„A vevőnek mindig igaza van”

CSIN CSUNG-VEJ ELMONDÁSA ALAPJÁN

Régen a férjem azt mondta, hogy ne legyen semmi kapcsolatom „azokkal a vallásos emberekkel, akik becsöngetnek másokhoz”. Ezért amikor Jehova Tanúi odajöttek az ajtónkhoz, azt mondtam, hogy ez minket nem érdekel. De a férjem azt is mondta, hogy „a vevőnek mindig igaza van”, ezért amikor egy Tanú felkereste az éttermünket, a Vörös Sárkányt, és beszélni akart a vallásáról, úgy éreztem, meg kell hallgatnom.

FÉRJEMÉ, J.-tungé volt Clevelandben (Ohio) a St. Clair avenue-n a Vörös Sárkány kínai étterem. Miután összeházasodtunk, ott tanította meg nekem ezt a jelmondatot: „A vevőnek mindig igaza van.”

J.-tung azért jött Amerikába, hogy a New York-i Egyetemre járjon. Miután 1927-ben végzett, elment dolgozni egy étterembe, amely New York egyik negyedében, a Times Square-en volt. Megfigyelte, hogy az emberek a vegyesboltok pultjainál étkeznek, ahol korlátozottak voltak a főzési lehetőségek. Ezért az az ötlete támadt, hogy meleg „chow meint” (gombával, zöldséggel és tésztával körített húst) ad el nekik.

Hamarosan a kicsi étterem, melyet Greenwich Village-ben nyitott, virágzó üzletté fejlődött. 1932-ben áthelyezte vállalkozását Clevelandbe (Ohio), és megnyitotta a kétszáz férőhelyes Vörös Sárkányt. Egy clevelandi újság 1932 szeptemberében a következőről számolt be: „Miután Csin J.-tung keletszerte milliók étvágyára összpontosított, betört a Nagy-tavak területére is, és megteremtette a friss chow mein iparának első közép-nyugati éttermét, amelyből öt év alatt olyan üzletet csinált, hogy évente egymillió dollárt hoz.”

Mielőtt elmagyaráznám, hogyan találkoztam J.-tunggal, hadd beszéljek arról, hogyan nőttem fel Kínában, mivel ez nagyban meghatározta életemet.

Nyomorúságos háttér

Korai emlékeim közé tartozik, hogy néztem anyámat, ahogy elhagyja Kínában lévő kicsiny falunkat azért, hogy ételt keressen. Szüleim annyira szegények voltak, hogy örökbe kellett adniuk néhány gyermeküket. Egy nap, amikor még csak úgy két- vagy hároméves voltam, apa úgy tért haza, hogy valami ott bujkált a szemében. Azt gondoltam: „Ez valami rosszat jelent nekem.”

Röviddel ez után anya kézen fogott, és végigmentünk egy keskeny, sáros ösvényen a rizsföldek között, vigyázva, hogy egyik oldalon se essünk bele a vízbe. Megálltunk egy háznál, ahol anya egy mosolygós lánnyal beszélt, azután egy másiknál, ahol a lány mogorvának látszott, és nem mosolygott. Nem emlékszem rá, hogy láttam volna ezeket a lányokat korábban. A nővéreim voltak. Miközben búcsút intettek, éreztem, hogy soha többet nem látjuk egymást.

Mialatt mentünk, anyám szünet nélkül beszélt. Beszélt magáról, apámról és a testvéreimről. Még mindig magam előtt látom anya kedves, szomorú szemeit. Mikor megérkeztünk célunkhoz, valami rosszat sejtettem. A ház zordnak és lehangolónak látszott. Ez volt az új otthonom. Nem akartam elszunnyadni, de anyám és örökbe fogadó szüleim elaltattak. Hamarosan álomba merültem, és mire felébredtem, anyám már elment. Soha nem láttam őt újra.

Szomorú gyermekkor

Bár most elég ennivaló volt, mégis kevés volt a szeretet, és szívem megtelt fájdalommal. Minden reggel sírva ébredtem. Hiányzott anya és a bátyám, aki vele maradt. Gyakran fontolgattam az öngyilkosságot. Amikor elég idős voltam, arra vágytam, hogy iskolába járhassak. De örökbe fogadó szüleim otthon tartottak, hogy dolgozzak.

