RÚBEN

(Íme, egy fiú!):

1. Jákob 12 fia közül az elsőszülött. Az anyja, Lea volt Jákob kevésbé szeretett felesége, és ő nevezte el Rúbennek, „mert – ahogy mondta – Jehova meglátta nyomorúságomat, és most már szeretni fog a férjem” (1Mó 29:30–32; 35:23; 46:8; 2Mó 1:1, 2; 1Kr 2:1). Mivel Jehova továbbra is kegyes volt Leához, Rúben és öt édestestvére (Simeon, Lévi, Júda, Issakár és Zebulon) tette ki Izrael eredeti törzsfőinek a felét; a többi hat törzsfő (József, Benjámin, Dán, Naftali, Gád és Áser) Rúben féltestvére volt (1Mó 35:23–26).

Rúben néhány jó tulajdonsága megmutatkozott akkor, amikor rábeszélte kilenc testvérét, hogy ne öljék meg Józsefet, hanem inkább dobják egy kiszáradt kútba, ugyanis titokban vissza akart menni, hogy kihúzza őt (1Mó 37:18–30). Több mint 20 évvel később, amikor a testvérek arra a következtetésre jutottak, hogy azért vádolják őket kémkedéssel Egyiptomban, mert annak idején rosszul bántak Józseffel, Rúben emlékeztette a többieket, hogy ő nem tartott velük a gyilkosság kitervelésében (1Mó 42:9–14, 21, 22). És amikor Jákob nem akarta elengedni Benjámint a testvéreivel, mikor azok másodszor indultak útnak Egyiptomba, Rúben ajánlotta fel a két fiát biztosítékul, ezt mondva: „Az én két fiamat öld meg, ha nem hozom vissza neked [Benjámint]!” (1Mó 42:37).

Mint Jákob elsőszülött fiának, természet szerint Rúbennek jártak a család elsőszülött fiának jogai. Két részre volt jogosult abból a vagyonból, amelyet apja, Jákob hagyott örökül. Amikor Jákob közvetlenül a halála előtt megáldotta a fiait, felmerült a kérdés, hogy vajon Rúben meg is kapja-e az elsőszülöttnek járó jogokat. Jákob patriarcha a család fejeként Jehova papja is volt az egész családjáért, áldozatokat mutatott be a családi oltáron, és elöljárt az imában és a többiek vallási oktatásában. Ezenkívül apa lévén az egész család, az összes szolga, jószág és vagyontárgy ura volt. Vajon Rúbenre szállnak át ezek a kötelességek?

Jákob Rúbenről beszélt elsőnek: „Rúben, te vagy az elsőszülöttem, erőm, nemzőképességem kezdete, kiemelkedő a méltóságban, és kiemelkedő az erőben. Féktelenségeddel, mint amilyen a vízé, ne légy kiemelkedő, mert felléptél atyád ágyába, s ekkor megszentségtelenítetted nyoszolyámat. Nyoszolyámba lépett fel ő!” (1Mó 49:3, 4).

Jákob egy olyan kizáró okra hívta fel Rúben figyelmét, amely érintette a későbbi kiváltságait. Rúben meggyalázta az apját. Erkölcstelen, vérfertőző kapcsolatot létesített apja ágyasával, Bilhával, Jákob szeretett feleségének, Ráhelnek a szolgálójával. Ez nem sokkal azután történt, hogy Ráhel meghalt Benjámin születésekor. A bibliai feljegyzés nem adja tudtunkra, hogy az elsőszülött Rúben azért követett-e el erőszakot a szolgálón, hogy az ne váljon Ráhel helyett Jákob szeretetének tárgyává, és ne álljon így nagyobb kegyben, mint Rúben anyja, Lea, vagy pusztán megkívánta Bilhát. A beszámoló egyszerűen ennyit közöl: „Amikor Izrael azon a földön táborozott, akkor történt, hogy Rúben egyszer Bilhával, apjának az ágyasával hált, és Izrael hallott erről” (1Mó 35:22). A görög Septuaginta hozzáteszi még: „És gonosznak tűnt ez a szemében” (1Mó 35:21, LXX, Thomson).

