ISTEN IRÁNTI ODAADÁS

Isten tisztelete, imádata és szolgálata, mely a legfőbb uralmához való feltétlen ragaszkodással párosul. A Szentírásban a görög eu·szeʹbei·a, illetve az ehhez kapcsolódó melléknevek, határozószók és igealakok lettek így fordítva. A Bibliában szereplő főnevet szó szerint úgy lehetne fordítani, hogy ’mély tisztelet’, és egy igazán szent és igazságos dolog iránti tiszteletre utal. (Vö.: 2Pt 1:6; Int.) Az Isten iránti odaadás antonimája az ’istentelenség’ vagy a ’tiszteletlenség’ (gör.: a·szeʹbei·a).

Nigel Turner a Christian Words c. művében ezt írta: „Az euszebeia időnként vallásos odaadás értelemben jelenik meg a korabeli feliratokon. . . de a római korszak idején elterjedt görög nyelvben az volt az általánosabb jelentése, hogy ’lojalitás’ . . . A keresztények számára az euszebeia az Isten iránti odaadás legmagasabb foka” (1981, 111. o.). A Bibliában használt „Isten iránti odaadás” kifejezés azt jelenti, hogy valaki odaadóan ragaszkodik Jehova Istenhez.

Az ehhez kapcsolódó eu·sze·bészʹ melléknév a Cselekedetek 10:2, 7-ben és a 2Péter 2:9-ben szerepel, és azt jelenti, hogy ’hitbuzgó, Isten iránti odaadásban élő’. John A. H. Tittmann szerint az eu·sze·bészʹ „olyan személyre utal, aki az isten iránti tiszteletét tettekben fejezi ki, legfőképpen abban, hogy imádja Istent. . ., és aki tettekben mutatja meg a vallásosságát” (Remarks on the Synonyms of the New Testament. Edinburgh, 1833, I. köt. 253–254. o.).

Az 1Timóteusz 5:4-ben az eu·sze·beʹó ige szerepel. Ebben a versben arról van szó, hogy hogyan viselkedjenek az özvegyasszonyokkal a gyermekeik és az unokáik. Egy lexikon szerint az eu·sze·beʹó azt is jelentheti, hogy ’kegyesen, tisztességesen bánik mindenkivel’ (Edward Robinson: A Greek and English Lexicon of the New Testament. 1885, 307. o.). Néhány bibliafordítás ezért így adja vissza ezt a verset: „tanulják meg, hogy elsősorban saját családjuk iránt teljesítsék kötelességüket” (B.–D.; lásd még: Kat.). De Isten az, aki létrehozta a családot (Ef 3:14, 15), és a Biblia Isten háznépét egy családhoz hasonlítja. Vagyis ha egy keresztény családban a családtagok tisztelettel, azaz Isten iránti odaadással bánnak egymással, azzal tulajdonképpen Istent tisztelik, és engedelmeskednek a családra és a családtagok közötti helyes viselkedésre vonatkozó parancsolatainak. Így összhangban van a fenti értelemmel az a fordítás, hogy „ha pedig valamely özvegynek vannak gyermekei vagy unokái, ezek először is azt tanulják meg, hogy a saját háznépükben éljenek Isten iránti odaadás szerint” (ÚV).

„Az Isten iránti odaadás szent titka”: Pál apostol a következőket írta Timóteusznak: „Igen, az Isten iránti odaadás szent titka elismerten nagy: »Ő nyilvánvalóvá tétetett testben, igazságossá nyilváníttatott szellemben, megjelent angyaloknak, prédikáltak róla a nemzetek között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben«” (1Ti 3:16). Bár Ádám tökéletes volt, mégsem mutatott tökéletes példát az Isten iránti odaadásban. A tökéletlen utódai közül sem tudta ezt megtenni senki. Akkor vajon ki lehet a tökéletes példa? Azáltal derült fény erre a szent titokra, hogy Isten Fia lejött a földre, és megőrizte a feddhetetlenségét. Timóteusznak az ő példáját kellett utánoznia, hiszen az Isten iránti odaadás legkiválóbb példája Jézus Krisztus (1Ti 3:15).

Jézus Krisztus volt az egyetlen ember, aki minden tekintetben tökéletes odaadással volt Isten iránt. Ezzel egyben azt is bizonyította, hogy hús-vér ember is képes odaadóan ragaszkodni Istenhez. Jézus a földi élete során mindvégig „lojális, álnokság nélküli, beszennyezetlen, a bűnösöktől elkülönített” volt, még súlyos próbák idején is (Héb 7:26). Nem szenvedett csorbát a feddhetetlensége, és minden vádtól mentes volt. A halála előtt azt mondta, hogy ’legyőzte a világot’, és hogy ’jön a világ uralkodója, és nincs felette hatalma’ (Jn 16:33; 14:30). Jézusban nem volt semmi igazságtalanság, ezért joggal mondhatta az ellenségeinek: „Ki az közületek, aki bűnt bizonyít rám?” (Jn 8:46). Az, hogy fény derült ’az Isten iránti odaadás szent titkára’, annyira nagyszerű és olyan sokat jelent az emberiségnek, hogy az egész világon hirdetni kell. Jézus Krisztus a példa arra, hogy mit jelent a keresztények számára az Isten iránti odaadás, és hogy hogyan kell viselkedni.