Kilencéves koromban a messzi Sanghajba költöztünk. „Most már elég idős vagy ahhoz, hogy vásárolj és főzz” — mondták nekem. Tehát ezek a feladatok hozzájöttek a napi házimunkámhoz. Az örökbe fogadó szüleim minden egyes nap elegendő pénzt adtak nekem, hogy ételt vásároljak a családunknak. A piachoz vezető úton koldusok mellett mentem el, és sajnáltam őket, mivel éhesek voltak. Tudtam nekik adni egy vagy két pénzdarabot, és még mindig elég pénzem maradt, hogy megvásároljam a szükséges élelmet.

Mennyire szerettem volna iskolába menni és tanulni! „Hat hónap múlva beíratunk” — ígérték örökbe fogadó szüleim. Miután eltelt ez az idő, ezt mondták: „Mostantól kezdve hat hónap.” Hamarosan rájöttem, hogy soha nem fognak iskolába küldeni. Összetört a szívem. Gyűlölni kezdtem a házban mindenkit. Sokszor bezárkóztam a fürdőszobába, és imádkoztam. Bár sok istenben hittünk, valahogy mégis tudtam, hogy van egy legfőbb Isten, aki hatalmasabb az összes többinél. Ezért hozzá imádkoztam: „Miért van oly sok szenvedés és bánat?” Ez volt az imám hosszú éveken át.

A házasság megváltoztatja az életemet

Kínában akkortájt megszokottak voltak az előkészített házasságok. J.-tung egyik egyetemi barátja, aki visszatért Kínába, ezt írta neki: „Elmúltál 30 éves, és még nőtlen vagy.” Azután említést tett rólam, és hozzátette: „Tizennyolc éves; arca bájos, jelleme szintúgy . . . A helyedben Csin J.-tung, komolyan elgondolkoznék erről a lehetőségről.” Barátja csatolt egy fényképet is.

J.-tung ezt írta örökbe fogadó szüleimnek: „Láttam tiszteletre méltó lányuk fényképét. Miután találkozunk, és együtt töltünk egy bizonyos időt, elvenném őt, ha úgy találjuk, hogy szerelem virágzik szívünkben.” J.-tung Sanghajba jött, és találkoztunk. Bár úgy gondoltam, hogy túlságosan érett hozzám képest, mégis úgy döntöttem, a házasság legalább lehetővé tenné, hogy elköltözzek a házból. Tehát 1935-ben összeházasodtunk, és azonnal Amerikába hajóztunk. Így jöttem Clevelandbe.

Súlyos gondok a jómód ellenére

Mindjárt az elején kommunikációs nehézségeink voltak a férjemmel. Ő az egyik kínai nyelvjárásban beszélt, a kantoniban, én pedig egy másikban, a sanghajiban. Ez olyan volt, mintha két különböző nyelvet beszélnénk. Az angol nyelvet és az új szokásokat szintén meg kellett tanulnom. És az új munkám? Bájosnak kellett lennem, szívélyes vendéglősnének, mindig keresnem kellett, hogyan tehetek a vendégek kedvére. Igen, emlékeznem kellett arra, hogy „a vevőnek mindig igaza van”.

Naponta 16 vagy még ennél is több hosszú, fárasztó órán át dolgoztam férjemmel együtt, és ez idő nagy része alatt terhes voltam. Első lányunk, Gloria 1936-ban született. Ezután, kilenc év alatt hat gyermeket hordtam ki — három fiút és további három lányt, akik közül az egyik meghalt, amikor még csak egyéves volt.

J.-tung ezalatt sok vendéglőt és éjszakai mulatóhelyet kezdett működtetni. Néhány kabarészínész és -énekes, mint például Keye Luke, Jack Soo és Kaye Ballard, akik úgy kezdték karrierjüket, hogy felléptek ezekben, híres emberré váltak. Ezen kívül széles körben árusították a kínai ételkészítményeinket is, és azok is híressé váltak.