Jákob nem tagadta meg és nem űzte el Rúbent emiatt. Csak évekkel később mondta Rúbennek Isten ihletésére, amikor megáldotta a fiait: „ne légy kiemelkedő”. Ezzel megfosztotta azoktól a kiváltságoktól, amelyek egyébként megillették volna mint elsőszülött fiút. Azért történt így, mert Rúben ’féktelen volt, mint a víz’. Állhatatlan volt, mint a víz, vagy pedig szilaj és irányíthatatlan, mint amikor a víz átszakítja a gátat, illetve tombolva zúdul lefelé egy völgyben. Rúbennek önuralmat kellett volna gyakorolnia. Mint fiúnak, tiszteletben kellett volna tartania apja méltóságát, és az ágyas, Bilha két fiának a becsületét.

2. A Rúben név azt a törzset is jelöli, amely Rúben leszármazottaiból áll, valamint az általuk örökölt földet. Rúben törzse a négy fiától eredt, Hánóktól, Pallutól, Hecrontól és Kármitól, akik a rúbeniták családfői voltak (1Mó 46:8, 9; 2Mó 6:14; 1Kr 5:3).

Egy évvel az Egyiptomból való kivonulás után Elicúrt, Sedeur fiát választották fejedelemnek, hogy Rúben egész törzsét képviselje (4Mó 1:1, 4, 5; 10:18). A 12 törzs közül Rúbené mindig a legkisebbek közé tartozott. A pusztai tartózkodás második évében végzett népszámláláskor 46 500 húszéves és annál idősebb, hadra fogható rúbenitát vettek számba. Mintegy 39 évvel később ez a sereg valamivel kevesebb, vagyis 43 730 főből állt (4Mó 1:2, 3, 20, 21; 26:5–7).

Izrael táborában Rúben fiainak Simeon és Gád leszármazottai között, a hajlék d. oldalán volt a helyük. Ez a háromtörzsenkénti beosztású tábor, melyet Rúben vezetett, a vándorláskor a Júda, Issakár és Zebulon törzséből álló egységet követte (4Mó 2:10–16; 10:14–20). A törzsek ugyanebben a sorrendben mutatták be felajánlásaikat a hajlék felavatásakor (4Mó 7:1, 2, 10–47).

Amikor a lévita Kórah fellázadt Mózes ellen, három rúbenita – Ón, Pélet fia, valamint Dátán és Abirám, Eliáb fiai – mellé állt, és azzal vádolták Mózest, hogy ’fejedelemként próbál uraskodni’ közöttük, és nem viszi be őket a „tejjel és mézzel folyó földre”. Nemuel, Dátán és Abirám testvére feltehetően nem vett részt a lázadásban (4Mó 16:1, 12–14; 26:8, 9). Jehova megmutatta, hogy a zendülés igazából vele szemben tanúsított tiszteletlenség; megnyitotta a földet, és az élve elnyelte a lázadókat a családjukkal és mindenükkel együtt (4Mó 16:23–33; 5Mó 11:6; lásd: ABIRÁM 1.).

Kijelölt területük: Röviddel azelőtt, hogy Izrael bement az Ígéret földjére, Rúben és Gád törzse azt kérte, hogy a Jordántól K-re kaphasson területet. Azt a földet már meghódították, győzelmet aratva a két király, Szihon és Óg felett. Ezek a törzsek úgy érveltek, hogy ez a terület megfelelő lenne nekik, mivel nagy nyájaik és gulyáik vannak. Mózes teljesítette a kérésüket (és Manassé fél törzséét is), azzal a feltétellel, hogy ezeknek a törzseknek a harcosai is átkelnek a Jordánon, és segítenek a többi törzsnek Kánaán meghódításában. A két és fél törzs szívesen teljesítette ezt a feltételt (4Mó 32:1–38; Jzs 1:12–18; 4:12, 13; 12:6; 13:8–10).

