ÉLETTÖRTÉNET
Nem hagyom hanyatlani a kezemet
A BÉTELBEN sok fiatal csak apunak, papának vagy Maxim bácsinak szólít. 89 évesen nagyon jólesik ez a kedvesség, és úgy érzem, Jehova ezáltal is megjutalmaz, amiért 72 éve teljes időben szolgálom őt. A tapasztalataim alapján arról biztosíthatom ezeket a fiatalokat, hogy a tetteik jutalommal járnak, ha nem hagyják hanyatlani a kezüket (2Krón 15:7, lábj.).
A SZÜLEIM ÉS A TESTVÉREIM
A szüleim Ukrajnából Kanadába költöztek. Manitoba tartományban, Rossburnben telepedtek le. Szerető édesanyánk 8 fiúnak és 8 lánynak adott életet, és ezek között nem voltak ikrek. Én a 14. voltam a sorban. Apa szerette a Bibliát, és vasárnap délelőtt mindig felolvasott belőle nekünk. Az egyházakról azonban az volt a véleménye, hogy csak az emberek pénzét akarják. Gyakran mondta viccesen: „Kíváncsi vagyok, hogy vajon Jézusnak fizettek-e azért, hogy prédikált és tanított.”
Összesen négy fiú- és négy lánytestvérem fogadta el az igazságot. Az egyik nővérem, Rose a haláláig úttörőként szolgált. Az utolsó napjaiban mindenkit, akit csak tudott, arra buzdított, hogy figyeljen oda Isten Szavára. Ezt mondta: „Látni akarlak benneteket az új világban.” A bátyám, Ted korábban dörgedelmes prédikációkat tartott vasárnap délelőttönként a rádióban. Azt sulykolta a hallgatóiba, hogy a bűnösök örökké a pokol kiolthatatlan tüzében fognak égni. De aztán Jehova hűséges, buzgó szolgája lett.
ELKEZDEM A TELJES IDEJŰ SZOLGÁLATOT
1944 júniusában egy nap, mikor hazaértem az iskolából, találtam az étkezőasztalunkon egy füzetet A világ újjászületésea címmel. Elkezdtem olvasni, és nem is tudtam letenni, míg a végére nem értem. Az olvasottak hatására elhatároztam, hogy Jehovát fogom szolgálni, ahogy Jézus is tette.
Hogy került a füzet az asztalunkra? A bátyám, Steve elmondta, hogy két férfi járt nálunk, akik könyveket és füzeteket árultak. Azért ezt vette meg, mert csak öt centbe került. Következő vasárnap a két férfi visszajött. Azt mondták, hogy Jehova Tanúi, és a Bibliából válaszolnak az emberek kérdéseire. Örültünk ennek, mert a szüleink úgy neveltek, hogy tiszteljük Isten Szavát. A két Tanú arról is tájékoztatott minket, hogy nemsokára kongresszust tartanak Winnipegben, ahol egyébként a nővérem, Elsie is lakott. Úgy döntöttem, hogy elmegyek.
Több mint 300 kilométert bicikliztem, de útközben megálltam Kelwoodban, mivel ott lakott az a két testvér, akivel beszéltünk. Amíg náluk voltam, részt vettem egy összejövetelen, és megtudtam, hogy mi is az a gyülekezet. Azt is felismertem, hogy minden férfinak, nőnek és fiatalnak követnie kell Jézus példáját, és tanítania kell másokat házról házra.
Winnipegben találkoztam a bátyámmal, Jackkel, aki Ontario északi részéről jött a kongresszusra. A program első napján bejelentették, hogy lesz keresztelkedés. Jack és én úgy döntöttünk, hogy mi is megkeresztelkedünk. Mindketten azt terveztük, hogy amilyen hamar csak lehet, úttörők leszünk. Jack rögtön a kongresszus után elkezdte a teljes idejű szolgálatot. Én még csak 16 éves voltam, és iskolába jártam, de a következő évben én is belevágtam az úttörőzésbe.