Az 1930-as évek közepére J.-tungot úgy ismerték, mint a chow mein királyát. Elnöke volt a Kínai Kereskedők Szövetségének is, és Kínáról tartott előadásokat. Részt vettem számos emberbaráti cselekedetben, valamint társadalmi, polgári és közösségi ügyekben. A közszereplés, valamint a parádékon való felvonulás az életem részévé vált. Fényképeink és nevünk megszokott látvány volt a clevelandi újságokban; úgy tűnt, mindenről beszámoltak, amit tettünk vagy mondtunk — az üzleti vállalkozásoktól kezdve a vakációkig, még a cipőm méretéről is beszámoltak.

1941-ben, amikor a japán légierő Pearl Harbort bombázta, az Egyesült Államok hadba szállt Japánnal. Mivel keletiek voltunk, tapasztaltuk az előítéletet. Már a háború előtt is kaptunk írott, halálos fenyegetést, amikor egy jó hírű környéken építettük a nagy házunkat. De befejeztük az építkezést, és ebben a házban neveltük föl gyermekeinket.

Tehát nagyszerű, tágas otthonom volt, köztiszteletben álló férjem és családom, igen, még csodálatos ruháim és ékszereim is voltak. Mégis a boldogság továbbra is elkerült engem. Miért? Elsősorban mert kevés családi életünk volt. Noha minden egyes reggel fel tudtam kelni, hogy elindítsam gyermekeimet az iskolába, rendszerint dolgoztunk, mikor lefeküdtek. A házvezetőnő gondoskodott a napi szükségleteikről.

Buddhisták voltunk, de a vallásunk istenei mégsem nyújtottak vigaszt számomra. J.-tung — legidősebb fiammal együtt — végigment a házon azért, hogy meggyújtsa a gyertyákat, és ételt helyezzen a bálványok elé, hogy az istenek megegyék. De soha nem ették meg az ételt, ezért a gyermekek élvezték, hogy később ők maguk fogyaszthatják el azt.

Végül, a kimerültségtől szenvedve és nem látva kiutat, úgy érveltem, a családomnak jobb lenne nélkülem. Teljesen összeroppantam, és szerettem volna eldobni az életem. Szerencsére kórházba vittek, és felépültem.

Válasz az imáimra

Valamivel később, 1950-ben egy asszony, akinek gyönyörű ősz haja volt, férjével együtt belépett az étterembe. Miután üdvözöltem őket, és intézkedtem, hogy kényelembe helyezkedjenek, az asszony Istenről beszélt nekem. Nem érdekelt. Jehova Tanúi már meglátogattak otthon, és próbáltak beszélni velem, de én mindig nyersen elutasítottam őket. Az étteremben azonban más volt a helyzet: „A vevőnek mindig igaza van!”

Az asszony, Helen Winters megkérdezte: hiszek-e a Bibliában. „Melyik Bibliában? — kérdeztem. — Olyan sok van!” Minden alkalommal, amikor visszajött, ezt gondoltam magamban: „Itt jön újból az a kellemetlen személy!” De ő kedves és kitartó volt. És igazán jól hangzott, amit a paradicsomi földről mondott, ahol nem lesz több fájdalom, illetve szenvedés (2Péter 3:13; Jelenések 21:3, 4).

Egyik látogatása alkalmával adott egy meghívót a Királyság-teremben tartott összejövetelekre, és felhívta a figyelmet a hátoldalon levő rövid üzenetre, amely ecsetelte Isten Királyságának az áldásait. Emlékszem rá, hogy később megnéztem, és ezt gondoltam: „Bárcsak igaz lenne!” Felajánlotta, hogy tanulmányozza velem otthon a Bibliát, és én végül beleegyeztem.

Minden héten összegyűltünk az asztal körül, hogy tanulmányozzunk — Helen és én a hat gyermekemmel együtt, akik akkor 5 és 14 éves kor között voltak. Sokszor sajnáltam őt, mert néha úgy tűnt, hogy a gyermekek elvesztették érdeklődésüket. 1951-ben kezdtünk eljárni a Királyság-teremben tartott összejövetelekre. Nem sokkal később felismertem, hogy amit tanulok, az válasz az imáimra. Ezért elhatároztam, hogy tényleg meg kell tanulnom angolul jól olvasni. Ez nehéz feladat volt számomra.

