Románia

A Biblia megjövendölte, hogy az igaz keresztények üldözése az utolsó napokban éri el a tetőpontját (1Móz 3:15; Jel 12:13, 17). Románia olyan ország, ahol ez a jövendölés szemmel láthatóan beteljesedett. Ahogyan azonban ebből a beszámolóból is kitűnik majd, Jehova Tanúi Romániában nem engedték, hogy bármi is kioltsa az igazság lángját, mely Isten népének szívében lobogott (Jer 20:9). Ehelyett inkább ’Isten szolgáiként ajánlották magukat sok mindenben való kitartás által, nyomorúságok, szorult helyzetek, nehézségek által, verések és börtönök által’ (2Kor 6:4, 5). Bárcsak mindazokra buzdítóan hatna a feddhetetlenségükről szóló beszámoló, akik Istennel akarnak járni ezekben a nehéz időkben.

1914-ben vette kezdetét az emberiség történelmének legnyugtalanabb időszaka. Sok európai országban ez a korszak a könyörtelen diktátorok, a szélsőséges politikai ideológiák és az iszonyú öldöklés korának bizonyult. Romániaa e viszályok kellős közepén találta magát; lakosai rendkívüli mértékben szenvedtek. Azok is sínylődtek, akik a Jézus Krisztusnak való engedelmességük miatt elhatározták, hogy visszafizetik ’Istennek azt, ami az Istené’, és nem imádják a politikai kormányzatokat (Máté 22:21).

1945 előtt az ortodox és a katolikus papság állt a Jehova népe elleni támadás élén. A szószékről vezették hadjáratukat, összeesküvést szőttek a politikusokkal és a rendőrséggel, illetve arra bujtották őket, hogy lépjenek fel e nép ellen. Az üldözés következő hulláma a kommunistáktól jött, akik kegyetlen és módszeres kampányt folytattak Jehova népe ellen majdnem négy évtizeden keresztül.

Miért tudott mégis terjedni a jó hír ebben a zsarnoki időszakban? Csak azért, mert Jézus hű maradt az ígéretéhez: „íme, én veletek vagyok minden napon a világrendszer befejezéséig” (Máté 28:20). Utazzunk hát vissza az időben úgy száz évet, amikor is a Királyság-magot először vetették el a napjainkban Kelet-Európának nevezett talajba.

Romániai származású emberek hazatérnek

Charles Taze Russell Bibliakutató 1891-ben egy prédikáló körútja során Kelet-Európába is ellátogatott. Az eredmény azonban nem volt valami felvillanyozó. Erről számolt be: „nem láttunk nyitottságot vagy készséget az igazság iránt . . .” De Romániában hamarosan megváltozott a helyzet. Maga Russell testvér, bár csak közvetett módon, de nagyon fontos szerepet játszott abban, hogy beinduljon itt a munka. Hogyan történt ez?

A XIX. század végének közeledtével Románia társadalmi és gazdasági helyzete miatt sokan más országokban néztek munka után, többek között az Egyesült Államokban. Néhányuknak a költözés nemcsak anyagi hasznot hozott, hanem a bibliai igazság pontos ismeretére is szert tettek. Ilyen személy volt például Szabó Károly és Kiss József is, két szellemi gondolkodású férfi, akik jelen voltak Russell testvér számos bibliai előadásán.

Russell testvér látta, hogy ez a két férfi őszintén érdeklődik a Biblia iránt, ezért személyes kapcsolatot alakított ki velük. A beszélgetésük során azt javasolta Károlynak és Józsefnek, hogy gondolják át, nem térnének-e haza Romániába, hogy megosszák a Királyság-üzenetet a rokonaikkal és barátaikkal. Mindketten beleegyeztek, és 1911-ben visszahajóztak Romániába, és az erdélyi Marosvásárhelyen (Târgu Mureş) telepedtek le.

Útban hazafelé Szabó testvér azért imádkozott, hogy a családjában valaki fogadja el az igazságot. Amikor hazaért, az imájával összhangban cselekedve tanúskodott a rokonainak, többek között unokahúgának, Enyedi Zsuzsannának is, egy katolikus asszonynak, akinél lakott. Zsuzsanna férje kertész volt, ő maga pedig virágot árult a piacon.

Zsuzsanna mielőtt munkába indult, minden reggel elment a misére, esténként pedig, miután a családja nyugovóra tért, kiment a kertbe imádkozni. Károly mindezt látva egyik este odament a kertben Zsuzsannához, gyengéden a vállára tette a kezét, és ezt mondta neki: „Te nagyon őszinte szívű vagy. Meg fogod találni az igazságot.” Károly szavai igaznak bizonyultak, mert ez a nagyszerű asszony elfogadta az igazságot, és ő lett az első marosvásárhelyi, aki átadta az életét Jehovának. Egészen a 87 éves korában bekövetkezett haláláig hűséges maradt.

Szabó testvér Józsa Sándornak is tanúskodott, egy fiatal férfinak, aki az Enyedi családnál dolgozott. Sándor eljárt minden összejövetelre, melyet a két testvér vezetett, és gyorsan haladt előre. Ez a 18 éves fiatalember hamarosan tanúskodni kezdett, és kiváló szentírási előadásokat tartott szülőfalujában, a Maros (Mureş) megyei Sóváradon (Sărăţeni). Idővel 6 házaspár és 24 gyermek — 13 lány és 11 fiú — lett az ’ajánlólevele’ (2Kor 3:1, 2).

Marosvásárhelyről indulva Kiss testvér és Szabó testvér egész Erdélyben prédikált. A Kolozsvártól (Cluj-Napoca) 30 kilométerre lévő Gyerővásárhely (Dumbrava) községben találkoztak a baptista vallású Vasile Costeával. Ez az alacsony termetű férfi igen határozott természetű volt, és lelkesen tanulmányozta a Bibliát. Mivel nem igazán értette, mi Krisztus ezeréves uralma, éberen figyelt, amikor József és Károly a Szentírásból érvelt neki. Vasile beszélt magyarul is, így a megkeresztelkedése után alaposan bemunkálta a megyében lévő románok és magyarok lakta területeket. Később kolportőr, azaz teljes idejű szolga lett, mely megbízatásában egészen a haláláig kitartott.

Szabó testvér a mai Románia északnyugati csücskében fekvő Szatmárnémetibe (Satu Mare) is elvitte a jó hírt. Ott találkozott Kalmár Paraschivával, egy istenfélő asszonnyal, aki habozás nélkül elfogadta az igazságot. Paraschiva mind a kilenc gyermekét Jehova szeretetére tanította. Családja most öt nemzedékre visszamenőleg Tanú.

A román származású Alexa Romocea szintén az Egyesült Államokban ismerte meg a Biblia igazságát, és még az I. világháború előtt visszatért a szülőfalujába, az Erdély északnyugati részén lévő Benedekfalvára (Benesat). Nem telt bele sok idő, megalakult a Bibliakutatók (akkoriban így hívták Jehova Tanúit) egy kicsiny csoportja, és összejöveteleket kezdtek tartani. A csoporthoz tartoztak még Alexa unokaöccsei is, Elek és Gavrilă Romocea. Alexa nagy családja szintén öt nemzedékre visszamenőleg Tanú.

Elek kegyetlen üldözést szenvedett el a keresztényi semlegessége miatt, ezért kivándorolt az Egyesült Államokba. Ott 1922-ben elment a Bibliakutatók Cedar Point-i (Ohio) különleges kongresszusára, és kiváltságában állt, hogy tolmácsként szolgáljon a román nyelvű hallgatóságnak. Gavrilă Romániában maradt, és együtt prédikált Szabó és Kiss testvérrel Erdélyben, valamint több, szárnyait bontogató gyülekezetet és csoportot is meglátogatott. Később az első romániai fiókhivatalban szolgált.

A román születésű Emanuel Chinţét az I. világháború idején letartóztatták, és az otthonától messzire, Olaszországba vitték egy katonai börtönbe. Ott találkozott néhány Bibliakutatóval, akiket azért börtönöztek be, mert nem fogtak fegyvert. Emanuel készségesen a szívébe zárta a Biblia üzenetét. Amikor 1919-ben kiszabadult, visszatért a Máramaros (Maramureş) megyei Nagybányára (Baia Mare), és buzgón prédikálta a jó hírt, valamint segített megalapítani a Bibliakutatók újabb csoportját.

A jó hír első úttörői által mutatott buzgó és önfeláldozó szellemnek, valamint a halló fülű embereknek köszönhetően a tanítványok száma egyre csak nőtt az országban, és gomba módra szaporodtak a Bibliakutatók kicsiny csoportjai. Sőt, 1919-re — csupán nyolc évvel Szabó Károly és Kiss József hazatérése után — több mint 1700 Királyság-hírnök és érdeklődő volt 150 bibliatanulmányozó osztályba szervezve (melyeket most csoportoknak vagy gyülekezeteknek hívunk). Kiss testvér úttörőként szolgált a szülőföldjén egészen a 86 éves korában bekövetkezett haláláig. Szabó testvér 1924-ben visszatért az Egyesült Államokba, hogy az ottani magyar nyelvű szántóföldön folyó munkát igazgassa.

A szellemi táplálék elkészítése

A nyomtatás nagy szerepet játszott a Királyság-üzenet terjesztésében, és a szellemileg éhezők táplálásában. A szellemi táplálék iránti szükséglet kielégítésére a testvérek megszervezték, hogy helyben, nem Tanú nyomdászok állítsanak elő irodalmat. 1914-től a marosvásárhelyi, magánkézben levő Tükör-nyomdában (románul Oglinda) havonta nyomtatták A világító Őrtorony és Krisztus jelenlétének hirdetője című folyóirat 16 oldalas kiadását, valamint könyveket és traktátusokat — mindezt magyar nyelven.

A román nyelvű irodalmat is helyi nyomdákban kezdték előállítani 1916-ban. Több kiadványt is nyomtattak így, például A szövetség sátora mint a jobb áldozatok árnyéka című füzetet, a Széttekintések az Őrtoronyból című nyolcoldalas folyóiratot, a Mindennapi mennyei kenyér című könyvet (most Vizsgáljuk az Írásokat naponta! a címe), valamint A millenniumi hajnal himnuszai című énekeskönyvet. 1918-tól egy detroiti (Michigan, USA) nyomdában nyomtatták, majd innen Romániába szállították A világító Őrtorony és Krisztus jelenlétének hirdetője román nyelvű kiadását, valamint a havonta megjelenő Népszószék című traktátust, mely nyíltan leleplezte a hamis vallást.

Mivel a jó hír terjesztése szépen haladt előre, egy román származású Bibliakutatót, Jacob B. Simát jelölték ki a munka irányítására és arra, hogy törvényes alapot biztosítson a munkának. Nem sokkal azután, hogy 1920-ban Kolozsvárra érkezett, találkozott Szabó Károllyal, majd Kiss Józseffel. A legfőbb feladatuk az volt, hogy megfelelő épületet találjanak Kolozsváron a fiókhivatalnak. Mivel ez nem ment egykönnyen, ideiglenes hivatalt létesítettek egy testvér házában. Így 1920 áprilisában megkezdte munkáját az első fiókhivatal, ezenkívül a Watch Tower Bible and Tract Society jogi személy lett. Egy ideig a román fiókhivatal felügyelte az Albániában, Bulgáriában, az egykori Jugoszláviában és a Magyarországon folyó munkát is.

Abban az időben forradalmi hangulat uralkodott a Balkán-térségben, mely végigsöpört Románián is. A politikai bizonytalanság mellett futótűzként kezdett terjedni az antiszemitizmus, különösen az egyetemeken. A diákok számos városban zavargást szítottak. A kormány úgy reagált erre, hogy betiltotta a nyilvános csoportosulásokat. Jóllehet a kolportőröknek semmi közük sem volt a zavargásokhoz, közülük több mint 20-at letartóztattak, durván bántak velük, valamint elkobozták az irodalmukat.

Ennek ellenére a testvérek töretlenül folytatták a munkát a szántóföldön, ahol megnőtt az igény az irodalomra. A nyomdászok egyre drágábban dolgoztak, ezért a fiókhivatal más lehetőségeket is fontolóra vett. Éppen ekkor Kolozsváron a Regina Maria utca 36. szám alatt árultak egy nyomdát, melynek szolgáltatásait a testvérek már egyébként is igénybe vették. Miután a fiókhivatal jóváhagyást kapott a főhivataltól, megvásárolták ezt az ideális ingatlant, mely egy négy- és egy kétszintes épületből állt.

1924 márciusában megkezdődtek a felújítási munkálatok ezeken az épületeken. Még olyan messziről is érkeztek önkéntesek, mint Beszterce (Bistriţa), Nagybánya és Óradna (Rodna). Azért, hogy az építkezés előrehaladjon, számos testvér eladta néhány személyes tulajdonát, míg mások élelmet és építőanyagot adományoztak. Sok ilyen árucikket az átalvetőnek nevezett különleges tarisznyában hoztak el — ezt a tarisznyát vállon vagy lóháton lehet vinni.

A nyomda korszerűsítése végett a fiókhivatal többek között három linotype gépet, két íves nyomógépet, egy rotációs nyomdagépet, egy automata hajtogatógépet és egy aranyozóprést vásárolt. Ezzel a felszereléssel a nyomda rövid idő alatt magasra tette a mércét az országban a nyomtatás minőségét tekintve.

A Bétel-család 8 tagjának egyike felügyelte azt a 40 nem Tanú munkást, akik három műszakba voltak beosztva a nyomdában. Ezek a munkások keményen dolgoztak. Ez kiderült az első, vagyis az 1924-es év jelentéséből is. A román és magyar nyelvű nyomtatás során 226 075 könyvet, 100 000 füzetet és 175 000 folyóiratot állítottak elő. A könyvek között volt például az Isten hárfája című bibliatanulmányozási segédeszköz, valamint a hétkötetes Bibliai tanulmányok első kötete, A korszakoknak terve című könyv is.

Kétéves előkészület után a fiókhivatal románul is kinyomtatta A teremtés történetének megjelenítése című könyvet. Ez a kiadvány a Fotodráma című előadáson alapult, mely színezett üvegből készített diaképekkel, mozgófilmmel és hangalájátszással kötötte le a jelenlevők figyelmét. A hallgatóság végigkísérhette az eseményeket a föld teremtésétől Krisztus ezeréves uralmának a végéig. Jóllehet a könyv nem volt olyan szemléletes, mint az előadás, de még így is 400 képet, valamint rövid leckéket tartalmazott tanításbeli, történelmi és tudományos témákról. Mindez arra indított sok olvasót, hogy jobban megvizsgálja a Bibliát.

Gyarapodnak a bibliatanulmányozó osztályok

„Hirdessétek, hirdessétek, hirdessétek a Királyt és az ő királyságát!” — buzdította Joseph Rutherford a hallgatóságot az 1922-es Cedar Point-i (Ohio) kongresszuson. Ez az ösztönző felhívás Isten népét az egész világon fellelkesítette, és nagyobb buzgalomra sarkallta. Romániában a testvérek új területekre vitték el a jó hírt, és még sok-sok tanítványt képeztek.

Hogyan tanulmányozták azokban az időkben az újak a Bibliát? Úgy, hogy csatlakoztak a bereai bibliatanulmányozó osztályokhoz. A tanulmányozásokhoz voltak kérdések és nyomtatott anyagok, melyeket postán megrendelhető kiadványokból vettek. Az Őrtoronyban volt feltüntetve a tanulmányozási terv. A szellemileg már előrehaladottabb tanulmányozók a Nemzetközi Vasárnapi Iskolai Leckékből is hasznot merítettek. Ezek a leckék segítettek a tanulóknak, hogy Isten Szavának tanítóivá váljanak.

A fiókhivatal képviselői meglátogatták a bibliatanulmányozó csoportokat, előadásokat tartottak, és egyéb szellemi segítséget nyújtottak. A rendszeres pásztorkodást és tanítást azonban a pilgrimek (most utazófelvigyázóknak hívjuk őket) végezték. 1921-ben hat pilgrim volt, két év múlva pedig már nyolc. Ezek a tettre kész munkások több száz kisebb-nagyobb városban és faluban szerveztek összejöveteleket, valamint több tízezer szellemileg éhező embernek beszéltek.

Emanuel Chinţe — róla korábban már beszéltünk — és Onisim Filipoiu is pilgrim volt. Egyszer az északon elterülő Bukovinában Chinţe testvér hallgatói között volt sok adventista és baptista is, és közülük néhányan kedvezően reagáltak az igazságra. Később ezt a két testvért Bukarestbe nevezték ki, ahol nagyon sok személynek segítettek pontos ismeretet szerezni Isten Szavából. Egy hálás szívű férfi ezt írta: „Köszönöm Istennek, hogy elküldte hozzám Emanuel és Onisim testvért, akik fáradságos munkával meggyőztek, és felnyitották a szememet. Az Úr hatalmas munkát fog elvégezni ebben a városban, de még türelemre van szükség.”

1920-ban a testvérek megtartották az első kongresszusaikat: egyet a Szilágy (Sălaj) megyei Beréden (Brebi), a másikat pedig a Kolozs (Cluj) megyei Désaknán (Ocna Dejului). Mindkét helyre vonattal lehetett eljutni, és a helyi hírnökök és érdeklődők gondoskodtak szállásról. Mintegy 500 küldött érkezett Románia minden részéből. Példás viselkedésükkel nagyszerűen tanúskodtak.

A Királyság-hírnökök gyors számbeli növekedése azonban nem ment akadálytalanul. Az I. világháború kitörését követően a testvéreknek a vallás és a politika részéről üldözéssel kellett szembenézniük.

Az ellenségeink kihasználják a háborús hisztériát

A nacionalizmus hatására és a papság ösztönzésére a politikai hatalom szembefordult azokkal, akik nem voltak hazafiasak, és nem voltak készek harcolni a hazáért. Ezért az I. világháború kitörésekor sok testvért letartóztattak és elítéltek, néhányukat pedig még ki is végezték. Ez történt például Ioan Russzal, egy fiatal házas férfival is a Kolozsvártól délre fekvő Középpeterdről (Petreştii de Mijloc).

Ioan unokaöccse, Daniel így meséli el a történteket: „1914-ben Ioan Rust besorozták, de mivel megtagadta, hogy a háborúba menjen, Bukarestbe vitték, és ott halálra ítélték. A kivégzése előtt arra kényszerítették, hogy megássa a saját sírját, majd a gödör szélére állították arccal a kivégzőosztag felé. A felelős tiszt megengedte Ioannak, hogy az utolsó szó jogán mondjon még valamit. Ő erre hangosan imádkozni kezdett. Ioan imájától meghatva a katonák meggondolták magukat, és nem hajtották végre a kivégzést. A tiszt félrevont egy katonát, és megígérte neki, hogy három hónap fizetett szabadságra mehet, ha lelövi a foglyot. A katona elfogadta az ajánlatot, így szolgálta meg az eltávozását.”

1916-ban Kiss és Szabó testvért szintén letartóztatták, ám ők „csak” öt év börtönbüntetést kaptak. Mivel úgy ítélték meg, hogy „veszélyes” emberek, 18 hónapig más raboktól elkülönítetten tartották őket fogva a szigorúan őrzött nagyenyedi (Aiud) börtönben. Miért volt József és Károly „veszélyes”? A bíró azt mondta, hogy „más tanokat hirdetnek, mint amit hivatalosan szoktak”. Vagyis nem csupán azért zárták őket börtönbe, mert nem voltak hajlandók ölni, hanem azért is, mert olyan bibliai igazságokat tanítottak, amelyek ellentétesek voltak a hagyományos teológiával.

Ez a két férfi buzdító leveleket írt a börtönből a gyülekezeteknek és a csoportoknak. Egy levélrészletben ez áll: „Örülünk, hogy kedves égi Atyánk, akinek hálával, dicsérettel és tisztelettel tartozunk, engedi, hogy ragyogjon a fény Az Őrtoronyból. Hisszük, hogy a testvéreink nagyra értékelik Az Őrtoronyt, és óvják, mint viharban a pislákoló gyertyafényt.” Mindketten 1919-ben szabadultak — épp jókor, hiszen így a következő évben segíthettek a fiókhivatal létrehozásában.