ÉRTÉKES TANULSÁGOK
Stan Nicolson volt a társam, és először egy manitobai kisvárosban, Souris-ban szolgáltunk. Hamar megtanultam, hogy az úttörőzés nem megy mindig simán. Kezdtek kifogyni a tartalékaink, de azért mi rendületlenül folytattuk a munkát. Egyszer az egész napos prédikálás után hazafelé tartottunk, farkaséhesen és üres zsebbel. Gondolhatjátok, mennyire meglepődtünk, amikor megláttuk, hogy az ajtónkban egy nagy zsák élelem vár minket! A mai napig nem tudjuk, ki tette oda. Este fejedelmi lakomát csaptunk. Micsoda jutalom azért, hogy nem hagytuk hanyatlani a kezünket! A hónap végére még fel is szedtem pár kilót!
Néhány hónap múlva Gilbert Plainsbe küldtek minket, Souris-tól úgy 240 kilométerre északra. Akkoriban minden gyülekezetben ki volt téve egy nagy táblázat, amelyen nyomon lehetett követni a gyülekezet szántóföldi tevékenységét hónapról hónapra. Az egyik hónapban visszaesés mutatkozott, ezért tartottam egy előadást, melyben kiemeltem, hogy a testvéreknek többet kellene tenniük. Az összejövetel végén egy idős úttörő testvérnő, akinek a férje nem volt az igazságban, odajött hozzám, és könnyes szemmel ezt mondta: „Én igyekeztem, de ennél többet nem tudtam menni a szolgálatba.” Erre én is elérzékenyültem, és bocsánatot kértem tőle.
A tetterős fiatal testvérek könnyen beleeshetnek hasonló hibába, aztán meg szégyellik magukat. De azt tapasztaltam, hogy ilyenkor sem szabad elcsüggedni, hanem tanulni kell a hibákból, és tovább kell lépni. A szorgos munkát Jehova mindig megáldja.
KÜZDELEM QUÉBECBEN
Nagy kiváltság, hogy 21 évesen meghívtak a Gileád Iskola 14. osztályába. 1950 februárjában volt a diplomaosztó, és a tanulóknak körülbelül az egynegyede Kanada egyik tartományába, Québecbe kapta a megbízatását, ahol franciául beszélnek. A Tanúkat ott hevesen üldözték. Engem Val-d’Or városába neveztek ki, az aranykitermelő vidékre. Egyszer a közeli Val-Senneville nevű faluba mentünk csoportosan prédikálni. A helyi pap erőszakkal fenyegetett, ha nem távozunk azonnal. Ebből bírósági ügy lett, amelyben én voltam a felperes. A papra pénzbírságot róttak ki.
Sok hasonló eset történt Québecben, ami miatt hosszas küzdelmet vívtunk. Ezt a tartományt több mint 300 éve a római katolikus egyház tartotta az uralma alatt. A papság és a politikai szövetségesei üldözték Jehova Tanúit. Nehéz időszak volt, és kevesen voltunk, de nem hagytuk hanyatlani a kezünket. Végül aztán számos őszinte szívű ember elfogadta az igazságot. Jómagam is tanulmányoztam ilyen érdeklődőkkel, például egy tízfős családdal. Mindannyian Jehova szolgái lettek. A bátorságuk láttán mások is otthagyták a katolikus egyházat. Kitartóan prédikáltunk, és a végén megnyertük a csatát.
A TESTVÉREKET AZ ANYANYELVÜKÖN KÉPEZZÜK
1956-ban áthelyeztek Haitire. A legtöbb új misszionáriusnak feladta a leckét, hogy megtanuljon franciául, de az emberek odafigyeltek rájuk. Például Stanley Boggus ezt mesélte: „Csak ámultunk, hogy milyen készségesen segítenek, hogy ki tudjuk fejezni magunkat.” Nekem megvolt az az előnyöm, hogy Québecben már megtanultam franciául. De hamar rájöttünk, hogy a helyi testvérek többsége csak a haiti kreol nyelvet beszéli. Ezt is el kellett hát sajátítanunk, ha eredményeket akartunk elérni. Az erőfeszítéseinknek aztán meglett a gyümölcse.
