Az Iditarod — Tíz évszázad telt el, mire megalapították

AZ ÉBREDJETEK! ALASZKAI TUDÓSÍTÓJÁTÓL

ÁGASKODVA tekintünk le a városka főutcájára. Nagy tömeg, televíziós kamerák és berendezések. Mindannyian az utca vége felé nézünk. Arra várunk, hogy megpillantsuk „Az Iditarod — az utolsó nagy verseny” győztesét itt a célvonalnál, az alaszkai Nome-ban.

A világ leghíresebb kutyaszánversenye, mely körülbelül 1800 kilométer megtételével jár, valójában több mint tíz napja tart. Tavaly a versenyidő néhány órával meghaladta a kilenc napot. Mivel idén a verseny első huszonnégy óráját, az ünnepélyes rajtot nem számolják bele a hivatalos időbe, így a két időtartamot nem lehet összehasonlítani. Különböző országokból több tucat musher nevezett be, akik között ott vannak más versenyek veteránjai is.

Képzeld el, hogy tíz vagy még több napot legnagyobbrészt egyedül töltesz a barátságtalan vadonban. Hágókon, jeges hegyszorosokon, a tundrán, széles, befagyott folyókon vezető utakon és a tenger göröngyös jegén kell átkelned, és nulla fok alatti hőmérsékletet kell kibírnod, míg folyamatosan errefelé, a Nome-i cél felé haladsz.

Érzékeljük az izgalmat, melyet az itt bemutatott bátorság, valamint az ember és a kutya együttműködése kelt, és kíváncsiak vagyunk, hogyan is kezdődött el ez az egész.

A kutyaszánhajtás öröksége

Honnan származik a „musher” szó? Ez a kifejezés abból az időből való, amikor Kanada északnyugati részének lakosai letelepedtek azon a területen. A francia-kanadai hajtók így kiáltottak: „Ma-a-r-r-che!” A kanadai angol telepeseknek ez a szó így hangzott: „Mush!” A hajtót ezután musherként ismerték.

Bár a mai kutyaszánversenyzés viszonylag újfajta szórakozás, szánhúzó kutyákat már legalább ezer éve használnak. A kutyákat és a szánokat eredetileg elsősorban arra használták, hogy árut szállítsanak a föld hóborította, kopár északi területein keresztül. A tizedik századból való arab irodalomban találjuk az első írott feljegyzést arról, hogy kutyákat szánhúzásra fogtak be. Egyes források szerint a szibériai csukcsok voltak az elsők, akik teljes mértékben a kutyára és a szánra hagyatkoztak.

Az arany egyengette az eredeti Iditarod-ösvény útját. 1908-ban aranyat találtak az egyik területen, ahol az atapaszka indiánok karibura vadásztak. Az indiánok Haiditarodnak hívták a vidéket, ami azt jelenti, hogy „távoli hely”, s később ezt angolosították Iditarodra. Ennek eredményeképpen kialakult egy 1800 kilométeres ösvény, mely Nome-ba vezetett, és áthaladt Iditarod városkán. Idővel Iditarod-ösvényként vált ismertté.

Az alaszkai és a kanadai aranyláz idején a kutyaszánok felszerelést, postát és aranyat szállítottak a hatalmas pusztaságon keresztül. Egy beszámoló szerint 1911 vége felé négy kutyafogat egyszerre 1200 kilogrammos aranyszállítmányt vitt az Iditarod-ösvény mentén, és 1912. január 10-én érkeztek meg az alaszkai Knikbe.

Megszületik a mai kutyaszánversenyzés

Az aranyláz korában, amikor nagyon sok kutyafogat futott, nem volt szokatlan, hogy az akkoriban kutyahajcsároknak nevezett hajtók azt hitték, hogy talán az ő fogatuk vagy vezérkutyájuk a legerősebb, a leggyorsabb vagy a legügyesebb. Emiatt gyakran versenyeztek. Aztán 1908-ban Nome-ban tartották az első szervezett kutyaszánversenyt, az All-Alaska Sweepstakest. A mai kutyaszánversenyek elődje egy másfajta versenyre is felkészítette a hajtókat: nem aranyérem elnyeréséért, hanem életmentésért folyó versenyre.