Fokozódik a papság ellenségeskedése

Amikor 1918-ban véget ért az I. világháború, a papság nem hagyott fel az Isten népével szembeni ellenállással. Egy pap nyilvánosan bírálta a Bibliakutatóknak a halhatatlan lélekről és Mária szerepéről alkotott nézetét. A Bibliakutatókat „az őrületbe kergeti a jobb, földi élet utáni vágyuk — írta. — Nem tágítanak attól, hogy mindannyian testvérek vagyunk, és hogy minden nemzethez tartozó ember teljesen egyenlő.” Majd amiatt siránkozott, hogy nehéz jogi eszközökkel fellépni a Bibliakutatók ellen, mivel „úgy tesznek, mintha valójában igazságszerető, vallásos, békés és alázatos emberek volnának”.

1921-ben bukovinai papok levelet írtak a Belügyminisztériumnak és az Igazságügyi Minisztériumnak, azt kérve, hogy tiltsák be a Bibliakutatók munkáját. Valójában ahol csak terjedt az igazság, ott a papok rendkívül dühösek voltak Isten népére. Az ortodox, a katolikus és más egyházak gyűlöletkampányokat szerveztek, felajzva egyes embereket vagy akár egy egész csőcseléket is, hogy megtámadják a testvéreket. A fiókhivatal ezt írta a főhivatalnak címzett egyik levelében: „Ebben az országban a papságnak túl nagy beleszólása van a kormány ügyeibe, a munkánk pedig valamelyest ki van szolgáltatva ennek a helyzetnek. Minden zökkenőmentesen haladna, ha betartanák a törvényt, ám ők visszaélnek a hatalmukkal.”

A papság panaszáradatára reagálva a Vallásügyi Minisztérium engedélyezte, hogy a rendőrség gátolja Jehova népét a prédikálásban és az összejöveteleik megtartásában. A rendőrség ezzel az egyházak eszközévé vált, és azzal a hamis váddal tartóztatta le a testvéreket, hogy megzavarják a békét. A törvény azonban nem volt teljesen egyértelmű, így különböző ítéletek születtek. A testvérek jó magaviselete tovább bonyolította a helyzetet. „A Bibliakutatókat nem lehet elítélni — mondta egy bíró —, mert gyakran ők a legbékésebb emberek.”

Ennek ellenére az üldözés fokozódott, és 1926 végén betiltották Az Őrtorony folyóiratot. Ezzel azonban nem szűnt meg a szellemi táplálék előállítása — a testvérek egyszerűen megváltoztatták a folyóirat címét. Az 1927. január 1-jei számtól a román nyelvű kiadás címe Az aratás lett, később A Biblia fénye, végül pedig a Pirkadat nevet kapta. A magyar változatot először Keresztyén Zarándoknak, majd Evangéliumnak nevezték, végül pedig a Mindazok folyóiratja, akik Krisztus vérében hisznek címmel jelent meg.

Nagyjából ekkor történt, hogy sajnálatos módon Jacob B. Sima hűtlen lett. 1928-ban a tettei oda vezettek, hogy az egész fiókhivatali létesítmény és az összes berendezés odalett. Az 1930-as évkönyv jelentése szerint a testvérek „szétszóródtak, a bizalmuk pedig fölöttébb megrendült”. Ezek miatt a nyugtalanító események miatt a munka felvigyázása 1929-ben átkerült Németországba, később pedig a Bernben (Svájc) működő közép-európai hivatalhoz. Mindkét fiókhivatal azon az irodán keresztül látta el a feladatát, amelyet a testvérek Bukarestben alapítottak.

„Kérem, ne égesse el a könyvemet!”

Mindezen próbák ellenére a hűségesek újjászervezték és folytatták a tanúskodómunkát, mi több, új területek nyíltak meg előttük. 1933. augusztus 24-én a romániai hivatal ezt írta: „Az emberek sóvárognak az igazság után. A szántóföldön tevékenykedő testvéreink azt írják, hogy amikor részt vesznek a tanúskodómunkában, a falubeliek csapatostól kísérik őket ajtóról ajtóra, hogy még többet hallhassanak az igazságról.”

Egy másik asszony, aki szintén mélységesen értékelte a kiadványokat, hercegnő volt, és a szolgái Jehova Tanúi voltak. Egy nap ezt mondta nekik: „Mostantól fogva nem a szolgáim vagytok, hanem a testvéreim.” Egy másik faluban az egyik testvér azt mondta egy csapat kíváncsi gyereknek, hogy Isten Királyságát hirdeti. Erre a gyerekek rávették a járókelőket, hogy fogadják el az irodalmat. Ezt mondták nekik: „A könyvek Istenről szólnak.” A testvérnek még a szava is elállt erre a lelkes és váratlan segítségre. Egykettőre elterjesztette az összes kiadványát.

Niku Paliusz, egy szelíd úttörő jött Görögországból Romániába, hogy segítsen a munkában. Miután Bukarestben szolgált, Galacba (Galaţi), egy nagy, dunai kikötővárosba költözött. 1933 végén ezt írta: „Majdnem két és fél hónapig prédikáltam a román embereknek, és Jehova Isten gazdagon megáldott, bár még a nyelvüket sem beszélem. Ezután görögöknek és örményeknek prédikáltam, és az Úr segítségével 20 városba jutottam el. A görögök különösen örülnek az üzenetnek.”

Igen, a papság gyűlöletkampányának dacára sok őszinte szívű ember akart hallani a jó hírről. Például az egyik város polgármestere is, aki több füzetet is nagy buzgalommal elolvasott, később pedig kijelentette, hogy már alig várja az új világot. Egy másik városkában egy férfi több kiadványt is kért, és megígérte, hogy mindet elterjeszti azoknak, akik szívesen elolvasnák őket.

A munka újjászervezése

1930-ban, két évvel azután, hogy Jacob B. Sima hűtlen lett, Magyarosi Mártont nevezték ki a munka felvigyázására. Ez a férfi az erdélyi Beszterce városában született romániai magyarként. Magyarosi testvér hathetes képzést kapott a németországi fiókhivatalban, majd alapított egy hivatalt Bukarestben. Nem sokkal ezután újra nyomtatni kezdték Romániában a román nyelvű Őrtoronyt, melyet addig ideiglenesen Ausztriában és Németországban állítottak elő. Ez alkalommal Az Aranykönyv nevű bukaresti kiadó jelentette meg a folyóiratot.

A testvérek jelentős erőfeszítése nyomán Bukarestben a Crişana utca 33 alatt 1933-ban új jogi személy jött létre, a Jehova Tanúi Biblia- és Traktátusterjesztő Társulat. A vallási és politikai ellenségeskedés miatt azonban a Tanúk csupán a kereskedelmi bejegyzést tudták megszerezni.

Ezek az erőfeszítések segítettek a testvéreknek visszanyerni a bizalmukat, és előmozdítani a prédikálómunkát. Sok hírnök még az úttörőszolgálatot is elkezdte, míg mások fokozták a szolgálatukat, különösen télen, amikor a vidéki embereknek több idejük van. A testvérek külföldi rádióállomásról sugárzott bibliai előadásokat is hallgattak. Ezek az előadások különösen hasznosnak bizonyultak azoknak az embereknek, akik nem mentek el az összejövetelekre a szomszédoktól vagy a papoktól való félelmükben. Az Őrtoronyban meg voltak adva az előadások időpontjai, címei és az, hogy melyik frekvencián sugározzák őket.

A Jehova szervezete által készített hordozható gramofonok is hozzájárultak a jó hír terjedéséhez. Az 1930-as években a gyülekezetek is, és magánszemélyek is rendelhettek ilyen berendezéseket, valamint bibliai előadások felvételeit. Ez utóbbiak „nemcsak a testvéreket” buzdították, „hanem azokat a családokat is, amelyeknek volt gramofonjuk, és szerették az igazságot”, írta a Bulletin (most Királyság-szolgálatunk) közleménye.

Újabb próbák a szervezeten belül

Az 1920-as és 30-as években jobban áradt a szellemi fény Isten Szavának megértésére, és egyre világosabbá vált, hogy milyen nagy szükség van arra, hogy minden keresztény tanúskodjon az igazság mellett. A fény egyik felragyogása 1931-ben volt, amikor a Bibliakutatók felvették a Jehova Tanúi nevet. Ez az elnevezés nem csupán egy cím, hanem bibliai alapja van, és azt jelzi, hogy e név viselői támogatják és hirdetik Jehova istenségét (Ézs 43:10–12). Azok a Bibliakutatók, akik ellene voltak a prédikálásnak, megbotránkoztak ezen, és elhagyták a szervezetet. Néhányuk még hitehagyott is lett, és millenistának nevezte magát. A lojálisak hite vajon kiállta ezt a próbát? Folytatták-e a prédikálásra vonatkozó megbízatás teljesítését a papság és a hitehagyottak ellenségeskedésének dacára?

Néhányan engedtek a nyomásnak, a legtöbben viszont hűségesen és buzgón végezték Jehova szolgálatát. Az 1931-es jelentésben részben ez áll: „Körülbelül 2000 testvér él Romániában. Ők az év folyamán nagy nehézségek közepette elterjesztettek 5549 könyvet és 39 811 füzetet.” A következő évben még eredményesebbek voltak: összesen 55 632 könyvet és füzetet terjesztettek el.

Még az is előfordult, hogy az üldözés visszafelé sült el. Például az egyik területen minden Tanú egy emberként elhatározta, hogy nyilvánosan bejelenti: elkülönül ’Nagy Babilontól’ (Jel 18:2, 4). Ezek a bátor testvérek és testvérnők öt egymást követő napon beözönlöttek a helyi városházára, hogy megírják a korábbi egyházukból való kilépésüket igazoló dokumentumot.

A közösség vezetői megdöbbentek, a helyi pap elborzadt. Először a rendőrségre szaladt segítségért, hasztalanul. Visszaszáguldott hát a városházára, és azzal vádolta a jegyzőt, hogy kommunista, mert segít ezeknek az embereknek megírni a kérelmüket. A sértett jegyző mérgesen azt válaszolta, hogy még ha az egész közösség jönne is el hozzá, akkor is mindenkinek segítene megírni az egyházból való kilépéshez szükséges dokumentumot. A pap erre nem tudott mit tenni, a testvérek pedig folytatták a kérvények megírását.

„Le akar lőni?”

A papok a prédikációikban szidalmazták Jehova Tanúit. Ezenkívül szüntelenül nyomást gyakoroltak a kormányra, hogy tiltsa be a munkánkat. A papság politikai eszköze, a Vallásügyi Minisztérium természetesen továbbra is zaklatta a testvéreket a rendőrséget felhasználva ehhez. Egyszer például egy rendőrfőnök és egy másik rendőr nem egészen törvényes módon behatolt egy lakásba, ahol keresztény összejövetelt tartottak.

— Látni akarom az istentisztelet megtartásához szükséges engedélyüket! — mondta a rendőrfőnök a házigazdának, egy testvérnek, akit most Györgynek fogunk hívni. A testvér sejtette, hogy a rendőrfőnöknek nincs házkutatási engedélye, és ezt mondta:

— Milyen jogon jött be a házamba?

A férfi nem válaszolt, így György felszólította, hogy távozzon. A rendőr kelletlenül az ajtó felé oldalgott. Távozóban azonban arra utasította a társát, hogy álljon őrt a kapunál, és tartóztassa le Györgyöt, ha el akarna menni otthonról. Később, amikor György kilépett a kapun, a rendőr azt mondta, hogy „a törvény nevében” letartóztatja.

— Melyik törvény nevében? — kérdezte György.

— Papírom van róla, hogy letartóztassam — bizonygatta.

Mint volt rendőr, György ismerte a törvényt, így kérte, hadd lássa az iratot. Ahogyan gyanította is, semmiféle papír sem volt a rendőrnél, aki miután látta, hogy „törvényes úton” nem tudja letartóztatni Györgyöt, úgy gondolta, hogy megijeszti, és csőre töltötte a fegyverét.

— Le akar lőni? — kérdezte György.

— Dehogyis — vágott vissza a rendőr —, nem bolondultam meg!

— Hát akkor miért töltötte meg a fegyverét? — kérdezte György.

A férfi látta, milyen nevetségessé tette magát, így elkullogott. György nem akarta, hogy megismétlődjön ez a kellemetlen eset, ezért magánlaksértés vádjával beperelte a rendőrfőnököt. Meglepő módon a rendőrfőnököt megbírságolták, és 15 napi elzárásra ítélték.

Egy másik alkalommal egy idősebb testvér nagyszerűen tanúskodott a bíróságon. A bíró két könyvet tartott a kezében, melyet Jehova Tanúi adtak ki. A testvér előtt hadonászva a könyvekkel a bíró azzal vádolta őt, hogy vallásos propagandát terjeszt.

A testvér erre ezt mondta: „Ha elítél, mert Isten Szavának igazságát hirdetem, akkor ezt nem büntetésnek, hanem kitüntetésnek veszem. Az Úr Jézus azt mondta a követőinek, hogy örvendjenek, amikor üldözik őket az igazságosságért, mert a prófétákkal is így bántak régen. Sőt, magát Jézust is üldözték és megfeszítették, de nem azért, mert valami rosszat tett, hanem azért, mert az Istentől kapott igazságot szólta.”

Majd hozzáfűzte: „Ha tehát ez a bíróság elítél engem, mert Jézus üzenetét hirdetem a Királyságról e két könyv által, akkor olyan embert ítélnek el, aki semmilyen bűncselekményt sem követett el.” A bíró megszüntette az eljárást.

„Nincs még egy olyan hely, ahol annyira nehéz lenne a testvérek helyzete”

1929 után, amikor is a mezőgazdasági termékek szinte teljesen elvesztették az értéküket, nagy volt a munkanélküliség és a politikai bizonytalanság, és emiatt hirtelen felbukkantak olyan szélsőséges politikai csoportok, mint például a fasiszták. Továbbá az 1930-as években Románia fokozatosan a náci Németország befolyása alá került. Ezek igencsak baljós előjelek voltak Jehova Tanúinak. Az 1936-os évkönyv erről számolt be: „A földön nincs még egy olyan hely, ahol annyira nehéz lenne a testvérek helyzete, mint Romániában.” 1933 és 1939 között 530 pert indítottak Jehova Tanúi ellen. Az ügyészek természetesen folyton azt követelték, hogy tiltsák be a Tanúk munkáját, és zárják be a bukaresti hivatalt.

Végül 1935. június 19-én este 8 órakor a rendőrség — mint később kiderült, hamis engedéllyel — kiszállt a hivatalhoz. Különböző iratokat és több mint 12 000 füzetet koboztak el, és a hivatalhoz őrt állítottak. Ennek ellenére egy testvér a hátsó ajtón ki tudott surranni, és kapcsolatba lépett egy jóindulatú ügyvéddel, aki egyébként még a szenátus tagja is volt. Ez a férfi felhívta az illetékes hatóságokat, aminek az lett az eredménye, hogy a hivatal jogtalan bezárására vonatkozó parancsot feloldották, és minden iratot visszaadtak. A nyugalom azonban rövid életű volt.

1937. április 21-én a Vallásügyi Minisztérium kiadott egy rendeletet, mely a hivatalos közlönyben és az újságokban is megjelent. A rendeletben az állt, hogy Jehova Tanúi tevékenységét szigorúan betiltották Romániában, és akik terjesztik vagy egyáltalán elolvassák az irodalmukat, azokat letartóztatják és megbüntetik, a kiadványokat pedig elkobozzák.

A testvérek megfellebbezték a határozatot. Az illetékes miniszter tudta, hogy a betiltás gyenge lábakon áll, ezért háromszor is elhalasztotta a meghallgatást. Még mielőtt lejárt volna a meghallgatás határideje, II. Károly kikiáltotta Romániában a diktatúrát. 1938 júniusában új rendeletet hoztak Jehova Tanúi ellen. A testvérek ismét pert indítottak. Ezenkívül beadványt juttattak el a királyhoz, leírva, hogy a Tanúk kiadványai oktató jellegűek, nem romboló hatásúak, és nem bontják meg a közrendet. A beadvány még egy korábban meghozott másodfokú bírósági döntésre is hivatkozott. A király továbbította ezt a beadványt a Vallásügyi Minisztériumhoz. És mi lett a következmény? 1938. augusztus 2-án a minisztérium bezárta a bukaresti hivatalt.

Ebben a nehéz időszakban számos testvért — sőt még egész családokat is — letartóztattak, és börtönbe zártak. Néhány esetben elegendő volt annyi, hogy Királyság-énekeket énekeltek a saját otthonukban. Három hónaptól két évig terjedő szabadságvesztésre ítélték őket. De hogyan találtak rá a testvérekre? Sokukat olyan emberek tartottak szemmel, akiket a papság befolyásolt. Ezek a besúgók például munkásoknak, kereskedőknek adták ki magukat.

Azokat is letartóztatták, akiknél megtalálták az irodalmunkat. Egy testvér, aki favágóként dolgozott az erdőben, magával vitte a Bibliáját és az Évkönyvét. Egy nap a rendőrség mindenkinek átkutatta a személyes holmiját, és a testvérnél megtalálta az irodalmat. Letartóztatták, és arra kényszerítették, hogy 200 kilométert gyalogoljon a tárgyalására, ahol hathónapnyi szabadságvesztésre ítélték. A börtönök egyébként túlzsúfoltak és koszosak voltak, és nyüzsögtek bennük a tetvek. A rabok csak felvizezett levest kaptak enni.

Még több próba a II. világháború idején

1939. szeptember 1-jén virradatkor a német csapatok lerohanták Lengyelországot, s ezzel egy újabb világháború vette kezdetét, melynek mélyreható és hosszú ideig tartó következményei voltak Romániára nézve. A Szovjetunió és Németország aláírt egy megnemtámadási szerződést, és meg akarta kaparintani a hatalmat. Ezután felosztották a Kelet-Európa fölötti ellenőrzést, majd bekebelezték Romániát. Magyarországhoz került Erdély északi része, a Szovjetunióhoz Besszarábia és Észak-Bukovina, Bulgáriához pedig a déli országrész, Dobrudzsa. Románia ezzel lakosságának és területének körülbelül egyharmadát elvesztette. 1940-ben a fasiszta diktatúra került hatalomra.

Az új kormány felfüggesztette az alkotmány alkalmazását, és hozott egy határozatot, melyben csupán kilenc vallást ismert el — a főbb egyházak az ortodox, a katolikus és a református voltak. Jehova Tanúi továbbra is betiltás alatt maradtak. Mindennaposak voltak a rémtettek. Majd 1940 októberében a német csapatok megszállták az országot. Ebben a kétségbeejtő helyzetben a Románia és a Svájcban levő közép-európai hivatal közötti levelezés gyakorlatilag megszűnt.

Mivel a legtöbb Jehova Tanúja Erdélyben élt, Magyarosi Márton Bukarestből Marosvásárhelyre költözött. Felesége, Mária egészségi okok miatt már korábban odatelepült. Pamfil és Elena Albu, akik szintén a bukaresti hivatalban szolgáltak, még északabbra, Nagybányára költöztek. Magyarosi testvér és Albu testvér ebből a két városból szervezte újjá a prédikálómunkát, valamint Az Őrtorony földalatti előállítását. Munkatársuk, Teodor Murăraş Bukarestben maradt. Ott a még Romániához tartozó területen folyó munka irányításában segített, egészen az 1941-es letartóztatásáig.

Ezalatt a testvérek buzgón részt vettek a szolgálatban, minden lehetséges alkalommal bibliai irodalmat terjesztettek, de ezt nagyon körültekintően tették. Például nyilvános helyeken — éttermekben, vasúti fülkékben — hagytak füzeteket, abban reménykedve, hogy valaki felfigyel a kiadványokra. Azt az Írás szerinti parancsot is betartották, hogy jöjjenek össze szellemi buzdítás végett, de természetesen ezt is nagyon óvatosan tették, nehogy gyanút keltsenek (Héb 10:24, 25). A vidéken élők például kihasználták a hagyományos aratási ünnepségeket. Ilyenkor a földművesek segítenek egymásnak a termés betakarításában, majd összejönnek, és vicceket meg történeteket mesélnek egymásnak. A testvérek ezeket az alkalmakat arra használták, hogy megtartsák a keresztény összejöveteleket.

’Minden módon szorongatva’

Magyarosi testvért 1942 szeptemberében letartóztatták, de a börtönből folytatta a prédikálómunka irányítását. Az Albu házaspárt is letartóztatták, s még nagyjából 1000 testvért és testvérnőt is, akik közül sokakat elengedtek, miután megverték és körülbelül hat hétig fogva tartották őket. A keresztényi semlegességük miatt száz Tanú — köztük néhány testvérnő is — kettőtől tizenöt évig tartó börtönbüntetést kapott. Öt testvért halálra ítéltek, ám ezeket az ítéleteket később életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták. Az éj leple alatt felfegyverzett rendőrök édesanyákat és kisgyermekeket hurcoltak el, szabad prédául hagyva így az otthonokat és a háziállatokat a tolvajoknak.

