziget déli, szélárnyékos oldalához, így a viharos szelek nem érték őket közvetlenül. Képzelhetjük, mennyire megkönnyebbültek a hajón lévők – legalábbis először! Mindaddig, amíg kint voltak a tengeren, a legénységnek számolnia kellett a közelgő téllel. És volt okuk az aggodalomra!

¹⁰ Lukács pontos megállapítást tett, amikor ezt írta: „és – nehezen haladva [Kréta] partja mentén – egy Szép kikötőnek nevezett helyre értünk”. Még úgy is nehéz volt irányítani a hajót, hogy a szárazföld felfogta a szelet. Végül találtak egy helyet egy kis öbölben, ahol lehorgonyozhattak, feltételezhetően ott, ahol a part hirtelen észak felé ível. Mennyi időt töltöttek itt? Lukács azt mondja, hogy ’hosszabb időt’. Ám az idő ellenük dolgozott. Szeptember-október környékén a hajózás kockázatos volt (Csel 27:8, 9).

11. Milyen tanácsot adott Pál a többieknek a hajón, de milyen döntés született?

¹¹ Mivel Pál sokat utazott a Földközi-tengeren, lehet, hogy néhányan a hajón kikérték a tanácsát. Azt javasolta, hogy ne hajózzanak ki az öbölből, mert ha elindulnak, „kárral és nagy veszteséggel” kell számolniuk, talán még életek is odavesznek. De a kormányos és a hajó tulajdonosa tovább akartak menni, valószínűleg azért, hogy minél előbb találjanak egy biztonságosabb helyet. Meggyőzték Júliuszt, és a többség úgy érezte, hogy meg kell próbálniuk eljutni a kicsit távolabb lévő Főnixbe. Ott talán nagyobb és jobban felszerelt volt a kikötő, ahol könnyebben át lehetett vészelni a telet. Így amikor délről lágy szelek kezdtek fújdogálni, a hajó útnak indult. De a szél csalóka volt (Csel 27:10–13).

12. Milyen veszély fenyegette a hajót, miután elhagyták Krétát, és mit tett a legénység, hogy kivédje a katasztrófát?

¹² Aztán a bajok fokozódtak: északkeletről „fergeteges szél” támadt. Egy ideig a „Kaudának nevezett kis sziget” védelmét élvezték, mely úgy 65 kilométerre volt a Szép kikötőtől. De még így is az a veszély fenyegette a hajót, hogy a szél dél felé sodorja, és az Afrika partjainál lévő homokzátonyokon hajótörést szenvednek. Hogy elkerüljék ezt a sorsot, a tengerészek eszeveszetten behúzták a kis csónakot, melyet a hajó maga után húzott. Sokat vesződtek vele, biztosan azért, mert a csónak tele volt vízzel. Aztán minden erejükkel azon voltak, hogy megerősítsék a hajótestet, és köteleket vagy láncokat húztak át alatta, hogy a hajódeszkák egyben maradjanak. Leengedték a kötélzetet, igyekezve szélirányban tartani a hajót, hogy átjussanak a viharon. Gondolj csak bele, milyen rémisztő lehetett! De a hajót még így is ’hevesen dobálta a fergeteg’. A harmadik napon kidobták a kötélzetet, nyilván azért, hogy kisebb legyen a hajó süllyedése (Csel 27:14–19).

13. Milyen lehetett a viharban a hajón, melyen Pál utazott?

¹³ Rémület lett úrrá mindenkin. De Pál és a társai bizakodóak voltak. Az Úr korábban biztosította Pált arról, hogy tanúskodni fog Rómában, és ezt később egy angyal is megerősítette (Csel 19:21; 23:11). Mindenesetre a dühöngő vihar nem csitult, két héten át éjjel-nappal tombolt. A szakadó eső és a sűrű felhők eltakarták a napot és a csillagokat, és ezért a kormányosnak semmi támpontja nem volt, hogy hol lehetnek, vagy merre tarthatnak. Az evés még csak szóba sem jöhetett. Hogyan is lehetett volna bárkinek étvágya a hidegben, esőben, félelemben, kavargó gyomorral?

