7. fejezet

Hirdessétek a Királyt és a Királyságot! (1919—1941)

„Hiszitek, hogy a dicsőség Királya megkezdte uralmát? Akkor vissza hát a csatamezőre, ó, ti fiai a legfelségesebb Istennek! Vegyétek magatokra fegyverzeteteket! Legyetek józanok, legyetek éberek, legyetek tevékenyek, legyetek vitézek. Legyetek az Úr hithű és igaz tanúi. Menjetek előre a csatában, amíg Babilon minden talpalatnyi földje nem lesz pusztaság. Hirdessétek az üzenetet széles e világon. A világnak meg kell tudnia, hogy Jehova az Isten, és hogy Jézus Krisztus a királyok Királya és az uraknak Ura. Ez a minden napok napja. Íme, a Király uralkodik! Ti vagytok az ő nyilvános hirdetői. Ezért hirdessétek, hirdessétek, hirdessétek a Királyt és az ő királyságát!”

EZZEL a drámai felhívással szólított fel a tevékenységre előadásában J. F. Rutherford a Cedar Pointban (Ohio) 1922-ben megtartott nemzetközi kongresszuson, igen mély hatást gyakorolva az ott jelenlevőkre. A Bibliakutatók azzal az égő vággyal távoztak a kongresszusról, hogy hirdessék a Királyságot. Csupán néhány rövidnek tűnő esztendővel korábban nagyon is kilátástalannak mutatkozott a Királyság nyilvános képviselőiként szolgálni. J. F. Rutherford és hét társa börtönben volt, és bizonytalannak látszott, hogy lesz-e még jövőbeni szerepük a szervezetben. Hogyan győzték le ezeket a nehézségeket?

„Tudok valamit a lojalitás törvényéről”

Kongresszus volt beütemezve Pittsburgh-ben (Pennsylvania) 1919. január 2. és 5. között, mialatt Rutherford testvér és társai börtönben voltak. Ez azonban nem átlagos kongresszus volt — egybevonták a Watch Tower Society 1919. január 4-én, szombaton megtartott évi közgyűlésével. Rutherford testvér nagyon is tudatában volt ezen összejövetel jelentőségének. Akkor, szombat délután Macmillan testvért kereste, és a börtön teniszpályáján rá is talált. Macmillan szerint a következő történt:

— Miről akarsz beszélni velem?

— Arról, ami Pittsburgh-ben zajlik.

— Ezt a játszmát még szeretném befejezni.

— Téged nem érdekel, mi történik éppen? Nem tudod, hogy ma választják meg az igazgatótestület tisztviselőit? Talán mellőznek téged és kizárnak, és örökre itt maradunk.

— Rutherford testvér — mondtam —, hadd mondjak neked valamit, amire talán nem gondolsz. A Társulat bejegyzése óta ez az első alkalom arra, hogy egyértelműen kiderüljön, kit akar Jehova Isten elnöknek.

— Mit értesz ez alatt?

— Azt, hogy Russell testvér ellenőrző szavazást tartott, és ő jelölte ki a különböző tisztviselőket. Mivel most személyesen nem tudunk részt venni, a dolog egészen más. De ha időben kijutnánk, hogy elmenjünk arra a gyűlésre és a hivatali összejövetelre, mi belépnénk, és ugyanazzal a tisztelettel fogadnának minket, mint Russell testvért, hogy foglaljuk el a helyét. Ez olyannak tűnne, mintha ember munkája lenne és nem Istené.

Rutherford elgondolkodni látszott és elment. ”

Aznap rendkívül feszült összejövetelt tartottak Pittsburgh-ben. „Rövid ideig zűrzavar, széthúzás és vita uralkodott — emlékezett vissza Sara C. Kaelin, aki Pittsburgh környékén nevelkedett. — Néhányan hat hónapra el akarták halasztani az összejövetelt; mások megkérdőjelezték a börtönben levő tisztviselők megválasztásának törvényességét; ismét mások teljesen új tisztviselőket ajánlottak.”

A hosszúra nyúlt megbeszélés után W. F. Hudgings, a Peoples Pulpit Associationa egyik igazgatója felolvasta a hallgatóságnak Rutherford testvér levelét. Ebben szeretetét és üdvözletét küldte az egybegyűlteknek. „Sátán fő fegyvere a GŐG, a NAGYRAVÁGYÁS és a FÉLELEM” — figyelmeztetett. Kinyilvánította abbeli kívánságát, hogy alárendeli magát Jehova akaratának, sőt alázatosan alkalmas embereket ajánlott arra az esetre, ha a részvényeseknek kellene dönteniük a Társulat új tisztviselőinek a megválasztását illetően.

