Június 13., szerda
„Jehova keze nem túl rövid, hogy ne tudna megmenteni” (Ézs 59:1).
Nem sokkal azután, hogy az izraeliták csoda útján kiszabadultak Egyiptomból, az amálekiták megtámadták őket. Mózes útmutatását követve a hadsereg – Józsuéval az élen – kivonult, hogy megütközzön az ellenséggel. Ezzel egy időben pedig Mózes, Áron és Húr felmentek egy közeli dombra, ahonnan láthatták a csatát. Mózes is megtette a maga részét a győzelem érdekében. Amíg az ég felé tartotta az igaz Isten botját, Jehova képessé tette a népét arra, hogy felülkerekedjen az amálekitákon. De amikor Mózes kezei elnehezültek, és leengedte őket, akkor az amálekiták kerültek fölénybe. A társai ezért azonnal „hoztak egy követ, [Mózes alá] tették, és ő ráült; Áron és Húr pedig tartották a kezeit, egyik az egyik oldalon, másik a másik oldalon, s így a kezei biztosak maradtak napnyugtáig”. Igen, Jehova hatalmas keze győzelemre segítette az izraelitákat (2Móz 17:8–13). w16.09 1:5–7
Június 14., csütörtök
„Amikor azt akarom tenni, ami helyes, a rossz van bennem” (Róma 7:21).
Pál biztos volt benne, hogy megnyerheti ezt a belső csatát, ha imában Jehovára támaszkodik, és hisz Jézus váltságáldozatában. És mi a helyzet velünk? Mi is megnyerhetjük a saját hiányosságainkkal vívott harcot. Ehhez Pál példáját kell követnünk: hinnünk kell Jézus váltságában, és Jehovára kell támaszkodnunk, nem pedig a saját erőnkre. Időnként Isten megengedi, hogy kiderüljön, mennyire tartunk valamit fontosnak. Például mit teszünk, ha mi magunk vagy egy közeli családtagunk súlyos betegségben szenved, vagy ha igazságtalanság áldozataivá válunk? Kimutathatjuk a Jehovába vetett feltétel nélküli bizalmunkat, ha imában esedezünk hozzá, hogy adjon erőt, és segítsen megőrizni az örömünket és a vele ápolt szoros kapcsolatunkat (Fil 4:13). Pál idejéből és napjainkból is sok példa mutatja, hogy az imán keresztül bátorságot és erőt meríthetünk a kitartáshoz. w16.09 2:14–15
Június 15., péntek
„A görögül beszélő zsidók panaszkodni kezdtek a héberül beszélő zsidókra” (Csel 6:1).
Ahogy gyarapodott az első századi keresztény gyülekezet, kialakult egy kellemetlen helyzet. A görögül beszélő zsidók amiatt panaszkodtak, hogy az özvegyeik hátrányos megkülönböztetés áldozatai lettek. Megoldásként az apostolok kiválasztottak hét férfit, hogy figyeljenek oda arra, hogy senki ne legyen elhanyagolva. Mindannyiuknak görög neve volt, ami arra utalhat, hogy az apostolok szerettek volna feloldani bármiféle feszültséget, amely a keresztények közt adódhatott az eltérő származásuk miatt (Csel 6:2–6). Akár tudatában vagyunk, akár nem, mindannyiunkra nagy hatással van a kultúránk (Róma 12:2). És valószínűleg a szomszédaink, munkatársaink vagy osztálytársaink szoktak sértő megjegyzéseket tenni olyanokra, akiknek más a származásuk vagy a bőrszínük. Mennyire befolyásolnak minket az ilyen előítéletek? És hogyan reagálunk, ha valaki viccelődik a nemzetiségünkkel, mondjuk kifigurázza a kultúránk egy-egy jellemzőjét? w16.10 1:7–8