Hitpróba Szlovákiában

JÁN BALI ELMONDÁSA ALAPJÁN

ZÁHORBAN születtem 1910. december 24-én. Ez a falu akkoriban az Osztrák—Magyar Monarchiához tartozott, ma viszont Kelet-Szlovákia része. 1913-ban anya magával vitt Amerikába, s így csatlakozni tudtunk apához, aki már korábban elhagyta Záhort (Zahart). Két évvel azután, hogy anya és én megérkeztünk Garyba (Indiana), megszületetett a húgom, Anna. Később apa megbetegedett, és 1917-ben meghalt.

Lelkes tanuló voltam, a vallás pedig fölöttébb érdekelt. A kálvinista egyház vasárnapi iskoláján a tanár felfigyelt a szellemi dolgok iránti érdeklődésemre. Hogy kielégítse a kíváncsiságomat, adott nekem egy Holman-kiadású Bibliát, amely mintegy 4000 kérdést és választ tartalmazott, és ez tizenegy évesen épp elég gondolkodnivalót adott nekem.

Ez az igazság

Azokban a korai években néhány környékbeli szlovák bevándorló Bibliakutató lett, ahogy akkoriban Jehova Tanúit ismerték. Egyikük a nagybátyám, Michal Bali megosztotta velünk a bibliai igazságokat. Ám 1922-ben az édesanyám a húgommal és velem visszatért Záhorba, amely akkor már Kelet-Csehszlovákia része volt.

Nem sokkal később Michal bácsi elküldte nekem a Charles Taze Russell által írt Bibliai tanulmányok összes kötetét, valamint Az Őrtorony folyóirat utánnyomott példányait egészen az 1879. július 1-jei első példányig visszamenőleg. Átolvastam ezeket, néhány részt többször is, és megerősödött bennem, hogy megtaláltam a bibliai igazságot, melyet kerestem.

Akkoriban néhány szlovák származású Bibliakutató visszatért Amerikából a szülőföldjére, és megalakította a Bibliakutatók első szlovák nyelvű csoportjait Csehszlovákiában. Anyával részt vettünk ezeken a kezdet kezdetén tartott összejöveteleken a falunkban, Záhorban, valamint a környező településeken.

Ezek az összejövetelek hasonlítottak az első századi keresztény összejövetelekhez. Általában az egyik Bibliakutató otthonában találkoztunk, körbeültük az asztalt, és középre tettünk egy petróleumlámpát. Legfiatalabbként kicsit távolabb ülve a sötétben füleltem. Olykor azonban felkértek a közreműködésre. Amikor a többiek elbizonytalanodtak, hogy mit is akar mondani a szlovák nyelvű szöveg, megkérdezték: „Na, Ján, hogy szól az angol?” Boldogan húzódtam közel a lámpához, és magyaráztam el szlovákul az angol kiadványban foglaltakat.

Michal Šalata azok között volt, akik az Egyesült Államokban lettek Bibliakutatók, és visszatértek Csehszlovákiába. A közeli Gálszécs (Sečovce) faluba költözött, ahol egykor is élt, és segített megszervezni a prédikálómunkát az országban. Šalata testvér elvitt magával a prédikáló körútjaira. 1924-ben, 13 éves koromban megkértem őt, hogy kereszteljen meg. Bár anya fiatalnak tartott még erre a komoly lépésre, meggyőztem őt, hogy ez a szilárd elhatározásom. Az év júliusában az Ondava-folyó közelében tartott egynapos kongresszuson a folyó vizében való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam Jehovának tett önátadásomat.

Becsben tartott szolgálati kiváltságok

Tizenhét éves koromban hallottam, hogy a Bibliakutatók temetést tartanak néhány kilométerre attól a falutól, ahol prédikáltam. Azon a környéken az volt az első Bibliakutatók által tartott temetés. Amikor megérkeztem, a kíváncsi falubeliek között odamentem a szónokhoz, ő rám nézett, és ezt mondta: „Először én beszélek, utána pedig te következel.”

A beszédemet az 1Péter 4:7-re építettem. Ez a vers ezt írja: „Mindennek a vége pedig elközeledett.” A Szentírásból rávilágítottam, hogy még a szenvedés és a halál vége is közel van, majd elmagyaráztam a feltámadás reménységét (János 5:28, 29; Cselekedetek 24:15). Noha még annál is fiatalabbnak látszottam, mint amilyen idős voltam — vagy talán éppen ennek köszönhetően —, minden jelenlévő figyelmesen hallgatott.

