SZAMÁR

(héb.: chamórʹ; ʼá·thónʹ, „szamárkanca”; ʽaʹjir, ’kifejlett szamár’; gör.: oʹnosz; o·naʹri·on, ’fiatal szamár’):

A lófélék családjába tartozó, kemény patájú állat. A lótól az különbözteti meg, hogy kisebb a termete, rövidebb a sörénye, hosszabb a füle, a farkán rövidebb a szőr, és csak a végén van bojt. A kis, keskeny patája miatt biztosabb a járása, mint a lóé, ezért jobban boldogul a legúttalanabb hegyvidéki utakon, mely vidék igencsak jellemző Palesztinára. Jóllehet a szamár makacssága és butasága közmondásos, úgy gondolják, hogy valójában okosabb a lónál. Emellett béketűrő, jámbor jószág, ám az ember gyakran durván bánik vele, ahogy más állatokkal is.

A szamár már régóta teherhordó, hátas- és igavonó állatként áll az ember szolgálatában, és a Szentírásban először Ábrahámmal kapcsolatban olvashatunk róla (1Mó 12:16; 22:3; Jzs 15:18; 2Kr 28:15; Ézs 30:24). Jákob nyilván azért hasonlította a fiát, Issakárt a szamárhoz, mert ez a jószág teherhordóként keményen dolgozik (1Mó 49:14). Másrészt a Biblia utal a szamár párzási hevére is, amikor arról ír, hogy Júda királysága prostituált módjára felkínálja magát a nemzeteknek (Ez 23:20).

Ézsaiás próféta az egyik látomásában ’harci szekeret látott szamarakkal’ (Ézs 21:7). Ez arra mutat, hogy a szamarakat háborúkban is használták, valószínűleg teherhordásra, illetve előfordulhatott, hogy ezeken az állatokon mentek a harcosok a csatába. Ezzel kapcsolatban érdekes, hogy a görög történetíró, Hérodotosz (A görög–perzsa háború. IV. könyv, 129.) leírja, hogy a perzsa hadsereget szamarak is segítették.

A Törvény szerint a szamár tisztátalan volt. Mivel minden elsőszülött Jehováé volt, és a szamár elsőszülöttjét nem lehetett feláldozni, ezért vagy meg kellett váltani egy juhval, vagy a nyakát kellett szegni (2Mó 13:13; 34:20).

Noha a szamár tisztátalan volt, mégis, amikor Ben-Hadád király ostrom alá vette Szamáriát, a súlyos éhínség miatt az izraeliták ráfanyalodtak a szamárhúsra. Még a legkevésbé ehető, csontos szamárfej is, melyen nagyon kevés hús van, ínyencfalatnak számított; egy szamárfej 80 ezüstöt ért (ha sekelről van szó, 176 dollár) (2Ki 6:24, 25).

Isten törvénye megkövetelte, hogy bánjanak kedvesen a háziállatokkal, így a szamárral is. Ha egy szamár teher alatt feküdt, le kellett venni róla a terhet; ezenkívül nem volt szabad közös igába fogni szamarat és bikát (2Mó 23:5; 5Mó 22:10). Mivel a szamár nem olyan nagy és erős, mint a bika, valamint más a természete, a felemás iga miatt nagyon szenvedett volna.

Az izraelitáknak rendkívül sok szamaruk lehetett, ha azt vesszük, hogy egyedül a midiániták ellen folytatott hadjárat során összesen 61 000 szamarat zsákmányoltak (4Mó 31:3, 32–34). A Szentírás elég sűrűn említi ezt az állatot, és ez azt sejteti, hogy szinte minden családnak volt szamara (5Mó 5:21; 22:4; 1Sá 12:3). Ez abból is kiderül, hogy amikor az izraeliták Zorobábel vezetésével visszatértek a babiloni száműzetésből, a rabszolgákon és az énekeseken kívül, átlagosan minden hatodik férfinak volt egy szamara (Ezs 2:1, 2, 64–67; Ne 7:66–69). A Szentírás példaként említi azt, hogy a szamár tudja, hol a helye a gazdájához képest, és ezzel a példával dorgálja meg a hűtlen Izraelt, amiért az nem ismerte el uraként Jehovát (Ézs 1:3).

