IHLETÉS

Egy emberfeletti forrásból származó szellem általi késztetés, ösztönzés. Ha ez a forrás Jehova, akkor ennek az ösztönzésnek az eredménye olyan kijelentés vagy írás, amely valóban Isten szavának nevezhető. Pál apostol ezt jelentette ki a 2Timóteusz 3:16-ban: „A teljes Írás Istentől ihletett”. Az „Istentől ihletett” kifejezéssel a the·oʹpneu·sztosz összetett görög szót adják vissza, amely szó szerint azt jelenti, hogy ’Istentől lehelt’.

Ez a görög kifejezés csak itt fordul elő az Írásokban, és egyértelműen arra utal, hogy a Szentírás, a Biblia Istentől származik. Az ’Istentől lehelt’ kifejezés párhuzamba állítható egy másik kifejezéssel, mely a Héber Iratokban, a Zsoltárok 33:6-ban található: „Jehova szavára álltak elő az egek, szájának szelleme [v. lehelete] által egész seregük.”

Isten szellemének a munkája: Isten ’a teljes Írást’ a szent szelleme, vagyis tevékeny ereje által ihlette. (Lásd: SZELLEM.) A szent szellem működött bizonyos férfiakon, arra indítva őket, hogy lejegyezzék Isten üzenetét. Ezért mondhatta Péter apostol a következőket a Bibliában található próféciákról: „először is tudjátok azt, hogy az Írásnak egyetlen próféciája sem származik valamilyen egyéni értelmezésből. Prófécia ugyanis soha nem hozatott ember akaratából, hanem Istentől szóltak emberek, amint a szent szellem vezette őket” (2Pt 1:20, 21). A bizonyítékok azt mutatják, hogy Isten szelleme működött a Biblia összes íróján, hatással volt az elméjükre és a szívükre, és így véghez tudták vinni azt, amit Isten elhatározott. Dávid király ezt mondta: „Jehova szelleme beszélt általam, az ő szava volt nyelvemen” (2Sá 23:2). Amikor Jézus a 110. zsoltárt idézte, azt mondta, hogy Dávid „ihletés [szó szerint: ’szellem’] által” írta le azt (Mt 22:43). A Márk 12:36-ban olvasható párhuzamos beszámoló azt a kifejezést használja, hogy „a szent szellem által”.

Ahogyan Jehova szelleme arra indított férfiakat, sőt, képessé is tette őket, hogy ellássanak más, Istentől kapott feladatokat – például, hogy elkészítsék a papi ruhákat és a hajlék felszerelését (2Mó 28:3; 35:30–35), irányítsák a népet (5Mó 34:9) és vezessék a hadsereget (Bí 3:9, 10; 6:33, 34) –, úgy képessé tett arra is bizonyos férfiakat, hogy feljegyezzék a Szentírást. Ez által a szellem által Isten bölcsességet, értelmet, ismeretet, tanácsot és a szokásosnál nagyobb erőt adott nekik, mindig annyit, amennyire szükségük volt (Ézs 11:2; Mi 3:8; 1Ko 12:7, 8). Dávid azt mondta, hogy a templom építési tervét „ihletés [szó szerint: ’szellem’] által” kapta (1Kr 28:12). Jézus arról biztosította az apostolait, hogy Isten szelleme segíteni fog nekik: tanítani, vezetni fogja őket, eszükbe juttatja mindazt, amit tőle hallottak, valamint feltárja számukra az eljövendő dolgokat (Jn 14:26; 16:13). Ez garantálta, hogy az evangéliumi beszámolóik, melyekben sokszor hosszú részeket idéztek Jézus beszédeiből, megbízhatók és pontosak, még akkor is, ha sok évvel Jézus halála után írták meg őket, mint például János az evangéliumát.