A táborokban a testvérek találkoztak egy őrökből álló „fogadóbizottsággal”. Ezek az őrök összekötötték a testvérek lábát, a földre fektették őket, egyikük pedig gumibottal ütötte a meztelen talpukat. Eltörtek a csontjaik, leesett a körmük, a bőrük befeketedett, néha pedig lehámlott, mint a fáról a kérge. A táborokat járó papok, látva ezt az embertelenséget, gúnyos vigyorral megjegyezték: „Hol van az a Jehovátok, hogy megszabadítson titeket a kezeink közül?”

A testvéreket ’minden módon szorongatták’, de ’nem voltak cserbenhagyva’ (2Kor 4:8, 9). Megvigasztaltak más rabokat a Királyság-reménységgel, akik közül néhányan elfogadták az igazságot. Ott van például az északkelet-erdélyi Maroshévízről (Topliţa) való Teodor Miron esete. A II. világháború előtt Teodor arra a következtetésre jutott, hogy Isten tiltja az emberi élet kioltását, ezért nem vonult be katonának. Így 1943 májusában ötévi börtönbüntetésre ítélték. Nem sokkal ezután találkozott Magyarosi Mártonnal, Pamfil Albuval és más Tanú-rabokkal, és elfogadta a bibliatanulmányozást. Teodor gyorsan haladt előre szellemileg, és néhány hét alatt átadta életét Jehovának. De hogyan tudott megkeresztelkedni?

Erre akkor adódott alkalom, amikor Teodort és még körülbelül 50 romániai Tanút kerülő úton elvittek a nácik kezén lévő bori táborba, Szerbiába. Útközben megálltak Jászberényben, ahol több mint száz magyarországi testvért csaptak hozzájuk. Miközben várakoztak, az őrök elküldtek néhány testvért a folyóhoz, hogy töltsenek meg egy hordót vízzel. Az őrök már megbíztak a testvérekben, így kíséret nélkül mehettek. Teodor is velük tartott, és megkeresztelkedett a folyóban. Jászberényből vonattal és folyami hajóval vitték a rabokat Borba.

A bori táborban abban az időben 6000 zsidó, 14 adventista és 152 Tanú volt. Miron testvér így emlékszik vissza: „Szörnyű körülmények között voltunk, de Jehova gondot viselt rólunk. Egy jóindulatú őr, akit gyakran küldtek Magyarországra, behozta a kiadványokat a táborba. A távollétében néhány Tanú-ismerőse viselte gondját a családjának, akikben megbízott. Ez az őr szinte olyan volt már, mintha ő is testvér lett volna. Főhadnagy lévén mindig figyelmeztetett minket, mielőtt történt valami. A táborban lévő 15 vén heti három összejövetelt szervezett. A műszakoktól függően átlagosan 80-an voltunk jelen. Az Emlékünnepet is megtartottuk.”

Néhány táborban megengedték, hogy a szabadlábon lévő Tanúk élelmet és egyéb dolgokat hozzanak a raboskodó testvéreiknek. 1941 és 1945 között körülbelül 40 Tanút deportáltak Besszarábiából, Erdélyből és Moldovából az alkenyéri (Şibot) koncentrációs táborba. Naponta mentek dolgozni egy helybeli fafeldolgozó telepre. Az igencsak kevés élelem miatt a közelben élő Tanúk ételt és ruhát hoztak minden héten a telepre. A testvérek ezeket a szükségnek megfelelően szétosztották.

Ezek a nemes tettek kiválóan tanúskodtak a többi rabnak és az őröknek. Az őrök azt is megfigyelték, hogy Jehova Tanúi felelősségteljes, megbízható emberek, ezért olyan szabadságot adtak a testvéreknek, amelyet rendes körülmények között nem ajánlanak fel foglyoknak. Az egyik, Alkenyéren szolgáló őr még az igazságot is elfogadta.

Áldások a háború után

A háború 1945 májusában befejeződött Európában, és Jehova Tanúi mind kiszabadultak a börtönökből és a munkatáborokból. Az akkor 62 éves Magyarosi Márton visszatért Bukarestbe, ám ott csupán a régi, üresen kongó irodát találta. Még egy árva írógép sem maradt. „Az Úr munkáját a semmiből kellett újrakezdeni” — szólt az egyik jelentés. A munka megszervezése mellett a testvérek törvényes elismerést akartak szerezni, törekvéseiket pedig hamarosan siker koronázta. 1945. július 11-én bejegyezték a Romániai Jehova Tanúi Társaságát.

Így már könnyebb volt nyilvános összejöveteleket és kongresszusokat tartani, valamint irodalmat előállítani. Mindez fellendítette a munkát, és segített eloszlatni a mindenhol jelen levő zűrzavar és megosztottság nagy részét. Sőt, közvetlenül a háborút követő évben a testvérek közel 870 000 füzetet és több mint 85 500 Őrtorony folyóiratot nyomtattak, jóllehet az országban hiánycikk volt a papír. Ezenfelül 1630-an keresztelkedtek meg.

A testvérek már akkor elkezdték a nyilvános prédikálást, amikor a munka még nem volt törvényesen elismerve. Összejöveteleket és különleges nyilvános előadásokat is tartottak. A Máramaros megyében élő Tanúkról egy szemtanú ezt mondja: „Még ki sem vonultak a seregek az országból, a testvérek máris összejövetelt tartottak. Látni lehetett, hogy a vidék összes falvából félelem nélkül jönnek. Nagyon izgalmas időszak volt ez. Némelyek 80 kilométert gyalogoltak, hogy jelen lehessenek. Egész úton énekeltek és tanúskodtak. Az elnöklő minden vasárnap bejelentette, hol lesz megtartva következő vasárnap az összejövetel.”

Olyan kisvárosokban és falvakban, ahol nem, vagy csak nagyon kevesen voltak Tanúk, nyilvános előadásokat hirdettek és tartottak meg. A testvérek éjféltájban indultak útnak, és előfordult, hogy mintegy 100 kilométert gyalogoltak. Gyakran mezítláb tették meg az utat, mert nagyon sokba került a lábbeli, de azért a vállukra akasztva vittek magukkal cipőket, melyeket csak mostoha körülmények között vettek fel, például dermesztő hidegben. Az összejövetel előtti napon a testvérek irodalmat terjesztettek, bejelentették az előadás címét, és meghívták rá az embereket. Az előadás után a testvérek hazaindultak.

Nagybányán, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Marosújváron (Ocna Mureş) a testvérek sok kongresszust tartottak, melyre több száz Tanú és érdeklődő jött el. Az 1945 júniusában megtartott nagybányai kongresszus csúcspontja a keresztelkedés volt, melyre a várostól tíz kilométerre került sor. Miután egy testvér kertjében megtartották a keresztelkedési beszédet, a 118 jelölt a kert mellett hömpölygő Lápos (Lăpuş) nevű folyóban keresztelkedett meg. Feledhetetlen esemény volt ebben a csodaszép környezetben.

Marosvásárhelyen a testvérek egy 3000 férőhelyes színházat béreltek ki. A kongresszus előtti napon kezdtek érkezni a küldöttek vonattal, lovas szekéren, kerékpárral és gyalog. Néhányan azonnal prédikálni kezdtek, és meghívták az embereket a Noé bárkájáról szóló nyilvános előadásra. Amikor a testvérek szerte a városban meglátták az előadást hirdető gyönyörű plakátokat, sokuknak könnybe lábadt a szemük az örömtől. Sosem gondolták volna, hogy ilyen szabadon prédikálhatják egyszer a jó hírt.

A testvérek kemény munkája gazdag jutalommal járt: olyan sokan jöttek el, hogy két hangszórót kellett felállítani a színházon kívül összesereglett tömegnek. Így sok szomszéd az ablakából tudta hallgatni a programot. A város elöljáróit és más magas rangú személyeket is meghívtak, akik így személyesen láthatták és hallhatták Jehova Tanúit. Meglepő módon a nekik fenntartott helyek közül egy sem maradt üresen. Még énekeltek is.

Az első országos kongresszus

1946 szeptemberének utolsó hétvégéjén, 28-án és 29-én Jehova Tanúi megtartották az első országos kongresszusukat Romániában. A helyszíne a bukaresti Arenele Romane (Római Arénák) volt. A Román Államvasutak nem pusztán abba egyezett bele, hogy különvonatot indítson erre az eseményre, hanem abba is, hogy 50 százalékos kedvezményt adjon. Jóval több mint ezren érkeztek vonattal a fővárosba az ország legtávolabbi pontjairól. Sokan plakátokat vittek magukkal, s ezzel útközben igencsak felkeltették az emberek kíváncsiságát. Az utazás azonban némi bonyodalommal is járt.

A papság hallott a kongresszusról, és megpróbálta feltartóztatni a vonatot. A kongresszust megelőző pénteken a helyi Tanúk reggel 9-kor az állomáson gyülekeztek arra számítva, hogy testvéreiket egy órán belül üdvözölhetik. Este 6 óráig türelmesen várakoztak, amikor is a vonat végre begördült az állomásra. Az érkező és a vendéglátó testvérek izgatottságát nem lehet leírni. Fegyveres rendőrök álltak készenlétben, de semmi dolguk nem akadt.

A háborúban Bukarest nagy része — többek között mintegy 12 000 lakás — romba dőlt, így csak korlátozott számban állt rendelkezésre szálláshely. A testvérek azonban igen leleményesek voltak: „pótágyakról” gondoskodtak. A Berceni nevű külvárosban egy testvér telkére nagy halom szalmát hoztak és terítettek szét. Mivel szeptember végéhez képest szokatlanul meleg volt az idő, a kongresszusra érkezett családok a csillagos ég alatt kényelmesen tudtak pihenni gyermekeikkel a szalmán. Ezen a telken most egy gyönyörű, új Királyság-terem áll.

Szombat délelőtt 3400-an hallgatták felvillanyozva a bejelentést, hogy Az Őrtorony ismét havonta kétszer fog megjelenni románul és magyarul. Aznap délelőtt az első számból ezret osztottak szét a testvérek között. Egy ideig a folyóirat négy tanulmányozási cikket tartalmazott, így a háború alatt kimaradt felvilágosító anyag mindenkihez eljutott.

A vasárnap reggel a tanúskodásra volt szánva. Mindenhol hírnökök csoportjait lehetett látni, amint a nyilvános előadást hirdetik. A plakátjuk egy kalapácsot, egy kardot és egy üllőt ábrázolt, a hozzá tartozó szöveg pedig így szólt: „»Kardjaikat ekevasakká kovácsolják« — Isten ihlette eme szavakat. Két próféta is leírta. De ki fogja megvalósítani?” A hírnökök meghívókat osztottak szét, és folyóiratokat kínáltak fel, melyeket fehér színű vászontáskában vittek magukkal a vállukon. Ezek voltak a táskákra írva: „Jehova Tanúi”, „Isten Királyságának hirdetői”, illetve „A teokrácia hírnökei”.

Aznap délután Magyarosi Márton így kezdte a nyilvános előadást: „Ma a nagyhatalmak békekonferenciát tartanak Párizsban. Itt, a mi kongresszusunkon 15 000-en vagyunk jelen. Ha a jelen lévő összes Jehova Tanúját átkutatnád, egyetlen kardot vagy lőfegyvert sem találnál. Hogy miért nem? Azért, mert mi már ekevasakká kovácsoltuk a kardjainkat.” A háború nyomait még mindenhol látni lehetett, így nagyon erőteljes és időszerű volt ez az előadás.

Vasárnap jelen volt az igazságügyi miniszter, a belügyminiszter egyik titkára, számos rendőr és egy csoport ortodox pap is. A testvérek és a hivatalnokok számítottak rá, hogy a papok a fenyegetőzésüket beváltva megzavarják a programot. De csak az egyikük próbálta ezt megtenni. Amikor a testvérek látták, hogy a nyilvános előadás alatt az emelvény felé tart, útját állták, erősen megfogták a karjánál fogva, és visszaültették a székébe. „Semmi szükség rá, hogy egy ortodox pap beszédet tartson ezen a kongresszuson — súgták a fülébe —, de szívesen látott vendég, ha ülve marad, és figyel.” Nem próbálkozott újra. Később az igazságügyi miniszter azt mondta, hogy tetszettek neki az előadások. Jó benyomást tett rá Jehova Tanúi rendezettsége.

Visszaemlékezve a kongresszusra egy testvér később ezt írta: „Az ellenség ármánykodásai kudarcba fulladtak, a testvérek pedig örömteli szívvel tértek haza.” Megújult bennük a béke és az egység szelleme, ami azért volt buzdító, mert sokan vegyes érzésekkel jöttek a kongresszusra a háború idején kialakult megosztottság miatt.

A papoknak azonban nem voltak valami fényes kilátásaik, hiszen sok helyen nem számíthattak többé arra, hogy a világi hatóságok megteszik Jehova Tanúi ellen, amit csak kérnek tőlük. Ez persze nem állította meg őket abban, hogy szitkokat szórjanak a testvérekre a szószékről. Némelyikük még ennél is tovább ment: huligánokat bérelt fel, hogy megverjék a Királyság-hírnököket — férfiakat és nőket egyaránt —, amikor prédikálni látják őket. Az is megesett, hogy egy ortodox pap felesége bottal rontott neki egy úttörő testvérnőnek, és addig verte, amíg a bot el nem tört. „Sok bírósági eljárás indult az ilyen egyházi személyek ellen” — írja egy abból az időből származó jelentés.

További erőfeszítések az egység helyreállítására

Alfred Rütimann a svájci fiókhivatalból két hónapot töltött Romániában 1947-ben. A terv az volt, hogy meg lesz tartva egy kongresszus, és a főhivatalból Hayden C. Covington is ott lesz Rütimann testvérrel. De a hatóságok nem engedélyezték a kongresszus megtartását, és nem adtak vízumot Covington testvérnek. Alfred Rütimann viszont kapott egy két hónapos vízumot, így az augusztust és a szeptembert Romániában töltötte.

Először Bukarestbe ment, ahol a repülőtéren egy csoport mosolygós testvér üdvözölte, a hagyományoknak megfelelően egy gyönyörű virágcsokorral. Bukarestben elvitték az Alion utca 38. szám alatti hivatalba, mely egy érdeklődő férfi otthonában volt. A hivatal 1947 januárjában költözött oda. Azonban a kommunista fenyegetés erősödése miatt a testvérek a hivatalos címükként a Basarabia utca 38. szám alatti irodát jelölték meg. Ezt az irodát 1945 júliusában vásárolták. A felszerelése egy rozoga asztalból, egy kanapéból, egy tönkrement írógépből, valamint egy szekrényből állt, mely tele volt megsárgult füzetekkel és folyóiratokkal — ezt mind elkobozhatták volna anélkül, hogy nagy veszteség érje a testvéreket. Néhanapján egy testvérnő dolgozott itt.

Rütimann testvér találkozott Pamfil Albuval, a jogi testület elnökével, és Magyarosi Mártonnal, aki az országban folyó munkát felügyelte. Ez a két testvér kerületfelvigyázóként is szolgált. A kommunikáció sok-sok évig akadozott, ezért a romániai testvérek lelkesen hallgatták, mik a fejlemények Jehova szervezetében, például, hogy a gyülekezetekben bevezették a teokratikus szolgálati iskolát, és hogy a Gileád Iskola misszionáriusokat képez. Természetesen mindannyian nagyon várták már, hogy Romániában is elkezdődjön a teokratikus szolgálati iskola. A testvérek azonnal megszervezték, hogy a Teokratikus segítség Királyság-hírnökök számára című tankönyv 90 leckéjét részletekben kinyomtassák románul és magyarul.

Rütimann testvér fő célja azonban az volt, hogy a lehető legtöbb gyülekezetet és csoportot meglátogassa, hogy megtarthassa nekik az elmaradt kongresszus főbb előadásait. Magyarosi testvérrel együtt, aki tolmácsként ment vele, két körutat is tett azokon a területeken, ahol az igazság már meggyökerezett. Első állomásuk Erdély volt.

Erdély, és ami azon túl van

Mint a legtöbb helyen, az Erdélyben élő hírnökök is nagy erőfeszítéseket tettek, hogy jelen legyenek ezeken a különleges összejöveteleken. A két látogató — a szoros időtervük miatt — kész volt éjszakába nyúlóan is fennmaradni. Például a Bodzavám (Vama Buzăului) nevű faluban a program este 10-kor kezdődött, és hajnali 2-ig tartott, a 75 jelenlevő pedig egy cseppet sem panaszkodott emiatt.

„Az itteni emberek teljesen másképp gondolkodnak az időről — írta később Alfred Rütimann. — Nem bánják, ha hajnali kettőkor vagy háromkor kell felkelniük a látogatóik miatt, és nem nézik állandóan az órájukat, mint mi. Igaz, jobbára gyalog mennek mindenhova, időnként hosszú utat téve meg mezítláb, mégis úgy tűnik, több idejük van, mint nekünk, és nem is olyan feszültek. Először úgy gondoltam, hogy őrültség ilyen késő éjszakára tenni az összejövetel időpontját, de Magyarosi testvér az ellenkezőjéről biztosított.”

A következő úti céljuk az akkor 31 000 lakost számláló Marosvásárhely volt. Ez a város is megsínylette a háborút, majdnem minden hídja romokban hevert. Ennek ellenére 25 gyülekezetből 700 testvér jött el az összejövetelre, amelyet egy, a városhoz közeli tisztáson tartottak meg. Még olyanok is jelen voltak, akik mintegy 50 kilométert tettek meg.

A testvérek Kolozsváron is jártak, ahol 48 gyülekezetből 300 testvér jött össze. Magyarosi testvér megmutatta Rütimann testvérnek a városban azt a nyomdát, amely 1928-ban Jacob B. Sima miatt odalett. De mi történt ezzel a férfival? „A múlt évben halt meg — írta Rütimann testvér a beszámolójában. — Teljesen az ital rabja lett.”

Ezt követően a két testvér Szatmárnémetibe és az Ukrajnához közeli Máramarosszigetre (Sighetu-Marmaţiei) ment. Ezen a vidéken több mint 40 román, magyar és ukrán gyülekezet működött. A helybeli földművesek és falubeliek nem nagyon voltak rászorulva a külvilágra. Megtermelték maguknak az élelmet, lent és kendert termesztettek, illetve állatokat, főleg juhot tenyésztettek. A ruháikat és a takaróikat is ők maguk csinálták, ezenkívül a bőr kikészítéséhez is értettek. A falu susztere látta el őket cipővel. Sok testvér és testvérnő a saját készítésű ruháját vette fel a különleges összejövetelekre. Ezek a hímzett népviseletek lenből és kenderből készültek.

Második körútján Rütimann és Magyarosi testvér Románia északkeleti részébe, Moldvába utazott. Első állomásuk Fratóc (Frătăuţii) község volt, ahol a helyi testvérek, noha szegények voltak, egyben hihetetlenül vendégszeretők is. A petróleumlámpák tompa fényénél friss tejjel, kenyérrel, kásával és olvasztott vajba mártott, megpucolt főtt tojással kínálták a vendégeket. Mindenki kistálkából evett. „Nagyon ízletes volt az ennivaló” — írta Rütimann testvér. Aznap este a vendég testvérek ágyban aludtak a meleg kályha mellett a konyhában, a vendéglátóik pedig valahol máshol szalmazsákon.

A jelentések szerint ezen a vidéken a Tanúk buzgók voltak a szolgálatban, és Jehova gazdag áldásának örvendtek. 1945 tavaszán 33 hírnök tevékenykedett itt. 1947-ben, amikor a két testvér ott járt, már 350-en voltak. Két év alatt tízszeresére nőtt a számuk!

Ahogyan vidéken szokás, a testvérek lovas szekéren tették meg a 120 kilométeres utat a Balkóc (Bălcăuţi) és Ivăncăuţi nevű falvakba. Egy testvér ezt írta: „Az apró termetű, de pompás román lovaknak nem számít, milyen rossz az út, vagy mikor kell útra kelniük, nappal vagy éjjel.” A Balkóci Gyülekezet 1945-ben alakult, és olyan hírnökökből állt, akik korábban az evangélikus egyházhoz tartoztak. A gyülekezetszolga volt egykor a világi elöljárójuk. Ivăncăuţin az eső miatt egy testvér otthonában tartották meg az összejövetelt. Ez azonban nem okozott nagy gondot a 170 jelenlevőnek, akik közül néhányan 30 kilométert gyalogoltak az összejövetelre mezítláb.

