Olvasók kérdései

Jézus így ösztönzött: „Küzdjetek . . . bemenni a szűk kapun, mivelhogy sokan — mondom nektek —, igyekeznek bemenni, és nem bírnak” (Lukács 13:24, „Vida fordítás”). Mire gondolt ezzel Jézus, és hogyan alkalmazható ez napjainkra?

Jobban megérthetjük ezt az érdekes részt, ha megfigyeljük a szövegkörnyezetet. Mintegy hat hónappal a halála előtt Jézus Jeruzsálemben volt a templom újrafelszentelésének az évfordulóján. Arról beszélt, hogy ő a pásztora Isten juhainak, de rámutatott, hogy a zsidók általánosságban véve nincsenek ezek között a juhok között, mivel elutasították, hogy rá hallgassanak. Amikor azt mondta, hogy ő és az Atyja ’egyek’, a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék. Jézus Pereába, a Jordán túlsó partjára menekült (János 10:1–40).

Ott egy férfi megkérdezte: „Uram, avagy kevesen vannak-é a kik idvezülnek?” (Lukács 13:23). Ez találó kérdés volt, mivel a zsidók abban az időben azt tartották, hogy csak korlátozott számú ember érdemli ki a megmentést. Ismerve a magatartásukat nem nehéz elképzelni, mit gondoltak, ki lesz ez a kevés ember. Mennyire tévedtek, amint azt a későbbi fejlemények megmutatták!

Jézus már mintegy két éve közöttük volt, tanította őket, csodákat hajtott végre, és felajánlotta nekik a lehetőséget, hogy legyenek az égi Királyság örökösei. Milyen eredménnyel? Ők és különösen a vezetőik büszkék voltak arra, hogy Ábrahám leszármazottai, és hogy rájuk bízatott Isten törvénye (Máté 23:2; János 8:31–44). De nem ismerték fel a Jó Pásztor hangját, és nem válaszoltak rá. Ez olyan volt, mintha nyitva állt volna előttük egy ajtó, amely mögött fő jutalomként az vár rájuk, hogy tagjai lehetnek a Királyságnak, ha belépnek, de ők elutasították ezt. Csak viszonylag kevesen, főleg az alacsony sorból valók hallgattak Jézus igazságüzenetére, reagáltak rá, és ragaszkodtak Jézushoz (Lukács 22:28–30; János 7:47–49).

I. sz. 33 pünkösdjén az utóbbiak voltak azok, akik várományosai voltak annak, hogy szellemmel felkenettessenek (Cselekedetek 2:1–38). Nem voltak a Jézus által említett hamisságot cselekvők között, akik sírnak és a fogukat csikorgatják, mert elmulasztották megragadni az előttük álló lehetőséget (Lukács 13:27, 28).

Következésképpen az első században a ’sokak’ általánosságban véve a zsidók voltak, különösen pedig a vallásvezetők. Ők azt állították, hogy el akarják nyerni Isten tetszését, de csupán a saját irányadó mértékeik és utaik szerint, nem pedig az Istenéi szerint. Ezzel ellentétben azok a viszonylag ’kevesek’, akik őszintén érdeklődtek aziránt, hogy a Királyság részesei legyenek, és válaszoltak, a keresztény gyülekezet felkent tagjaivá lettek.

Most vizsgáljuk meg, hogyan vonatkozik ez szélesebb körre napjainkban. Számtalan személynek, aki a kereszténység egyházainak tagja, azt tanították, hogy az égbe jut. Ez a vágyakozás azonban nem az Írások pontos tanításain alapul. Ugyanúgy, ahogyan a korábban említett zsidók, ők is csupán a saját módjukon akarják elnyerni Isten tetszését.