14–15. a) Miért említette meg Pál a korábbi figyelmeztetését, amikor a hajón lévőkkel beszélt? b) Mit tanulhatunk Pál reményt adó üzenetéből?

¹⁴ Ekkor Pál felállt. Említést tett a korábbi figyelmeztetéséről, de nem azért, hogy a szemükre vesse: „Ugye megmondtam!”, hanem mert az események megmutatták, hogy érdemes megfogadni a szavait. Majd ezt mondta: „Most . . . azt ajánlom nektek, hogy legyetek derűlátók, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó” (Csel 27:21, 22). Milyen megnyugtatóak lehettek ezek a szavak a hajón lévőknek! Pál is biztosan nagyon örült, hogy Jehova ilyen biztató üzenetet adott neki, melyet megoszthatott a többiekkel. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Jehovának minden egyes ember élete fontos. Mindenki számít. „Jehova . . . nem kívánja, hogy bárki is elpusztuljon, hanem azt kívánja, hogy mindenki megbánásra jusson” – írta Péter apostol (2Pét 3:9). Milyen fontos hát, hogy késedelem nélkül elmondjuk Jehova reményt adó üzenetét mindenkinek, akinek csak tudjuk! Értékes életek forognak kockán!

¹⁵ Pál minden bizonnyal sokaknak tanúskodott a hajón ’azon ígéret reménységéről, amelyet Isten tett’ (Csel 26:6; Kol 1:5). Most pedig, hogy a hajótörés elkerülhetetlennek tűnt, biztos reményt tudott nyújtani, hogy van kiút ebből a kétségbeejtő helyzetből. Azt mondta nekik, hogy aznap ’éjjel ott állt mellette egy angyal’, és így szólt: „Ne félj, Pál! A császár elé kell állnod, és íme, az Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled hajóznak.” Erre biztatta őket: „Legyetek hát derűlátók, férfiak; mert hiszek az Istennek, hogy pontosan úgy lesz, ahogy megmondatott nekem. Egy bizonyos szigetre kell majd kivetődnünk” (Csel 27:23–26).

16–17. a) Milyen alkalmat használt ki Pál arra, hogy imádkozzon, és milyen hatással volt az imája a többiekre? b) Hogyan teljesedett be az, amit Pál megjövendölt?

¹⁶ Két félelemben töltött hét elteltével, miután a hajó úgy 870 kilométert sodródott, a tengerészek észrevették, hogy valami megváltozott, talán hallották a part menti hullámok hangját. Leengedték hátul a horgonyokat, hogy ne sodródjanak tovább, és hogy orral a szárazföld felé forduljanak, hátha sikerül partra futtatni a hajót. Ekkor a legénység meg akart szökni, de a katonák nem hagyták. Pál ezt mondta a katonatisztnek és a többi katonának: „Ha ezek nem maradnak a hajón, nem menekülhettek meg.” Most, hogy a hajó egy kissé stabilabb lett, Pál arra buzdította az embereket, hogy egyenek, és még egyszer elmondta nekik, hogy biztosan meg fognak menekülni. Ezután „hálát adott az Istennek mindnyájuk előtt” (Csel 27:31, 35). Ez a hálával teli ima mintául szolgált Lukácsnak, Arisztárkusznak, és a napjainkban élő keresztényeknek is. A te nyilvánosság előtt mondott imáid megvigasztalnak és buzdítanak másokat?