Végül, amikor a két testvér áttekintette az utazásait, kiderült, hogy összesen 19 helyszínen tartottak előadást 259 gyülekezethez tartozó 4504 hírnöknek és érdeklődőnek. Alfred Rütimann útban Svájc felé még Szászvárosban (Orăştie) és Aradon is tartott előadást. Számos testvér gyalog tette meg a 60-80 kilométeres távolságot az összejövetelre. Egy 60 éves földműves értékelése abból is kitűnt, hogy 100 kilométert gyalogolt mezítláb az összejövetelre.

Ezek az időszerű különleges összejövetelek a romániai munka mérföldköveinek számítottak; nem csupán azért, mert a testvéreknek buzdításra volt szükségük, hanem azért is, mert a szellemi aratnivaló beérett. A romániai embereknek elegük volt az elnyomó uralkodókból és a háború okozta nyomorúságból, sokan pedig kiábrándultak a vallásból. Ezenfelül 1947 augusztusában drasztikusan leértékelődött a lej, és ezzel tömegek váltak nincstelenné egyik napról a másikra. Sokan, akik addig ellenezték a Királyság-üzenetet, fogékonyak lettek.

A különleges összejövetelek más szempontból is időszerűek voltak: az üldözés újabb, az eddigieknél sötétebb viharfelhői kezdtek gyülekezni. Az ateista ideológia, valamint a könyörtelen, vallási ügyekben türelmetlen vezetők miatt majdnem négy évtizeden át tombolt ez a vihar.

Románia vasfüggöny mögé kerül

1946 novemberében, körülbelül egy évvel Alfred Rütimann látogatása előtt a kommunisták kerültek hatalomra Romániában. Az ezt követő néhány évben pártjuk teljesen eltávolította az ellenzéket, és megkezdődött az „elszovjetesítés”, melynek során a román kulturális és politikai intézmények szovjet mintára lettek átalakítva.

A vihar előtti csendet kihasználva a testvérek több százezer folyóiratot, füzetet és egyéb kiadványt nyomtattak, elosztva ezeket az ország 20 lerakóhelyére. Ezzel egy időben sokan fokozták a tevékenységüket, és néhányan az úttörőszolgálatot is elkezdték. Közöttük volt például Mihai Nistor és Vasile Sabadâş is.

Mihai kinevezése Erdély északkeleti és középső részébe szólt, ahol még a kommunista betiltás idején is folytatta az úttörőszolgálatot. Az ellenség állandóan a sarkában volt. Hogyan tudta elkerülni, hogy elfogják? Elbeszélése így szól: „Készítettem magamnak egy táskát, amely szakasztott olyan volt, mint azoké, akik ablaküveget árultak. Munkásruhában, ablaktáblákat és szerszámokat cipelve bejártam a nekem kijelölt falvak és városok központját. Amikor megláttam egy rendőrt vagy egy gyanús személyt, hangosan reklámozni kezdtem az üvegeimet. Minden testvérnek más módszere volt az ellenség megtévesztésére. Nemcsak nekünk, úttörőknek volt izgalmas és egyben kockázatos is ez a munka, hanem azoknak a családoknak is, akik elszállásoltak minket. Mindemellett határtalan öröm volt látni, hogy a Biblia tanulmányozói előrehaladnak, és nő a hírnökök száma.”

Vasile Sabadâş is kitartott az úttörőszolgálatban, bár elég gyakran kellett költöznie. Különösen sokat segített azoknak a testvéreknek a felkutatásában és támogatásában, akik az új, kommunista rezsim kiterjedt biztonsági rendszerének a magja, vagyis a Securitate miatt szétszóródtak. „Hogy elkerüljem a letartóztatást, óvatosnak és találékonynak kellett lennem — mondta Vasile. — Például amikor az ország egy másik részébe utaztam, mindig nyomós okot kerestem, például orvosi beutalót kértem egy gyógyfürdőbe.

Mivel akkor még senki sem gyanakodott rám, ki tudtam építeni egy kommunikációs vonalat a testvérek között, akik így rendszeresen megkapták a szellemi táplálékot. Az Ézsaiás 6:8 és a Máté 6:33 voltak a jeligéim. Az első versben az áll, hogy »itt vagyok én! Küldj engem«, a másodikban pedig az, hogy »keressétek először a királyságot«. Ezek a versek örömmel töltöttek el, és erőt adtak, hogy ki tudjak tartani.” Vasilének szüksége is volt ezekre a tulajdonságokra, mert bár óvatos volt, sok testvéréhez hasonlóan végül őt is letartóztatták.

Erőszakos támadások Isten szervezete ellen

1948-ra nagyon nehezen lehetett fenntartani a levelezést a főhivatallal, így a testvérek gyakran virágnyelven írtak képeslapokat. 1949 májusában Magyarosi Márton továbbított egy üzenetet Petre Rancától, aki szintén a bukaresti hivatalban dolgozott. Az üzenet így szólt: „Az egész család jól van. Az orkánerejű szél és a rettenetes hideg miatt nem tudtunk a szántóföldön dolgozni.” Később egy másik testvér ezt írta: „A család most nem jut édességhez.” Majd még ezt a gondolatot is hozzáfűzte: „Sokan betegek.” Arra utalt ezzel, hogy nem lehet szellemi táplálékot küldeni Romániába, és sok testvér börtönben van.

Az Igazságügyi Minisztérium 1949. augusztus 8-án meghozott döntése után a bukaresti hivatalt és a lakóépületet bezárták, és az összes berendezését a személyes tárgyakkal együtt elkobozták. Az ezt követő években több száz testvért letartóztattak és elítéltek. A fasiszta uralom idején Jehova Tanúit azzal vádolták, hogy kommunisták, amikor azonban a kommunisták kerültek hatalomra, a testvéreket „imperialistáknak” és „amerikai propagandistáknak” bélyegezték.

Mindenhol kémek és besúgók ólálkodtak. Az 1953-as évkönyv azt írta a kommunistákról, hogy „olyan szigorú intézkedéseket hoznak, hogy ha valaki Romániában levelet kap Nyugatról, felkerül a feketelistára, és megfigyelés alatt tartják”. A beszámoló így folytatódik: „Szinte lehetetlen elképzelni az ott uralkodó terrort. Még a családtagok sem bíznak egymásban. A szabadságnak hűlt helye.”

1950 elején Pamfil és Elena Albut, Petre Rancát, valamint Magyarosi Mártont letartóztatták sok más testvérrel együtt, és hamisan azzal vádolták őket, hogy a Nyugatnak kémkednek. Néhányukat rendkívül megkínozták, hogy bizalmas adatokat csikarjanak ki belőlük, és hogy beismerjék, hogy „kémek”. Ezek a testvérek azonban csak azt tudták bevallani, hogy Jehovát imádják, és hogy a Királyság-érdekeket szolgálják. Ezek után a megpróbáltatások után néhány testvért börtönbe, másokat pedig munkatáborokba vittek. Milyen hatása volt ennek az üldözési hullámnak a munkára? 1950-ben Romániában 8 százalékkal növekedett a hírnökök száma. Micsoda bizonyítéka ez Isten szelleme erejének!

Magyarosi testvér, aki akkoriban a 60-as évei végén járt, az erdélyi Szamosújvárra (Gherla) került börtönbe. Itt halt meg 1951 végén. „Sok rettenetes szenvedésen ment keresztül az igazságért — írja róla egy beszámoló —, különösen az 1950. januári letartóztatása után. Ezeknek a szenvedéseknek most vége.” Igen, Márton mintegy 20 évig kiállta a papság, a fasiszták és a kommunisták irgalmatlan támadásait. Feddhetetlensége eszünkbe juttatja Pál apostol szavait: „A kiváló harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam” (2Tim 4:7). Jóllehet a feleségét, Máriát nem börtönözték be, ő is szép példát mutatott a megpróbáltatások elviselésében. Egy testvér „intelligens testvérnőként” jellemezte, „aki teljesen az Úr munkájának szentelte magát”. Márton letartóztatása után a rokonai gondozták Máriát, köztük örökbefogadott lánya, Mărioara, aki szintén volt börtönben, de 1955 őszén kiszabadult.

„Jehova Tanúi dicséretre méltón viselkednek”

1955-ben a kormány amnesztiát hirdetett, és a legtöbb testvér kiszabadult. Ám a szabadságuk nem tartott sokáig. 1957 és 1964 között Jehova Tanúit ismét üldözték, letartóztatták; néhányukat életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. A börtönben levő testvérek azonban nem engedtek a kétségbeesésnek, hanem arra buzdították egymást, hogy álljanak szilárdan. Jól ismertek lettek elveikről és feddhetetlenségükről. „Jehova Tanúi dicséretre méltón viselkednek, és sosem tagadnák meg a vallásukat” — mondta egy politikai fogoly. Hozzáfűzte még, hogy abban a börtönben, ahol ő is raboskodott, a Tanú-rabokat „szeretik a legjobban”.

1964-ben újra amnesztiát hirdettek, de ez sem volt hosszú életű, hiszen 1968 és 1974 között ismét tömegeket tartóztattak le. Egy testvér ezt írta: „Az evangélium hirdetése miatt kínoztak és gúnyoltak minket. Könyörgünk, imádkozzatok bebörtönzött testvéreitekért! Tudjuk, hogy mindezeket a próbákat el kell viselnünk. A Máté 24:14-ben feljegyzett jövendöléssel összhangban továbbra is bátran prédikáljuk a jó hírt. Még egyszer, szívből arra szeretnénk kérni benneteket, ne feledkezzetek meg rólunk!” Ahogyan látni fogjuk, Jehova meghallotta lojális szolgái könnyes szemmel elmondott, őszinte imáit, és különböző módokon vigasztalta meg őket.

Sátán elhinti a bizalmatlanság magvait

Az Ördög nemcsak kívülről támadja Isten szolgáit, hanem a szervezeten belülről is. Például néhány testvért, akiket 1955-ben szabadon engedtek, és a letartóztatásuk előtt felvigyázói tisztséget töltöttek be, nem neveztek ki újra erre a tisztségre. Ezek a testvérek megsértődtek, és elhintették a viszály magvait. Milyen szomorú, hogy miután szilárdan kiállták a börtönbüntetés próbáját, szabadulásuk után engedték, hogy legyőzze őket a büszkeségük! Legalább egy ismert testvér — abbeli erőfeszítésében, hogy elkerülje a büntetést — még odáig is elment, hogy együttműködött a Securitatéval, sok kárt okozva ezzel a hűségeseknek és a prédikálómunkának (Máté 24:10).

Isten népének a lelkiismereti kérdéseket érintő nézetkülönbségekkel is foglalkoznia kellett. Például a letartóztatásuk után a testvérek gyakran választhattak, hogy a börtönbüntetést vagy a sóbányában való munkát vállalják. Némelyek úgy gondolták, hogy akik a sóbányában dolgoznak, megalkudnak a bibliai alapelvekben. Mások úgy érezték, hogy a testvérnőknek nem volna szabad sminkelniük magukat, és hogy helytelen elmenni moziba vagy színházba, sőt, még az sem jó, ha valakinek rádiója van.

De nem mindenkinek volt ilyen a szemléletmódja. A testvérek többsége sosem tévesztette szem elől a legfontosabbat, mégpedig azt, hogy lojálisnak kell maradniuk Istenhez. Ez az 1958-as szolgálati év jelentéséből is nyilvánvaló volt, mely szerint 5288 hírnök vett részt a szántóföldi szolgálatban, vagyis több mint 1000-rel nőtt a számuk az előző évhez képest. Az Emlékünnepen 8549-en voltak jelen, az év folyamán pedig 395-en keresztelkedtek meg.

Egy újabb próba 1962-ben kezdődött, amikor Az Őrtorony azt írta, hogy a Róma 13:1-ben említett ’felsőbb hatalmak’ emberi kormányzatokra utalnak, nem pedig Jehova Istenre és Jézus Krisztusra, ahogyan azt korábban gondoltuk. Rengeteget szenvedve az embertelen uralkodók kezétől, sok romániai testvér nehezen tudta elfogadni ezt az új értelmezést. Sőt, néhányan őszintén úgy gondolták, hogy ez a magyarázat egy ravasz kommunista félrevezetés, melyet azért találtak ki, hogy a testvérek a Máté 22:21-ben vázolt alapelvvel ellentétes módon behódoljanak az államnak.

Egy testvér beszélt egyik Tanú-társával, aki már járt Berlinben, Rómában és más városokban. Így emlékszik vissza: „Ez a világlátott testvér megerősítette, hogy az új értelmezés nem kommunista cselszövés, hanem a rabszolga osztálytól származó szellemi táplálék. Ennek ellenére még mindig vonakodtam elfogadni. Megkérdeztem hát a kerületfelvigyázónkat, hogy most mitévők legyünk. Ő a következőt mondta: »Csak végezzük rendületlenül a munkánkat. Ez a mi feladatunk.«

Ez kiváló tanács volt, és örömmel mondhatom, hogy mind a mai napig rendületlenül végzem ezt a munkát.”

A kommunikációt gátló hatalmas akadályok ellenére a főhivatal és a romániai munkát felügyelő fiókhivatal mindent megtett azért, hogy a testvérek lépést tudjanak tartani a feltárt igazságokkal, és segített nekik, hogy egységes szellemi családként tudjanak együtt dolgozni. Ezt tartva szem előtt, leveleket írtak nekik, és a szükségletnek megfelelő cikkeket jelentettek meg a Királyság-szolgálatban.

Hogyan jutott el ez a szellemi táplálék Jehova népéhez? Az országos bizottság minden tagja titkos kapcsolatban állt az utazófelvigyázókkal és a gyülekezeti vénekkel. A kapcsolatot megbízható futárok tartották fenn, akik leveleket és jelentéseket vittek a svájci hivatalba. Visszafelé sem mentek üres kézzel, így a testvérek legalább hozzájutottak némi szellemi táplálékhoz, és teokratikus irányítást is kaptak.

Lojális testvérek és testvérnők ugyancsak sokat tettek azért, hogy a saját gyülekezetükön vagy csoportjukon belül előmozdítsák az egység szellemét. Egy ilyen testvér, Iosif Jucan mindig ezt mondogatta: „Nem remélhetjük, hogy megmentésben részesülünk Armageddonkor, ha nem vesszük rendszeresen magunkhoz a szellemi táplálékot, és nem maradunk szoros kapcsolatban az »Anyánkkal«.” Ezzel arra utalt, hogy kapcsolatban kell maradnunk Jehova földi szervezetével. Az ilyen testvérek értékes támaszai voltak Isten népének, és bástyáknak bizonyultak azokkal szemben, akik megpróbálták megbontani az egységünket.

Az ellenség fortélyai

A kommunisták megpróbálták gyengíteni Jehova szolgáinak a hitét, vagy arra akarták rávenni őket, hogy behódoljanak. Többek között besúgók, árulók, kínzás, hazug propaganda és a halállal való fenyegetés által próbálták elérni a céljukat. A besúgók között voltak szomszédok, munkatársak, hitehagyottak, családtagok és a Securitate ügynökei is. Ez utóbbiak még a gyülekezetekbe is beszivárogtak, úgy téve, mintha érdeklődnének az igazság iránt, így megismerték a teokratikus kifejezéseket. Ezek a „hamis testvérek” sok bajt okoztak, és számos testvért letartóztattak miattuk. Egyikük Savu Gabor volt. Ő még nagyobb felelősségeket is ellátott, ám 1969-ben leleplezték (Gal 2:4).

A kormány ügynökei rejtett mikrofonokkal is kémkedtek egyének és családok után. Timotei Lazăr így mondja el, mi történt: „Amikor a keresztény semlegességem miatt börtönben voltam, a Securitate rendszeresen behívta a szüleimet és az öcsémet a központjukba, ahol egy-egy alkalommal hat órán át vallatták őket. Az egyik ilyen kihallgatás közben poloskát helyeztek el az otthonunkban. Azon az estén az öcsém, villanyszerelő lévén észrevette, hogy a fogyasztásmérő rendkívül gyorsan pörög. Alaposan körülnézett, és felfedezett két lehallgatókészüléket. Lefényképezte, majd leszerelte őket. Másnap megérkeztek a Securitate ügynökei, és visszakérték a játékukat — így nevezték maguk között ezeket a készülékeket.”

A hamis propaganda gyakran úgy nyilvánult meg, hogy más kommunista országokban megjelent újságcikkeket adtak közre. Ilyen volt például „A jehovista szekta és annak reakciós jellege” című cikk egy orosz nyelvű hírlapból. A cikk azzal vádolta Jehova Tanúit, hogy „a szervezetüknek egyértelműen politikai jellege van”, és az a célja, hogy „bomlasztó tevékenységet folytasson a szocialista országokban”. Ez a cikk arra biztatta az olvasóit, hogy jelentsék fel azokat, akik egyetértenek a Tanúk tanításaival. Ez a politikai propaganda azonban a gondolkodó embereknek közvetett módon az ellenség kudarcát sugallta, hiszen világgá kürtölte, hogy Jehova Tanúi nagyon is léteznek, és egyáltalán nincsenek csendben.

Amikor a Securitate ügynökei elfogtak egy testvért vagy egy testvérnőt, a kegyetlenségük nem ismert határokat. Hogy szóra bírják az áldozataikat, még olyan kémiai anyagokat is bevetettek, amelyek hatással voltak azok elméjére és idegrendszerére. Ilyen kegyetlenséget követtek el például Samoilă Bărăiannal is. Ezt meséli a történtekről: „Miután elkezdték a kihallgatást, olyan gyógyszereket adtak be, amelyek ártalmasabbak voltak a verésnél. Hamarosan észrevettem, hogy valami nincs rendben velem. Képtelen voltam egyenesen járni, és felmenni a lépcsőn. Ezután krónikus álmatlanságban szenvedtem. Nem tudtam összpontosítani, és akadozva beszéltem.

Fizikai állapotom egyre rosszabbodott. Körülbelül egy hónap múlva nem éreztem ízeket. Az emésztőrendszerem leállt, és úgy éreztem, hogy az ízületeim teljesen felmondták a szolgálatot. Szörnyű fájdalmaim voltak. A lábam annyira izzadt, hogy a cipőim két hónapon belül tönkrementek, úgyhogy ki kellett dobnom őket. »Miért hazudozol össze-vissza? — ordítozott a vallatóm. — Hát nem látod, mi lett belőled?« Majd szétrobbantam a dühtől; óriási önuralomra volt szükségem.” Bărăian testvér idővel teljesen felépült ezek után a szörnyűségek után.

A Securitate érzelmi kínzást is alkalmazott. Alexa Boiciuc így emlékszik erre: „A legszörnyűbb éjszaka az volt, amikor felkeltettek, és elvittek egy terembe, ahol hallottam, hogy egy testvért vernek. Később egy testvérnő sírását, majd édesanyám hangját hallottam. Úgy éreztem, könnyebben elviselném, ha engem ütnének.”

A testvéreknek azt mondták, hogy megkegyelmeznek nekik, ha megmondják más Tanúk nevét, valamint az összejövetelek helyszínét és időpontját. A férjes testvérnőket arra biztatták, hogy hagyják el bebörtönzött férjüket, hogy így a gyermekeiknek jobb jövőjük lehessen.

Az állam sok testvér birtokát elvette, ezért arra kényszerültek, hogy termelőszövetkezetekben dolgozzanak. Maga a munka nem volt olyan borzasztó, viszont a férfiaknak részt kellett venniük a gyakran megtartott pártgyűléseken. Kigúnyolták azokat, akik nem mentek el, és szinte teljesen megvonták tőlük a fizetést. Ez a helyzet természetesen nehézségeket okozott Jehova Tanúinak, akik semmilyen politikai gyűlésen vagy tevékenységben nem vesznek részt.

Amikor razziát tartottak a Tanúk otthonaiban, a kormány ügynökei személyes tárgyakat is elkoboztak, különösen olyanokat, amelyeket pénzzé tudtak tenni. A tél kellős közepén gyakran teljesen használhatatlanná tették a kályhát, az egyetlen dolgot, ami meleget adott. Miért követtek el ilyen kegyetlenséget? Azt mondták, azért, mert a kályhában jól el lehet rejteni az irodalmat. A testvérek mindezek ellenére nem hallgattak el. Még azok sem hagytak fel a Jehováról való tanúskodással és egymás vigasztalásával, akik bántalmazásokat és egyéb nyomorúságokat szenvedtek el a munkatáborokban és a börtönökben. Nézzük csak, hogyan.

