ELLENSÉG, ELLENFÉL

A héber ʼó·jévʹ és a görög ekh·throszʹ szó olyan személyre utal, aki rosszindulatú, vagy aki gyűlöli a másikat (2Mó 23:22; Mt 5:43). A világmindenségben az első ellenséges megnyilvánulás, amelyről feljegyzés készült, az volt, amikor a „kígyó” – akit a Biblia később Sátánként, az Ördögként azonosít (Je 12:9) – megkörnyékezte Évát, és kétségbe vonta Isten szavahihetőségét (1Mó 3:4, 5). Jézus Krisztus úgy beszélt erről a szellemteremtményről, mint emberölőről, és ’hazugnak és a hazugság atyjának’ nevezte (Jn 8:44; lásd: SÁTÁN).

Isten ellenségei: Azóta Sátán Isten fő ellensége (Mt 13:25, 39). Hatást gyakorol az emberiségre, az emberek pedig engednek a befolyásának, úgyhogy „az egész világ a gonosz hatalmában van” (1Jn 5:19). Ez a világ tehát Isten ellensége (Jk 4:4). Isten ugyanakkor hosszútűrő az ellenségeivel, és irgalmas azokhoz, akik Őt kívánják szolgálni közülük. Az ilyenek számára a békéltetés eszközéről is gondoskodott Jézus Krisztus áldozata révén (Ró 5:10; Kol 1:21, 22). A Krisztussal egységben levőket ’nagyköveteknek’ nevezte ki egy ellenséges világban, rájuk bízva a békéltetés szolgálatát (2Ko 5:18–21).

Sokan azonban Isten megátalkodott ellenségeivé válnak; ilyen például Sátán és a gonosz démonok, akik egybegyűjtik a nemzeteket Isten ellen (Je 16:13–16); a ’törvénytelenség hitehagyott embere’, aki szembehelyezkedik Istennel (2Te 2:3, 4); „Nagy Babilon”, akinek a „bűnei egészen az égig halmozódtak” (Je 17:5; 18:5); a tengerből feljövő „vadállat”, amely Sátántól, a sárkánytól kapja erejét és hatalmát (Je 13:1, 2, 6); a kétszarvú ’vadállat’, amely a tengerből feljött ’vadállat’ imádatát mozdítja elő (Je 13:11, 12); a ’skarlátszínű vadállat’, amely ’tele van káromló nevekkel’ (Je 17:3); és mindezek állhatatos támogatói (Je 19:17–21). Isten pusztulást fog hozni rájuk (5Mó 32:41; Ézs 59:18; Je 20:10).

Krisztus ellenségei: Akik Isten ellenségei, azok Krisztusnak is ellenségei (Jn 8:42–47; Mt 10:40). Amikor Jézus Krisztus a földön volt, Isten ellenségei sok szenvedést okoztak neki. Ő mégsem fizetett rosszal a rosszért; nem próbált meg bajt okozni nekik (1Pt 2:21–23). Sőt, egy embert még meg is gyógyított abból a sokaságból, amely kardokkal és dorongokkal jött elfogni őt (Lk 22:49–51; Jn 18:10, 11).

A feltámadása után azonban „leült az Isten jobbjához, és attól fogva vár, míg oda nem helyezik ellenségeit zsámolyul a lábának” (Héb 10:12, 13; Lk 20:41–43). Ez a 110. zsoltárban feljegyzett prófécia leírja, hogy mit parancsolt Jehova a Fiának: „Menj, győzedelmeskedj ellenségeid között!” (Zs 110:2). A Biblia szerint Jehovának és ’felkentjének’ ezek az ellenségei ’nemzetekből’, ’népekből’, ’a föld királyaiból’ és ’főemberekből’ állnak (Zs 2:1–9). A Jelenések 19:11–21 arról számol be, hogy akit „Hűnek és Igaznak” neveznek, aki „Isten Szava” és a „királyoknak Királya és uraknak Ura”, ő vezeti az égi seregeket az ellenségeivel szemben. Ellenségei ebben a leírásban „a vadállat, a föld királyai és a seregeik”, és a ’hamis próféta’. Ezeket mind megsemmisíti Krisztus.

Az emberiség ellenségei: Akik Isten ellenségei, azok egyúttal az emberiség ellenségei is, mert harcolnak az ellen, hogy az ember megbékéltessen Istennel, valamint Istennek az emberi családra vonatkozó szándékai ellen is. Ellenzik az igazság hirdetését, így ellene vannak minden ember érdekeinek, mint ahogy azok is ellene voltak, akik üldözték a korai keresztényeket (1Te 2:15).