¹⁷ Az ima után „mindannyian felvidultak, és ők is vettek magukhoz némi eledelt” (Csel 27:36). Ezután a tengerbe öntötték a búzát, hogy könnyítsenek a hajón, és kisebb legyen a merülése, amint közeledik a part felé. Amikor felkelt a nap, a legénység elvágta a horgonyok köteleit, kioldozták a farban lévő kormánylapátokat, és felhúztak egy kis orrvitorlát, hogy könnyebb legyen a hajót a part felé manőverezni. Ekkor a hajóorr megfeneklett, talán egy homokpadon vagy az iszapban, és kezdték darabokra törni a hajófart a nekicsapódó hullámok. A katonák némelyike meg akarta ölni a foglyokat, hogy ne tudjanak elmenekülni, de Júliusz közbelépett, és megakadályozta őket ebben. Arra sürgetett mindenkit, hogy ússzanak ki a partra, vagy kapaszkodjanak meg valamiben, hogy ki tudjanak sodródni. Amit Pál megjövendölt, beteljesedett: mind a 276-an megmenekültek. Igen, „mindannyian biztonságban elérték a szárazföldet”. De tulajdonképpen hol voltak? (Csel 27:44).

18–20. Hogyan tanúsítottak „rendkívüli emberséget” a máltaiak, és milyen csodát hajtott végre Isten Pálon keresztül?

¹⁸ Kiderült, hogy a hajótöröttek Málta szigetén voltak, Szicíliától délre. (Lásd a „Hol volt Málta?” című kiemelt részt.) A szigeten élő idegen nyelvű emberek „rendkívüli emberséget tanúsítottak” (Csel 28:2). Tüzet raktak az idegeneknek, akik ázottan és vacogva értek ki a partra. A tűz átmelegítette őket a hidegben és az esőben. És még egy csodára is sor került.

¹⁹ Pál segíteni akart, és ő is gyűjtött fát a tűzre. Közben egy mérges kígyó, egy vipera rákapaszkodott a karjára, és megmarta. A máltaiak azt hitték, hogy ez egy Istentől jövő büntetés.*

²⁰ Amikor a helyiek látták, hogy Pált megmarja a vipera, azt gondolták, hogy „feldagad a gyulladástól”. Egy forrásmű szerint az itt használt eredeti szó „egy orvosi szakkifejezés”. Nem meglepő, hogy Lukácsnak, ’a szeretett orvosnak’ egyből egy szakkifejezés jutott az eszébe (Csel 28:6; Kol 4:14). Visszatérve a történethez, Pál lerázta magáról a mérges kígyót, és nem esett baja.

21. a) Milyen példákat találunk ebben a beszámolóban arra, hogy Lukács precíz, pontos megállapításokat tett? b) Milyen csodát hajtott végre Pál, és milyen hatással volt ez a máltaiakra?

²¹ Ezen a vidéken élt egy gazdag földbirtokos, Publiusz. Feltehetően ő volt Málta legrangosabb római tisztviselője. Lukács „a sziget főemberének” nevezi, pontosan azt a kifejezést használva, melyet két máltai feliraton is megtaláltak. Publiusz nagylelkűen meghívta magához Pált és a társait három napra. Ám az édesapja beteg volt. Lukács ismét konkrét leírást ad egy beteg állapotáról. „Láztól és vérhastól gyötörve feküdt” – írta, felállítva a pontos orvosi diagnózist. Pál mondott egy imát, majd rátette a kezét a férfira, és az meggyógyult. A csoda hallatán a máltaiak más betegeket is odavittek Pálhoz, hogy meggyógyítsa őket, és elhalmozták Pált és a társait ajándékokkal a szükségleteik szerint (Csel 28:7–10).

22. a) Hogyan dicsérte egy professzor Lukács római útról szóló beszámolóját? b) Mit fogunk megvizsgálni a következő fejezetben?

²² Pál útjának az a szakasza, melyet most nyomon követtünk, rendkívüli pontossággal és valósághűen lett ecsetelve. Egy professzor azt mondta, hogy Lukács „beszámolója az egyik legdinamikusabb elbeszélő rész az egész Bibliában. Annyira pontosan ír az első századi hajózásról, és annyira pontosan mutatja be a Földközi-tenger keleti részén uralkodó időjárási viszonyokat”, hogy egy napló alapján kellett hogy írja. És elég valószínű, hogy Lukács tényleg naplót írt, amikor együtt utazott az apostollal. Ha ez így van, akkor az út hátralevő részéről is bőven volt mit írnia. Mi történt Pállal, amikor végül megérkeztek Rómába? Lássuk.