ECET

Savanyú folyadék, amelyet az ókorban borból vagy más szeszes italból nyertek erjedés útján. A nazireusoknak tilos volt „borecetet vagy mámorító italból készített ecetet” inniuk, ami arra utal, hogy olykor az ecetet (vsz. hígítva) italként fogyasztották (4Mó 6:2, 3). Az aratómunkások a kenyerüket ecetbe mártották, talán mert frissítő hatású ízesítőnek tartották a nap hevében (Ru 2:14).

Az ecetben lévő ecetsavnak savanyú íze van, és nagyon érzékennyé válik tőle az ember foga (Pl 10:26). Ez a savtartalom nyilvánvaló abból az erőteljes pezsgésből, amely akkor következik be, ha az ecetet enyhén lúgos nátrium-karbonáttal vegyítjük. Alighanem erre a reakcióra utal a Példabeszédek 25:20 is.

Amikor Jézus Krisztus a földön élt, a római katonák híg, fanyar vagy savanyú bort ittak, melyet latinul acetumnak (ecetnek), vagy ha vízzel hígították, poscának hívtak. Valószínűleg ezt az italt kínálták Jézus Krisztusnak is, amikor a kínoszlopon függött. Jézus visszautasította a mirhával (vagy epével) elegyített savanyú bort, melyet szenvedése enyhítésére adtak neki (Mk 15:23; Mt 27:34; vö.: Zs 69:21). Közvetlenül azelőtt viszont, hogy kilehelte utolsó leheletét, elfogadta az egyszerű savanyú bort egy szivacsból, melyet a szájához emeltek (Jn 19:28–30; Lk 23:36, 37).