Szerettük volna, ha a testvérek még több segítséget kapnak, ezért engedélyt kértünk a vezetőtestülettől, hogy lefordíthassuk az Őrtornyot és más kiadványokat haiti kreol nyelvre. Az összejövetelek látogatottsága országszerte gyorsan növekedett. 1950-ben 99 hírnök volt Haitin, 1960-ban viszont már több mint 800! Akkor kaptam meghívást a Bételbe. 1961-ben részt vehettem a királyságszolgálati iskola levezetésében. 40 gyülekezeti felvigyázónak és különleges úttörőnek nyújtottunk képzést. 1962. januárban a kongresszuson arra ösztönöztük a helyi testvéreket, hogy terjesszék ki a szolgálatukat, és némelyikük különleges úttörői kinevezést kapott. Erre akkor nagy szükség volt, mert vészjósló felhők gyülekeztek.
1962. január 23-án, közvetlenül a kongresszus után Andrew D’Amicót, aki szintén misszionárius volt, velem együtt letartóztatták a fiókhivatalban, és elkobozták az Ébredjetek! 1962. január 8-ai francia számának az összes példányát. Ebben olyan francia újságokból származó idézetek jelentek meg, amelyek szerint Haitin a vudu vallást gyakorolják. Voltak, akik rossz néven vették ezt a kijelentést, és azt állították, hogy a fiókhivatalban írtuk a cikket. Néhány héttel később kitoloncolták a misszionáriusokat.b A kiképzett helyi testvérek azonban derekasan helytálltak. Annyira örülök, hogy állhatatosak voltak, és így megerősödött a hitük! Most már az Új világ fordítás is elérhető haiti kreol nyelven, amiről akkoriban álmodni sem mertünk.
ÉPÍTKEZÉS A KÖZÉP-AFRIKAI KÖZTÁRSASÁGBAN
Haiti után a Közép-afrikai Köztársaságba neveztek ki misszionáriusként. Később az utazómunkában vettem részt, majd fiókhivatal-felvigyázó lettem.
Sok királyságterem rendkívül egyszerű volt. Megtanultam szalmát gyűjteni a bozótosban, és befedni vele a tetőt. A járókelők kíváncsian figyeltek, miközben ezzel az új mesterséggel küzdöttem. A testvérek pedig ösztönzést kaptak, hogy ők is vegyenek részt a királyságtermeik felépítésében és karbantartásában. A vallási vezetők kigúnyoltak minket, mivel az ő templomaiknak bádogtetejük volt, a mi termeinknek viszont nem. De nem tudták elvenni a kedvünket; mi továbbra is használtuk az egyszerű, szalmatetős királyságtermeinket. Aztán egyszer heves vihar csapott le a fővárosra, Banguira. Letépte az egyik templom bádogtetejét, és a főutcára sodorta. A királyságtermek zsúpteteje azonban sértetlen maradt. Ezután már nem gúnyolódtak. Az országban folyó királyságmunka jobb felügyelete végett építettünk egy új fiókhivatalt és egy misszionáriusotthont. Mindössze öt hónap alatt elkészültek az épületek.
KAPOK EGY BUZGÓ TÁRSAT
1976-ban betiltották a munkánkat a Közép-afrikai Köztársaságban, így a szomszédos Csád fővárosába, N’Djamenába küldtek. Ebben az volt a jó, hogy megismerkedtem egy buzgó különleges úttörővel, Happyvel, aki Kamerunból származott. 1978. április 1-jén összeházasodtunk. Ugyanabban a hónapban polgárháború tört ki, és az ország déli részére menekültünk, ahogy sokan mások. Miután elmúltak a harcok, visszatértünk, de az otthonunk egy fegyveres csoport főhadiszállása lett. Nemcsak a kiadványaink tűntek el, hanem Happy menyasszonyi ruhája és a nászajándékaink is. Ennek ellenére nem hagytuk hanyatlani a kezünket. Mi legalább megmaradtunk egymásnak, és alig vártuk, hogy folytassuk a szolgálatot.
