Az első századi héber keresztényeknek Pál apostol ezt írta: „Hátravan tehát egy sabbatnapi nyugalom az Isten népe számára. Mert aki bement Isten nyugalmába, maga is megnyugodott a saját munkáitól, mint ahogy az Isten is a magáéitól. Tegyünk meg hát minden tőlünk telhetőt, hogy bemenjünk abba a nyugalomba” (Héberek 4:9–11).

Ha visszatérünk Pálnak a héberekhez írt levelében tett kijelentésére, láthatjuk, ő arra mutatott rá, hogy „hátravan . . . egy sabbatnapi nyugalom az Isten népe számára”, s arra buzdította keresztény hittársait, tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy ’bemenjenek abba a nyugalomba’. Ez tehát azt mutatja, hogy amikor Pál ezeket a szavakat írta Isten nyugalmának a „hetedik napjáról” — ami mintegy 4000 évvel korábban kezdődött —, az még mindig tartott. Nem ér véget mindaddig, míg Istennek az emberiséggel és a földdel kapcsolatos szándéka teljesen valóra nem válik Jézus Krisztus (aki „Ura a sabbatnak”) ezeréves uralmának a végén (Máté 12:8; Jelenések 20:1–6; 21:1–4).