„Jehova keze”: A Biblia íróin tehát Jehova „keze” nyugodott, vezetve és irányítva őket (2Ki 3:15, 16; Ez 3:14, 22). Jehova „keze” arra tudta késztetni a szolgáit, hogy beszéljenek vagy éppen hallgassanak, ha annak volt az ideje (Ez 3:4, 26, 27; 33:22), és ehhez hasonlóan arra is tudta ösztönözni őket, hogy leírjanak bizonyos gondolatokat, vagy éppen ne. A végeredmény minden esetben az lett, ami összhangban volt Jehova elképzelésével.

Hogyan irányította Isten az írókat? Ahogyan azt Pál apostol is kijelentette, Isten „sokféleképpen” szólt a szolgáihoz a keresztény kort megelőző időkben (Héb 1:1, 2). Legalább egy esetben, a tízparancsolat átadásakor Isten maga írta le a gondolatait, és Mózesnek ezt csupán le kellett másolnia egy tekercsre vagy valamilyen más írófelületre (2Mó 31:18; 5Mó 10:1–5). Máskor Isten szóban közölte a gondolatait, szóról szóra lediktálta azokat. Jehova ezt az utasítást adta Mózesnek, mielőtt közölte vele az Izraellel kötött szövetség számos törvényét és rendeletét: „Írd le magadnak ezeket a szavakat” (2Mó 34:27). A próféták is sokszor kaptak konkrét üzeneteket, melyeket át kellett adniuk, és melyek később le lettek jegyezve, így a Szentírás részét alkotják (1Ki 22:14; Jr 1:7; 2:1; 11:1–5; Ez 3:4; 11:5).

Isten álmok és látomások által is adott át üzeneteket a Biblia íróinak. Ez nyilvánvalóan azt jelentette, hogy álmok, vagy ahogy időnként nevezték, éjszakai látomások által Isten képeket jelenített meg az üzenetéről vagy a szándékáról az alvó személy elméjében (Dá 2:19; 7:1). Ám még gyakrabban előfordult, hogy Isten a gondolatait látomások által közölte, vagyis a tudatánál lévő író elméjében jelenítette meg azokat képek formájában (Ez 1:1; Dá 8:1; Je 9:17). Néhány személy azután kapott látomást, miután révületbe esett. Ők, bár tudatuknál voltak, minden bizonnyal annyira a látomás hatása alá kerültek, hogy amíg révületben voltak, nem érzékelték, mi zajlik körülöttük (Cs 10:9–17; 11:5–10; 22:17–21; lásd: LÁTOMÁS).

Isten sokszor angyalokat is felhasznált követekként, hogy átadják az üzeneteit (Héb 2:2). Gyakran fontosabb szerepet játszottak az üzenet átadásában, mint ahogy az elsőre kitűnik. Például, bár a beszámoló szerint Isten beszélt, amikor Mózes megkapta a Törvényt, mind István, mind Pál amellett tanúskodtak, hogy Isten az angyalait használta fel, hogy közvetítsék azt (Cs 7:53; Ga 3:19). Mivel az angyalok Jehova nevében beszéltek, az üzenetüket helyénvalóan ’Jehova szavának’ lehet nevezni (1Mó 22:11, 12, 15–18; Za 1:7, 9).

Nem számít, hogy milyen módon adta át Isten az üzenetét, a Biblia minden könyvére ugyanaz jellemző, nevezetesen az, hogy ihletett, vagyis ’Istentől lehelt’.

Összeegyeztethető a Biblia isteni ihletettségével az, hogy az írói egyéni kifejezésmódot használtak?