Táborokban és börtönökben is dicsérik Jehovát

Romániában nemcsak börtönök voltak, hanem három nagy munkatábor is. Az egyik a Duna-deltában volt, egy másik Brăila nagy szigetén, a harmadik pedig a Dunát és a Fekete-tengert összekötő csatorna mentén. A kommunizmus kezdetétől fogva a bebörtönzött Tanúk gyakran a korábbi üldözőik mellett találták magukat, akiket azért tartóztattak le, mert volt valami közük az előző rezsimhez. Egy körzetfelvigyázónak például 20 pap volt a rabtársa! Nem kétséges, hogy egy ilyen hallgatóság sok érdekes beszélgetésre adott lehetőséget.

Például egy börtönben raboskodó testvér hosszasan elbeszélgetett egy teológiaprofesszorral, aki korábban papnövendékeket vizsgáztatott. A testvér hamar rájött, hogy a professzor szinte semmit sem tud a Bibliáról. A rabok között volt egy tábornok is, aki az előző rezsim idején szolgált.

— Hogy lehetséges az, hogy ez az egyszerű, kétkezi munkát végző iparos jobban ismeri a Bibliát, mint maga? — kérdezte a tábornok a professzortól.

— A szemináriumon egyházi hagyományokat és ehhez hasonlókat tanítottak nekünk, nem pedig a Bibliát — válaszolta a professzor.

Idővel néhány rab az igazság pontos ismeretére jutott, és átadta az életét Jehovának. Köztük volt egy férfi, akit 75 év szabadságvesztésre ítéltek rablásért. Ennek a férfinak olyan szembetűnően megváltozott a személyisége, hogy a börtönhatóságok is felfigyeltek rá. Ezután olyan munkát adtak neki, amelyet általában nem szoktak azokra bízni, akiket rablásért ítélnek el: őrizet nélkül mehetett a városba, és ő vásárolhatta meg a börtönnek a szükséges dolgokat.

Mindamellett a börtönbüntetés meglehetősen kíméletlen volt; alig volt élelem. A rabok azt kérték, hogy inkább ne hámozzák meg nekik a krumplit, hogy így egy kicsit többet tudjanak enni. Emellett takarmányrépát, leveleket, füvet és más növényeket is megettek, hogy legalább a telítettség érzése legyen bennük. Idővel mindannyian vérhasban szenvedtek, és sokan meghaltak alultápláltság miatt.

Nyáron a testvérek a Duna-deltában egy gátépítésnél földet lapátoltak és hordtak el. Télen nádat vágtak a jégen. Egy vasból készült, ócska kompon aludtak, elviselve a hideget, a piszkot, a tetveket és a szívtelen őröket, akik még akkor is érzéketlenek maradtak, ha meghalt egy rab. A körülményeik ellenére a testvérek buzdították egymást, és segítettek egymásnak, hogy szellemileg erősek maradjanak. Figyeljük meg például Dionisie Vârciu tapasztalatát.

— Bocsásson meg a kérdésemért, de lecserélné a jó minőségű öltönyét egy rosszabb minőségűre?

— Nem — felelte a tiszt.

— A börtönbüntetésem alatt senki sem ajánlott fel nekem valami jobbat a hitemnél. Akkor hát miért változtatnám meg? — folytatta Dionisie.

— Most már szabad, Vârciu. Ne adja fel a hitét! — rázott kezet a tiszt Dionisiével.

Dionisie és a hozzá hasonló testvérek és testvérnők hétköznapi emberek voltak. Bátorságuk és szellemi erejük a Jehovába vetett hitükből fakadt, melyet bámulatos módszerekkel tartottak életben (Péld 3:5, 6; Fil 4:13).

Tanulmányozás emlékezetből

„A börtönben töltött idő számomra egy teokratikus képzés volt” — idézi fel emlékeit Molnos András. Miért mondhatta ezt? Azért, mert tapasztalta, micsoda érték hétről hétre összegyűlni a testvéreivel, hogy Isten Szavát tanulmányozzák. Így mondja el, mi is történt: „Az információ gyakran nem papírra volt írva, hanem az elménkbe. A testvérek visszaemlékeztek olyan Őrtorony-cikkekre, amelyeket a bebörtönzésük előtt tanulmányoztak. Néhányan még egy egész folyóirat tartalmát is fel tudták idézni, a tanulmányozási kérdésekkel együtt.” Voltak esetek, amikor ezt a rendkívüli emlékezőképességet annak lehetett tulajdonítani, hogy a rabok közül néhányan a bebörtönzésük előtt kézzel másolták a szellemi táplálékot. (Lásd a „Sokszorosítási eljárások” című részt a 132—3. oldalon.)

A keresztény összejövetelek megtartása előtt a felelős testvérek bejelentették, milyen téma lesz megvizsgálva, és mindegyik rab megpróbált visszaemlékezni mindarra, amit csak tudott a témával kapcsolatban, például írásszövegeket vagy egy keresztény bibliatanulmányozási segédeszközben megjelent gondolatot idézett az elméjébe. Végül mindenki összejött az anyag megbeszélésére. Az összejövetelen kiválasztottak egy tanulmányozásvezetőt, aki a nyitó ima után odaillő kérdésekkel levezette a megbeszélést. Amikor mindenki elmondta, amit szeretett volna, ő maga is hozzáfűzte a gondolatait, majd továbbléptek a következő pontra.

Néhány börtönben tilos volt összegyűlni ilyen megbeszélésekre. A testvérek találékonysága azonban nem ismert határokat. Egyikük így emlékszik vissza: „Kivettük a mosdó ablaküvegét a keretből, majd szappanos víz és a falról levakart mész keverékével bekentük. Amikor megszáradt, üzenőtáblaként használtuk. Erre írtuk fel a napi leckét úgy, hogy egy testvér halkan diktálta a szavakat egy másiknak.

Több cellába voltunk szétosztva, melyek mindegyikében egy-egy tanulmányozási csoport alakult. A cellákban kézről kézre járt a lecke. Mivel egyszerre csak egyetlen cellában lehetett a tábla, a más cellákban lévő testvéreknek morzejelekkel adtuk tovább az információt. Hogyan? Amilyen csöndben csak lehetett, egyikünk lemorzézta a cikket a falon vagy a fűtéscsövön, miközben a többi cellában lévő testvér bögréjét a falhoz vagy a fűtéscsőhöz illesztve vette az »adást«. Persze aki nem ismerte a morzejeleket, annak most meg kellett tanulnia.”

Néhány börtönben a testvérek azoktól a szabadlábon lévő testvérnőktől jutottak friss szellemi táplálékhoz, akik hozzájuk hasonlóan talpraesettek és leleményesek voltak. A testvérnők például kenyérsütéskor a tésztába rejtették az irodalmat. A testvérek égi kenyérnek hívták ezt az élelmet. A testvérnők még a Bibliának egy-egy részét is bejuttatták a börtönbe: az egészen apróra hajtogatott lapokat kis műanyag labdákba rejtették, melyeket olvadt csokoládéval és kakaóporral vontak be.

A testvéreknek kicsit kellemetlen volt, hogy csupán az illemhelyen tudták ezeket olvasni, de az őrök csak ott hagyták őket magukra néhány percre. Amikor egy testvér elolvasott egy nyomtatott anyagot, a víztartály mögé rejtette. Nem Tanú rabok is tudtak erről a rejtekhelyről, és sokan örültek egy kis magányos olvasásnak.

Asszonyok és gyermekek megőrzik a feddhetetlenségüket

Viorica és Aurica Filip vér szerinti testvérek, és sok más Tanúhoz hasonlóan őket is üldözték a saját családtagjaik. A lányoknak még volt hét fiú- és egy lánytestvérük is. Viorica elmondja, mi történt: „Aurica szerette volna szolgálni Jehovát, ezért 1973-ban ott kellett hagynia a kolozsvári egyetemet. Nem sokkal ezután megkeresztelkedett. Az őszintesége és buzgalma az én érdeklődésemet is felkeltette, így én is elkezdtem Isten Szavával foglalkozni. Amikor megtudtam, hogy Isten örök életet ígér egy földi paradicsomban, ezt gondoltam: »Mi lehet jobb ennél?« Előrehaladtam a tanulmányozásban, és megszívlelve a keresztényi semlegességgel kapcsolatos bibliai alapelveket, nem léptem be a kommunista pártba.”

Viorica így folytatja elbeszélését: „1975-ben átadtam az életemet Jehovának. Elköltöztem otthonról, és Máramarosszigetre mentem az egyik rokonunkhoz, ahol tanítónőként kezdtem dolgozni. Mivel nem akartam részt venni a politikában, az iskola igazgatósága tudatta velem, hogy a tanév végén el kell mennem. A családom ezt meg akarta akadályozni, ezért zaklatni kezdtek engem és a nővéremet.”

Még az iskolás gyerekeket is megfélemlítették, némelyiküket a Securitate fenyegette. A fizikai szenvedések és a szóbeli bántalmazások mellett sokukat kicsapták az iskolából, így máshová kellett beiratkozniuk. Másoktól megtagadták az oktatást. Az ügynökök még gyerekeket is rá akartak venni, hogy besúgók legyenek.

Daniela Măluţan, aki most úttörőként szolgál, így emlékszik vissza: „Gyakran megaláztak az osztálytársaim előtt, mert nem csatlakoztam az úttörőszövetséghez. Ez volt az az eszköz, amelyen keresztül politikailag át akarták nevelni a fiatalokat. Amikor a kilencedik osztályba léptem, sok nehézséget okoztak nekem a Securitate ügynökei, valamint a tanárok és az iskola más dolgozói is, akik besúgók voltak. 1980 és 82 között néhány kivétellel minden második szerdán kihallgattak az igazgatói irodában. Az igazgatónak egyébként nem engedélyezték, hogy bent maradjon ezeken a kihallgatásokon. A vallató egy securitatés ezredes volt, akit a testvérek Beszterce-Naszód (Bistriţa-Năsăud) megyében jól ismertek arról, hogy mennyire gyűlöl, és milyen hévvel üldöz minket. Még olyan leveleket is hozott nekem, amelyek gyanúba keverték a felelős testvéreket. Az volt ezzel a célja, hogy meggyengítse a testvérekbe vetett bizalmamat, és hogy feladjam a hitemet, valamint be akart szervezni engem, egy diáklányt, hogy legyek a Securitate besúgója. Próbálkozásai teljesen hiábavalóak voltak.

De nemcsak rossz dolgok történtek velem. Például a történelemtanárom, aki párttag volt, tudni szerette volna, miért hallgatnak ki olyan sűrűn. Egy nap a történelemóra helyett két órán keresztül az egész osztály előtt kérdéseket tett fel nekem a hitemről. Mély benyomást tettek rá a válaszaim, és azt mondta, szerinte nem helyes, hogy ilyen rosszindulatúan bánnak velem. Ez után a beszélgetés után kezdte tisztelni az álláspontunkat, sőt még irodalmat is elfogadott.

Az iskola igazgatósága azonban továbbra is ellenem volt. Ennek az lett a vége, hogy a tizedik osztály után eltanácsoltak az iskolából. De azonnal találtam munkát, és sosem bántam meg, hogy lojális maradtam Jehovához. Inkább megköszönöm neki, hogy keresztény szülők neveltek fel, akik a kommunista rezsim idején elszenvedett bántalmazások ellenére is megőrizték feddhetetlenségüket. Jó példájukra mind a mai napig emlékszem.”

Fiatalemberek próba alatt

A Securitate a Jehova Tanúi ellen folytatott hadjáratában különösen a semlegességüket megőrző fiatal testvéreket vette célba. Letartóztatták, bebörtönözték, kiengedték, majd újra letartóztatták és visszavitték őket a börtönbe. Ezzel azt akarták elérni, hogy megtörjenek. Szabó Józseffel is ez történt, őt négy év szabadságvesztésre ítélték rögtön a megkeresztelkedése után.

József két év börtönbüntetés után 1976-ban kiszabadult, és nem sokkal ezután találkozott egy testvérnővel, aki később a felesége lett. „Eljegyeztük egymást, és kitűztük a menyegző időpontját — mondja József. — Majd a Kolozs megyei katonai bíróság újra beidézett. Pontosan a menyegzőnk napján kellett megjelennem a bíróság előtt. Ennek ellenére aznap összeházasodtunk, és utána elmentem a bíróságra. Szinte még csak néhány perce voltunk házasok, de a katonai bíróság három év börtönre ítélt. A teljes büntetést letöltöttem. Nem is tudom elmondani, mennyire fájt, hogy elválasztottak minket egymástól.”

Egy másik fiatal Tanú, Timotei Lazăr így emlékszik vissza, mi történt vele: „1977-ben szabadultunk a börtönből az öcsémmel. A bátyánk, aki egy évvel korábban szabadult, hazajött, hogy együtt ünnepeljen velünk. Ám ezzel egyenesen belesétált a csapdába: a Securitate ügynökei vártak rá. Két évig, hét hónapig és tizenöt napig voltunk távol egymástól, és ekkor a testvérünket ismét elszakították tőlünk. Keresztény semlegességének a megőrzése miatt visszavitték a börtönbe. Az öcsémnek és nekem majd megszakadt a szívünk.”

Az Emlékünnep megtartása

Az Emlékünnep estéjén az ellenség még nagyobb hévvel kutatott Jehova Tanúi után. Razziát tartottak lakásokban, bírságokat szabtak ki, és letartóztatások történtek. A testvérek elővigyázatosságból kis csoportokban találkoztak — néha csak egy család volt jelen —, hogy megemlékezzenek Jézus haláláról.

Teodor Pamfilie beszámolója így hangzik: „Az egyik Emlékünnep estéjén a helyi rendőrfőnök késő estig iszogatott a barátaival. Amikor elindult a testvérek otthonaiba razziázni, megkért egy idegent, hogy vigye el az autójával. Az autó azonban nem akart beindulni. A motor végül mégiscsak felbőgött. Ekkor a lakásunkhoz hajtottak, ahol egy kis csoport tartotta az Emlékünnepet. Mivel az összes ablakot teljesen letakartuk, csak sötétséget láttak, ezért azt gondolták, hogy senki sincs otthon. Így egy másik lakáshoz mentek, ahol azonban már vége volt az Emlékünnepnek, és mindenki hazament.

— Semmi — válaszoltam. — A bátyámmal beszélgetek.

A világközpont levelei román hivatali méltóságoknak

A Jehova Tanúival szembeni kíméletlen bánásmód miatt a főhivatal 1970 márciusában egy négyoldalas levelet írt Románia egyesült államokbeli nagykövetének. Majd 1971 júniusában egy hatoldalas levelet küldött Románia elnökének, Nicolae Ceauşescunak. A nagykövetnek szóló levélben a testvérek ezt írták: „A Romániában élő testvéreink iránti keresztény szeretetünk és az irántuk érzett aggodalmunk indított minket a levélírásra.” Miután felsorolták hét testvér nevét, akik a hitük miatt voltak fogva tartva, a levél így folytatódott: „Eljutott hozzánk egy jelentés, mely szerint a fent említett személyek közül néhánnyal kegyetlenül bánnak a börtönben . . . Jehova Tanúi nem bűnözők. Nem vesznek részt semmiféle politikai vagy felforgató tevékenységben sehol a világon. Tevékenységük szigorúan csak az imádatukra korlátozódik.” A levél végén arra kérték a kormányt, hogy „enyhítse Jehova Tanúi szenvedéseit”.

A Ceauşescu elnöknek írt levélben az állt, hogy „Jehova Tanúi Romániában nem élvezik a román alkotmány által biztosított vallásszabadságot”, hanem azzal a veszéllyel néznek szembe, hogy letartóztatják és kegyetlen bánásmódban részesítik őket, ha megosztják másokkal a hitüket, és összegyűlnek a Biblia tanulmányozására. A levél még a röviddel azelőtt kihirdetett amnesztiára is kitért, melynek eredményeképpen sok testvért szabadon engedtek. „Reméltük, hogy Jehova Tanúinak is új korszak kezdődik ezzel. Sajnálattal mondhatjuk azonban, hogy a reményeink nem váltak valóra. Egész Romániából kapunk híreket arról, hogy ugyanolyan szomorú esetek történnek, mint korábban: Jehova Tanúit még mindig üldözi az állam. Átkutatják az otthonaikat, elkobozzák a nyomtatott anyagaikat, letartóztatják a férfiakat és nőket, kihallgatásoknak vetik őket alá, néhányukat többéves börtönbüntetésre ítélik, és vannak, akiket kegyetlen bánásmódban részesítenek. Mindezt azért, mert olvassák és prédikálják Jehova Isten Szavát. Ezek az esetek nem szereznek jó hírnevet az államnak. Rendkívül érdekel bennünket, hogy mi történik Jehova Tanúival Romániában.”

A levélhez mellékeltek még egy román nyelvű Az igazság, mely örök élethez vezet és egy német nyelvű Örök élet Isten fiainak szabadságában (Life Everlasting—In Freedom of the Sons of God) című könyvet is.

1975 után egy kicsit javult Jehova Tanúinak a helyzete, amikor is Románia Helsinkiben aláírta az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záróokmányát. Ez a konferencia biztosította az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat, beleértve a vallásszabadságot is. Ezután már csak azokat tartóztatták le és börtönözték be, akik megtagadták a katonai szolgálatot.

Majd 1986-ban az új alkotmány kikötötte, hogy senki, még hivatalnokok sem mehetnek be magánlakásokba a házigazda beleegyezése nélkül, csak akkor, ha erre törvényes felhatalmazásuk van. A testvérek innentől kezdve végre nagyobb biztonságban tarthatták meg otthonaikban a keresztény összejöveteleket, így az Emlékünnepet is.

Földalatti nyomtatás

A betiltás idején a szellemi táplálékot kinyomtatva, stencilezett anyagként vagy valamilyen más formában csempészték be Romániába, majd helyben sokszorosították. Néha már le volt fordítva román vagy magyar nyelvre, de inkább az volt a megszokott, hogy helyben fordították le angol, francia, német vagy olasz nyelvből. A legkülönfélébb futárok hozták az anyagokat, például olyanok, akik turistaként érkeztek Romániába, diákok, akik tanulni jöttek az országba, vagy olyan romániai emberek, akik hazatértek a külföldi utazásaikról.

A Securitate mindent elkövetett, hogy elcsípje a futárokat, és azért is nagy erőfeszítéseket tett, hogy megtudja, hol készítik Romániában a kiadványokat. A testvérek számos városban nagyon körültekintően működtettek nyomdákat magánházak hangszigetelt helyiségeiben. Lakásaikba titkos szobácskákat építettek, ahol felállították a sokszorosító berendezést. Ezek közül a helyiségek közül néhány a kályha mögött volt, melyet általában a falhoz építenek. A testvérek azonban átalakították a kályhákat úgy, hogy mozgathatók lettek, s így mögéjük rejtett bejáratot tudtak építeni a titkos szobához.

Parajdi Sándor egy marosvásárhelyi titkos nyomdában dolgozott, ahol a napiszöveget, a Királyság-szolgálatot, valamint Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat készítette. „Hétvégéken volt úgy, hogy még 40 órát is dolgoztunk, és felváltva aludtunk egy-egy órácskát — emlékszik vissza Sándor. — Ruháinkat és bőrünket teljesen átjárta a vegyi anyagok szaga. Egyszer, amikor hazamentem, a hároméves kisfiam megjegyezte: »Apuka, te olyan napiszövegszagú vagy!«”

Traian Chira családos ember volt, és Kolozs megyében sokszorosította, illetve szállította az irodalmat. Kapott egy öreg, kézi működtetésű sokszorosítógépet, melyet Malomnak becéztek. Ez a gép már szinte matuzsálemi korban volt. A munkát ugyan még el lehetett végezni rajta, de annak minősége már nem volt valami első osztályú. Ezért Traian megkért egy műszerész testvért, hogy alaposan vizsgálja át a gépet. Ő át is nézte, de komor tekintete mindent elárult: az öreg Malmot nem lehet megjavítani. Majd felcsillanó szemmel ezt mondta: „Csinálok neked egy újat!” De ennél sokkal többet tett. Egy testvérnő pincéjét berendezte műhelynek, és épített magának egy esztergapadot. Nem csupán egyetlen sokszorosítógépet készített, hanem tíznél is többet. Ezeket az új Malmokat az ország különböző részeibe küldték, és jó minőségű munkát végeztek velük.