A mi időnkben azonban viszonylag kevesen voltak azok, akik alázatosan válaszoltak a Királyság-üzenetre, átadták életüket Jehovának, és alkalmassá váltak a kegyére. Ez azt eredményezte, hogy „Isten országának fiaivá” váltak (Máté 13:38). Ezeket a felkent ’fiakat’ i. sz. 33 pünkösdjén kezdték elhívni. Jehova Tanúi már hosszú ideje hiszik, hogy az, ahogyan Isten szemmel láthatóan törődik népével, azt sugallja, hogy alapvetően ennek az égi osztálynak a tagjai már megkapták az elhívásukat. Ezért azok, akik az utóbbi években ismerték meg a Biblia igazságát, megértették, hogy most a paradicsomi földön való örökké tartó élet reménységét tárják az emberek elé. Ezek a személyek egyre többen vannak a csökkenő számú felkent keresztényekhez képest, akiknek az a kilátásuk, hogy valóban az égbe jutnak. A Lukács 13:24 alapvetően nem vonatkozik azokra, akik nem az égi élet várományosai, de kétségkívül bölcs tanácsot tartalmaz számukra.

Azáltal, hogy küzdésre ösztönöz, Jézus nem azt mondta, hogy akár ő, akár az Atyja akadályokat helyeznek majd az utunkba, hogy visszatartsanak minket. De a Lukács 13:24-ből megértjük, hogy Istennek olyan kívánalmai vannak, amelyek által kizárja a méltatlanokat. „Küzdjetek” — ez igyekezetet foglal magában, azt, hogy erőnket megfeszítve teszünk valamit. Meg kell kérdeznünk magunktól: „Erőmet megfeszítve igyekszem?” A Lukács 13:24-et más szavakkal így is mondhatnánk: „Küzdenem kell, hogy bejussak a szűk kapun, mivelhogy sokan igyekeznek bemenni, és nem bírnak. Én vajon igazán küzdök? Vajon olyan vagyok, mint egy atléta az ókori stadionban, aki mindent belead, hogy elnyerje a díjat? Egyetlen ilyen atléta sem lenne lagymatag, aki könnyelműen veszi a dolgokat. Én vajon úgy veszem?”

Jézus szavai azt sugallják, hogy egyesek úgy szeretnének „bemenni a . . . kapun”, ahogy nekik tetszik, a nekik megfelelő könnyed módon. Lehetséges, hogy egy Tanú ilyen magatartást vesz fel. Egyesek talán így érvelnek: „Ismerek odaadó keresztényeket, akik éveken át fáradoztak, sok áldozatot hoztak, azonban ennek a gonosz rendszernek a vége nem érkezett el a halálukig. Így hát talán jobb lesz, ha lelassulok, és normálisabb életet élek.”

Könnyű így gondolkodni, de vajon valóban bölcs dolog? Az apostolok például így gondolkodtak? Határozottan nem. Mindenüket beleadták az igaz imádatba — egészen a halálukig. Pál például elmondhatta: Krisztus „a kit mi prédikálunk . . . a mire igyekezem is, tusakodván az Ő ereje szerint, mely én bennem hatalmasan munkálkodik”. Később ezt írta: „azért fáradunk és szenvedünk szidalmakat, mivelhogy reménységünket vetettük az élő Istenben, a ki minden embernek megtartója, kiváltképen a hívőknek” (Kolossé 1:28, 29; 1Timótheus 4:10).

Tudjuk, hogy Pál teljes mértékben helyesen járt el abban, hogy erőt kifejtve igyekezett. Milyen elégedettek lennénk mindannyian, ha elmondhatnánk, amit Pál mondott: „Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” (2Timótheus 4:7). Így Jézusnak a Lukács 13:24-ben feljegyzett szavaival összhangban mindannyian megkérdezhetjük: „Szorgalmasan, iparkodva végzem a dolgomat? Igen, bőséges, állandó bizonyítékát adom annak, hogy megszívlelem Jézusnak azt a figyelmeztetését, hogy »küzdjetek . . . bemenni a szűk kapun«?”