Az 1925-ös futás az oltóanyaggal Nome-ba

A történelmi jelentőségű futás az oltóanyaggal Nome-ba kutyaszános versenyfutás volt a halállal. 1925 januárjában diftéria ütötte föl a fejét Nome-ban. A járványveszély miatt az oltóanyag-szállítmánynak sürgősen el kellett jutnia Nome-ba. Megszervezték, hogy húsz kutyahajcsár váltja majd egymást fogataival. Az első fogat Nenanából indult mínusz 46 Celsius-fokos hidegben, s ezzel kezdetét vette egy váltófutás a falvak között, melyek általában 50-80 kilométeres távolságban voltak egymástól. A vállalkozás nagyrészt sötétben zajlott le, mivel abban az évszakban a sarkvidéki nappal csak három-négy órán át tart.

A Nome-ig tartó több mint 1080 kilométeres utat öt és egyharmad nap alatt tették meg — egy olyan utat, mely normális körülmények között huszonöt napot vett igénybe. A musherek tomboló hóviharokon küzdötték át magukat, miközben mínusz 57 Celsius-fokosnak, néha pedig még ennél is hidegebbnek érezték az időt. Olyan nagy teljesítmény volt ez részükről, hogy Calvin Coolidge, az Egyesült Államok elnöke minden résztvevőnek kitüntetést és oklevelet adományozott.

A vezérkutyák

A vezérkutya nagyon fontos egy fogatban. Nagyon kevés kutya alkalmas a vezetésre. Ne felejtsd el, hogy a fogatban levő kutyák számától függően a vezérkutya akár 15-20 méterre, vagy még messzebb lehet a musher előtt. Sötétben, vagy a mindent beborító hó miatt, vagy a kanyarodásnál előfordulhat, hogy a musher teljesen elveszíti szem elől a vezérkutyát. Ezért a kutyára van bízva, hogy kiszimatolja és kövesse az ösvényt, a legbiztonságosabb útvonalat válassza, vagy gazdájától függetlenül más döntéseket hozzon egyik pillanatról a másikra.

Az alaszkai DeeDee Jonrowe mushernőnek, aki tavalyelőtt második lett, tavaly meg kellett válnia Barkley-tól, a legmegbízhatóbb vezérkutyájától. Ez súlyos csapás volt a fogatára nézve. Két évvel ezelőtt Lavon Barve, aki már tízszer vett részt az Iditarodon, arra kényszerült, hogy Nome-tól 369 kilométernyire feladja a versenyt, mivel berekedt attól, hogy állandóan parancsszavakat kiabált két tapasztalatlan vezérkutyájának.

A vezérkutya dicséretével nem azt akarjuk mondani, hogy a musher keveset tesz a fogata irányításában. Ellenkezőleg, nagyon is ő a parancsnok, s ilyen utasításokat kiabálva irányít: „dzsí” (jobbra), „hó” (balra), és „vó” (állj). Mostanában a „mush” indítóparancsot általában felváltotta a fociban megszokott „gyerünk már” kifejezés, vagy egyszerűen a „menjünk”. Ezek és hasonló formulák mozgásba hozzák a fogatot, és irányítják a tevékenységét. Az ilyen parancsok általában ellenőrzés alatt tartják a fogatot, de még hatásosabb, ha a hókampót is használják, ezt a horgonyfélét, melyet a hóba nyomnak, hogy visszatartsák a túlságosan izgatott kutyákat a korai indulástól.