A bizonyítékok azt mutatják, hogy a férfiak, akiket Isten felhasznált, hogy lejegyezzék a Szentírást, nem bábok voltak a kezében, akik gondolkodás nélkül leírták, amit diktált nekik. Például János apostollal kapcsolatban azt olvashatjuk, hogy az ’Istentől lehelt’ Jelenések könyvét egy angyal nyilatkoztatta ki neki „jelekben”, és hogy János ezután „tanúskodott az Isten adta szó mellett és a Jézus Krisztustól való tanúság mellett, igen, mindazok mellett, amiket látott” (Je 1:1, 2). János „ihletés [szó szerint: ’szellem’] által” ’eljutott az Úr napjára’, és ezt az utasítást kapta: „Amit látsz, írd meg egy tekercsben” (Je 1:10, 11). Vagyis Isten jónak látta, hogy a Biblia írói használják az értelmi képességüket, amikor a látomásokról szóló beszámolóikat megfogalmazták (Ha 2:2), de mindig gondosan ügyelt arra, hogy az elkészült írásaik ne csupán pontosak és igazak legyenek, hanem megfeleljenek a céljának is (Pl 30:5, 6). A Prédikátor 12:9, 10-ben olvasható kijelentésből látható, hogy az íróknak is kellett erőfeszítést tenniük, hiszen itt az olvasható az egyikükről, hogy gondolkodott, kutatott, és összerendezte a gondolatokat, hogy „gyönyörűséges szavakat” találjon, és „az igazság pontos szavait” írja le. (Vö.: Lk 1:1–4.)

Mindez kétségtelenül megmagyarázza, hogy miért különbözik az írók stílusa és szóválasztása, és miért tükröződik a hátterük az írásaikban. Isten talán egyebek mellett a velük született adottságaik alapján választotta ki őket a feladatukra, és talán előre felkészítette őket az elvégzendő munkára.

Egy példa arra, hogy az írók egyéni kifejezésmódot használtak Máté, aki korábban adószedő volt, ezért többször is konkrétan utalt számokra és pénzösszegekre (Mt 17:27; 26:15; 27:3). Lukács, „a szeretett orvos” (Kol 4:14) pedig olyan kifejezéseket használt, amelyek az orvosi végzettségét tükrözik (Lk 4:38; 5:12; 16:20).

Még ha az író azt mondja is, hogy „Jehova szava” vagy ’kijelentése’ jutott el hozzá, lehet, hogy Isten nem szóról szóra diktálta azt le neki, hanem egy elméjébe ültetett kép által tárta fel a szándékát, amit aztán az író a saját szavaival fogalmazott meg. Erre utalhat az is, hogy az írók időnként azt a kifejezést használták, hogy ’látják’ a ’kijelentést’ vagy ’Jehova szavát’, nem pedig azt, hogy hallják (Ézs 13:1; Mi 1:1; Ha 1:1; 2:1, 2).

Tehát a férfiak, akik leírták a Szentírást, együttműködtek Jehova szent szellemével. Készségesek voltak, és alávetették magukat Isten irányításának (Ézs 50:4, 5), és olthatatlan vágy égett bennük, hogy megismerjék Isten akaratát, és hogy Isten vezesse őket (Ézs 26:9). Sokszor egy határozott cél lebegett a szemük előtt (Lk 1:1–4), vagy valamilyen felmerülő nehézség miatt írtak (1Ko 1:10, 11; 5:1; 7:1), és Isten mindig úgy vezette őket, hogy amit leírtak, az összhangban legyen a szándékával, és megvalósítsa az elhatározását (Pl 16:9). Szellemi beállítottságú emberekként szívvel-lélekkel igyekeztek Isten akaratát teljesíteni, megvolt bennük „Krisztus gondolkodása”, ezért nem pusztán emberi bölcsességet írtak le, és nem is a „saját szívük látomását”, mint a hamis próféták (1Ko 2:13–16; Jr 23:16; Ez 13:2, 3, 17).