A megbeszélés még egy ideig folytatódott, s aztán E. D. Sexton, a jelölőbizottság megbízott elnöke emelkedett szólásra:

„Épp most érkeztem. A vonatom negyvennyolc órát késett a hóakadály miatt. Valamit mondanom kell, és a saját megnyugtatásomra inkább most mondom. Drága testvéreim! Hozzátok hasonlóan bizonyos — pro és kontra — elképzelésekkel az elmémben jöttem ide . . . Jogi akadály nincs. Ha újra kívánjuk választani a délen [börtönben] levő testvéreinket bármiféle hivatalra, melyet betölthetnek, én ennek nem látom akadályát, és a kapott [jogi] tanácsok közül sem találok semmit arra vonatkozóan, hogy perük hogyan és milyen formában lehet ennek akadálya a Szövetségi Bíróság vagy a nyilvánosság szemében.

Úgy vélem, az a legnagyobb tisztelet, amivel adózhatunk drága Rutherford testvérünknek, ha újraválasztjuk őt a W[atch] T[ower] B[ible] & T[ract] Society elnökének. Nem hiszem, hogy van bármilyen kérdés is a nyilvánosság részéről azt illetően, hogy mi hol állunk ez ügyben. Ha a testvéreink bármilyen módon technikailag megsértettek is egy törvényt, nem tudatosan tették; mi tudjuk, hogy az indítékaik helyesek. A Mindenható [Isten] előtt pedig sem Isten, sem az emberek törvényét nem sértették meg. Mi azzal nyilváníthatjuk ki legőszintébb bizalmunkat, ha újraválasztjuk Rutherford testvért a Társulat elnökének.

Nem vagyok jogász, de amikor a helyzet törvényessége kerül szóba, én is tudok valamit a lojalitás törvényéről. A lojalitás az, amit Isten megkövetel. El sem tudom képzelni, hogyan nyilváníthatnánk ki nagyobb bizalmat annál, mint hogy választunk, ÉS ÚJRAVÁLASZTJUK RUTHERFORD TESTVÉRT ELNÖKNEK.”

Nos, Sexton testvér nyilvánvalóan a jelenlevők többségének az érzelmeit fejezte ki. Megtörtént a jelölés; szavazást tartottak, és J. F. Rutherfordot elnöknek, C. A. Wise-t alelnöknek és W. E. Van Amburgh-ot titkár-pénztárosnak választották.

Másnap Rutherford testvér átkopogott Macmillan cellájának falán, és ezt mondta: „Nyújtsd a kezed.” Ekkor Macmillannek egy táviratot adott át, amelyben az állt, hogy Rutherfordot újraválasztották elnöknek. „Nagyon boldog volt — emlékezett vissza később Macmillan —, mivel bizonyítékát látta annak, hogy Jehova vezeti a Társulatot.”

A választás megtörtént, de Rutherford és a hét másik testvér még mindig börtönben volt.

„Országos megmozdulás” a bebörtönzöttek érdekében

„Az elmúlt néhány hét folyamán országos megmozdulás kezdődött e testvérek érdekében” — közölte Az Őrtorony 1919. április 1-jei [ang.] száma. Néhány újság követelte J. F. Rutherford és társai szabadon bocsátását. A Bibliakutatók az Egyesült Államok minden részén kifejezték támogatásukat, azáltal hogy leveleket írtak újságkiadóknak, képviselőknek, szenátoroknak és kormányzóknak, sürgetve, hogy tegyenek lépéseket a nyolc bebörtönzött érdekében. Nyilvánvaló, hogy a Bibliakutatók nem nyugodtak addig, amíg nyolc testvérük szabad nem lett.

1919 márciusában a Bibliakutatók folyamodványt küldtek körbe az Egyesült Államokban, amelyben arra kérték Woodrow Wilson elnököt, hogy használja fel befolyását a bebörtönzött testvérek érdekében a következőkben felsoroltak egyikének a végrehajtására:

„ELŐSZÖR: Teljes kegyelem, ha ez most lehetséges. VAGY

MÁSODSZOR: Utasítsa az igazságügyi minisztériumot, hogy szüntesse meg ellenük a bűnvádi eljárást, és véglegesen bocsássák szabadon őket. VAGY

HARMADSZOR: Óvadék ellenében azonnal bocsássák szabadon őket, amíg ügyükben a felsőbb bíróságok meg nem hozzák a végső ítéletet.”