Felvillanyozó információt találtunk Az Őrtorony 1931. szeptember 15-i számában. Megtudtuk, hogy már nem Bibliakutatók vagy valamilyen hasonló néven leszünk ismertek, hanem felvesszük a Jehova Tanúi nevet. A környékbeli Bibliakutatók e hír elolvasása után különleges összejövetelt szerveztek. Mintegy 100 Bibliakutató találkozott a Pozdišovce nevű faluban. Ott kiváltságomban volt egy előadást tartani „Az új név” címmel, mely az előbb említett Őrtorony-cikken alapult.

Minden jelenlevő örömmel emelte fel a kezét, amikor arról volt szó, hogy fogadjuk el ugyanazt a határozatot, melyet a világ más részein élő hívőtársaink már jóváhagytak. Ezután küldtünk egy táviratot Jehova Tanúi brooklyni (New York) főhivatalába ezzel az üzenettel: „Mi, Jehova Tanúi a mai napon összejövetelt tartottunk Pozdišovcében, és egyetértünk azzal a magyarázattal, mely Az Őrtoronyban jelent meg az új névről. Elfogadjuk az új, Jehova Tanúi nevet.”

A kiterjedt Szlovákia és Kárpátalja, mely a II. világháború előtt Csehszlovákia része volt, termékeny területnek bizonyult keresztény szolgálatunk végzésére. Gyalog, vonaton, buszon és biciklin jártuk be ezt a nagy területet. Akkoriban sok városban bemutattuk „A teremtés története képekben” című filmet és mozgóképes előadást, mely le lett fordítva. Minden bemutató után összegyűjtöttük az érdeklődők címét. Ezekből sok címet én kaptam meg, és felkértek rá, hogy szervezzem meg, hogy a Tanúk meglátogassák az érdeklődőket. Néhány városban termet béreltünk, ahol egy különleges előadást is tartottam a filmet követően.

Az 1930-as években kiváltságomban volt küldöttként részt venni a fővárosban, Prágában tartott nagyobb kongresszusokon. 1932-ben megtartottuk az első nemzetközi kongresszust Csehszlovákiában. A Varieté Színházban jöttünk össze. A nyilvános előadás témája („Európa a pusztulás előtt”) megragadta az emberek figyelmét, és körülbelül 1500-an jöttek el. 1937-ben egy további nemzetközi kongresszust tartottunk Prágában, és abban a kiváltságban volt részem, hogy én tarthattam az egyik előadást. Számos európai országból érkeztek küldöttek, és mindannyian megkaptuk az ahhoz szükséges bátorítást, hogy ki tudjunk tartani azokban a próbákban, melyek a II. világháború kitörése után nem sokat várattak magukra.

Házasság és súlyos próbák

A Csehszlovákiába való hazatelepülésünk után anya és én szorosan együttműködtünk a prédikálómunkában a közeli Pozdišovcében élő többi Bibliakutatóval. Felfigyeltem egy csinos lányra, Anna Rohálovára. Amikor idősebbek lettünk, felismertük, hogy nem csupán keresztény testvérként és testvérnőként tekintünk egymásra. 1937-ben házasodtunk össze, és attól kezdve Anna mindig mellettem állt, még az elkövetkező „bajokkal terhes időszakban” is (2Timóteus 4:2).

Kevéssel az esküvőnk után nyilvánvalóvá vált, hogy Európa a II. világháborúra készülődik. 1938 novemberében a náci Németország szövetségeséhez, Magyarországhoz csatolták Kárpátalja, valamint Szlovákia déli részét. A magyar rendőrség betiltotta az összejöveteleinket, nekünk pedig rendszeresen jelentkeznünk kellett a rendőrkapitányságon.

Miután 1939 szeptemberében kitört a II. világháború, Záhorról néhányunkat őrizetbe vettek, és elszállítottak egy Munkácshoz közeli (ma Ukrajna) öreg kastélyba. Férfiak és nők egyaránt voltak köztünk. Ott a kárpátaljai gyülekezetekből már több Tanú-társunkat fogva tartották. Három-négy hónapi kihallgatás és gyakori ütlegelés után különleges hadbíróság elé állítottak minket. Mindannyiunknak csak egyetlen kérdést tettek fel: „Kész harcolni Magyarországért az oroszok ellen?” Mivel a válaszunk nemleges volt, börtönbüntetést szabtak ki ránk, és végül a Margit körút 85. szám alatti budapesti börtönbe vittek.