Látható tehát, hogy a szent szellemnek ’különböző fajtájú munkálkodásai vannak’, vagyis különféle módon működött a Biblia íróin (1Ko 12:6). Az emberektől származó információk nagy része elérhető volt a számukra – méghozzá gyakran írott formában –, ilyenek voltak a nemzetségtáblázatok vagy a történelmi beszámolók (Lk 1:3; 3:23–38; 4Mó 21:14, 15; 1Ki 14:19, 29; 2Ki 15:31; 24:5; lásd: KÖNYV). Amikor ezeket az írók felhasználták, Isten szelleme megakadályozta, hogy pontatlanságok vagy hibák kerüljenek az ihletett beszámolókba, és azt is irányította, hogy mit foglaljanak bele a Szentírásba. Természetesen nem Istentől ihletett minden kijelentés, amelyet egyes személyek mondtak, és később bekerült a Bibliába, viszont annak kiválasztása, hogy mi legyen belefoglalva a Szentírásba, illetve a pontos feljegyzések készítése a szent szellem irányításával történt. (Lásd: 1Mó 3:4, 5; Jób 42:3; Mt 16:21–23.) Ennek köszönhetően Isten ihletett Szava olyan feljegyzés, amely bemutatja, hogy mit eredményez, ha az emberek hallgatnak Istenre, és igyekeznek összhangban cselekedni a szándékával, illetve azt, hogy mi lesz a következménye, ha a gondolataik, beszédük vagy a tetteik tiszteletlenséget tükröznek Isten felé, vagy ha figyelmen kívül hagyják az igazságos útjait. Másrészről volt, amit nem ismerhettek az emberek – a föld története az emberiség létrejötte előtt (1Mó 1:1–26); az égben játszódó események (Jób 1:6–12 és más versek); a próféciák; Isten szándéka, illetve tanításai –, ezért Isten szellemének kellett emberfeletti módon feltárnia őket. Ami a bölcs mondásokat és a tanácsokat illeti, lehet, hogy egy írónak nagy élettapasztalata volt, illetve a Szentírás akkor már létező részeinek a tanulmányozása és az alkalmazása révén nagy ismeretre tett szert, mégis Isten szellemének kellett biztosítania azt, hogy a megfelelő gondolatok kerüljenek be Isten Szavába, amely „élő, és erőt fejt ki. . ., és képes tisztán látni a szív gondolatait és szándékait” (Héb 4:12).

Ez látható azokból a kifejezésekből is, melyeket Pál apostol a korintusziaknak írt első levelében használt. A házassággal és az egyedülállósággal kapcsolatban adott tanácsot, amikor ezt írta: „A többieknek pedig azt mondom, igen, én, nem az Úr”; illetve ezt: „a szüzek felől pedig nincsen parancsom az Úrtól, de. . . közlöm véleményemet”. Végül pedig az özvegyekkel kapcsolatban kijelentette: „De boldogabb, ha úgy marad, ahogy van, az én véleményem szerint. Márpedig úgy gondolom, hogy bennem is Isten szelleme van” (1Ko 7:12, 25, 40). Pál ezen kijelentései minden bizonnyal arra utalnak, hogy bizonyos kérdések kapcsán nem tudott idézni az Úr Jézus tanításai közül. Ezért a saját véleményét mondta el, mint olyan apostol, akit betöltött a szellem. Azonban a tanácsa ’Istentől lehelt’ volt, ezért a Szentírás részévé vált, így ugyanolyan hiteles és megbízható, mint az Írások többi része.

A Biblia ihletett iratai kétségtelenül megkülönböztethetők más írásoktól, amelyek bár bizonyos mértékben a szellem irányítása alatt készültek, nem alkotják részét a Szentírásnak. Ahogyan arról már volt szó, a Héber Iratok kanonikus könyvei mellett voltak más írások is, melyekből az istenfélő férfiak számos esetben meríthettek, például a Júda és Izrael királyairól szóló hivatalos feljegyzések. Sőt, az Írások ihletett írói is kutattak ezekben, még az apostolok idejében is. A bibliai kánon részét alkotó leveleken kívül az apostolok és a vének kétségkívül számos más levelet is írtak a gyülekezeteknek az évek folyamán. Bár a szellem vezette ezeket az írókat, Isten mégsem hagyta jóvá, hogy ezek az írások részévé váljanak a hibáktól mentes Szavának. A héberül íródott, nem kanonikus írások tartalmazhattak hibákat, sőt, talán még az apostolok nem kanonikus írásai is bizonyos mértékig azt a részleges megértést tükrözték, amely a keresztény gyülekezet első néhány évében volt jellemző. (Vö.: Cs 15:1–32; Ga 2:11–14; Ef 4:11–16.) Ám ahogyan Isten a szelleme, vagyis a tevékeny ereje által meg tudta adni némelyik kereszténynek, hogy ’tisztán lássa az ihletett kijelentéseket’, azt is meg tudta valósítani, hogy a keresztény gyülekezet vezető testülete tisztán lássa, hogy mely ihletett írásokat kell belefoglalni a Szentírás kánonjába (1Ko 12:10; lásd: KÁNON).