Amikor egy szamár elpusztult, mindenféle ceremónia nélkül egyszerűen a városon kívülre vonszolták, és a szeméttelepre dobták. Ezért jövendölte Isten prófétája azt, hogy a büszke és hűtlen Joákimot, aki Júda királyának, Jósiásnak volt a fia, a következőképpen fogják megalázni: „Úgy temetik el, mint a szamárcsődört, elvonszolják és kidobják Jeruzsálem kapuin kívülre” (Jr 22:19).

Az izraelita férfiak és nők – még kiemelkedő személyiségek is – szamáron jártak (Jzs 15:18; Bí 5:10; 10:3, 4; 12:14; 1Sá 25:42). Salamon az édesapjának, Dávidnak az öszvérkancáján, egy szamárcsődör hibrid utódján ment a felkenetésére (1Ki 1:33–40). Ezért hát igencsak helyénvaló, hogy Jézus, aki nagyobb Salamonnál, beteljesítve a Zakariás 9:9 próféciáját, nem lóra, hanem szamárcsikóra ült, „amelyen még soha nem ült ember” (Lk 19:30, 35).

Vannak, akik úgy vélik, hogy az evangéliumi beszámolók ellentmondanak egymásnak abban, hogy Jézus milyen állaton vonult be diadalmasan Jeruzsálembe. Márk (11:7), Lukács (19:35) és János (12:14, 15) azt mondja, hogy Jézus szamárcsikón, vagyis egy fiatal szamáron ült, de arról nem beszélnek, hogy egy idősebb szamár is lett volna ott. Máté viszont (21:7) azt írja, hogy a tanítványok „elhozták a szamarat meg a csikóját, és rájuk tették felsőruháikat, és ő azokra ült”. Jézus nyilvánvalóan nem két állaton ült, hanem csak a szamárcsikón, amelyre ruhákat terítettek. Mivel kétségtelen, hogy nem a szamárra, hanem annak csikójára ült, Márk, Lukács és János nem említi, hogy akár az anya-, akár az apaállat ott lett volna.

Vadszamár: A vadszamár (héb.: ʽá·ródhʹ; arámi: ʽarádhʹ) nem csupán a küllemében különbözik a házi szamártól, hanem abban is, hogy vad és konok. Ez teljesen összhangban van azzal, ahogyan a Biblia jellemzi ezt az állatot, amikor azt írja, hogy úgyszólván ’el vannak oldva a kötelékei’ (Jób 39:5).

A vadszamár kietlen síkságon és sós vidéken lakik, messze a város zsivajától. Ösztönösen kerüli az emberlakta helyeket, ezért „nem hallja a lesvadász lármáját”. Nem mintha nem hallana jól, hiszen azért rendkívül óvatos, mert kiváló a hallása, a látása és a szaglása. Ha valaki megpróbálna lesből vadászni rá, vagyis titokban akarná követni, ez az állat szélsebesen elillanna. A vadszamarak nyughatatlanul vándorolnak, hogy felkutassák a zöld növényeket, még a hegyeken is legelőt keresnek. Mindenféle zöldet megesznek, egészen a gyökerükig lerágják a növényeket. Sót is fogyasztanak (Jób 39:5–8). Az, hogy a vadszamár inkább szabadon, messze az emberektől, minden korlátozás nélkül akar élni, még nagyobb jelentéstartalommal tölti meg azt, hogy Nabukodonozor ezekkel a teremtményekkel lakott az alatt a hét év alatt, amíg tébolyult volt (Dá 5:21; lásd: ZEBRA).