Az 1980-as években számos testvér tanulta meg működtetni az ofszetsokszorosítókat, melyek sokkal modernebb gépek voltak. Először Nicolae Bentarut képezték ki, majd ő tanított be másokat. Gyakran családi program volt az irodalom előállítása, így volt ez Bentaruéknál is — mindenkinek megvolt a maga feladata. Természetesen nem volt könnyű titokban tartani a munkát, különösen akkor nem, amikor a Securitate kémkedett az emberek után, és razziát tartott az otthonaikban. Ezért nagyon fontos volt a gyors munka. Ennek érdekében a testvérek minden hétvégén sok-sok órát töltöttek az irodalom nyomtatásával és szállításával. Hogy miért pont a hétvégéken? Azért, mert hét közben a munkahelyükön voltak.

A testvéreknek papírvásárláskor is résen kellett lenniük. Egy vevőnek már arról is be kellett számolnia, hogy mire használ 500 ív papírt. A nyomdáinkban viszont még az is előfordult, hogy egy hónap alatt 40 000 ív papírt használtak fel! A testvéreknek tehát elővigyázatosnak kellett lenniük, amikor papírt vásároltak. Ezenkívül gyakoriak voltak a közúti ellenőrzések is, így az anyagok szállítását is óvatosan kellett megoldaniuk.

A fordítás nehézségei

Romániában kevés testvér és testvérnő fordította az irodalmat a helyi nyelvekre, többek között ukránra, melyet északon egy etnikai kisebbség beszél. Néhány fordító olyan nyelvészprofesszor volt, aki elfogadta az igazságot. Mások idegen nyelvet tanultak, mondjuk úgy, hogy beiratkoztak egy nyelvtanfolyamra.

A fordítók eleinte kézzel írták le az anyagot egy füzetbe, melyet elvittek az északon fekvő Beszterce városába átolvasásra. Évente egyszer vagy kétszer a fordítók és az átolvasók összejöttek, hogy megbeszéljék a munkát érintő kérdéseket. Amikor a hatóságok tudomást szereztek ezekről a testvérekről és testvérnőkről, nem volt szokatlan, hogy házkutatást tartottak náluk, valamint hogy kihallgatták, megverték és letartóztatták őket. Akiket letartóztattak, azokat néhány órára vagy napra őrizetbe vették, majd kiengedték, és újra letartóztatták őket. Ezt többször is megismételték, hogy megfélemlítsék ezeket a testvéreket. Másokat házi őrizetbe vettek, vagy naponta meg kellett jelenniük a rendőrségen. Nem kevesen börtönbüntetést kaptak, például Dumitru és Doina Cepănaru, valamint Petre Ranca is.

Dumitru Cepănaru a román nyelv professzora és történészprofesszor volt, felesége, Doina pedig orvos. A Securitate végül elfogta, letartóztatta, és hét és fél évre más-más börtönbe zárta őket. Doina ebből öt évet töltött magánzárkában. Az ő nevük is szerepelt abban a korábban már említett levélben, amelyet a főhivatal az egyesült államokbeli román nagykövetnek címzett. Doina a szabadságvesztése alatt mintegy 500 buzdító levelet írt a férjének, valamint börtönben raboskodó testvérnőknek.

Egy évvel Dumitru és Doina letartóztatása után Dumitru édesanyját, Sabina Cepănarut is letartóztatták. Ő két hónap híján hat évet töltött börtönben. A család egyetlen szabadlábon lévő tagját, Sabina férjét is szigorú megfigyelés alatt tartotta a Securitate, hiszen ő is Jehova Tanúja volt. Nagy kockázatot vállalva mindhárom családtagját rendszeresen meglátogatta.

1938-ban Petre Rancát nevezték ki a Romániai Jehova Tanúi hivatalának titkárává. Emiatt, a fordításban betöltött szerepéről nem is beszélve, a Securitate körözési listájának az élére került. 1948-ban elfogták, több ízben is letartóztatták, majd 1950-ben Magyarosi Mártonnal és Pamfil Albuval együtt bíróság elé állították. A Petre ellen szóló vád az volt, hogy tagja az angol—amerikai kémhálózatnak. 17 évet töltött az ország legzordabb börtöneiben, nevezetesen a jilavai, a nagyenyedi és a szamosújvári börtönben, 3 évig pedig házi őrizetben volt Galac (Galaţi) megyében. Ennek ellenére ez a hűséges testvér teljes lélekkel szolgálta Jehovát 1991. augusztus 11-éig, amikor is befejezte földi pályafutását.

Az ilyen, feddhetetlenségüket megőrző személyek szeretetből fakadó fáradozásai eszünkbe juttatják a Héberek 6:10 szavait: „nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzen a munkátokról és a szeretetről, amelyet neve iránt tanúsítottatok azzal, hogy a szenteknek szolgáltatok, és továbbra is szolgáltok.”

Kongresszusok a szabad ég alatt

Az 1980-as években a testvérek nagyobb csoportokban kezdtek összejönni, amikor erre lehetőségük nyílt, például menyegzők és temetések alkalmával. Az is előfordult, hogy több ezren voltak jelen egy ilyen eseményen. A menyegzőkre nagy sátrat állítottak fel egy erre alkalmas vidéki helyszínen, belül feldíszítették szép szőnyegekkel, amelyekbe bibliai témájú minták és szövegek voltak szőve. Asztalokat és székeket hoztak a „vendégseregnek”, az emelvény mögé pedig Az Őrtorony kinagyított emblémáját és az éviszöveget függesztették. Általában a helyi hírnökök gondoskodtak ennivalóról az anyagi lehetőségeikhez mérten. Így mindnyájan élvezték a fizikai és a szellemi lakomát.

A program a menyegzői vagy a temetési beszéddel kezdődött, majd változatos, bibliai témájú előadások következtek. Mivel az előadók néha nem tudtak időben érkezni, más képesített testvéreknek mindig készenlétben kellett állniuk a helyettesítésre. Általában csak a Bibliát használták, mert nem volt vázlat az előadásokhoz.

Nyáron a városi emberek vidékre mennek pihenni. Jehova Tanúi ugyanezt tették. Ám ők megragadták a lehetőséget kisebb kongresszusok megtartására a hegyekben vagy az erdőben. Még jelmezes drámát is előadtak.

A Fekete-tenger szintén kedvelt üdülőhely, mely keresztelkedésre is ideális volt. Hogyan merítették alá a testvérek az újakat anélkül, hogy magukra vonták volna a figyelmet? Például úgy, hogy egy „játékot” játszottak. A keresztelkedésre jelöltek és néhány megkeresztelt hírnök körbe állt a vízben, és egy labdát dobáltak egymásnak. Az előadó állt középen, megtartotta az előadást, majd alámerítette a jelölteket. Természetesen mindezt nagyon körültekintően tették.

A méhészek terme

1980-ban a Románia északnyugati részén fekvő Avasfelsőfaluban (Negreşti-Oaş) a testvérek igen ötletes módon szereztek törvényes engedélyt Királyság-terem építéséhez. Abban az időben az állam támogatta a méhészkedést. Méhészkedő testvérek egy csoportja arra gondolt, hogy megalapít egy helyi méhészszövetséget, mellyel törvényes alapot biztosít egy összejöveteli hely építésére.

Miután a testvérek megbeszélték a dolgot a körzet véneivel, bejegyeztették magukat a Romániai Méhészszövetségnél, majd a városházára mentek, hogy kérvényezzék az építési engedélyt. A hatóságok készségesen beleegyeztek egy 34 méterszer 14 méteres faház felépítésébe. A lelkes méhészek sok segítőjükkel együtt három hónap alatt készültek el a házzal. A városi hivatalnokok még külön köszönetet is mondtak nekik.

Mivel a többórás megnyitóra sokan el akartak jönni, a testvérek engedélyt kértek, hogy az eseményt egybeköthessék egy aratási ünnepséggel. Az engedélyt megkapták. Az egész országból több mint 3000 Tanú érkezett. A városatyák csak ámultak, hogy milyen sokan jöttek el az aratásra és az azt követő „ünneplésre”.

Az ünnepség természetesen egy szellemileg felfrissítő kongresszus volt. Az épület hivatalos rendeltetéséhez híven a programban gyakran utaltak a méhekre, persze szellemi vonatkozásban. Az előadók kiemelték a méhek szorgosságát, tájékozódási és szervezési képességét, valamint önfeláldozó szellemmel párosuló bátorságát, ami akkor nyilvánul meg, amikor megvédik a kaptárukat, és még sok más párhuzamot vontak a két terület között.

A megnyitó után a méhészek terme a betiltás végéig, valamint utána még három évig tett jó szolgálatot.

A zónafelvigyázók elősegítik az egységet

A kommunisták évtizedeken keresztül mindent elkövettek, hogy elvessék a kétely és a megosztottság magvait Isten népe között, és hogy elfojtsák a kommunikációt. Ahogy arról már írtunk, értek is el némi sikert. Sőt, tény, hogy valamiféle megosztottság egészen az 1980-as évekig fennmaradt. A politikai légkör változása és a zónafelvigyázók látogatásai azonban segítettek orvosolni ezt a nehézséget.

Az 1970-es évek közepétől Gerrit Lösch — aki akkor az ausztriai fiókhivatal fiókbizottságának egyik tagja volt, és aki most a Vezető Testület tagja — többször is elutazott Romániába. 1988-ban a Vezető Testület képviselői, Theodore Jaracz és Milton Henschel kétszer is az országba látogatott Lösch testvérrel és egy tolmáccsal, Jon Brencával együtt, aki akkoriban az egyesült államokbeli Bétel-család tagja volt. Ezek után a buzdító látogatások után bizalommal teljes szívvel újra csatlakozott a nyájhoz több ezer testvér, akik korábban elkülönítették magukat Jehova népétől.

Időközben az egyre nagyobb horderejű politikai változások bizonytalanságot szültek Európa kommunista országaiban, alapjaiban rengetve meg ezzel a rendszert. E változások csúcspontja az volt, amikor az 1980-as évek végén e rezsimek legtöbbje összeomlott. Romániában 1989-ben jött el a sorsdöntő pillanat, amikor az emberek fellázadtak a kommunista uralom ellen. A párt vezetőjét, Nicolae Ceauşescut és feleségét december 25-én kivégezték. A következő évben új kormányt állítottak fel.

Végre szabadság!

Mint mindig, Jehova Tanúi akkor is megőrizték szigorú semlegességüket, amikor Románia politikai színtere megváltozott. Ennek ellenére a romániai Tanúknak, akik akkor 17 000-en voltak, a változások meghozták a szabadságot, melyről a legtöbben csak álmodni mertek. Az országos bizottság ezt írta: „Negyvenkét hosszú év elteltével boldogan küldjük ezt az örömteli jelentést a Romániában folyó tevékenységről. Hálásak vagyunk szerető Atyánknak, Jehova Istennek, aki több millió testvér buzgó imáját meghallgatva véget vetett a könyörtelen üldözésnek.”

1990. április 9-én a testvérek megkapták a törvényes elismerést mint Jehova Tanúi Vallásszervezet, és azonnal körzetkongresszusokat szerveztek az egész ország területén. Több mint 44 000-en jöttek el ezekre az összejövetelekre — jóval többen, mint az akkoriban mintegy 19 000 fős hírnökszám kétszerese. A szántóföldi jelentésből kitűnik, hogy 1989 szeptembere és 1990 szeptembere között a Tanúk 15 százalékos növekedést értek el.

Abban az időben országos bizottság felügyelte a munkát az ausztriai fiókhivatal felvigyázása alatt. 1995-ben azonban, 66 év után, Romániában ismét fiókhivatal létesült.

A gazdasági nehézségek elviselése

Az 1980-as évekre Románia gazdasága meggyengült, és emiatt nagyon kevés fogyasztási cikkhez lehetett hozzájutni. Amikor a kommunista kormány megbukott, a gazdaság is összeomlott vele együtt, rettenetes nyomorba döntve az embereket. Az Ausztriában, Magyarországon, az egykori Csehszlovákiában és Jugoszláviában élő Tanúk úgy reagáltak erre, hogy 70 tonna élelmiszert és ruhát küldtek a romániai testvéreiknek, akik a küldemény egy részét nem Tanú szomszédaikkal is megosztották. „Valahányszor segélyt kaptak a testvérek, kihasználták az alkalmat, és alaposan tanúskodtak” — írja egy jelentés.

Az anyagi gondoskodáson kívül a testvérek teherautószámra kapták a szellemi táplálékot is. Ez a bőség könnyeket csalt sokak szemébe, hiszen ahhoz voltak szokva, hogy egy egész csoportnak talán csak egyetlen Őrtorony folyóirata volt. Mi több, az 1991. január 1-jei számtól kezdődően a román nyelvű Őrtorony azonos időben jelent meg az angollal, négyszínnyomásban. Ezeknek a változásoknak köszönhetően ugrásszerűen megnőtt a folyóirat-terjesztés a területen.

Csoportos beszélgetések után rendszeres összejövetelek

Az üldözés időszaka alatt a testvérek nem tudták a szokásos módon megtartani bizonyos összejöveteleiket, például a teokratikus szolgálati iskolát. Kis csoportokban jöttek össze, elolvasták az anyagot, majd megbeszélték. A megvizsgálandó anyagból általában csak néhány, vagy csupán egyetlen példányuk volt.

„A Teokratikus Szolgálati Iskola vezérkönyve hivatalosan 1992-ben jelent meg románul — mondja Jon Brenca, aki most a romániai fiókbizottság egyik tagja. — Előtte csak kevés testvérnek volt ilyen könyve, és azt is a helyi nyomdákban készítették. 1991-től a véneket képezni kezdtük a teokratikus szolgálati iskola levezetésére és a tanácsadásra. Ők azonban gyakran vonakodtak tanácsot adni, melyet abban az időben az emelvényről kellett elmondani. »A testvérek megharagszanak, ha mások előtt adunk nekik tanácsot« — mondta némelyikük.”

Voltak félreértések is. Például amikor egy szolgálati kiképzőiskolát végzett testvér 1993-ban meglátogatott egy gyülekezetet, egy vén odament hozzá az iskola munkatervével, melyben az állt, hogy a nagyobb gyülekezetekben második osztályt is lehet indítani. Úgy gondolván, hogy ezzel a lehetőséggel a képzettebb tanulók élhetnek, a vén ezt mondta: „Kíváncsi vagyok, mikor kezdhetünk mi is előadásokat tartani ebben az osztályban. Vannak képesített testvéreink, akik már magasabb szintre léphetnének.” A látogató kedvesen tisztázta az ügyet.

„A körzetkongresszusokon sokat tanultak a testvérek — magyarázza Brenca testvér —, hiszen ott a kerületfelvigyázó vezetésével bemutatták, hogyan zajlik a teokratikus szolgálati iskola. Még így is el kellett telnie néhány évnek, míg mindenki teljesen igazodott az elrendezéshez.”

Romániában 1993-ban vezették be az úttörőszolgálati iskolát, mely több ezer úttörőnek segített szellemileg előrehaladni és még hatékonyabbnak lenni a szolgálatban. Ebben az országban nagyon nehéz úttörőszolgálatot vállalni, mivel szinte lehetetlen részidejű munkát találni. De 2004-ben még így is több mint 3500-an vettek részt az úttörőszolgálat valamely ágában.

Segítség az utazófelvigyázóknak

1990-ben az olaszországi fiókhivatalból kinevezték Roberto Franceschettit és Andrea Fabbit Romániába. Fő feladatuk a munka újjászervezése volt. „57 éves voltam — mondja Roberto. — A Romániában akkor uralkodó gazdasági helyzet miatt nem volt könnyű ez az új megbízatás nekem, és a feleségemnek, Imeldának.

1990. december 7-én, este 7-kor érkeztünk Bukarestbe, mínusz 12 Celsius-fok volt, és a várost hó borította. A városközpontban volt találkozónk néhány testvérrel, és megkérdeztük tőlük, hol tudnánk éjszakázni. »Még nem tudjuk« — mondták. Egy fiatal hölgy azonban, akinek az édesanyja és a nagymamája Tanú volt, meghallotta a beszélgetésünket, és azonnal meghívott minket az otthonába. Néhány hétig ott laktunk, míg megfelelő lakást nem találtunk a városban. A helyi testvérek érzelmi támogatást nyújtottak, valamint buzdítottak minket, és ez segített alkalmazkodnunk az új megbízatásunkhoz.”

Roberto a Gileád Iskola 43. osztályában végzett 1967-ben. Feleségével együtt közel kilenc évet töltöttek Romániában, nagylelkűen segítve a testvéreknek hasznot meríteni a Jehova szervezetében szerzett több évtizedes tapasztalatukból. Roberto így folytatja beszámolóját: „1991 januárjában az országos bizottság összejövetelt tartott az utazófelvigyázóknak, akik összesen 42-en voltak. Legtöbbjük kis körzetekben szolgált, melyekhez hat-hét gyülekezet tartozott. Az volt a szokás, hogy mindegyik gyülekezetben két, egymást követő hétvégét töltöttek, és általában nem kísérte el őket a feleségük. Abban az időben a körzetfelvigyázóknak volt világi munkájuk, hogy el tudják tartani a családjukat, és hogy a hatóságok ne fogjanak gyanút. Ettől kezdve azonban ezeknek a testvéreknek ugyanazt az ütemtervet kellett követniük, mint más országokban, vagyis keddtől vasárnapig tartott a kiszolgálás.

Miután felvázoltam az elrendezést, így szóltam a 42 testvérhez: »Kérem, emelje fel a kezét, aki szívesen folytatná a körzetfelvigyázói munkát!« Egyetlen kéz sem lendült a magasba. Így pár perc leforgása alatt az ország összes utazófelvigyázóját elvesztettük. Néhányan azonban meggondolták magukat, miután imával kísérve megfontolták a dolgot. A szolgálati kiképzőiskola ausztriai, egyesült államokbeli, franciaországi, németországi és olaszországi végzősei szintén a segítségünkre siettek.”

Romániába küldték a román származású Jon Brencát is, aki a brooklyni Bételben szolgált tíz évig. Jon először körzet-, majd kerületfelvigyázó volt. Így idézi fel emlékeit: „1991 júniusában kerületfelvigyázóként azokkal a körzetfelvigyázókkal kezdtem együtt tevékenykedni, akik készségesen szolgáltak teljes időben az új elrendezésnek megfelelően. Hamar felismertem, hogy nem ők az egyedüliek, akiknek meg kellett változtatniuk a gondolkodásukat: a gyülekezeteknek is át kellett állniuk erre az új elrendezésre. Néhány vén ezt mondta: »Lehetetlen, hogy a hírnökök mindennap részt vegyenek a szántóföldi szolgálatban.« Ám végül mindenki együttműködő volt, és megtette a szükséges kiigazításokat.”

A Királyság-szolgálati iskola és a szolgálati kiképzőiskola szintén segített a testvérek képzésében. Egy Királyság-szolgálati iskolán, melyet Nagybányán tartottak, egy vén könnyes szemmel ment oda az egyik oktatóhoz. „Már sok éve vagyok vén — mondta —, de csak most értettem meg igazán, hogyan kell végezni a pásztori látogatásokat. Köszönöm a Vezető Testületnek, hogy ilyen nagyszerű felvilágosítással lát el minket.”

A testvérek hallottak a szolgálati kiképzőiskoláról, de úgy érezték, hogy az ő országukban erről csupán álmodni lehet. Képzelhetjük hát, mennyire lázba jöttek, amikor ez az álom 1999-ben valóra vált: megszervezték az első osztályt! Azóta már nyolc további osztályt is indítottak, ami a szomszédos Moldovából és Ukrajnából érkezett románul beszélő testvéreknek is nagy hasznára volt.

„Megtaláltam az igazságot!”

Noha a Tanúk most sok embernek rendszeresen prédikálnak, a lakosság egyharmada, mintegy hétmillió ember, ki nem utalt területen él. Több vidéken az emberek még sohasem hallottak a jó hírről, s így valóban elmondható, hogy az aratnivaló sok (Máté 9:37). Néhány általános és különleges úttörő, valamint gyülekezeti vén úgy reagált erre a szükségletre, hogy ki nem utalt területre költözött. Ennek eredményeként csoportok és gyülekezetek alakultak. Emellett a fiókhivatal gyülekezeteket kért fel, hogy vegyenek részt különleges kampányokban a ki nem utalt területeken. Más országokhoz hasonlóan ezek a kampányok ebben az országban is nagyon gyümölcsözőek voltak.

Egy eldugott kis faluban egy 83 éves néni kapott az egyik lányától egy példányt Az Őrtorony folyóiratból, melyet egy bukaresti kukában talált. Az idős néni nemcsak hogy elolvasta a folyóiratot, de minden írásszöveget kikeresett a Bibliájából, amelyben egyébként megtalálható volt Isten neve. A következő alkalommal, amikor beszélt a lányával, ujjongva mondta neki: „Édes lányom, megtaláltam az igazságot!”