Isten szolgái elismerték a Szentírás ihletettségét: A bizonyítékok egyértelműen azt mutatják, hogy Isten szolgái, beleértve Jézust és az apostolait, mindig is ihletettnek ismerték el a Szentírást, amelynek az egyes könyvei fokozatosan váltak a bibliai kánon részévé. Az „ihlet” szó nem csupán egy felfokozott, érzékeny lelkiállapotot jelent, amelyben kibontakozik az alkotókedv (ami gyakran a művészeket és a költőket jellemzi), hanem olyan írások elkészítésére való ösztönzést is, amelyekben nincsenek hibák, és ugyanolyan tekintélyük van, mintha maga Isten írta volna őket. Ezért volt az, hogy a próféták, akik részt vettek a Héber Iratok megírásában, minden egyes alkalommal Istennek tulajdonították az üzenetüket. Több mint 300-szor olvashatjuk a Bibliában eme kijelentést: „Ezt mondja Jehova” (Ézs 37:33; Jr 2:2; Ná 1:12). Jézus és az apostolai bátran idéztek a Héber Iratokból, mivel Isten szavának tartották azt, amiatt, hogy Isten által kinevezett írók jegyezték le. Ezért biztosak voltak benne, hogy minden szó beteljesül belőle, és hogy ez a legfőbb tekintély minden ellentmondásos kérdésben (Mt 4:4–10; 19:3–6; Lk 24:44–48; Jn 13:18; Cs 13:33–35; 1Ko 15:3, 4; 1Pt 1:16; 2:6–9.) A Héber Iratok ’Isten szent kijelentéseit’ tartalmazza (Ró 3:1, 2; Héb 5:12). Pál, miután a Héberek 1:1-ben elmagyarázta, hogy Isten a próféták által szólt Izraelhez, többször is idézett a Héber Iratok könyveiből, és úgy utalt ezekre a bibliaversekre, mintha maga Jehova Isten mondta volna őket (Héb 1:5–13). Hasonló megfogalmazás olvasható a szent szellemről a Cselekedetek 1:16; 28:25-ben és a Héberek 3:7; 10:15–17-ben.

Jézus a következőket mondta, megmutatva, hogy teljes mértékben bízik abban, hogy a Szentírás mentes a hibáktól: „az Írás nem tehető semmissé” (Jn 10:34, 35), „előbb múlna el az ég és a föld, mint hogy a legkisebb betűből e g y is, vagy egy betű egyetlen írásjele is elmúljon valamiképpen a Törvényből, s ne történjen meg minden” (Mt 5:18). Azt mondta a szadduceusoknak, hogy tévednek a feltámadást illetően, mert ’nem ismerik sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát’ (Mt 22:29–32; Mk 12:24). Jézus engedte, hogy letartóztassák és megöljék, mert tudta, hogy ezzel beteljesíti Isten írott Szavát, a Szentírást (Mt 26:54; Mk 14:27, 49).

Ezek a kijelentések természetesen a keresztény kor előtti Héber Iratokra vonatkoznak. A Keresztény Görög Iratokat is hasonlóképpen ihletettnek tartották (1Ko 14:37; Ga 1:8, 11, 12; 1Te 2:13), ami egyértelmű abból, hogy Péter apostol Pál leveleit az Írások részének tekintette (2Pt 3:15, 16). Vagyis az Írások egésze alkotja Isten egységes írott Szavát (Ef 6:17).