Azért használjuk itt az „általában” szót, mert a minnesotai hajtó, Mark Nordman talán vitatkozna egy pillanatig azon, hogy mennyire megbízható a vezérkutya, vagy mennyire figyel oda a fogat a parancsokra. Egy nemrégiben megrendezett versenyen az ellenőrzési pont előtt nemsokkal megállította a fogatát, hogy elrendezzen néhány összegubancolódott kötelet. Mialatt dolgozott, a kutyák összecsavarták a köteleiket, ezzel kiszabadítva a szántól kiinduló közös fém vontatókötelet, melyre az összes kutya rá volt kötve, és elkezdtek rohanni. Ahogy a fogat elszabadult, Mark gyorsan a közös kötél után ugrott, és éppenhogy elérte azt az utolsó kutyák mögött. (A fogat elvesztése a vadonban nagyon súlyos dolog lehet.) Fél kilométeren keresztül nemcsak hókotró, hanem vízisíző is lett belőle, mivel a fogata hótorlaszon és egy folyó kiáradt vizén is keresztülvonszolta. Csuklyás anorákja alá belement a víz, az álla alatt pedig összegyűlt a jég, ahogy a fogata mögött csúszott, mialatt egyfolytában „állj!”-t kiabált. A kutyák végül hallgattak rá, és Mark visszament, hogy megkeresse elhagyott szánját. Ennyit a vezérkutya engedelmességéről — legalábbis akkor ő így érezte!

Vannak azonban olyan körülmények, amikor a vezérkutya megbízhatóságának örvendetesebbek az eredményei. Az Iditarod ideje alatt az alvás jutalomszámba megy. Amikor az ösvény egyenes és sima, a musher időnként úgy dönthet, hogy a fogatot rábízza a vezérkutyára, és elszundikál a szánkóban. Ezalatt a kutyák élénk ütemben folytatják útjukat a cél, vagyis Nome felé.

Néha, amikor jó az ösvény, a fogat könnyedén haladhat 18-19 kilométer óránkénti sebességgel, és rövidebb időre 30 kilométer óránkénti sebességgel is száguldhat. Az átlag ennél sokkal kevesebb, de gyakran 160 kilométert is megtesznek egy nap alatt. Az egyik győztes fogat a tíznapos verseny egészére számolva átlagosan 7 kilométeres óránkénti sebességgel haladt.

Az alaszkai szánhúzó kutya

Egyesek úgy gondolják, hogy a szánhúzó kutyákkal esetleg rosszul bánnak, és az ember kihasználja őket. Aggodalmuk nem alaptalan, ha figyelembe vesszük, hogy az ember időnként bántalmazta az állatokat.

A szánhúzó kutyák igenis lelkesedni látszanak a feladatuk elvégzése iránt, mivel a rajtvonal megtelik csaholásukkal — az összes kutya hangot ad annak, hogy már az ösvényen szeretne lenni. Némelyik kutya olyan türelmetlenül várja az indulást, hogy az egyik, tíz kutyából álló fogat akkora erővel húzta a hámot, hogy elvontatták az árugyűjtő teherautót, amihez hozzá voltak kötve — pedig a teherautó sebességbe volt téve, és a kéziféke be volt húzva!

A musherek nagyon a szívükön viselik állataik jólétét. A pihenőknél az idő jó része azzal megy el, hogy a hajtó ételt készít a kutyáknak, szalmát szór szét, hogy szigetelje havas fekhelyüket, valamint ellenőrzi bocskoraikat, melyek a mancsukat védik, és leápolja a mancsukat, ha vágás van rajta. A musher számára az Iditarodon egyszerre másfél-két órás szundikálás jelentheti a pihenést, ám egy alkalommal kötelező egy huszonnégy órás pihenőt tartani, amikor a musher hat-hét órát alhat. A kutyák szerencsére többet pihenhetnek, mint a musher.

A musher tapasztalaton alapuló elve, hogy egy kutya nem húzhat a saját súlyánál nehezebb terhet. Egy átlagos Iditarod-szán a musherrel együtt 140-230 kilogrammot nyom. Ha a versenyzőnek tizenöt kutyából áll a fogata, mindegyik kutya körülbelül 15 kilogrammot vagy annál kevesebbet húz, ami jóval a kutya átlagosan 25 kilogrammos súlya alatt marad. Továbbá a musher az idő nagy részében nem ül a szánon. Ehelyett mögötte szalad és tolja, s így segít, ha esetleg dombon felfelé haladnak, vagy göröngyös terepszakaszon mennek keresztül.