A néni váltott néhány szót a falu papjával is, és megkérdezte tőle, miért nem beszél az embereknek Isten nevéről. A pap nem válaszolt, hanem kölcsönkérte a Bibliát és a folyóiratot, hogy megvizsgálhassa. A néni tiszteletteljesen odaadta neki a kiadványokat, ám ekkor látta utoljára a Bibliáját és Az Őrtoronyt. Később, amikor Jehova Tanúi eljöttek a falujába prédikálni, a néni behívta őket, elkezdte tanulmányozni Isten Szavát az Ismeret könyv segítségével, és kiválóan előrehaladt. Ő és a lányai most mind az igazságban vannak.

Végre szabadon gyűlhetnek össze

Jehova Tanúit Romániában túlcsorduló öröm töltötte el, amikor 1990-ben összegyűltek a „Tiszta nyelv” kerületkongresszusokra Brassóban (Braşov) és Kolozsváron. Sokan ekkor voltak életükben először kongresszuson. Két héttel ez előtt az esemény előtt több mint 2000-en voltak jelen küldöttként a román nyelvű budapesti kongresszuson. Bár a Romániában megtartott kongresszusok csak egynaposak voltak, a testvérek kitörő lelkesedéssel hallgatták a Vezető Testület két képviselőjének, Milton Henschelnek és Theodore Jaracznek az előadásait. Több mint 36 000-en voltak jelen, és 1445-en keresztelkedtek meg — ez az akkori hírnökszámnak körülbelül a 8 százaléka!

Úgy tervezték, hogy 1996-ban Bukarestben tartják meg az egyik „Isteni béke követei” nemzetközi kongresszust. Az ortodox egyház papsága azonban mindent elkövetett, hogy ezt megakadályozza. A híveikkel együtt az egész városban — az egyházi tulajdonban lévő birtokokon, továbbá épületeken, átjárókban és falakon — gyűlöletet szító plakátokat helyeztek el. Az egyiken ez volt olvasható: „Ortodoxia vagy halál”, egy másikon pedig ez állt: „Arra fogjuk kérni a hatóságokat, hogy töröljék ezt a kongresszust. GYERTEK, VÉDJÜK MEG ŐSAPÁINK HITÉT! Isten minket úgy segéljen!”

Ilyen körülmények között a város hivatalnokai átgondolták az ügyet, és nem engedélyezték, hogy Bukarestben legyen megtartva a kongresszus. Ennek ellenére a testvérek biztonságos helyeket tudtak kibérelni Brassóban és Kolozsváron július 19-e és 21-e között. Ezenkívül kisebb kongresszusokat is tartottak Bukarestben és Nagybányán azoknak, akik nem tudtak a másik két kongresszusra elutazni.

Az újságírókra mély benyomást tett, hogy a testvérek meg tudták őrizni a nyugalmukat, és nagyon rövid időn belül át tudták szervezni a dolgokat. Így a papság dühöngése ellenére a sajtóban a kongresszus előtti napon rendkívül kedvező hírek jelentek meg. De még a korábbi rossz hírverésnek is voltak jó hatásai: felhívta a nyilvánosság figyelmét Jehova nevére. Egy bukaresti testvér így beszél erről: „Három héten belül olyan ismertek lettünk, amit mi csak többévnyi tanúskodással tudtunk volna elérni. Amiről a román ortodox egyház azt gondolta, hogy akadályként elénk gördíti, arról kiderült, hogy valójában előmozdította vele a jó hír terjedését.” Összesen 40 206-an voltak a kongresszusokon, és 1679-en keresztelkedtek meg.

A 2000-ben megtartott „Isten szavának cselekvői” kerületkongresszusokon a testvérek határtalan örömmel vették kézbe A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását román nyelven. Egy hálás szívű fiatal ezt mondta: „Amikor a saját Bibliámban olvasom Jehova nevét, úgy érzem, közelebb kerülök hozzá. Szívből köszönöm Jehovának és a szervezetének.”

A méhészek terméből kongresszusi terem

A korábban említett méhészek termén kívül a kommunista korszakban nem épült Királyság-terem. Így amikor a betiltást feloldották, nyilvánvalóvá vált, hogy kimondhatatlanul nagy szükség van Királyság-termekre. Hála a Királyság-terem-alap elrendezésnek, az utóbbi években a testvérek átlagosan minden tizedik nap befejeztek egy építkezést. Típustervek alapján, könnyen beszerezhető építőanyagokból egyszerű, jól használható termeket építettek. Más országokhoz hasonlóan a zökkenőmentes szervezés és a vállalkozó szellem mutatkozik meg ezeken az építkezéseken, különösen a gyorsépítési módszerrel készült termeknél. Ez nagyszerű tanúskodás a szomszédoknak, üzletembereknek és a város hivatalnokainak.

Maros megyében a testvérek elmentek az illetékes hivatalba, hogy engedélyt kérjenek egy építés alatt levő Királyság-terem elektromosáram-ellátásához. „Miért olyan sietős a dolog? — kérdezte egy hivatalnok. — Legalább egy hónap, mire engedélyt kapnak, és addig úgysem haladnak sokat.” A testvérek fogták magukat, és az igazgatóhoz mentek. Ő is ezt kérdezte:

— Mi ez a nagy sietség? Még csak most lettek készen az alappal, nem?

— De igen — felelték a testvérek —, viszont ez egy héttel ezelőtt volt. Most már a tetőnél tartunk! — Az igazgató értette a célzást, és másnap megadta az engedélyt.

Romániában az első kongresszusi terem Avasfelsőfaluban épült, melynek nagytermében 2000-en, a szabadtéri részében pedig 6000-en férnek el. Lösch testvér nagyon boldog volt, amikor meghívást kapott az átadási beszéd megtartására, melyet románul adott elő. Az építkezésen öt körzet több mint 90 gyülekezete segített. Noha még nem is volt meg az átadás, 2003 júliusában itt tartották meg a kerületkongresszust 8572 jelenlevővel. Nem csoda, hogy a helyi ortodox közösségben beszédtéma volt a terem, de a vélemények megoszlottak. Még a papok közül is akadt néhány, aki megdicsérte a testvéreket a vállalkozó szellemükért.

Egyetlen fegyver sem lesz sikeres, mely Isten szolgái ellen készült

Amikor Szabó Károly és Kiss József 1911-ben visszatért a szülőföldjére, talán még csak nem is sejtették, mennyire meg fogja áldani Jehova a munkát, amelyet elkezdtek. Figyeljük csak, mi történt: Az elmúlt tíz évben körülbelül 18 500-an keresztelkedtek meg Romániában, s ezzel a hírnökök száma 38 423-ra emelkedett. A 2005-ben megtartott Emlékünnepen 79 370-en voltak jelen. A növekedés miatti szükséglet kielégítésére 1998-ban átadtak egy gyönyörű, új Bétel-otthont, melyet 2000-ben kibővítettek. A telek egy három Királyság-teremből álló épületegyüttesnek is helyet ad.

Ennek a figyelemre méltó növekedésnek az alapja azonban olyan kegyetlen üldözés időszakában lett lerakva, amelynek ezernyi részletét a brutalitása miatt nem lehet papírra vetni. A növekedésért tehát minden érdem Jehováé, hiszen az ő védelmező árnyékában leltek szállásra a lojális Tanúi (Zsolt 91:1, 2). Jehova ezt ígéri hűséges szolgáinak: „Egyetlen ellened készült fegyver sem lesz sikeres, és minden nyelvet, amely perbe száll veled, elítélsz. Ez Jehova szolgáinak öröksége” (Ézs 54:17).

Ennek a felbecsülhetetlen értékű ’örökségnek’ a megőrzéséért Jehova Tanúi Romániában elhatározták: úgy mutatják ki a tiszteletüket mindazok iránt, akik oly sokat szenvedtek könnyhullatással az igazságosságért, hogy utánozzák rendkívüli hitüket (Ézs 43:10; Héb 13:7).

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 72. oldalon]

Romániáról röviden

Az ország: Románia 238 000 négyzetkilométernyi területen fekszik, kissé ovális alakú, kelet—nyugati irányban mintegy 720 kilométer széles. Északról indulva, az óramutató járásával megegyező irányban haladva a következő országok határolják: Ukrajna, Moldova, Bulgária, Szerbia és Montenegró, valamint Magyarország.

Az emberek: Románia 22 millió főt számláló lakosságát meglehetősen sok népcsoport alkotja — a románokon kívül például magyar, német, zsidó, ukrán és roma származású emberek élnek itt. A lakosság legalább 70 százaléka a román ortodox egyház tagja.

Az ország nyelve: A hivatalos nyelv a román, mely az ókori rómaiak nyelvéből, a latinból ered.

A megélhetés: A munkavállalóknak körülbelül a 40 százaléka a mezőgazdaságban, az erdészetben vagy a halászatban dolgozik; 25 százaléka gyári, bányászati vagy építőipari munkát végez; 30 százaléka pedig a szolgáltatóiparban tevékenykedik.

Az élelem: Többek között burgonyát, búzát, cukorrépát, kukoricát és szőlőt termesztenek. Főleg juhot tartanak, de emellett még baromfit, sertést és szarvasmarhát is tenyésztenek.

Az éghajlat: A hőmérséklet és a csapadékmennyiség tájegységenként változik; az ország alapjában véve mérsékelt éghajlatú, négy évszak váltja egymást.

[Kiemelt rész a 74. oldalon]

Románia változatos tájai

Romániát — amelyre jobbára a falusi tájak a jellemzőek — több történelmi és földrajzi tájegység alkotja, például Máramaros, Moldva, Erdély és Dobrudzsa. Az északon elhelyezkedő Máramaros az egyetlen olyan terület, ahova sohasem törtek be a rómaiak. Az emberek eldugott hegyi falvakban élnek, és megőrizték dák őseik kultúráját. A keleten elterülő Moldva a borgazdaságairól, ásványvízforrásairól és XV. századi kolostorairól híres. A délen fekvő Havasalföldön van Románia legnagyobb városa és egyben fővárosa, Bukarest.

Románia szívében található Erdély, ezt a fennsíkot a Kárpátok hatalmas íve teljesen körbefogja. A középkori várakkal, városokkal és a múltat idéző romokkal gazdagon tarkított Erdélyből származik a legendák Drakulája, akit a képzelet vámpírnak ábrázol. Drakula alakját két vajdáról mintázták. Az egyik a XV. században élt Vlad Dracul — más néven „Vlad, az Ördög” —, a másik Vlad Ţepeş. Ez utóbbi úgy is ismert, mint „Karóbahúzó Vlad”, mivel ezzel a módszerrel végezte ki az ellenségeit. Az ezen a vidéken tett körutakból nem hiányozhat e személyek egykori lakhelyének a felkeresése.

Dobrudzsa, melyet körülbelül 250 kilométer hosszan a Fekete-tenger határol, a magával ragadó Duna-deltával büszkélkedhet. Romániát délről Európa második legnagyobb folyója, a Duna szegélyezi, és az ország nagy részéről ez a folyó vezeti el a vizet. A deltatorkolatot ökológiai sokféleség jellemzi, és 4300 négyzetkilométeres kiterjedésével Európa legnagyobb, vízzel borított természetvédelmi területe. Több mint 300 madárfajnak, 150 halfajnak és 1200 féle növénynek, többek között fűzfáknak és vízililiomoknak ad otthont.

[Kiemelt rész a 87. oldalon]

A Zamolxis-kultusztól a román ortodox egyházig

Időszámításunk előtt több száz évvel a mai Románia területén két, egymással rokon nép, a géták és a dákok éltek. Istenük, Zamolxis valószínűleg az ég és a holtak istene volt. Napjainkban viszont szinte minden romániai kereszténynek vallja magát. Hogyan állt be ez a változás?

A Római Birodalom terjeszkedése idején a géta—dák szövetség igen nagy veszélyt jelentett a Balkán-félszigetre. A szövetség királya, Decebal kétszer is megfutamította a római seregeket. Az i. sz. második század elején azonban Róma kerekedett felül, és a terület Dácia néven római provincia lett. Nagy jólétnek örvendett, és a római gyarmatosítók tömegeit vonzotta. Ezek a gyarmatosítók házasságot kötöttek a dáciaiakkal, és megtanították őket latinul. Ők a mai románok ősei.

A telepesek és a kereskedők hozták magukkal e térségbe a névleges kereszténységet. A kereszténység befolyása i. sz. 332-ben megnövekedett, amikor Konstantin császár békeszövetséget kötött a gótokkal, akik részt vettek a germán törzsszövetségben, melynek tagjai a Dunától északra éltek.

Az 1054-es keleti egyházszakadáskor, amikor is a keleti egyház elszakadt a római egyháztól, a térség a keleti ortodox egyház hatalma alá került. A román ortodox egyház a keleti ortodox egyházból alakult ki. A XX. század második felében több mint 16 millióan vallották magukat román ortodoxnak, s így elmondható, hogy ez az egyház a Balkán-félsziget legnagyobb független ortodox egyháza.

[Kiemelt rész/kép a 98—100. oldalon]

Énekeltünk, amikor záporoztak a bombák

Teodor Miron

Született: 1909

Megkeresztelkedett: 1943

Életrajzi részletek: Egy börtönben ismerte meg az igazságot. Tizennégy évet töltött náci koncentrációs táborokban és kommunista munkatáborokban, illetve börtönökben.

A német csapatok 1944. szeptember 1-jén visszavonultak, engem pedig 151 testvéremmel és más foglyokkal együtt a Szerbiában lévő bori koncentrációs táborból Németországba vittek. Voltak olyan napok, amikor semmit sem ettünk. Ha hozzájutottunk némi élelemhez — például egy kis répához a szántóföldek mentén —, egyenlően elosztottuk egymás között. Amikor valaki már túl gyenge volt a gyalogláshoz, az erősebbek egy talicskán tolták.

Végül elértünk egy vasútállomáshoz, úgy négy órát pihentünk, majd lerakodtunk két nyitott vagont, hogy beférjünk. Csak állni tudtunk, és nem voltak meleg ruháink. Mindenkinek csupán egy takarója volt, és ezt húztuk a fejünk fölé, amikor esni kezdett az eső. Így utaztunk egész éjszaka. Másnap délelőtt 10 órakor egy faluba érve két repülőgépről bombatalálat érte a mozdonyt, ezért nem tudott továbbhaladni. Egyikünk sem halt meg, jóllehet a vagonjaink közvetlenül a mozdony mögött voltak. E szörnyű esemény dacára folytattuk utunkat egy másik mozdonnyal, melyet a vagonjaink elé csatoltak.

Amikor körülbelül 100 kilométerrel távolabb két órát álltunk egy állomáson, láttuk, hogy néhány férfi és nő krumplit visz kosárban. Azt gondoltuk, hogy krumpliárusok, de tévedtünk. A szellemi testvéreink voltak, akik hallottak rólunk, és tudták, hogy éhesek vagyunk. Mindegyikünknek adtak három nagy főtt krumplit, egy szelet kenyeret és egy kis sót. Ez az ’égi manna’ erőt adott nekünk két napra. Ekkor, december elején érkeztünk meg Szombathelyre.

A telet ebben a magyarországi városban töltöttük. Főleg kukoricát ettünk, melyet a hó alól szedtünk ki. 1945 márciusában és áprilisában ezt a gyönyörű várost lebombázták, az utcákon pedig szanaszét hevertek a megcsonkított holttestek. Sok embert maga alá temetett a törmelék, és néha hallottuk a segélykiáltásukat. Lapáttal és más szerszámokkal néhányukat ki tudtuk ásni.

A közeli épületeket lebombázták, de azt amelyikben mi voltunk, nem érte találat. A légiriadó szirénáit hallva mindenki rémülten menekült az óvóhelyre. Először mi is szaladtunk, de hamar rájöttünk, hogy semmi értelme, hiszen nem volt egyetlen megfelelő óvóhely sem. Így hát ott maradtunk, ahol voltunk, és megpróbáltuk megőrizni a nyugalmunkat. Nemsokára az őrök is velünk maradtak. Azt mondták, hogy az Istenünk talán őket is megvédi. Április 1-jén, az utolsó szombathelyi éjszakánkon úgy záporoztak a bombák, mint még soha azelőtt. Ennek ellenére az épületben maradtunk, dicsérő énekeket énekeltünk Jehovának, és megköszöntük neki, hogy szívbéli nyugalommal töltött el minket (Fil 4:6, 7).

Másnap azt a parancsot kaptuk, hogy induljunk Németországba. Volt két, ló vontatta szekerünk, és mintegy 100 kilométert ezeken, illetve gyalog tettünk meg, mígnem elértünk egy erdőbe. Ekkor már csak 13 kilométerre voltunk az orosz fronttól. Egy gazdag földbirtokos telkén éjszakáztunk, másnap pedig az őreink szabadon engedtek minket. Hála Jehovának, ő mind fizikailag, mind szellemileg életben tartott bennünket. Könnyes szemmel vettünk búcsút egymástól, és gyalogosan vagy vonattal — ki így, ki úgy — hazaindultunk.

[Kiemelt rész a 107. oldalon]

A keresztényi szeretet kimutatása

1946-ban Románia keleti részét éhínség sújtotta. Jóllehet azok a Tanúk is szegények voltak, akik Románia olyan részein éltek, ahol a II. világháború és annak utóhatásai kevesebb pusztítást végeztek, mégis élelmet, ruhát és pénzt adományoztak a szükségben lévő testvéreiknek. Például az ukrán határ közelében fekvő máramarosszigeti sóbányában dolgozó Tanúk sót vásároltak a bányából, eladták a környező kisebb-nagyobb városokban, és a pénzből kukoricát vettek. Ezenkívül az egyesült államokbeli, svájci, svéd és más országokban élő Tanúk is segítettek a román testvéreiknek: mintegy öt tonna élelmiszert adományoztak nekik.

[Kiemelt rész/kép a 124—5. oldalon]

1600 bibliaversre emlékeztünk

Dionisie Vârciu

Született: 1926

Megkeresztelkedett: 1948

Életrajzi részletek: 1959-től kezdődően kicsivel több, mint öt évet töltött különböző börtönökben és munkatáborokban. 2002-ben hunyt el.

Szabadságvesztésünk idején megengedték, hogy kapcsolatot tartsunk fenn a családtagjainkkal, akik minden hónapban egy ötkilós csomagot küldhettek nekünk. Csak azok kapták meg a csomagjukat, akik elvégezték a munkájukat. Mindig egyenlően — általában harmincfelé — osztottuk az élelmet. Egy alkalommal két almával is ezt tettük. Bár mindegyik adag kicsi volt, azért valamennyire csillapította az éhségünket.

Nem voltak Bibliáink vagy bibliatanulmányozási segédeszközeink, ennek ellenére megőriztük szellemi erőnket. Ez úgy volt lehetséges, hogy elménkbe idéztük azokat a gondolatokat, amelyeket még a szabadságvesztésünk előtt tanultunk, és megosztottuk ezeket egymással. Minden reggel egy testvér elmondott fejből egy bibliaverset. Ezután halkan megismételtük, és elmélkedtünk rajta a kötelező, 15-20 perces reggeli séta alatt. Visszatérve a cellánkba — egy 2 méterszer 4 méteres cellába 20-an voltunk bezsúfolva — úgy fél órán át beszélgettünk a versről. Összesen 1600 bibliaversre emlékeztünk! Délben más-más témákról beszélgettünk, mintegy 20-30, a témához kapcsolódó bibliaverssel együtt. Mindenki az elméjébe véste az anyagot.

Az egyik testvér eleinte úgy érezte, ő már túl idős ahhoz, hogy ilyen sok bibliaverset megjegyezzen. Ám kiderült, hogy alábecsülte a képességeit. Miután hallotta, hogy körülbelül hússzor hangosan elismételjük a verseket, ő is vissza tudott rájuk emlékezni, és nagy örömére rengeteg írásszöveget tudott fejből elmondani.

Igaz, fizikailag éhesek és gyengék voltunk, de Jehova szellemileg jóllakatott és megerősített bennünket. Még a szabadulásunk után is meg kellett őriznünk a szellemiségünket, mert a Securitate folyamatosan zaklatott minket, abban reménykedve, hogy megtörheti a hitünket.