A másolatok és a fordítások megbízhatósága és hitelessége: Isten írott Szavát tehát teljes mértékben hibáktól mentesnek kell tekinteni. Ez az eredeti írásokra igaz, amelyekből egy sem maradt fenn tudomásunk szerint. Ám a másolataikról és a fordításaikról már egyáltalán nem mondható el, hogy teljesen pontosak. Ennek ellenére megbízható bizonyítékok és érvek támasztják alá, hogy a Szentírás meglévő kéziratai közel pontos másolatai Isten írott Szavának, és hogy a kérdéses részek alig módosítják az üzenet értelmét. Mivel Jehova Isten maga határozta el, hogy leíratja a Bibliát, és ihletést adott arra a kijelentésre, hogy „Jehova beszéde megmarad örökre”, biztosak lehetünk abban, hogy az évszázadok során megőrizte az Írások tartalmát (1Pt 1:25).

Miért nem idézik olykor szó szerint a Keresztény Görög Iratok írói a Héber Iratokat?

A Keresztény Görög Iratok írói többször is egyértelműen a görög Septuagintát használták, amikor a Héber Iratokból idéztek, és ennek a fordításnak a szóhasználata némiképp eltér a napjainkban használatos Héber Iratokétól (a legtöbb mai fordítás a héber maszoréta szövegen alapul, melynek a keletkezése kb. az i. sz. X. századra tehető). Például, amikor Pál idézte a Zsoltárok 40:6-ot, azt a kifejezést használta, hogy „de testet készítettél nekem”, ami a Septuagintában olvasható (Héb 10:5, 6). E helyett a kifejezés helyett a meglévő héber kéziratok a Zsoltárok 40:6-ban azt írják, hogy „füleimet felnyitottad”. Nem jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy az eredeti héber szöveg tartalmazta a Septuagintában található kifejezést. Bármi legyen is a helyzet, Isten szelleme vezette Pált, amikor idézte ezt a verset, ezért elmondható, hogy Isten jóváhagyta ezeket a szavakat. Ez nem jelenti azt, hogy az egész Septuaginta-fordítást ihletettnek kellene tekinteni, de azok a részek, melyeket az ihletett keresztény írók idéztek, Isten Szavának elválaszthatatlan részévé váltak.

Időnként Pálnak vagy másoknak az idézetei eltérnek mind a héber nyelvű, mind a görög nyelvű rendelkezésünkre álló kéziratok szövegétől. A különbségek nem jelentősek, és a vizsgálatok szerint az az oka ezeknek az eltéréseknek, hogy az írók más szavakkal írták le vagy lerövidítették a gondolatokat, szinonimákat használtak, illetve magyarázó szavakat vagy kifejezéseket fűztek az eredeti szöveghez. Például az 1Mózes 2:7 azt írja, hogy „az ember élő lélekké” lett, Pál viszont így idézi ezt a verset: „Így is van megírva: »Az első ember, Ádám, élő lélekké lett«” (1Ko 15:45). Azért fűzte be az „első” és az „Ádám” szavakat, hogy kiemelje az Ádám és Krisztus közti ellentétet. A betoldás teljes mértékben összhangban van az Írásokban feljegyzett gondolatokkal, és nem ferdíti el az idézett vers értelmét vagy tartalmát. Azok, akiknek Pál írt, a Héber Iratoknak olyan másolataihoz (v. fordításaihoz) fértek hozzá, melyek a napjainkban létezőknél régebbiek voltak, ezért utána tudtak járni a Pál által mondottaknak, a bereai emberekhez hasonlóan (Cs 17:10, 11). Az első századi keresztény gyülekezet a Szentírás kánonjához tartozónak tekintette ezeket az írásokat, és ez jól bizonyítja, hogy Isten ihletett Szavának részeként fogadták el ezeket az idézeteket. (Vö. a Za 13:7-et a Mt 26:31-gyel.)