A Bibliakutatók két héten belül 700 000 aláírást gyűjtöttek. A folyamodvány azonban sohasem jutott el az elnökhöz vagy a kormányhoz. Miért nem? Mert mielőtt eljutott volna, a nyolc férfit óvadék ellenében szabadon bocsátották. Akkor hát mit valósított meg a folyamodvány? Az Őrtorony 1919. július 1-jei [ang.] száma megállapította: „Elsöprő bizonyíték szól amellett, hogy az Úr kívánsága volt az, hogy ez a folyamodvány elkészüljön; nem csupán azért, hogy testvéreink kijussanak a börtönből, hanem azért, hogy tanúskodjon az igazságról.”

„Üdvözlünk titeket itthon, testvérek!”

Március 25-én, kedden a nyolc testvér elhagyta Atlantát, és Brooklynba indult. A szabadon bocsátásuk híre gyorsan elterjedt. Valóban megindító jelenet volt, ahogy a Bibliakutatók összegyűltek az útba eső vasútállomásokon, remélve, hogy láthatják őket, és kifejezhetik a megszabadulásuk feletti örömüket. Mások a Brooklynban lévő, bezárt Bétel-otthonba siettek, hogy egy ünnepséget rendezzenek a hazaérkezés alkalmából. Brooklynba érve március 26-án a testvéreket egyenként 10 000 dollár óvadék lefizetése ellenében ideiglenesen szabadlábra helyezték.

„A Bételbe menet azonnal számos barát csatlakozott hozzájuk, ahol öt-hatszázan gyűltek össze az üdvözlésükre” — számolt be róla Az Őrtorony 1919. április 15-én [ang.]. Az ebédlőben hatalmas transzparens feszült „Üdvözlünk titeket itthon, testvérek!” felirattal. Közel 50 évvel később Mabel Haslett, aki jelen volt az ünnepségen, így emlékezett: „Emlékszem, vagy száz fánkot készítettünk, melyeknek láthatóan nagyon örültek a testvérek a kilenchónapi börtönkoszt után. Ma is magam előtt látom Rutherford testvért, ahogy a fánk után nyúl. Felejthetetlen alkalom volt, amikor ő és társai elmesélték tapasztalataikat. Emlékszem az alacsony termetű DeCecca testvérre is, aki székre állt, hogy mindenki láthassa és hallhassa őt.”

Április 1-jén, kedd reggel Rutherford testvér megérkezett Pittsburgh-be, ahol a főhivatali irodák akkoriban voltak. A testvérek, mihelyt tudomást szereztek várható érkezéséről, itt is előkészületeket tettek egy ünnepségre, amelyet este a Hotel Chathamben tartottak meg. A börtönbeli körülmények azonban nyomot hagytak Rutherford testvéren. A tüdeje károsodást szenvedett, s ennek következményeként a szabadulása után súlyos tüdőgyulladást kapott. Ezért nem sokkal később a gyenge egészségi állapota szükségessé tette, hogy Kaliforniába menjen, ahol néhány rokona lakott.

Próba Los Angelesben

Most, hogy Rutherford testvér és a többiek szabadok voltak, felmerült a kérdés: Mi legyen az Isten Királyságáról szóló hirdetőmunkával? Amíg ezek a testvérek börtönben voltak, a szervezeti felügyelet a tanúskodómunka felett jórészt szünetelt. A Brooklyni Tabernacle-t eladták, a Bétel-otthont pedig bezárták. A Pittsburgh-ben működő főhivatali irodák kicsik voltak, a rendelkezésre álló pénzalap pedig szűkös volt. Azonkívül mekkora volt a valós érdeklődés a Királyság-üzenet iránt? Rutherford testvér Kaliforniában úgy döntött, hogy próbát tesz az érdeklődést illetően.

Összejövetelt szerveztek a Clune’s Auditoriumban, Los Angelesben 1919. május 4-re, vasárnapra. Az előadás címe, amelyre meghívták a nyilvánosságot, ez volt: „Reménység a lesújtott emberiség számára”. Az előadást azonban J. F. Rutherford testvér tartotta — olyan ember, aki épp most jött ki a börtönből. Széles körű újsághirdetés útján Rutherford megígérte, hogy elfogulatlanul ismerteti a tényeket, és elmondja az okokat, amelyek a Társulat tisztviselőinek jogtalan elítéléséhez vezettek. De vajon érdekel-e ez bárkit is annyira, hogy eljöjjön?

A reagálás minden képzeletet felülmúló volt. Az előadást 3500-an hallgatták meg, és körülbelül további 600-an kint rekedtek. Rutherford testvér nagyon boldog volt! Beleegyezett abba, hogy hétfőn este ahhoz a tömeghez szóljon, amely kinn rekedt előző nap; ez alkalommal 1500-an jelentek meg. De Rutherford testvér olyan beteg volt, hogy nem tudta befejezni az előadást. Egy óra elteltével fel kellett váltania egy társának. A Los Angelesben végzett próba mindazonáltal sikeres volt. Rutherford testvér meggyőződött arról, hogy meglehetősen nagy érdeklődés mutatkozik a Királyság-üzenet iránt, és úgy döntött, hogy intézkedik annak hirdetéséről.