Ám annak ellenére, hogy a musherek törődnek a kutyáikkal, egyesek szerint a versenyek során néhány kutya megsérül. A The New York Timesnak írt egyik levél megjegyezte, hogy az Egyesült Államok Állatvédő Ligája szerint néhány kutya nem képes befejezni a versenyt, sőt egyes kutyák el is pusztulnak, mivel túl kegyetlenül hajtják őket. Azt állították, hogy ennek nagy mértékben a nagy összegű díj az oka, amiről a szponzorok testülete gondoskodik.

Négy fajta kutya

Milyen kutya ez, amelyik bírja az ütemet, és úgy látszik, még élvezi is? Bármilyen kutya lehet szánhúzó, ha betanítják a húzásra. De Lorna Coppinger The World of Sled Dogs (A szánhúzó kutyák világa) című könyve szerint az alaszkai versenyeken általában négy fő fajta valamelyike vesz részt: az alaszkai malamut, a szibériai husky, az alaszkai husky és a falusi vagy indián kutya.

1. Az alaszkai malamut tiszta, bennszülött északi-sarki fajta. Orosz felfedezők találtak rá a malamutra a Kotzebue Sound inuit nevű bennszülött törzsénél, amely akkor mahlemutként vagy malemiutként volt ismert. Ez a kutya nagytestű és nagyon erős. Kiválóan alkalmasnak bizonyult súlyos terhek szállítására az aranyláz korában. Lassúbb tempóját ellensúlyozza hatalmas ereje és kitartása.

2. A gyakran jegesen kék szemű szibériai huskyt is fajtaként tartják számon. Kicsi, intelligens, gyors és nagyon jellegzetes a mintázat a szőrén. Elsőként egy orosz prémkereskedő hozta Alaszkába 1909-ben, aki tíz szibériai huskyból álló fogatával benevezett a második All-Alaska Sweepstakes versenyre.

3. Az alaszkai huskyt nem tekintik fajtának, de azért megkülönböztetik több jellegzetes vonása alapján. Északi kutyafajták keveréke, a neve pedig az eszkimó szó bennszülöttek által használt megfelelőjéből származik — husky vagy huski —, melynek jelentése „nyershúsevő”. Az elnevezés helyénvaló, mivel az északi musherek az elmúlt években nagyrészt szárított hallal etették fogataikat.

4. A mai versenyek során leginkább alkalmazott alaszkai szánhúzó kutyát, az indián vagy falusi kutyát gyakran nehéz meghatározni. Évekig tartó fajnemesítés eredménye abból a génállományból, mely a falusi vidéken található, ahonnan származik. Ez a kutya egy kilométert majdnem két perc alatt tud megtenni, egy 30 kilométeres versenyt több mint 27 kilométeres óránkénti sebességgel fut végig, és marad ereje arra, hogy türelmetlenül várja a következő napi versenyt. Bár egyesek szerint a külseje nem valami figyelemre méltó, de ha megfelelő a testtartása, a musher számára gyönyörű.

A hajrá

A győztes befutásával még nem ér véget az Iditarod. Még nyolc-tíz nap is eltelhet, míg a verseny hivatalosan befejeződik, és átadják a Piros Lámpás Díjat annak a mushernek, aki utoljára halad át a célvonalon. A piros lámpás jelképe még azokból a vasúti időkből származik, amikor a vonat végére, vagyis a fékezőkocsira egy piros lámpás volt felakasztva.

Az Iditarodon elmélkedünk, és mély benyomást tesz ránk az ember és a kutya csapatmunkája, ami lehetővé teszi számukra, hogy több mint 1800 kilométert tegyenek meg rendkívül nehéz terepen, nagyon barátságtalan időben. Mégis néhány fogat körülbelül tíz és fél nap alatt valósítja meg ezt. Mély benyomást tesznek ránk azok a fizikai és szellemi képességek is, melyekkel a Teremtő az embert és az állatokat felruházta, képessé téve őket arra, hogy ilyen remek teljesítményt nyújthassanak.

[Kép forrásának jelzése a 17. oldalon]

Fotók: © Jeff Schultz/Alaska Stock Images