Minden rab éhezett. Rövidesen betegségek ütötték fel a fejüket, és több rab meghalt. Annyira meghatott, amikor a feleségem felutazott Záhorból hozzám! Bár körülbelül csupán öt percen át beszélgettünk a rácsokon keresztül, hálás voltam Jehovának hűséges társamért.a

Börtönből a munkatáborba

A börtönből egyenesen Jászberénybe vittek, ahol mintegy 160 Tanút tartottak fogva. Míg ott voltunk, a magyar tisztek egyike tett egy utolsó ajánlatot nekünk a magyar kormány nevében: „Ha készek a hadseregben szolgálni, lépjenek ki!” Senki sem volt erre hajlandó. Erre a tiszt ezt mondta: „Bár nem értek egyet önökkel, csodálom önöket azért az elhatározásukért, hogy hűségesek akarnak maradni.”

Néhány nappal később felszállítottak minket a Dunán egy hajóra, és útnak indultunk a jugoszláviai városhoz, Borhoz közeli munkatáborba. A katonák és a parancsnokuk a hajón ismételten megpróbáltak rávenni minket, hogy tagadjuk meg a hitünket. A parancsnok meghagyta a katonáknak, hogy puskatussal üssenek minket, bakanccsal rugdossanak, és más módokon kínozzanak.

Amikor átadtak minket Balogh András alezredesnek, a bori tábor parancsnokának, ő ezt mondta nekünk: „Ha igaz az, amit nekem mondtak rólatok, akkor végetek van.” De miután elolvasta azt a lepecsételt levelet, melyet kormánytisztviselők küldtek neki, tisztelettel bánt velünk. Balogh alezredes viszonylag nagy mozgásszabadságot adott nekünk, sőt még azt is megengedte, hogy építsünk egy barakkot magunknak. Bár kevés volt az élelem, lett egy saját konyhánk, ezért az ételt igazságosan tudtuk elosztani.

1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot. Akkoriban a nácibarát Marányi Ede parancsnok váltotta fel Balogh alezredest. Ő keményen bánt az emberekkel, és szinte olyan bánásmódban volt részünk, mintha koncentrációs táborban lettünk volna. Az orosz csapatok azonban egyre közeledtek, a bori tábort pedig kiürítették. A későbbiekben, a menetelésünk során szemtanúi voltunk Cservenkán a zsidók lemészárlásának. Úgy éreztük, hogy csodával határos módon menekültünk meg.

Amikor elértünk a magyar—osztrák határra, megparancsolták nekünk, hogy ássunk géppuskafészkeket. Elmagyaráztuk, hogy azért tartóztattak le minket, mert nem akartunk részt venni katonai tevékenységekben. Mivel a csoportban én álltam elől, egy magyar tiszt megragadott, és ütlegelni kezdett. „Megöllek! — üvöltötte. — Ha nem dogozol, mások is követni fogják a rossz példádat!” Csupán egy idős Tanú, a prédikálómunkánk megszervezésében vezető szerepet betöltő Bartha Andrásb bátor közbelépése mentette meg az életemet.

Néhány héttel később véget ért a háború, mi pedig hazaindultunk. A Borból korábban elengedett rabok azt hallották, hogy mindazok, akiket Cservenkára vittek, életüket vesztették. A feleségem körülbelül hat hónapig azt gondolta, hogy megözvegyült. Mennyire meglepődött, amikor egyszer csak betoppantam az ajtón! Sírtunk örömünkben, miközben több évi különélés után végre átölelhettük egymást.

A munka újjászervezése

A II. világháború után Szlovákiát újra egyesítették Csehországgal, és így újjáalakult Csehszlovákia. Ám Kárpátalját, melynek nagy része Csehszlovákiához tartozott a háború előtt, a szovjetunióbeli Ukrajnához csatolták. Michal Moskallal 1945-ben Pozsonyba mentük (ma Bratislava, Szlovákia fővárosa), hogy találkozzunk más felelős testvérekkel. Célunk az volt, hogy újjászervezzük a prédikálómunkát. Bár testileg-lelkileg elcsigázottak voltunk, vágytunk rá, hogy engedelmeskedjünk az Isten Királysága jó hírének prédikálására vonatkozó parancsnak (Máté 24:14; 28:18–20).

