Magányosság — A rejtett gyötrelem

FELISMERED őket a tömegben? Vajon a magányosság megmutatkozik az arcukon? Amikor üdvözölnek, mosolyuk vajon elfedezi azt? Felismered őket járásukról, testtartásukról? Figyeld meg az idős embert, amint egyedül ül egy padon a parkban, vagy a fiatal asszonyt egymagában a művészeti múzeumban — vajon gyötri őket a magányosság? Figyeld meg azt a három generációt, amelyet az anyuka, a lány és az unoka alkot, amint kószálnak a sétálóutcában. Elég boldognak látszanak, de biztos vagy benne? Tekintsd meg munkatársaidat. Lehet, hogy úgy ismered őket, mint boldog embereket, akik családokra viselnek gondot és megfelelő jövedelemmel jól támogatják őket. Vajon mégis lehetséges, hogy egyikük őszintén ezt mondhatná: „Magányos vagyok”? És mi a valószínűsége annak, hogy a boldog, lüktető életű fiatalok magányosak legyenek? A válaszok ezekre a kérdésekre talán meglepnek.

A „magányos” kifejezést a Webster’s Ninth New Collegiate Dictionary úgy határozza meg, mint ami „a sivárság és elhagyatottság érzését kelti”. Ez valami hiányának vagy a belső ürességnek az érzése, amit nem lehet mindig felismerni valakinek a külső megjelenésén. Egy kutató ezt mondja: „Társadalmunkban a magányosság egy olyan titok, amelyet nem fedünk fel — sokszor még saját magunk előtt sem. A magányossághoz egy szégyenfolt tapad. A nyilvánosság feltételezése szerint, hogyha magányos vagy, akkor az bizonyára a te hibád. Máskülönben biztosan rengeteg barátod lenne, nem igaz?” Néha ez igaz lehet, különösen ha többet várunk el vagy követelünk meg másoktól, mint amennyi ésszerű.

Magányos nők

A szakértők, úgy tűnik, egyetértenek abban, hogy a nők — különösen a házasságban élő nők — minden korosztálya sokkal többet vár el az élettől, mint a férfiak. Érthetően az özvegyek, az elvált asszonyok és az idős, egyedülálló nők néha magányosak. Mi a helyzet azonban a látszólag boldog házasságban élő családos asszonyokkal? Figyeljük meg például egy 40 éves tanárnő panaszát: „Nincs időm barátokra; szörnyen hiányzik ez. Azonban egészen komikusan érzem magam, amikor ezt mondom. Hogyan is panaszkodhatok arról, hogy magányos vagyok? . . . Mindent egybevetve, csodálatos a házasságom, fantasztikusak a gyermekeim, gyönyörű a házam, a munkám olyan, amit szeretek. Büszke vagyok arra, amit elértem. De valami mégis hiányzik.”

Bár a nők igazán szerethetik a férjüket, ragaszkodhatnak hozzájuk és társuk ugyanezt érezheti irántuk, az ilyen szeretet nem szükségszerűen elégíti ki minden igényüket a társaságra vonatkozóan. A fent idézett tanárnő kifejti: „Még ha a férjem a legjobb barátom is, ez nem kárpótolja azt, hogy nincsenek jó barátnőim. A férfiak hallgathatnak, de a nők figyelnek. A férjem nem akarja tudni, milyen lesújtott vagyok. Gyorsan akar cselekedni és megoldani a nehézséget. De a barátnőim engedik, hogy beszéljek arról. És néha éppen csak beszélgetésre van szükségem.”

Amikor egy nő elveszít egy szeretett személyt halál vagy válás által, érzelmi zaklatottsága mélyreható lehet. Elkezdődik a magányosság. A bánkódó özvegynek vagy elvált nőnek nemcsak a családhoz és a barátokhoz kell fordulnia támogatásért, hanem saját lelki erejére is szüksége van, hogy az új helyzethez alkalmazkodjon. Bár vesztesége mindig része lesz az életének, rá kell hogy ébredjen: nem szabad megengednie, hogy az akadállyá váljon számára az aktív élet folytatásában. A szakértők úgy találták, hogy azok, akik erősebb egyéniséggel rendelkeznek, sokszor gyorsabban győzhetik le magányosságukat, mint mások.