Elengedhetetlen a képzés és a megelégedettség: Ahhoz, hogy a keresztények igazán odaadóan tudják szolgálni Istent, intenzíven kell edzeniük, azaz képezniük magukat. Ez magában foglalja, hogy kitartanak az ellenségeskedés és az üldözés közepette (2Ti 3:12). De nem szabad, hogy az önképzéssel az legyen valakinek a célja, hogy önző módon anyagi nyereségre tegyen szert. Hiszen már önmagában az is nyereség, ha valaki elégedett, és Isten iránti odaadásban él. Az Isten iránti odaadásban egyrészt ’megvan a mostani élet ígérete’ – azaz a jó szellemiség, megelégedettség, boldogság, életcél –, másrészt „az eljövendő élet” ígérete (1Ti 4:7, 8; 6:6–8; vö.: Pl 3:7, 8; 4:20–22).

Persze előfordulhat, hogy üldözik azt, aki odaadóan ragaszkodik Istenhez, vagy lehet, hogy szembe kell néznie nehézségekkel, de nem kell félnie: „Jehova tudja, mi a módja annak, hogy az Isten iránti odaadásban élő embereket megszabadítsa a próbából” (2Pt 2:9). Péter apostol azt tanácsolta a keresztényeknek, hogy a kitartásukhoz adjanak Isten iránti odaadást (2Pt 1:5, 6). Azt mondta nekik, hogy ’a szent viselkedés és az Isten iránti odaadás’ legyen a jellemző rájuk, ha szeretnék túlélni Jehova ítéletnapját (2Pt 3:7, 10, 11; 1Pt 4:18).

Az Isten iránti odaadásnak ereje van: Nem elég csak állítani magunkról, hogy Isten iránti odaadásban élünk. Az Isten iránti odaadásnak szívből kell jönnie, és arra kell ösztönöznie minket, hogy változtassunk a személyiségünkön (1Ti 6:11; Ef 4:20–24). Isten Szavából tudhatjuk meg, hogyan kell Istent odaadóan szolgálni, tehát alkalmaznunk kell a Bibliában található irányelveket (Tit 1:1; 2Pt 1:3). Ez a fajta odaadás Jehovának jár, akit a Szava és a szelleme segítségével ismerhetünk meg közelebbről. Ha pedig utánozzuk őt, egyre inkább hasonlítani fogunk hozzá (Ef 5:1). Így egyre jobban vissza fogjuk tükrözni Jehova Isten kiváló tulajdonságait (2Ko 3:18).

Aki azt állítja, hogy Istent szolgálja, de ugyanakkor nem ragaszkodik a Bibliához, hanem a saját feje után megy, illetve a tanításai nincsenek ’összhangban az Isten iránti odaadással’ – amiből egyébként látszik, hogy nem szolgálja odaadóan Istent –, „az felfuvalkodott a büszkeségtől, és semmit sem ért, hanem a kérdések felőli viták és a szavak körüli csatározások betege az elméjében” (1Ti 6:3, 4). Pál apostol óva intette a fiatal szolgatársát, Timóteuszt azoktól az emberektől, akik azt állították, hogy odaadóan szolgálják Istent, pedig istentelenek voltak. Féltette Timóteuszt, nehogy letérjen az Isten iránti odaadás útjáról, és ezért arra figyelmeztette, hogy használja helyesen az igazság szavát, és kerülje az üres beszédeket, melyek sértik azt, ami szent. Aztán elmondta, hogy lesznek, akik mindenféle gonoszságot cselekszenek, és képmutatóak lesznek, ugyanis megvan náluk az Isten iránti odaadásnak egy külső formája, de erejére nézve hamisnak bizonyulnak (2Ti 2:15, 16; 3:1–5). Júdás is kiemelte, hogy az ilyenek igazából nem tisztelik Istent, és nem értékelik a ki nem érdemelt kedvességét. Ezeknek a személyeknek Isten imádata csak az anyagi nyereségnek és a saját vágyaik kielégítésének az eszköze. Hogy mennyire képmutatóak, kiderül a gátlástalan viselkedésükből (Júd 4).

Mi ’a törvénytelenség rejtélye’, melyről Pál beszélt?

A Biblia Jehova ’szent titkán’ kívül egy másik rejtélyről is beszél, ’a törvénytelenség rejtélyéről’. E kettő szöges ellentétben áll egymással. Pál apostol idejében nem lehetett pontosan tudni, hogy ki vagy mi „a törvénytelenség embere”, ezért ez rejtély volt az igaz keresztények számára. De sokaknak még azután is az maradt, hogy a kiléte körvonalazódott. Miért? Mert az Isten iránti odaadás álcája mögé rejtette a gonoszságát. Valójában hitehagyó volt, nem volt benne Isten iránti odaadás. Pál azt mondta, hogy „a rejtélye e törvénytelenségnek” már az ő napjaiban is működött, mert akkor már érték törvénytelen hatások a keresztény gyülekezetet, ami idővel ahhoz vezetett, hogy sokan hitehagyottak lettek. De velük mint csoporttal végezni fog Jézus Krisztus, mégpedig akkor, amikor nyilvánvalóvá válik a jelenléte. Ez a hitehagyott ’ember’, akit Sátán irányít, „fölébe emeli magát mindenkinek, akit »istennek« vagy vallásos tisztelet tárgyának neveznek” (gör.: szeʹba·szma). Sátánnak ez az eszköze – mely Isten ellensége – rendkívül kétszínű, és pusztulást hoz mindazokra, akik utánozzák a tetteit. A ’törvénytelenség emberének’ a „sikere” abban rejlik, hogy a gonoszságát képmutató módon az Isten iránti odaadás köntösébe bújtatja (2Te 2:3–12; vö.: Mt 7:15, 21–23).