Folytatódjék hát a munka!

Rutherford testvér 1919 júliusában visszatért a munkájához a pittsburghi főhivatalba. Az események gyorsan peregtek az elkövetkező néhány hónapban. Előkészületeket tettek a Bibliakutatók egy kongresszusa számára, amelyet Cedar Pointban (Ohio) 1919. szeptember 1—8-ig tartottak meg. A Társulat hivatalai visszaköltöztek Brooklynba, és október 1-jén már ott működtek.

Mi volt a teendőjük most? Küldetésük egyértelműen kihangsúlyozásra került a Cedar Point-i kongresszuson. Szeptember 2-án, kedden Rutherford testvér kifejtette: „Egy kereszténynek az a földi küldetése . . ., hogy hirdesse az Úr igazságos királyságának üzenetét, amely áldásokat hoz az egész sóhajtozó teremtés számára.” Három nappal később, szeptember 5-én, pénteken, amelyet a „Munkatársak napjának” neveztek, Rutherford testvér továbbá kijelentette: „Higgadt pillanatokban egy keresztény természetesen felteszi magának a kérdést: Miért vagyok a földön? S a szükségszerű válasz ez kell hogy legyen: Az Úr kegyesen nagykövetévé tett, hogy elvigyem a megbékélés isteni üzenetét a világnak, ezért kiváltságom és kötelességem, hogy bejelentsem ezt az üzenetet.”

Igen, ideje volt, hogy folytatódjék az Isten Királyságáról szóló hirdetőmunka! Továbbá e küldetés teljesítéséhez segítségül, Rutherford testvér bejelentette: „Az Úr gondviselésével előkészületeket tettünk egy új folyóirat megjelentetésére, melynek neve és címe: ARANYKORSZAK.” A kongresszus résztvevői aligha sejtették, milyen hatásos folyóiratnak bizonyul majd az Aranykorszak.

„Ez az I. világháború után megtartott első kongresszus nagy lökést adott mindannyiunknak” — emlékezett Herman L. Philbrick, aki bostoni (Massachusetts) otthonából utazott a kongresszusra. Az a Cedar Point-i kongresszus valóban tettekre ösztönözte a Bibliakutatókat. Készen álltak arra, hogy folytassák a jó hír hirdetőmunkáját. Olyan volt, mintha a halálból tértek volna vissza az életbe. (Vö. Ezékiel 37:1–14; Jelenések 11:11, 12.)

Eközben jelentős dolgok történtek a világ színpadán. 1919. június 28-án aláírták a versailles-i békeszerződést, amely 1920. január 10-én lépett érvénybe. Mivel hivatalosan véget értek az I. világháborúban a Németország ellen folytatott fegyveres harcok, a békeszerződés ahhoz is megnyitotta az utat, hogy a Népszövetség megalakuljon — ez olyan nemzetközi társulás volt, amelyet a világbéke megőrzésére hoztak létre.

Hirdessétek a Királyt és a Királyságot!

A Bibliakutatók 1922-ben ismét visszatértek Cedar Pointba a szeptember 5. és 13. között megtartandó kilencnapos programra. Az izgalom fokozódott, ahogy sorban megérkeztek a küldöttek erre a nemzetközi kongresszusra. A kongresszus szeptember 8-án, pénteken érte el tetőpontját, amikor Rutherford testvér beszédet tartott „A Királyság” címmel.

Thomas J. Sullivan később így emlékezett: „Azok, akiknek kiváltságukban volt részt venni azon az összejövetelen, még ma is maguk elé tudják képzelni Rutherford testvér komolyságát, amikor odaszólt annak a néhány nyugtalan embernek, akik a rendkívüli forróság miatt járkáltak, hogy »ÜLJETEK LE« és mindenképpen »FIGYELJETEK« az előadásra.” Akik leültek, nem csalódtak, mivel ez volt az a történelmi előadás, amelyben Rutherford testvér arra buzdította hallgatóit, hogy hirdessék a Királyt és a Királyságot.