Körülbelül két évvel később feloldották a betiltást a Közép-afrikai Köztársaságban. Visszamentünk, és az utazómunkába kerültünk. Egy mikrobuszban laktunk, amelyben volt egy összecsukható ágy, egy 200 literes víztartály, egy propángázzal működő hűtőgép és egy gázfőző. Az utazás meglehetősen körülményes volt. Egy alkalommal 117 rendőrségi ellenőrző ponton állítottak meg minket!
Gyakran 50 fokos hőséget kellett elviselnünk. Előfordult, hogy a kongresszusokon nehéz volt elegendő vizet beszerezni a kereszteléshez, melyet rendszerint egy hordóban végeztek el. A testvérek kiszáradt folyómedrekben ásni kezdtek, és szép lassan összegyűjtötték a kellő vízmennyiséget.
MÁS AFRIKAI ORSZÁGOKBAN IS SZOLGÁLUNK
1980-ban Nigériába küldtek minket. Két és fél évig az új fiókhivatal építésének az előkészületeiben segédkeztünk. A testvérek megvásároltak egy kétszintes raktárt, amelyet szét kellett bontani, majd újra összeállítani a telkünkön. Egy reggel egészen magasra felmásztam, hogy segítsek a szétszedésben. Dél körül próbáltam ugyanazon az úton lemászni. Csakhogy időközben már nem úgy voltak a dolgok, mint reggel, így aztán nem volt mire lépni, és lezuhantam. Elég ijesztőnek tűnt a sérülésem, de miután megröntgeneztek, az orvos, aki megvizsgált, azt mondta Happynek, hogy ne aggódjon, nagyjából egy hét alatt rendbe jövök.
1986-ban Elefántcsontpartra költöztünk, hogy utazómunkát végezzünk. Eközben eljutottunk a szomszédos Burkina Fasóba is. Akkor még nem sejtettük, hogy évekkel később az lesz az otthonunk.
1956-ban hagytam el Kanadát, és 47 évvel később, 2003-ban tértem vissza, most már Happyvel. A Bételbe kerültünk. Kanadai állampolgárok voltunk, de a szívünkben afrikainak éreztük magunkat.
Aztán 2007-ben, amikor 79 éves voltam, újra Afrika felé vettük az irányt. Ezúttal Burkina Fasóba neveztek ki, az országos bizottság egyik tagjának. A hivatal később átalakult kihelyezett fordítóirodává, és a benini fiókhivatal felvigyázása alá került. 2013 augusztusában a benini Bételbe kaptuk a megbízatásunkat.
A gyenge egészségi állapotom ellenére még mindig nagyon szeretem a szolgálatot. Az elmúlt három évben a vének és a feleségem szeretetteljes támogatásával átélhettem az örömet, hogy két bibliatanulmányozóm, Gédéon és Frégis eljutott a keresztelkedésig. Mindketten buzgón szolgálják Jehovát.
Közben átirányítottak minket a Dél-afrikai Köztársaságba, ahol a Bétel-család kedvesen gondoskodik rólam. Ez a hetedik afrikai ország, ahol kiváltságomban áll szolgálni. 2017 októberében páratlan áldásban volt részünk: ott lehettünk Warwickban az új főhivatal átadásán. Soha nem fogjuk elfelejteni!
Az 1994-es évkönyv a 255. oldalon ezt írja: „mindazokat, akik sok éven át kitartottak a munkában, erre buzdítjuk: »bátorságosok legyetek, kezeiteket le ne ereszszétek, mert a ti munkátoknak jutalma van« (2Krón 15:7).” Happyvel együtt eltökélt szándékunk, hogy megfogadjuk ezt a buzdítást, és másokat is erre fogunk ösztönözni.
a Jehova Tanúi 1944-ben adták ki ezt a füzetet. A nyomtatása megszűnt.
b További részleteket olvashatsz erről az 1994-es évkönyv 148–150. oldalán.