Különböznek a vélemények azzal kapcsolatban, hogy kinek nagyobb a fájdalma — az özvegyeknek vagy az elváltaknak. A 50 Plus folyóirat ezt jelentette: „Valahányszor elvált embereket hívunk meg a mi özvegyeket támogató csoportjainkba, a két fél mindig úgy fejezi be, hogy arról vitatkoznak, melyikük fájdalma a nagyobb. Az özvegy személy azt mondja: »De hát a te házastársad legalább életben van!« Míg az elvált személy ezt mondja: »Viszont téged nem utasítottak vissza személyesen úgy, mint engem! Te nem érzed a kudarc érzését!«”

Magányos férfiak

Amikor a magányosságra kerül a sor, a férfiak nem büszkélkedhetnek azzal, hogy a két nem közül ők az erősebbek. „A férfiak a dolgokat inkább fizikai, mint érzelmi szempontból kezelik — mondta Anne Studner, programszakember, aki az Amerikai Nyugdíjasok Egyesületének (AARP) özvegy személyekkel foglalkozó szolgálata számára dolgozik. — A nők ismételten elbeszélik érzelmi fájdalmukat, a férfiak azonban inkább újraházasodnak, ahelyett hogy foglalkoznának a panasszal.” A férfitanácsadók tekintélyes időt tölthetnek el gyászoló férfiakkal, mielőtt ők lassan elkezdik feltárni érzelmeiket.

A szakemberek úgy találták, hogy — a nőkkel ellentétben — a férfiak inkább egy nő társaságát keresik, mint egy férfiét, hogy vele közöljenek bizalmasan dolgokat. Dr. Ladd Wheeler, egy magányossággal foglalkozó szakember a rochesteri egyetemen feltárja, hogy a férfiak nem bíznak meg egymásban elég mélyen ahhoz, hogy érzelmi kapcsolatot alakítsanak ki. „Az az igény, hogy elkerüljön egy lesújtó érzelmi elszigetelődést a feleség elvesztése után, és a későbbi gondolatközlést egy barátnővel, szintén magyarázatot adhat arra, miért házasodnak meg újra jellemzően sokkal gyorsabban a férfiak az özvegység vagy a válás után, mint a nők.” (50 Plus folyóirat.)

Magányos fiatalok

Sok ok létezik, amiért a gyermekek és a fiatal felnőttek magányossá válnak — gyakran hasonlóak azokhoz az okokhoz, amelyek az idősebb emberekre vannak hatással. Elköltözés egy új területre és a barátok hátrahagyása; az osztálytársaktól jövő ellenszenv az új osztályban; vallási és etnikai háttér; válás a családban; a szülői szeretet hiánya; a más nembeliek részéről jövő visszautasítások — az ilyen dolgok lényegesek, mint a magányossághoz hozzájáruló tényezők.

A jóval fiatalabbaknak szükségük van valakire, akivel együtt tudnak játszani. Igénylik az érzelmi támogatást és megértést. Saját értékeik szeretetére és megerősítésére van szükségük. Tudniuk kell, hogy a többiek lojálisak és bizalomra méltók lesznek. Amikor szeretik őket, biztonságot éreznek, és azt is megtanulják, hogyan mutathatnak ki mások iránt szeretetet. Ezek a társasági támogatások különböző forrásokból jöhetnek — családtól, egykorú társaktól és még kisállatoktól is.

Mind a fiú-, mind a lánytanulók a legelső osztálytól az egyetemig, gyakran ugyanolyan fokú magányosságban szenvednek, amit sokszor az egykorú társaik részéről jövő visszautasítás idéz elő. „Rosszul érzem magam, mert egyedül vagyok és nem beszélgetek — panaszkodott egy középiskolás lány. — Csak figyelek a tanárra, elkészítem az iskolai házi feladataimat, és ennyi az egész. Amikor szünet van, csak ülök ott és rajzolok, vagy valami mást csinálok. Mindenki beszélget valakivel, velem azonban nem beszélget senki . . . Tudom, nem lehet elbújni örökre. Eddig ez minden, amit tehetek.”

A hibát azonban nem lehet mindig jogosan más emberek közömbösségének és sznobizmusának tulajdonítani. Egy személynek lehetnek viselkedésbeli és beilleszkedési nehézségei, olyanok mint a szélsőséges félénkség, a túlzott temperamentum, a lobbanékonyság és a nehézségek abban, hogy kijöjjön egykorú társaival. Bizonyos fogyatékosság is meghatározó szerepet játszhat annak előidézésében, hogy minden korosztályhoz tartozó fiatal szenved a magányosságtól, kivéve hogyha az ilyen fogyatékos személy erős és társaságkedvelő.