A hallgatóság rendkívül lelkesen reagált. Az Őrtorony így számolt be erről: „Minden jelenlévőre mély benyomást tett az a tény, hogy minden felszentelődöttnek kötelessége mostantól fogva úgy tevékenykedni, mint aki a Király és a királyság nyilvános képviselője.” A Bibliakutatók a prédikálómunka iránt érzett égő buzgalommal távoztak a kongresszusról. Ahogy Ethel Bennecoff testvérnő, az akkor 20-as éveinek végén járó kolportőr mondta: „Arra serkentettek minket: »hirdessétek, hirdessétek, hirdessétek a Királyt és az ő királyságát!« — igen, nagyobb buzgalommal és szeretettel a szívünkben, mint korábban bármikor.”

Ahogy a megértés szellemi világossága egyre ragyogóbbá vált, úgy kezdtek a Bibliakutatók felismerni néhány felvillanyozó bibliai igazságot (Péld 4:18). Ezeknek az értékes igazságoknak a megértése erőteljes ösztönzést adott az Isten Királyságát hirdető munkájukhoz. Ugyanakkor kiigazítást kellett tenniük gondolkodásukban — és ez némelyeknek igazi próbát jelentett.

„Nemcsak napjainkat jellemzik a beteljesületlen remények”

„Bizalommal remélhetjük — jegyezte meg A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg! című füzet 1920-ban —, hogy Ábrahám, Izsák, Jákob és a régi hűséges próféták 1925-ben vissza fognak térni . . . s elnyerik az emberi tökéletességet.” Nem csupán a régi idők hűséges embereinek a feltámadását várták 1925-ben, hanem néhányan abban is reménykedtek, hogy a felkent keresztények abban az évben talán elnyerik égi jutalmukat.b

Az 1925-ös év elérkezett, és el is múlt. Néhányan elveszítették a reményüket. De a Bibliakutatók túlnyomó többsége hűséges maradt. „Családunk — magyarázta Herald Toutjian, akinek a nagyszülei a századforduló táján lettek Bibliakutatók — megértette, hogy nemcsak napjainkat jellemzik a beteljesületlen remények. Maguknak az apostoloknak is voltak hasonlóan rosszul értelmezett várakozásaik . . . Jehova méltó a lojális szolgálatra és a dicséretre, akár ad ezért végül jutalmat, akár nem.” (Vö. Cselekedetek 1:6, 7.)

Jehova szervezete vagy Sátáné?

A „Nemzet születése” címmel drámai cikk látott napvilágot Az Őrtorony 1925. március 1-jei [ang.] számában. Ez a Jelenések 12. fejezetének még világosabb értelmezését tartalmazta, amelyet néhány személy nehezen elfogadhatónak talált.

A Jelenések e fejezetében említett jelképes szereplőket a következőképp azonosították: az „asszonyt”, aki szül (1., 2. vers) mint „Isten [égi] szervezetét”; a „sárkányt” (3. vers) mint „az ördög szervezetét”; a „fiú-magzatot” (5. vers) pedig mint „az új királyságot vagy új kormányzatot”. Ennek alapján valami első ízben kapott magyarázatot: két, világosan megkülönböztethető és egymással szemben álló szervezet létezik — Jehováé és Sátáné. „Az égben [történt] viaskodást” követően (7. vers) Sátán és az őt támogató démonok kiűzettek az égből és a földre vettettek.

„Nekiültünk, és egész éjszaka tanulmányoztuk, míg teljesen meg nem értettem — írta Earl E. Newell, aki később a Watch Tower Society utazó képviselőjeként szolgált. — Elmentünk egy portlandi (Oregon) összejövetelre, ahol teljesen felzaklatva találtuk a testvéreket; néhányan el akarták dobni Az Őrtoronyt e cikk miatt.” Miért volt oly nehéz egyeseknek az, hogy elfogadják a Jelenések 12. fejezetének ezt a magyarázatát?

Egyrészt azért, mert ez nagyon is különbözött attól, ami A beteljesült titok című könyvben megjelent, amely kötet főleg Russell testvérnek a halála után összegyűjtött írásait tartalmazta.c Walter J. Thorn, aki utazó pilgrimként szolgált, ezt mondta: „ A »Nemzet születése« című cikket . . . drága Russell testvér korábbi magyarázata miatt volt nehéz elfogadni, amelyről úgy hittük, hogy az a Jelenések végső magyarázata.” Nem csoda hát, hogy némelyek megbotránkoztak a magyarázat miatt. „Kétségtelen, hogy ez a magyarázat egyfajta rostának bizonyulhat — jegyezte meg J. A. Bohnet, egy másik pilgrim —, de a hitben igazán komoly és őszinte egyének szilárdak maradnak és örvendeznek.”

