BELIÁL
(héb. eredetű; jel.: ’semmit érő’; a belíʹ [’nem, nélkül’] és a ja·ʽalʹ [’haszna van, hasznos’] szavak összetétele):
Az a tulajdonság vagy állapot, hogy valaki vagy valami haszontalan, hitvány, hiábavaló, semmirekellő. A héber belí·jaʹʽal kifejezést használják gondolatokra, szavakra és tervekre (5Mó 15:9; Zs 101:3; Ná 1:11), szerencsétlenségekre (Zs 41:8), de kiváltképpen a legalávalóbb, semmirekellő emberekre. Ilyenek például azok, akik más istenek imádatára vettek rá másokat (5Mó 13:13); akik Benjámin leszármazottai közül szexuális bűncselekményt követtek el Gibeában (Bí 19:22–27; 20:13); Éli gonosz fiai (1Sá 2:12); az arcátlan Nábál (1Sá 25:17, 25); az Isten felkentjével, Dáviddal szembeszegülők (2Sá 20:1; 22:5; 23:6; Zs 18:4); Jeroboám semmirekellő társai (2Kr 13:7); azok, akik összeesküdtek Jezabellel Nábót ellen (1Ki 21:10, 13); és általánosságban véve az olyan emberek, akik viszályt szítanak (Pl 6:12–14; 16:27; 19:28). Jehova a következőket jelentette ki prófétája által, utalván arra, hogy az ellenséges erők nem fogják többé akadályozni népét abban, hogy földjén igaz imádatot mutasson be Neki: „nem fog többé semmirekellő átvonulni rajtad. Teljesen ki lesz vágva” (Ná 1:15; lásd még: 1Sá 1:16; 10:27; 30:22; Jób 34:18).
Amikor a Biblia írása folytatódott az első században, akkor már a „Beliál” szót Sátán elnevezéseként használták. Ezért általános az a nézet, hogy amikor Pál több ellentétpárt sorol fel, és a 2Korintusz 6:15-ben azt írja, hogy „miféle összhang van Krisztus és Beliál között?”, a „Beliál” szó alatt Sátánt értette. A szír Pesitta ezen a helyen a „Sátán” szót használja.