Igaz és hamis „ihletett kijelentések”: A görög pneuʹma (szellem) szó különleges értelemben szerepel helyenként az apostolok írásaiban. Például a 2Tesszalonika 2:2-ben Pál apostol erre buzdította a tesszalonikai testvéreit: „ne tántorodjatok el egyhamar a józan eszetektől, és ne is engedjétek, hogy felzaklasson titeket valamilyen ihletett kijelentés [szó szerint: ’szellem’], szóbeli üzenet vagy levél, amely állítólag tőlünk származik, miszerint Jehova napja itt van.” Egyértelmű, hogy Pál itt a pneuʹma (szellem) szót gondolatközlési módokhoz köti, mint amilyen a „szóbeli üzenet” vagy a „levél”. Ezért jelenti ki a következőket a Lange-féle Commentary on the Holy Scriptures (126. o.): „Az apostol ezzel egy szellem által tett javaslatra, egy feltételezett jövendölésre vagy egy prófétai kijelentésre utalt” (P. Schaff ford. és szerk.; 1976). A Vincent-féle Word Studies in the New Testament c. mű pedig ezt írja: „Szellem által: A keresztény közösség egyes tagjainak prófétai kijelentései által, amelyeket állítólag isteni kinyilatkoztatás útján kaptak” (1957, IV. köt. 63. o.). Ezért bár néhány fordítás a pneuʹma szót itt és más hasonló helyeken egyszerűen úgy adja vissza, hogy „szellem”, más fordítások a következő kifejezéseket használják: „bizonyos szellemek üzenetére” (ÚEF), „jövendölés” (JB), „ihletés” (D’Ostervald, Segond [francia]), „ihletett kijelentés” (ÚV).

Pál szavai egyértelművé teszik, hogy vannak igaz és hamis „ihletett kijelentések”. Az 1Timóteusz 4:1-ben utal mindkét fajtára: „[A Jehova szent szellemétől származó] ihletett kijelentés azonban határozottan megmondja, hogy a későbbi időszakokban némelyek elpártolnak a hittől, félrevezető ihletett kijelentésekre és démonok tanításaira fordítva figyelmet”. Ez azt mutatja, hogy a démonoktól erednek a hamis „ihletett kijelentések”. Ezt támasztja alá az a látomás is, melyet János apostol látott. A látomásban „három tisztátalan ihletett kijelentés” szerepel, amelyek úgy néztek ki, mint a békák; és a sárkány, a vadállat és a hamis próféta szájából jöttek ki. János egyértelműen „démonoktól ihletett” kijelentéseknek nevezi ezeket, amelyek által egybegyűjtötték a föld királyait a Har-Magedonnál vívott háborúra (Je 16:13–16).

Ezért János jó okkal intette a keresztényeket arra, hogy ’tegyenek próbát az ihletett kijelentésekkel, hogy lássák, vajon az Istentől származnak-e’ (1Jn 4:1–3; vö.: Je 22:6). Majd rámutatott arra, hogy Isten az ihletett kijelentéseit az igaz keresztény gyülekezet által közölte, nem pedig valamilyen nem keresztény, világi forráson keresztül. János kijelentése természetesen Jehova Istentől volt ihletett, de emellett már János levele is szilárd alapot biztosított a következő félreérthetetlen kijelentéshez: „Aki megszerzi az Isten ismeretét, hallgat ránk; aki nem az Istentől származik, nem hallgat ránk. Így ismerjük fel az igazság ihletett kijelentését és a tévelygés ihletett kijelentését” (1Jn 4:6). János anélkül, hogy egy kicsit is dogmatikus lett volna, rámutatott, hogy ő és más igaz keresztények megtermik Isten szellemének a gyümölcsét, elsősorban a szeretetet, és hogy a jó viselkedésük és az igaz szavaik által valóban a ’világosságban járnak’, egységben Istennel (1Jn 1:5–7; 2:3–6, 9–11, 15–17, 29; 3:1, 2, 6, 9–18, 23, 24; ellentét végett lásd: Tit 1:16).