Az igazán komoly és őszinte egyének valóban örvendtek az új magyarázatnak. Most már teljesen egyértelmű volt számukra: mindenki tartozik valahova, vagy Jehova szervezetéhez, vagy Sátánéhoz. „Ne feledd — magyarázta a »Nemzet születése« című cikk —, hogy kiváltság számunkra . . . bátran harcolni Királyunk ügye érdekében úgy, hogy hirdetjük üzenetét, amelyet azért adott nekünk, hogy bejelentsük.”

Az 1920-as és 1930-as évek előrehaladtával a Biblia megértésének egyre több felvillanása következett. Elvetették az olyan világi ünnepeket és ünnepnapokat, mint például a karácsony. Más szokásokat és hitnézeteket szintén száműztek, amikor kiderült, hogy Istent gyalázó gyökereik vannak.d A Bibliakutatók azonban nem csupán elhagyták a helytelen szokásokat és hitnézeteket, hanem továbbra is Jehovára tekintettek az igazság előrehaladó megnyilatkozásaiért.

„Ti vagytok az én tanuim”

„Ti vagytok az én tanuim, így szól az Úr [Jehova, NW ], hogy én Isten vagyok” (És 43:12). Az 1920-as évek elejétől kezdve a Bibliakutatók mindinkább tudatára ébredtek annak, milyen mély jelentősége van Ésaiás próféta ezen szavainak. Az Őrtorony lapjain keresztül ismételten azon felelősségünket hangsúlyozták, hogy tanúskodjunk Jehova nevéről és Királyságáról. A mérföldkövet azonban az a kongresszus jelentette, amelyet Columbusban (Ohio) tartottak 1931-ben.

Július 26-án, vasárnap délben Rutherford testvér tartotta a nyilvános előadást „A Királyság — a világ reménysége” címmel, amelynek üzenetét egy kiterjedt rádió-összeköttetés keretében közvetítették, majd további 300 állomás megismételte az üzenet sugárzását. Az előadás végén Rutherford testvér „Figyelmeztetés Jehovától” címmel egy éles hangú határozatot olvasott fel, amelyet „Az uralkodókhoz és az emberekhez” címeztek, és amelyben figyelmeztette a kereszténységet. Felkérésére, hogy fogadják el a határozatot, az egész jelenlévő hallgatóság felállt és azt kiáltotta: „Igen!” A később kapott táviratokból kiderült, hogy sokan, akik rádión keresztül hallgatták az előadást, hasonlóképpen egyetértésüket fejezték ki.

Egy órától kezdve — vagyis a nyilvános előadás végétől — négy óráig, amikor is Rutherford testvér visszatért az előadóterembe, a légkör feszült volt az izgalomtól. Rutherford testvér nyomatékosan felkért mindenkit, akit valóban érdekelt a kereszténységnek szóló, délben elhangzott figyelmeztetés, hogy négy órakor legyen a helyén.

Rutherford testvér pontosan négy órakor azzal a megállapítással kezdte, hogy mondanivalóját mindenki számára — aki csak a hangját hallja — létfontosságúnak tekinti. Hallgatói már nagyon kíváncsiak voltak. Előadása folyamán egy másik határozatot tett közzé „Egy új név” címmel, amely ebben a bejelentésben érte el tetőpontját: „Azt akarjuk, hogy ezen a néven ismerjenek és nevezzenek minket: Jehova tanúi.” Az örömmámorban úszó résztvevők ismét felugrottak a helyükről és harsogva kiáltották: „Igen!” Ettől kezdve Jehova Tanúiként ismerik őket!

„Jehova szelleme félelem nélkülivé tett bennünket”

Az 1927-es év folyamán Jehova népe arra kapott buzdítást, hogy egy bizonyos időt minden vasárnap a csoportos tanúskodással töltsön. A törvény részéről azonnal ellenállás mutatkozott. Néhány éven belül emelkedni kezdett a letartóztatások száma. Egyedül az Egyesült Államokban 1933-ban 268, 1934-ben 340, 1935-ben 478, 1936-ban pedig 1149. Mi volt a vád? Tulajdonképpen különböző vádak voltak, többek között engedély nélküli eladás, a béke megzavarása és a vasárnapi pihenőnap törvényének megsértése. A Tanúk helyi csoportjai nem voltak jártasak abban, hogyan viselkedjenek a rendőrökkel szemben és a bíróságokon. Jogi segítséget kapni helyben túl költséges volt, vagy az előítélet miatt nem volt lehetséges. Ezért a Watch Tower Society bölcsen létrehozott egy jogi osztályt Brooklynban, hogy tanácsot adjon.