Igazán boldog leszek

Hamarosan kezdtem gyors előrehaladást tenni az ismeretben, és átadtam az életemet Jehova Istennek. Ezután, 1951. október 13-án a Washingtonban tartott nagy kongresszuson megkeresztelkedtem a két legidősebb gyermekemmel, Gloriával és Tommal együtt. Életemnek először volt értelme. Ez volt legboldogabb éveimnek kezdete.

Egész életemben más embereket szolgáltam, de most elhatároztam, hogy elsősorban Teremtőnket fogom szolgálni! Kezdtem megosztani a Királyság-üzenetet mindazokkal, akik meghallgattak. Megpróbáltam belevésni gyermekeimbe, hogy szükséges eljárni a keresztény összejövetelekre, és fontos másoknak is beszélni az Isten Szavában található csodálatos dolgokról.

1953-tól kezdve a mi otthonunkban volt a Gyülekezeti Könyvtanulmányozás. Csaknem 45 évvel később, még mindig itt tartjuk a tanulmányozást. Éveken át ez óriási szellemi segítség volt családunknak.

Igazi erőpróba volt, hogy szellemileg aktívak maradjunk, és emellett továbbra is fenntartsuk az éttermet. Mégis sokakkal tudtam tanulmányozni a Bibliát. Ezek közül a személyek közül néhányan elfogadták a bibliai igazságot, és később úttörők lettek, ahogyan a teljes idejű szolgákat nevezik. Az 1950-es években négy fiatalabb gyermekünk átadta életét Jehovának, és megkeresztelkedett. J.-tung nem érdeklődött a Biblia iránt, mégis elvitt minket az összejövetelre és onnan haza. Úgy döntöttünk, nem prédikálunk neki, hanem hazafelé menet csak egymás között beszélgetünk arról az egy vagy két pontról, mely tetszett az összejövetelen.

J.-tung akkor sűrűn tett üzleti utakat az Egyesült Államokban lévő városokba. Felhívtam a Watch Tower Society brooklyni (New York) főhivatalát, és elmagyaráztam a helyzetünket. Grant Suiter, a Társulat akkori titkár-pénztárosa meghívott minket, hogy amikor New Yorkban vagyunk, látogassunk el a létesítményekbe. J.-tungra főleg a konyha tisztasága gyakorolt nagy hatást, melyet úgy rendeztek be, hogy körülbelül 500 főt lásson el élelemmel.

Látogatásunkkor találkoztunk Russell Kurzennel, aki később postázott egy Bibliát J.-tungnak, melyet ő minden éjjel olvasott, egészen addig, míg ki nem olvasta. Később, Jehova Tanúinak 1958-as New York-i nemzetközi kongresszusán a férjem megkeresztelkedett! Meglepetésünkre a legidősebb fiunknak, aki akkor a főhivatalban dolgozó család tagjaként szolgált, volt egy rövid része a programban.

Haláláig hűséges volt

J.-tunggal gyakran együtt vettünk részt a házról házra végzett szolgálatban. Amikor látása romlani kezdett, az utcai tanúskodásban vettünk részt rendszeresen. A The Cleveland Press ezzel a szalagcímmel jelent meg: „Térítés a Vörös Sárkánynál”, valamint a fényképünkkel, amelyen Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratot ajánljuk föl egy járókelőnek. A történet elmondta, hogyan lettünk Tanúk. A Vörös Sárkánynak egyébként megváltoztattuk a nevét, és így Csin Étterem lett.

A férjemmel az évek során vendégül láttuk éttermünkben sok keresztény testvérünket és testvérnőnket, akik a világ minden tájáról származtak. Jól emlékeztünk a Watch Tower Bible and Tract Society elnökeként szolgáló Fred Franz testvér tanácsára. Amikor meglátogatott minket, így ösztönzött: „Legyetek hűségesek, és szorosan ragaszkodjatok Jehova szervezetéhez.”

J.-tung több agyérkatasztrófán ment át az 1970-es évek elején, és 1975. augusztus 20-án meghalt. Egy helyi újság hosszú gyászjelentést közölt az egyik fényképével együtt, amelyen Az Őrtorony-t ajánlja fel a szolgálatban. Az utolsó együtt töltött éveink voltak a legjobbak. Több mint 60 éves működése után a Csin étterem 1995 áprilisában végleg bezárt. Némelyeknek ez egy korszak lezárulásának látszott.