Mivel a bűn Ádám által jött a világba, a halál minden emberre átterjedt, így a halál, a Biblia szavaival élve, szintén az emberiség ’ellensége’ (1Ko 15:26; Ró 5:12). A halál nem győzhető le emberi erővel (Zs 89:48). Egyedül Jehova Isten az, aki Jézus Krisztus által meg fogja semmisíteni az embernek ezt az ellenségét (1Ko 15:24–26; Ézs 25:8).

Az, aki harcol: Az „ellenség” vagy „ellenfél” szó olyan személyre is vonatkozik, aki valaki vagy valami ellen harcol, illetve ellenáll neki; ellenlábas vagy szemben álló fél. Az „ellenségnek” vagy „ellenfélnek” fordított szó másik héber megfelelője (cár) egy olyan alapszóból ered, amelynek jelentése: ’szorongat’; ’ellenségeskedik’ (4Mó 25:18; Zs 129:1). A görög an·tiʹdi·kosz szó elsősorban ’peres ellenfelet’ jelent valamilyen bírósági ügyben (Lk 12:58; 18:3), de más ellenfelekre vagy ellenségekre is utalhat, miként az 1Péter 5:8-ban.

A leggonoszabb ellenség – Sátán, az Ördög – embereket és angyalokat (lásd: DÉMON) egyaránt rávett arra, hogy csatlakozzanak hozzá az Isten és ember elleni ténykedésében. Sátán az ellenségeskedését az Éden kertjében kezdte meg. Itt egy kegyetlen és alattomos tettel a lázadás útjára vitte Évát, majd Ádámot, ez pedig bűnt és halált hozott az egész emberiségre. Az égi udvarban Sátán kimutatta ellenséges mivoltát, azzal vádolva Jehovát, hogy megvásárolta Jób lojalitását. Ez a vád egyetemes fontosságú vitakérdéssé vált (Jób 1:6–11; 2:1–5; lásd: SÁTÁN).

Jehova imádói a történelem minden időszakában hasonló ellenségeskedést álltak ki, amelyet Sátán okozott az ügynökei által. Amikor például Isten népének maradéka visszatért Babilonból, egyesek megpróbálták megakadályozni a templom és a városfalak újjáépítését (Ezs 4:1; Ne 4:11). Eszter királyné napjaiban a gyűlölködő Hámán, akiben az Ördög szelleme volt, a zsidók gonosz ellenfelének bizonyult (Esz 7:6).

Amikor a népe hűtlen volt, Isten megengedte, hogy az izraeliták ellenségei kifosszák és legyőzzék őket (Zs 89:42; Si 1:5, 7, 10, 17; 2:17; 4:12). Ellenségeik azonban rosszul következtettek, mert maguknak tulajdonították a győzelmeket, és a saját isteneiket dicsőítették, vagy úgy érezték, senki sem fogja őket felelősségre vonni azért, hogy miként bántak Jehova népével (5Mó 32:27; Jr 50:7). Jehova ezért kénytelen volt megalázni ezeket a büszke és dicsekvő ellenségeket (Ézs 1:24; 26:11; 59:18; Ná 1:2), és mindezt az ő szent nevéért tette (Ézs 64:2; Ez 36:21–24).

A keresztények harca: Pál apostol így írta le, milyen hadviselést folytatnak a keresztények: „nem vér és test ellen van viaskodásunk, hanem a kormányzatok ellen, a hatalmak ellen, e sötétség világuralkodói ellen, az égi helyeken levő gonosz szellemi erők ellen” (Ef 6:12; vö.: 2Ko 10:4). A keresztények tehát nem emberek ellen harcolnak, hanem gonosz szellemek ellen, akik megpróbálják elfordítani őket Istentől. A keresztényeknek vigyázniuk kell, ébereknek kell lenniük és résen kell lenniük. Kemény harcot kell vívniuk a hitért az Ördög mesterkedéseivel szemben. Péter ezt tanácsolja: „Maradjatok meggondoltak, legyetek éberek. Ellenségetek, az Ördög, fel-alá jár, mint egy ordító oroszlán, és azon igyekszik, hogy felfaljon valakit. De ti szálljatok szembe vele, a hitben szilárdan” (1Pt 5:8, 9). Másfelől Jézus Krisztus azt is világossá tette a követői előtt, hogy a világ gyűlölni fogja, sőt meg is öli őket (Mt 10:22; 24:9; Jn 16:2), és hogy az ember ellenségei adott esetben a saját háznépéhez tartozók lesznek (Mt 10:36).