Az erős jogi védelem azonban nem volt elegendő. Jehovának ezek az őszinte Tanúi úgy döntöttek, hogy az elfogadott névhez méltón élnek. Így az 1930-as évek elején ellentámadásba lendültek. Hogyan? Csoportos kampányként ismert különleges prédikálói küldetések által. Önkéntesek ezreit szervezték csoportokba szerte az Egyesült Államokban. Amikor a Tanúkat letartóztatták az egyik városban a házról házra végzett prédikálás miatt, más területekről hamarosan önkéntesek csoportja érkezett, és „ostrom alá” vette a várost alapos tanúskodása által.e

Azok a csoportos kampányok rendkívül megerősítették a helyi Tanúkat. Minden egyes csoportban voltak képesített testvérek, akik kiképzésben részesültek, hogyan kezeljék a hatóságokat. Nagyon hiterősítő volt a problémás területen, esetleg egy kisvárosban élő testvérek számára az a tudat, hogy nincsenek egyedül Isten Királysága jó hírének hirdetésében.

Az 1930-as években nagy bátorságot igényelt, hogy valaki részt vegyen a csoportos kampányokban. A nagy gazdasági válság közepette nehéz volt állást találni. Ennek ellenére ifj. Nicholas Kovalak, aki mintegy 40 évig volt utazófelvigyázó, így emlékszik vissza: „Amikor kérés érkezett egy nehéz terület bemunkálására, a »szolgálatvezető« önkénteseket kért. Az egyéneknek megmondták, hogy ne jelentkezzenek önkéntesnek, ha attól félnek, hogy elvesztik az állásukat . . . De mindig öröm volt látni a százszázalékos igenlő választ!” John Dulchinos springfieldi (Massachusetts) felvigyázó megjegyezte: „Azok valóban felvillanyozó évek voltak, és az emlékük nagyon drága. Jehova szelleme félelem nélkülivé tett bennünket.”

Eközben a Biblia megértésének fénye felerősödött, mely óriási hatást gyakorolt a jövőbeni munkára.

Mi a helyzet a Jonadábokkal?

1932-ben az a magyarázat látott napvilágot, hogy Jonadáb, Jéhu király társa, azon emberek osztályára mutatott előre, akik örökké tartó életnek örvendenek majd a földönf (2Kir 10:15–28). A Jonadábok — ahogy ismertté váltak — kiváltságnak tartották, hogy társulhattak Jehova felkent szolgáihoz, és valamelyest részt vállalhattak velük a Királyság hirdetésében. De akkoriban nem tettek különleges erőfeszítéseket, hogy összegyűjtsék és vezessék e földi reménységgel bíró személyeket.

Az Őrtorony 1934. augusztus 15-i [ang.] számában azonban valódi bátorítás jelent meg a Jonadáboknak. „Az Ő jósága” című cikk megjegyezte: „Szentelje-e magát a Jonadáb az Úrnak s megkeresztelkedjen-e? Felelet: Természetesen helyes, ha a Jonadáb Isten akaratának cselekvésére szenteli magát. Másképp senki sem fog életet nyerni. A vízalámerítés csak szimbólum, ami arra mutat, hogy az illető Istennek szentelte [vagy ahogy most mondanánk, átadta] magát akaratának cselekvésére; a vízalámerítés tehát nem lenne helytelen.” A Jonadábok rendkívül izgatottak voltak!

Ám egy sokkal nagyobb öröm várt a közeljövőben rájuk. A következő tavasszal, 1935. április 1-jétől [ang.] kezdődően Az Őrtorony több számában is megjelent ez a bejelentés: „Az Őrtorony ismételten emlékezteti olvasóit, hogy 1935. május 30-tól június 3-ig Washingtonban Jehova tanúi és a Jonadábokg kongresszust tartanak.” A Jonadábok türelmetlenül várták a kongresszust.

A Jelenések 7:9–17. versében megjövendölt „nagy sokaság” volt Rutherford testvér előadásának a tárgya, amelyet a kongresszus második délutánján adott elő. Abban az előadásban kifejtette, hogy a nagy sokaság a modernkor Jonadábjaiból tevődik össze, és ezeknek a Jonadáboknak ugyanolyan hűséget kell tanúsítaniuk Jehova iránt, mint a felkenteknek. A hallgatóság izgatott lett! A szónok kérésére a Jonadábok felálltak. „Először néma csend volt — emlékezett vissza Mildred Cobb, aki 1908 nyarán keresztelkedett meg —, azután hangos és hosszan tartó örömteli kiáltás és éljenzés következett.”