Szükség van arra, hogy segíts magadnak

Dolores Delcoma, a kaliforniai Fullerton Állami Egyetemének egészségügyi nevelője rátapintott egy kulcsigazságra, amikor észrevételt tett egy személy próbálkozására, hogy harcoljon a magányosság ellen: „Az erőfeszítéseknek belülről kell jönniük. Végső fokon tudatában kell lennie a problémájának, mert nem számít, milyen mértékben próbálnak az emberek segíteni neki, az egyetlen személy, aki segíthet neki kitörni páncéljából, az saját maga.”

Azokat, akik nehezen változtatnak magukon, dr. Warren Jones úgy azonosítja, mint magányosságra hajlamos egyéniségeket: „Ezek az emberek akaratlanul olyan dolgokat tesznek, amelyek visszatartják őket attól, hogy közel érezzék magukat másokhoz. Néhányan nem tudják, hogyan kell hallgatni, és nem hagynak mást szóhoz jutni. Hajlamosak arra, hogy bírálgatóbbak legyenek másokra és magukra vonatkozóan; kevesebb kérdést tesznek fel, és gyakran elrontanak egy barátságot azáltal, hogy megvetésre méltó és kellemetlen dolgokat mondanak.”

Az ilyen személyeken kívül, akiknek alapvetően hiányzik az önbecsülésük, másoknak hiányoznak a beilleszkedési képességeik, amelyek szükségesek, hogy kapcsolatot ápoljanak másokkal. Rájuk vonatkozóan Evelyn Monschetta specialista ezt mondja: „A magányos emberek nincsenek túl jó véleménnyel önmagukról. Megelőzve a visszautasítást nem törődnek azzal, hogy megerőltessék magukat.”

A hagyományos bölcsességgel ellentétben azonban a kutatók úgy találták, hogy az idősebb nők és férfiak kevésbé szenvednek a magányosságtól, mint a fiatalabb emberek. Nem tudják biztosan, hogy miért. Azt is megállapították, hogy amikor az idős ember magányosságtól szenved, akkor az sokkal inkább a barátok, mint a rokonok hiányának következtében történik. „Ez nem azt jelenti, hogy a családi kapcsolatok nem fontosak az idős emberek számára. Ők a családhoz fordulnak segítségért. Lehet azonban sok-sok családtagjuk, akik segítik őket, még akkor is rettenetesen magányosnak érezhetik magukat, ha nincsenek barátaik.”

Szükség van közeli barátokra

Minden korosztályú ember számára a közeli barátok néha kielégítenek egy azon felüli igényt, amelyről a család és a rokonok tudnak gondoskodni. Az embereknek szükségük van egy barátra, egy közeli barátra, egy személyre, akiben megbízhatnak, vagy akinek kitárhatják magukat a megbántás félelme nélkül. Ilyen barátok hiányában a magányosság növekedhet. Egy ilyen barátról ezt írta Ralph Waldo Emerson, amerikai esszéíró: „Az ilyen barát az egyetlen, aki előtt képes vagyok hangosan gondolkozni.” Ez a személy egy olyan bizalmas barát, akinek teljesen feltárhatod magad az elárulás vagy az attól való félelem nélkül, hogy bizalmas dolgaidat arra használja fel, hogy aláássa hírnevedet, vagy másokat arra bírjon, hogy kinevessenek. Néhány személy, akiket lojális társaságnak tekintesz, talán nem mindig élnek a bizalmadhoz méltón, van azonban olyan „barát”, aki ’másnak titkát meg nem jelenti’, aki „ragaszkodóbb a testvérnél” (Példabeszédek 18:24; 25:9).

Vannak olyanok, akik szeretik azt színlelni, hogy kemények, és nincs szükségük senkire. Kijelentik, hogy függetlenek és önállóak. Ennek ellenére gyakran verődnek össze úgynevezett vagányok csoportjaiba. A gyerekeknek egyleteik vannak, klubházakat építenek, bandákat alakítanak; az idősebb fiataloknak motoros bandáik vannak; a bűnözőknek pedig olyan cimboráik, akik nem árulják be őket; azok, akik az italozás problémájával néznek szembe, csatlakoznak az Alcoholics Anonymoushoz (amerikai szervezet az alkoholizmus legyőzésére); azok pedig, akik az elhízás ellen harcolnak, a Weight Watchershöz csatlakoznak (amerikai szervezet az elhízás leküzdésére). Az emberek társas lények; csoportokba gyűlnek támogatásért. Még amikor nehézségekkel küzdenek, akkor is szeretik a társaságot. És mind gyűlölik a magányosságot. Mit lehet tenni a magányossággal kapcsolatban?

[Oldalidézet az 5. oldalon]

„A magányos emberek nincsenek túl jó véleménnyel önmagukról”