A Héber Iratokban ezzel a szóval fejezték ki, ha valaki ünnepélyesen, jogilag kötelezte magát egy eskü vagy szövetség betartására, illetve arra, hogy vállalja az eskü vagy a szövetség megszegésének következményeit (4Mó 5:22; 5Mó 27:15–26; Ne 5:13). Ezzel a szóval fejezte ki valaki azt is, ha egyetértett azzal, ami egy imában elhangzott (1Kr 16:36), de azt is, ha csatlakozott valaki dicséretéhez (Ne 8:6), illetve ha támogatta valamilyen szándék megvalósulását (1Ki 1:36; Jr 11:5). A Zsoltárok könyvének első négy gyűjteménye, azaz könyve, az ámen szóval ér véget, és ez valószínűleg arra utal, hogy egy ének vagy zsoltár végén Izrael gyülekezete együtt szokta mondani, hogy „ámen” (Zs 41:13; 72:19; 89:52; 106:48).

Az 1Krónikák 16:36-ban és a Zsoltárok könyvében (41:13; 72:19; 89:52; 106:48) olvasható imarészletek, valamint a kanonikus levelekben lévő kijelentések mind azt mutatják, hogy helyénvaló ámennel zárni az imát. Való igaz, hogy nincs ott minden feljegyzésre került ima végén az ámen szó – ilyen ima volt például Dávidnak a Salamonért mondott utolsó imája (1Kr 29:19), illetve Salamonnak a templom felavatásakor mondott imája (1Ki 8:53–61) –, de igen valószínű, hogy szóban elhangzott. (Figyeld meg: 1Kr 29:20.) Ehhez hasonlóan Jézus imáinak végén sincs ott az ámen szó (Mt 26:39, 42; Jn 17:1–26), és a Cselekedetek 4:24–30-ban feljegyzett imában sem, melyet a tanítványok mondtak. Ám az előbbiekben vázolt bizonyítékok határozottan arra mutatnak, hogy helyénvaló ámennel befejezni az imát. Pálnak az 1Korintusz 14:16-ban olvasható szavaiból egyértelműen látszik, hogy a keresztény összejövetelen minden jelen lévő áment mondott az imára. Továbbá a Jelenések 5:13, 14; 7:10–12 és 19:1–4-ben feljegyzettek szerint az égben élők példája alátámasztja, hogy helyénvaló egyetértést kifejezni, amikor imák vagy ünnepélyes kijelentések hangzanak el. Ezek a személyek az égben az ámen szóval a szívből fakadó bizalmukat, teljes egyetértésüket és őszinte reményüket fejezik ki.