[Kiemelt rész a 132—3. oldalon]

Sokszorosítási eljárások

Az 1950-es években a bibliatanulmányozási segédeszközök sokszorosításának az volt a legegyszerűbb és legjobb módja, ha kézzel másolták le az anyagot. Ehhez gyakran indigót használtak. Jóllehet ez az eljárás lassú és fárasztó, de volt egy óriási előnye: a másolók az anyag nagy részét kívülről megtanulták. Így amikor bebörtönözték őket, kiválóan tudtak másokat szellemileg buzdítani. A testvérek írógépeket is használtak, ám ezek birtoklását be kellett jelenteni a rendőrségen, ráadásul nehezen lehetett beszerezni őket.

Később, az 1950-es évek végén stencilgépekkel kezdték sokszorosítani az anyagot. A stencilek elkészítéséhez a testvérek ragasztó, enyv és viasz keverékét vékonyan rákenték egy sima, négyszögletes lapra, elsősorban üvegre. Különleges tintát használva, melyet szintén ők állítottak elő, dombornyomással vitték fel a szöveget a papírra. Amikor a tinta megszáradt, a papírt egyenletesen rápréselték a viaszos felületre, így készült a stencil. A stencilek azonban elég rövid életűek, ezért a testvéreknek állandóan újakat kellett készíteniük. Ezenkívül a cikkek kézzel történő másolásához hasonlóan a stencileknek is megvoltak a maguk biztonsági kockázatai: a másolót azonosítani lehetett a kézírása alapján.

Az 1970-es évektől a betiltás utolsó éveiig a testvérek tíznél is több hordozható, kézi működtetésű sokszorosítógépet készítettek és használtak. Ezeket a gépeket egy ausztriai modellről mintázták, és műanyag bevonatú papírt használtak hozzájuk nyomólemezként. A testvérek Malomnak becézték őket. Az 1970-es évek végén szert tettek néhány ívnyomó ofszetgépre, de mivel a testvérek nem tudták elkészíteni hozzájuk a nyomólemezeket, nem használták őket. 1985-től kezdődően egy, az egykori Csehszlovákia területéről származó vegyészmérnök testvér megtanította a testvéreknek, hogyan kell nyomólemezeket készíteni. Ezt követően sokkal több és jobb minőségű kiadványt tudtak nyomtatni.

[Kiemelt rész/kép a 136—7. oldalon]

Jehova volt az, aki képzett

Nicolae Bentaru

Született: 1957

Megkeresztelkedett: 1976

Életrajzi részletek: A kommunista korszakban nyomdász volt, most pedig a feleségével, Veronicával különleges úttörő.

1972-ben kezdtem tanulmányozni a Bibliát a Négyfalu (Săcele) nevű településen, majd négy évvel később, 18 évesen keresztelkedtem meg. Akkoriban a munkánk be volt tiltva, és az összejöveteleket kisebb csoportokban tartottuk. Ennek ellenére rendszeresen megkaptuk a szellemi táplálékot, még bibliai drámákat is, melyek hangszalagra voltak rögzítve, és színes diaképek tartoztak hozzájuk.

A keresztelkedésem után először a diavetítő kezelésével bíztak meg. Két évvel később újabb kiváltságot kaptam: a helyi, földalatti nyomtatáshoz kellett papírt vásárolnom. 1980-ban megtanultam nyomtatni, és részt vettem Az Őrtorony, az Ébredjetek! és más kiadványok előállításában. Stencilgépet és egy kicsi, kézzel működtethető nyomdagépet használtunk.

Időközben találkoztam Veronicával, egy nagyszerű testvérnővel, aki bizonyította Jehova iránti hűségét, és akivel összeházasodtunk. Veronica kiváló segítőtársnak bizonyult a munkámban. 1981-ben az ausztriai fiókhivatalban szolgáló Otto Kuglitsch megtanított az első ívnyomó ofszetgépünk használatára. 1987-ben felállítottunk egy másik nyomdagépet Kolozsváron, és engem jelöltek ki, hogy tanítsak be másokat a használatára.

Miután 1990-ben feloldották a betiltást, Veronicával és a fiunkkal, Florinnal még nyolc hónapig folytattuk az irodalom nyomtatását és kiosztását. Florin segített sorrendbe rakni a kinyomtatott oldalakat, melyeket aztán préseltünk, méretre vágtunk és összetűztünk, majd becsomagoltuk és kiszállítottuk a kész kiadványokat. 2002-ben mindhármunkat kineveztek úttörőnek a 15 000 főt számláló Mizil városába, Bukaresttől körülbelül 80 kilométerre északra. Most Veronicával különleges úttörők vagyunk, Florin pedig általános úttörőként szolgál.

[Kiemelt rész/kép a 139—40. oldalon]

Jehova megvakította az ellenséget

Ana Viusencu

Született: 1951

Megkeresztelkedett: 1965

Életrajzi részletek: Alig múlt tízéves, de már segített a szüleinek irodalmat sokszorosítani. Később részt vett a kiadványok ukrán nyelvre való fordításában.

1968-ban történt. Egy nap, amikor Az Őrtoronyt kézzel másoltam stencilpapírra a sokszorosításhoz, figyelmetlenségből nem rejtettem el a stencileket, mielőtt elmentem a keresztény összejövetelre. Amikor éjfélkor hazaértem, hallottam, hogy egy autó megáll a házunk előtt. Mielőtt láttam volna, kik azok, öt Securitate-ügynök lépett a házba házkutatási engedéllyel. Teljesen megrémültem, de meg tudtam őrizni a nyugalmamat. Magamban könyörögtem Jehovához, hogy bocsássa meg a gondatlanságomat, és megígértem neki, hogy soha többé nem hagyom elöl a munkát.

A felelős tiszt leült az asztalhoz, közvetlenül a papírok mellé, melyeket sebtében letakartam egy terítővel, amikor meghallottam a fékcsikorgást. A tiszt egészen a házkutatás végéig, tehát több órán keresztül ott ült az asztalnál. A jelentését írva — csupán néhány centiméterre a stencilektől — többször is megigazította a terítőt. A jelentésében az állt, hogy semmilyen tiltott irodalmat nem találtak a házban vagy a lakóknál.

Ennek ellenére édesapámat Nagybányára vitték. Édesanyámmal buzgón imádkoztunk édesapámért, és megköszöntük Jehovának, hogy azon az éjjelen megóvott minket. Nagy megkönnyebbülésünkre édesapám néhány nappal később hazajött.

Nem sokkal ezután, amikor kézzel másoltam néhány kiadványt, újra hallottam, hogy egy autó megáll a házunk előtt. Lekapcsoltam a lámpát, kilestem a befüggönyözött ablakon, és néhány egyenruhás férfit láttam kiszállni az autóból csillogó jelvénnyel a vállukon. A szemközti házba mentek. A következő éjszaka egy másik csoport váltotta fel őket, megerősítve a gyanúnkat, hogy securitatés besúgók. Mi azért folytattuk a sokszorosítást, de a kerten keresztül a telek végébe vittük az anyagokat, nehogy lelepleződjünk.

„A minket és az ellenséget elválasztó utca olyan, mint az a felhőoszlop, amely az izraeliták és az egyiptomiak között volt” — mondogatta édesapám (2Móz 14:19, 20). Személyes tapasztalatból tudom, mennyire igaza volt.

[Kiemelt rész/kép a 143—4. oldalon]

Egy törött kipufogócső mentett meg minket

Traian Chira

Született: 1946

Megkeresztelkedett: 1965

Életrajzi részletek: A betiltás éveiben az irodalom előállításáért és szállításáért felelős testvérek egyike volt.

Korán reggel egy nyári vasárnapon nyolc táska irodalmat tettem az autóba. Nem mindegyik fért a csomagtartóba, kivettem hát a hátsó ülést, és néhányat betettem a helyére. Pokrócokkal terítettem le őket, és még egy párnát is raktam rájuk. Ha benézett volna valaki az autóba, egyszerűen azt mondta volna, hogy a család a tengerpartra utazik. Elővigyázatosságból a csomagtartóban levő táskákra is terítettem egy pokrócot.

Mielőtt mind az öten — a feleségemmel, két fiunkkal és a lányunkkal — útnak indultunk, Jehova áldását kértük imában, majd felkerekedtünk az irodalommal Marosváráshelyre és Brassóba. Útközben Királyság-énekeket énekeltünk. Körülbelül 100 kilométert tettünk meg, amikor egy olyan útszakaszhoz értünk, ahol rengeteg gödör volt az úttesten. A nagy súly annyira lenyomta az autót, hogy a kipufogócső nekiütődött valaminek, és kettétört. Félreálltam, és a csomagtartóba, a pótkerék mellé tettem a letört darabot, rá a pokrócra. Majd iszonyatos zaj kíséretében folytattuk utunkat.

Marosludason (Luduş) egy rendőr megállított minket, hogy forgalombiztonság szempontjából átvizsgálja az autónkat. Miután ellenőrizte a motorszámot, a dudát, az ablaktörlőlapátokat, a világítást és ehhez hasonlókat, megkérdezte, hogy láthatná-e a pótkereket. Az autó csomagtartója felé haladva behajoltam az ablakon, és ezt suttogtam a feleségemnek és a gyerekeknek: „Imádkozzatok! Itt most csak Jehova segíthet.”

Amikor felnyitottam a csomagtartót, a rendőr rögtön észrevette a törött kipufogócsövet, és ezt kérdezte: „Hát ez meg itt micsoda? Ezért meg kell bírságolnom!” Elégedetten azzal, hogy talált valami hibát, nem is folytatta tovább a vizsgálódást. Amikor lecsuktam a csomagtartót, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Még sosem voltam ilyen boldog, hogy bírságot fizethetek. Csak ez az egy alkalom volt, amikor hajszál híján lelepleződtünk, de a testvérek most is megkapták az irodalmat.

[Kiemelt rész/kép a 147—9. oldalon]

Találkozás a Securitatéval

Viorica Filip

Született: 1953

Megkeresztelkedett: 1975

Életrajzi részletek: 1986-ban kezdte a teljes idejű szolgálatot, most a Bétel-család tagja.

Amikor a nővéremmel, Auricával Jehova Tanúi lettünk, a családunk nagyon durván bánt velünk. Bár ez nem volt valami szívderítő, megerősített minket a Securitatéval való jövőbeli találkozásokra. Az egyik ilyen alkalom 1988-ban, egy decemberi estén volt. Akkortájt Auricával és a családjával Nagyváradon laktam, közel a magyar határhoz.

Egy átolvasásra váró folyóirat volt a táskámban, amikor a fordítási munka felvigyázásával megbízott testvér házához értem. Nem tudtam, hogy a Securitate ügynökei éppen házkutatást tartanak nála, és kikérdezik a lakókat és a látogatókat. Szerencsére amikor láttam, mi történik, el tudtam égetni a táskámban levő anyagot úgy, hogy nem vették észre, mit csinálok. Ezután az ügynökök más Tanúkkal együtt bevittek a Securitatéra további kihallgatásra.

Egész éjszaka vallattak. Másnap átkutatták az állandó lakhelyemet, egy kis házat a közeli Hegyközújlak (Uileacu de Munte) nevű faluban. Bár én nem laktam ott, a testvérek különböző dolgokat tároltak a házban a földalatti munkához, melyeket megtaláltak. Visszavittek a Securitatéra, és gumibottal vertek, hogy áruljam el, kiknek a tulajdonában vannak ezek az eszközök, vagy kiknek van valami közük hozzájuk. Könyörögtem Jehovához, hogy segítsen elviselni a verést. Ekkor béke hatott át, a fájdalmat az ütések után csak néhány másodpercig éreztem. Hamarosan azonban a kezem annyira megdagadt, hogy azon tűnődtem, tudok-e még írni valaha. Még azon az estén elengedtek. Egy lyukas garasom se volt, ezenkívül hihetetlenül éhes és fáradt voltam.

Egy securitatés ügynök követett, amint a városi buszpályaudvarra mentem. Nem mondtam meg a vallatóimnak, hogy hol lakom, így nem mehettem egyenesen Aurica házába. Féltem, hogy őt is, és a családját is veszélybe sodrom. Tanácstalan voltam, hogy hova menjek, vagy mitévő legyek, ezért Jehovához esedeztem. Elmondtam neki, hogy szörnyen éhes vagyok, és hogy szeretnék a saját ágyamban aludni. Azon tűnődtem, hogy vajon túl sokat kérek-e.

Akkor értem a pályaudvarra, amikor egy busz pont indulni készült. Odarohantam és felszálltam, jóllehet nem volt pénzem a jegyre. Ez a busz véletlenül épp abba a faluba ment, amelyikben a házam is volt. Az ügynök is felszállt, és megkérdezte tőlem, hova megy a busz, majd leugrott. Ebből arra következtettem, hogy Hegyközújlakon egy másik ügynök fog várni rám. Nagy megkönnyebbülésemre a sofőr megengedte, hogy a buszon maradjak. „De miért is megyek én Hegyközújlakra?” — gondoltam. Nem akartam a házamhoz menni, mert ott se élelem, se ágy nem volt.

Még mindig Jehovához imádkoztam, amikor Nagyvárad (Oradea) külterületén a sofőr megállt, hogy egy barátja leszállhasson. Megragadtam az alkalmat, és én is leszálltam. A busz továbbment, én meg boldogan és kellő óvatossággal egy ismerős testvér házához siettem. Éppen akkor érkeztem, amikor a felesége levette a tűzhelyről a gulyáslevest, az egyik kedvenc ételemet. A család meghívott, hogy maradjak náluk vacsorára.

Még aznap este, amikor úgy éreztem, hogy már biztonságban vagyok, elmentem Auricához, és a saját ágyamban aludtam. Igen, Jehova megadta nekem azt a két dolgot, amelyért imádkoztam: finom ételt ehettem, és a saját ágyamban aludhattam. Milyen csodálatos Atyánk van!

[Kiemelt rész a 155. oldalon]

Fiatalok, akik a szellemiekre összpontosítanak

Az üldözés idején a fiatal keresztények is megőrizték a feddhetetlenségüket, és sokuk a szabadságát kockáztatta a jó hírért. Napjainkban más próbákkal néznek szembe, és sajnos néhányuk teljesen ellankad. Mások viszont továbbra is a szellemiekre összpontosítanak. Például Aranyosgyéres (Câmpia Turzii) városában egy csoport középiskolás fiatal együtt beszéli meg a napiszöveget a reggeli szünetben vagy az iskolaudvaron, vagy a sportpályán, és néha más diákok is csatlakoznak hozzájuk.

Egy fiatal testvérnő megjegyezte: „Menedéket jelent nekem, hogy a barátaimmal vizsgálom meg a napiszöveget, hiszen így egy kicsit elmenekülök azoktól a diákoktól, akik nem szolgálják Jehovát. Az is buzdító, hogy nem én vagyok az egyetlen Tanú.” Az igazgatónő és néhány tanár megdicsérte ezeket a nagyszerű fiatalokat.

[Kiemelt rész a 160. oldalon]

A jó hír törvényes megerősítése

2003. május 22-én csütörtökön Románia Művelődési és Vallásügyi Minisztériuma kiadott egy miniszteri rendeletet, mely újból megerősítette, hogy az 1990. április 9-én létrejött Jehova Tanúi Vallásszervezet az állam által elismert jogi személy. Ezért Jehova Tanúi jogosultak az elismert egyházaknak biztosított minden kedvezményre, például joguk van prédikálni, és Királyság-termeket építeni. Ez az elismerés hosszú évek számos jogi csatájának az eredménye.

[Táblázat/grafikon a 80—1. oldalon]

ROMÁNIA — FŐBB ESEMÉNYEK

1910

1911: Szabó Károly és Kiss József hazatér az Egyesült Államokból.

1920: Fiókhivatal létesül Kolozsváron. Ez a hivatal felvigyázza az Albániában, Bulgáriában, az egykori Jugoszlávia területén, Magyarországon és a Romániában folyó munkát.

1924: Fiókhivatali létesítményeket, többek között nyomdát vásárolnak Kolozsváron.

1929: A munka felvigyázását a németországi fiókhivatal veszi át, később pedig a Svájcban lévő közép-európai hivatal.

1938: A kormány bezárja az időközben Bukarestbe költözött romániai hivatalt.

1940

1945: Bejegyzik Jehova Tanúi Társaságát Romániában.

1946: Mintegy 15 000-en vesznek részt az első országos kongresszuson Bukarestben.

1947: Augusztusban és szeptemberben Alfred Rütimann és Magyarosi Márton beutazza Romániát.

1949: A kommunista kormány betiltja Jehova Tanúi munkáját, és elkobozza az összes fiókhivatali létesítményt.

1970

1973: A svájci fiókhivataltól az ausztriai fiókhivatalhoz kerül a felvigyázás.

1988: A Vezető Testület képviselői ellátogatnak Romániába.

1989: Összeomlik a kommunista rezsim.

1990: Jehova Tanúi törvényes elismerése. Körzetkongresszusokat tartanak.

1991: Az Őrtorony román nyelven egy időben jelenik meg az angollal, négyszínnyomásban.

1995: Újra fiókhivatal létesül Bukarestben.

1999: Romániában először tartják meg a szolgálati kiképzőiskolát.

2000

2000: Megjelenik románul A Keresztény Görög Iratok új világ fordítása.

2004: Átadják az első kongresszusi termet Avasfelsőfaluban.

2005: 38 423 hírnök tevékenykedik Romániában.

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

40 000

20 000

1910 1940 1970 2000

[Térképek a 73. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

LENGYELORSZÁG

SZLOVÁKIA

MAGYARORSZÁG

UKRAJNA

MOLDOVA

ROMÁNIA

Szatmárnémeti

Nagyvárad

Arad

Avasfelsőfalu

Nagybánya

MÁRAMAROS

Beréd

Beszterce

Maroshévíz

Kolozsvár

Marosvásárhely

Marosújvár

ERDÉLY

Kárpátok

Fratóc

Balkóc

Ivăncăuţi

Prut

MOLDVA

Brassó

Négyfalu

Mizil

BUKAREST

HAVASALFÖLD

Galac

Brăila

Duna

DOBRUDZSA

SZERBIA ÉS MONTENEGRÓ

BULGÁRIA

MACEDÓNIA

[Egész oldalas kép a 66. oldalon]

[Képek a 69. oldalon]

Szabó Károly és Kiss József 1911-ben hazatért szülőföldjére, hogy prédikálja a Királyság-üzenetet

[Kép a 70. oldalon]

Kalmár Paraschiva férjével és nyolc gyermekével

[Kép a 71. oldalon]

Gavrilă Romocea

[Kép a 71. oldalon]

Elek és Elisabeth Romocea

[Kép a 77. oldalon]

Az új hivatal építése Kolozsváron (1924)

[Kép a 84. oldalon]

Az üldözés fokozódásával a kiadványaink különböző címmel jelentek meg

[Kép a 86. oldalon]

Niku Paliusz Görögországból érkezett, hogy segítsen a munkában

[Kép a 89. oldalon]

Bibliai előadás hallgatása közben (1937)

[Kép a 95. oldalon]

Magyarosi Márton és Mária (elöl), valamint Elena és Pamfil Albu

[Kép a 102. oldalon]

Körzetkongresszus Nagybányán (1945)

[Kép a 105. oldalon]

Az országos kongresszust hirdető plakát (1946)

[Kép a 111. oldalon]

Mihai Nistor

[Kép a 112. oldalon]

Vasile Sabadâş

[Kép a 117. oldalon]

A Securitate lehallgatókészüléke

[Kép a 120. oldalon]

A peripravai munkatábor a Duna-deltában

[Kép a 133. oldalon]

A Malom

[Képek a 134. oldalon]

Veronica és Nicolae Bentaru a házuk alatti titkos bunkerben

[Kép a 138. oldalon]

Doina és Dumitru Cepănaru

[Kép a 138. oldalon]

Petre Ranca

[Képek a 141. oldalon]

Kongresszusok az 1980-as években

[Kép a 150. oldalon]

Az első úttörőszolgálati iskola Romániában (1993)

[Kép a 152. oldalon]

Roberto és Imelda Franceschetti

[Képek a 156—7. oldalon]

A papság ellenségeskedésének dacára több ezren voltak jelen 1996-ban az „Isteni béke követei” nemzetközi kongresszusokon

[Képek a 158. oldalon]

(1) Hét Királyság-teremből álló épületegyüttes Marosvásárhelyen

(2) A romániai fiókhivatal Bukarestben

(3) Kongresszusi terem Avasfelsőfaluban

[Kép a 161. oldalon]

A fiókbizottság tagjai az óramutató járásával megegyező irányban a bal felső sarokból indulva: Daniele Di Nicola, Jon Brenca, Gabriel Negroiu, Dumitru Oul és Ion Roman