Hogyan viselkedjen egy keresztény azokkal az embertársaival, akik az ellenségeivé válnak? Jézus ezt tanácsolta: „szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket” (Lk 6:27, 28). Így érvelt: „Hallottátok, hogy megmondatott [nem a Bibliában, hanem a hagyományok szerint]: »Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.« Én azonban azt mondom nektek, hogy szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt 5:43, 44). Pál apostol pedig, nyilván a Példabeszédek 25:21-re utalva, így buzdít: „ha ellenséged éhes, adj neki enni” (Ró 12:20). A Törvény ugyanezt az alapelvet a következőképpen fogalmazta meg: „Ha rátalálsz ellenséged eltévedt bikájára vagy szamarára, vidd vissza neki. Ha látod, hogy annak a szamara, aki gyűlöl téged, teher alatt fekszik, nem szabad őt magára hagynod. Oldjátok le együtt” (2Mó 23:4, 5).

Mivel Jehova szolgái e kiváló alapelvek szerint élnek, sok korábbi ellenség szíve meglágyult irántuk, sőt Isten iránt is. Mindez összhangban van a Példabeszédek 16:7-tel: „Amikor Jehova gyönyörűségét leli egy ember útjaiban, még ellenségeit is megbékíti vele.” (Vö.: Ró 12:17, 18, 21; 1Pt 2:19, 20; 3:9.) Az ellenség iránt tanúsított irgalom egyik ragyogó példája az, ahogy Jézus Krisztus bánt a tárzuszi Saullal (a későbbi Pál apostollal) (Cs 9:1–16; 1Ti 1:13; vö.: Kol 1:21, 22).

Jehova Isten kijelenti: „Enyém a bosszú és a megtorlás” (5Mó 32:35; Ró 12:19; Héb 10:30). Isten szolgái éppen ezért nem ragadják magukhoz a kezdeményezést, hogy bosszút álljanak, és szerencsétlenséget sem kívánnak az ellenségeiknek személyes elégtétel végett, mert emlékeznek a bölcs tanácsra: „Mikor elesik az ellenséged, ne örvendezz, és amikor elbukik, ne örüljön a szíved” (Pl 24:17). A Törvény hatálya alatt, amennyiben felvetődhetett a kérdés, hogy szándékos vagy véletlen emberölésről van-e szó, az esetleges korábbi ellenségeskedés, gyűlölet, illetve az, hogy ellenséges érzületből ütöttek agyon valakit, igencsak súlyosbító körülmény volt a vádlottra nézve (4Mó 35:20–25).

Egy kereszténynek a szó szerinti ellenségein kívül sok egyéb „ellenséget” kell még legyőznie az életben. Ha megadja magát ezeknek az „ellenségeknek”, komoly veszélybe kerül, hiszen engedve nekik, tulajdonképpen Isten ellenségévé válik. Az apostol kijelenti: „a testi gondolkodás ellenségeskedés az Istennel, mivel a test nincs alárendelve az Isten törvényének, hisz nem is lehet” (Ró 8:7; Ga 5:17). A Szentírás leírja a keresztények bensőjében folyó küzdelmet, amelyet két ellentétes erő okoz: 1. ’Isten törvénye’, amelyről Pál úgy beszél, mint az elméjét abban az időben irányító törvényről, illetve mint ’azon szellem törvényéről, amely Krisztus Jézussal egységben levő életet ad’; és 2. ’a bűn törvénye, amely az ember tagjaiban van’, vagyis ’a bűn és a halál törvénye’ (Ró 7:22–25; 8:2). Péter apostol ugyanígy arra inti a keresztényeket, hogy ’folyton tartózkodjanak a testi kívánságoktól, amelyek hadjáratot folytatnak a lélek ellen’ (1Pt 2:11). Jakab, Jézus féltestvére hasonló gondolatmenetben beszél ’érzéki gyönyör utáni sóvárgásokról, melyek hadjáratot folytatnak a test tagjaiban’ (Jk 4:1). Az ember csak akkor tud szilárdan ellenállni ezeknek, ha felismeri, hogy ellenségek.