A háború utáni kongresszusok nagy lendületet adtak a munkánknak. Az első országos kongresszust 1946 szeptemberében tartottuk Brno városában. Kiváltságomban állt megtartani „Az aratás, a világ vége” című előadást.

1947-ben újabb országos kongresszust tartottunk Brnóban. Jehova Tanúi brooklyni főhivatalából Nathan H. Knorr, Milton G. Henschel és Hayden C. Covington is jelen volt, és buzdító előadásokat tartott. Nekem jutott az a kiváltság, hogy tolmácsolhattam e testvérek előadásait. Bár körülbelül csak 1400 Királyság-hirdető volt Csehszlovákiában, mintegy 2300-an vettünk részt a nyilvános előadáson.

Üldözés a kommunizmus idején

A kommunisták 1948-ban átvették az országban a hatalmat. A prédikálómunkánkat nemsokára betiltották, és ezt a tilalmat 40 évig nem is oldották fel. 1952-ben sokunkat, akiket a hatóság vezetőknek tekintett, bebörtönöztek. A többséget felforgatással gyanúsították, de voltak olyanok is, akiket hazaárulással. Tizennyolc hónapi elzárás és rendszeres vallatás következett. Amikor megkérdeztem, hogy miért vagyok áruló, a bíró ezt mondta:

— Ön Isten Királyságáról beszél, és azt mondja, hogy ez átveszi a világ fölött az uralmat. Ebben benne van Csehszlovákia is.

— Ha ez a helyzet — válaszoltam —, akkor mindenkit el kell ítélnie árulásért, aki a miatyánkot imádkozza, és azt kéri, hogy jöjjön el Isten Királysága.

Mégis öt és fél évre ítéltek, és a hírhedt jáchymovi (Csehszlovákia) kommunista börtönbe küldtek.

Miután letöltöttem a büntetésem nagy részét, szabadon engedtek. Feleségem, Anna hűségesen támogatott engem levelei és látogatásai által, valamint úgy, hogy egész idő alatt törődött lányunkkal, Máriával. Végül újra együtt lehettem a családommal, és folytathattuk a keresztény tevékenységeket, persze csak titokban.

Kielégítő élet Jehova szolgálatában

Az elmúlt több mint 70 évben Jehova Tanúi az országunkban különféle körülmények között szolgálták Istent, javarészt a kommunista uralom alatt. Bár megöregedtem, és testileg legyengültem, még mindig képes vagyok keresztény vénként szolgálni Záhorban olyan hűségesekkel együtt, mint a 98 éves Ján Korpa-Ondoc. Drága feleségem, akit Jehovától kapott kincsnek tartok, 1996-ban halt meg.

Még mindig élénken él az elmémben egy kitalált történet, melyet az 1924-ben kiadott The Way to Paradise (A Paradicsomba vezető út) című könyv 228—31. oldalán olvastam. Az olvasót megkérték, hogy képzelje el, amint a Paradicsomban fültanúja két feltámasztott személy beszélgetésének. Azon tűnődnek, hogy hol vannak. Ekkor csatlakozik hozzájuk valaki, aki túlélte Armageddont, és elmagyarázza a két másiknak, hogy a Paradicsomba lettek feltámasztva (Lukács 23:43). Ha túlélem Armageddont, szeretnék én is hasonló dolgokat elmagyarázni a feltámadásakor a feleségemnek, édesanyámnak és másoknak, akik közel álltak hozzám. Ha viszont Armageddon előtt halnék meg, akkor szeretném, ha valaki elmondaná nekem az új világban, hogy mi történt a halálom után.

Továbbra is nagyon értékelem azt a páratlan, fölöttébb csodálatos kiváltságot, hogy beszélhetek a világegyetem Szuverén Urához, és hogy lehetőségem van közeledni hozzá. Eltökélt szándékom, hogy életemet mindig összhangban élem majd Pál apostol szavaival: „ha élünk, Jehovának élünk, és ha meghalunk, akkor is Jehovának halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, Jehováéi vagyunk” (Róma 14:8).

[Lábjegyzetek]

[Kép a 21. oldalon]

Annával egy évvel az esküvőnk után

[Képek a 22. oldalon]

Nathan H. Knorral az 1947-es brnói kongresszuson