Szellemi célok megőrzése

Egykor az volt a vágyunk, hogy három fiunk átvegye a családi üzletet. Ez a vágyunk azonban megváltozott; azt szerettük volna, hogy Jézus lábnyomait kövessék, és teljes idejű szolgákká váljanak. Mindegyik gyermeket megkérdeztük, szeretne-e Hongkongban úttörő lenni, hogy segítsen más kínaiaknak megtanulni azt, amit mi már megtanultunk. Anyagi támogatást ajánlottunk fel nekik e cél eléréséhez. Noha egyikük sem tanult meg folyékonyan beszélni kínaiul, Winifred, Victoria és Richard úgy döntött, hogy Hongkongba költözik.

Lányunk, Winifred 34 éven át volt úttörő ott! Victoria hozzáment Marcus Gumhoz, és végül visszatértek az Egyesült Államokba. Három gyermeket neveltek föl: Stephanie-t és Seraiaht, akik most Clevelandben teljes idejű szolgák, és Symeont, aki a wallkilli (New York) Őrtorony Farmon szolgál feleségével Morfydd-del. Victoria és Marcus most a közelben lakik, és segít magamról gondoskodni. Marcus a clevelandi Coventryi Gyülekezet elnöklőfelvigyázója.

Legidősebb lányunk, Gloria tolókocsihoz van kötve, mivel gyermekbénulás támadta meg 1955-ben. Férjével, Bennel Escondidóban (Kalifornia) él, ahol továbbra is rendszeresen szolgál a prédikálómunkában. Tom több mint 22 éve teljes idejű szolga. Feleségével, Estherrel jelenleg a pattersoni (New York) Őrtorony Oktatási Központban dolgozik. Richard és felesége, Amy visszatért Hongkongból, hogy segítsen J.-tungról gondoskodni a halála előtt. Most ők is Pattersonban szolgálnak. A legfiatalabb gyermekünk, Walden több mint 30 évet töltött a teljes idejű szolgálatban. Az elmúlt 22 évben feleségével, Mary Louval az Egyesült Államokbeli gyülekezeteket szolgálta a körzet- és kerületmunkában.

Ne gondoljátok, hogy gyermekeink soha nem okoztak semmilyen nehézséget nekünk. Serdülőkorában egyikük elszökött otthonról, és nem hallottunk róla három hónapig. Másik fiunk egy ideig jobban érdeklődött a sportok iránt, mint a szellemi dolgok iránt. A versenyzés kedvéért mellőzte a heti családi bibliatanulmányozásunkat. Még atlétikai ösztöndíjakat is felajánlottak neki. Amikor eldöntötte, hogy belép a teljes idejű szolgálatba, ahelyett hogy elfogadná ezen egyetemek egyikének az ösztöndíjait, úgy éreztem, mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről!

Hálás vagyok, hogy odafigyeltem

Még akkor is, ha gyermekeim szó szerint szétszóródtak a világ minden részén, bátorító azt tudnom, hogy hűségesen szolgálják Jehovát. Most 81 éves vagyok. Az ízületi gyulladás, valamint más betegségek lassabbá tették járásomat, de Jehova iránti buzgalmam nem lanyhult. Próbálok gondoskodni magamról, hogy egyik gyermekemnek se kelljen elhagynia a teljes idejű szolgálatot azért, hogy engem gondozzon.

Nagyon várom már a jövőt, amikor teljes mértékben megvalósulnak Isten szándékai, és újra láthatom elhunyt szeretteimet, ideértve a férjemet, vér szerinti szüleimet és Helen Winterst, aki tanulmányozott velünk (János 5:28, 29; Cselekedetek 24:15). Milyen boldog vagyok, hogy figyeltem arra a csodálatos, ősz hajú asszonyra több mint 46 évvel ezelőtt. Ennek a vevőnek tényleg igaza volt!

[Kép a 21. oldalon]

Amikor összeházasodtunk

[Kép a 23. oldalon]

Családunk 1961-ben. Balról jobbra: Victoria, Vej, Richard, Walden, Tom, J.-tung, Winifred és Gloria elöl

[Kép a 24. oldalon]

Csin Vej ma