Rúben tehát már azelőtt megkapta örökségét, hogy az izraeliták átkeltek a Jordánon, és maga Mózes adta ennek a törzsnek Szihon meghódított királyságának d. részét. Rúben területe az Arnon völgyétől – mely természetes határt alkotott Rúben és Moáb között D-en – a Holt-tenger é. csücskéig terjedt; a Rúbentől É-ra fekvő vidéket a gáditák kapták meg (4Mó 34:13–15; 5Mó 3:12, 16; 29:8; Jzs 13:15–23; 18:7). Az ammoniták földje alkotta a határt K-ről, a Holt-tenger és a Jordán pedig Ny-ról (Jzs 15:1, 6; 18:11, 17). A hat menedékváros egyike, Bécer, Rúben területére esett. Ez és más rúbenita városok el voltak különítve a léviták használatára (5Mó 4:41–43; Jzs 20:8; 21:7, 36; 1Kr 6:63, 78, 79).

Mózes úgy rendelkezett, hogy amikor az izraeliták eljutnak Kánaán szívéig, Rúben törzse Gáddal, Áserrel, Zebulonnal, Dánnal és Naftalival együtt képviseltesse magát az Ebál-hegyen az átkok felolvasására, míg a többi törzs a Gerizim-hegyen legyen képviselve az áldások kijelentésére (5Mó 27:11–13). Miután Mózes megszervezte ezt, megáldotta Rúbent és a többi törzset. A rúbenitáknak ezt mondta: „Éljen Rúben, ne haljon meg, férfiai ne kevesbedjenek!” (5Mó 33:1, 6).

Józsué a Kánaánban folytatott hadjárata végén egybehívta Rúbennek, Gádnak és Manassé fél törzsének a csapatait, és miután megdicsérte őket, amiért megtartották a Mózesnek tett ígéretüket, elbocsátotta őket, hogy térjenek haza az áldásával (Jzs 22:1–8). Amikor a Jordánhoz értek, a ny. partján emeltek egy hatalmas oltárt. A többi törzs először félreértette a tettüket, s ez kis híján a kapcsolatuk megszakításához, sőt polgárháborúhoz vezetett. De amikor elmagyarázták, hogy nem áldozatok bemutatása végett emelték az oltárt, hanem a hűség tanúságául a Jordán két oldalán élő törzsek között, elnevezték az oltárt – valószínűleg tanúságnak –, mert ahogy mondták: „tanúság az köztünk, hogy Jehova az igaz Isten” (Jzs 22:9–34).

Későbbi története: Jó néhány évvel később, amikor Bárák és Debóra magasztos győzelmi éneket zengett, megemlékeztek róla, hogy Rúben fiai nem vettek részt velük a Sisera elleni ütközetben. Ezért „Rúben csoportjai között hosszasan kutatták a szíveket” (Bí 5:15, 16). Saul napjaiban Rúben fiai egyesítették erőiket a szomszédaikkal, és nagy győzelmet arattak a hagriták és szövetségeseik fölött, „mivel Istenhez kiáltottak segítségért a háborúban, ő pedig engedett könyörgésüknek, mert bíztak benne” (1Kr 5:10, 18–22). A rúbeniták ezután részt vettek a hagriták területének elfoglalásában, és feltehetően egészen addig megszállás alatt tartották, míg az asszírok le nem igázták Izraelt az i. e. nyolcadik században, amikor is Rúben fiai az elsők között kerültek száműzetésbe (1Kr 5:6, 22b, 26). Dávid történetével kapcsolatosan – mind a trónra kerülése előtt, mind az után – olvashatunk bizonyos rúbenitákról, és a törzs egészéről is (1Kr 11:26, 42; 12:37, 38; 26:32; 27:16).

A próféciákban: Ezékiel és a Jelenések jelképekkel teli könyvében Rúben fontos helyet foglal el a törzsek sorában. Ezékiel például látomásban látta a törzsek között ’a szent adománynak’ számító földet, melyen Jehova temploma állt, a Jehova-Sámmá ( jel.: ’Jehova van ott’) nevű várost, valamint a papok, a léviták és a fejedelem területét. Közvetlenül e szent sávtól É-ra volt Júda, azt pedig Rúben határolta É-ról (Ez 48:6–22, 35). Ezenkívül a Rúben nevű kapu a szent város, Jehova-Sámmá é. részén, a Júdáról elnevezett kapu mellett volt (Ez 48:31). Ehhez hasonlóan János látomásában, mely a szellemi Izrael 12 törzsének elpecsételéséről szól, Rúben a második a sorban, Júda után (Je 7:4, 5).