A Biblia megértésének ez a fénye mélységes hatással volt Jehova Tanúi tevékenységére. „Nagy lelkesedéssel mentünk vissza a területünkre — jegyezte meg Sadie Carpenter, aki több mint 60 éve teljes idejű prédikáló —, hogy felkutassuk ezeket a juhszerű embereket, akiket még be kellett gyűjteni.” Később Jehova Tanúi évkönyve 1936 [ang.] ezt a beszámolót közölte: „Ez a felismerés fellelkesítette a testvéreket, és megújult tevékenységre ösztönözte őket. A föld valamennyi részéről érkezett beszámolók azon tény feletti örömöt tükrözik, hogy a maradéknak most már kiváltságában áll elvinni az üzenetet a nagy sokasághoz, és ezek együtt munkálkodnak azon, hogy tiszteletet szerezzenek az Úr nevének.” E munkájuk végzéséhez segítségként 1936-ban napvilágot látott a Gazdagság című könyv, amely alapos ismertetést tartalmazott azokról a nagy sokaságra váró kilátásokról, amelyek az Írásokban találhatók.

A nagy sokaság önátadott és megkeresztelt tagjai végül is megtalálták a megfelelő helyüket a felkentek oldalán Isten Királyságának a hirdetésében!

„Kiporoljuk az öreg hölgy irháját”

Az 1930-as években ez a buzgó Tanúk által hirdetett üzenet fájdalmas leleplezést tartalmazott a hamis vallásról. Ezzel kapcsolatban hasznos segédeszköz jelent meg Jehova Tanúinak az 1937. szeptember 15. és 20. között Columbusban (Ohio) megtartott általános kongresszusán.

Szeptember 18-án szombaton, a délelőtti előadása után Rutherford testvér bejelentette a sárgásbarna színű Enemies (Ellenségek) című könyv megjelenését. Ez elítélte a hamis vallást mint ami a „nagy ellenség, amely mindig az emberiség kárára tevékenykedik”. A hamis vallás tagjait úgy azonosította, mint akik „az Ördög ügynökei, akár tudatában vannak ennek a ténynek, akár nem”. Rutherford testvér a következőket mondta a hallgatóságnak a könyv bemutatásakor: „Jegyezzétek meg, hogy a borítója sárgásbarna, »por«-színű, s mi ezzel a könyvvel »poroljuk« ki az öreg hölgyh irháját.” Erre a hallgatóság hangosan és lelkesen helyeselt.

Néhány éven keresztül a gramofon játszott szerepet abban, hogy „kiporoljuk az öreg hölgy irháját”. De a gramofonnal végzett tevékenységgel kapcsolatosan meglepetés történt az 1937-es kongresszuson. „Ezen a kongresszuson került bevezetésre az a munka, amelynek során a hordozható gramofont használtuk az ajtóknál — emlékezik Elwood Lunstrum, aki akkoriban még csak 12 esztendős volt. — Korábban magunkkal vittük a gramofont a szolgálatba, de csak akkor kapcsoltuk be, amikor behívtak valahová . . . A Columbusban megtartott kongresszuson felvázolták a »különleges úttörők« elrendezését, hogy ők járjanak elöl a gramofon használatában az ajtónkénti munkánál és az érdeklődő személyek újbóli felkeresésekor (amit először »utólátogatásnak« neveztek), valamint egy bibliatanulmányozási elrendezésben, amelyet »mintatanulmányozásnak« neveznek.”

Jehova népe úgy hagyta el a kongresszust, hogy kellően felszereltek voltak Isten Királyságának hirdetőmunkájára. Bizonyára szükségük volt minden buzdításra, amit csak kaphattak. Az 1930-as években a növekvő nacionalizmus hulláma ellenállást hozott, némely esetben csőcseléktámadást olyan személyek részéről, akik elhatározták, hogy megakadályozzák Jehova Tanúit abban, hogy összejöjjenek és prédikáljanak.

„Rablóbanda”

Heves ellenállást fejtettek ki bizonyos Actio Catholica elnevezésű csoportok. 1938. október 2-án Rutherford testvér nyíltan beszélt a „Fasizmus vagy szabadság” című előadásában, amely később füzet formájában is megjelent és milliószámra terjesztették. Rutherford testvér számos törvénytelen cselekedetet részletezett e beszédében, hogy bizonyítsa, hogyan játszanak össze bizonyos közhivatalnokok a római katolikus egyház képviselőivel.

A tények ismertetése után Rutherford megjegyezte: „Amikor az emberekkel olyan tényeket közölnek egy csoportról, amely vallási köntös alatt működik, hogy elrabolja a jogaikat, a hierarchia üvölt és ezt mondja: »Hazugság! Hallgattassátok el őket, és ne hagyjátok őket beszélni!« — Majd ezt kérdezte: — Helytelen közzétenni az igazságot egy rablóbandáról, amely megrabolja az embereket? Nem! . . . Hallgattassanak el a tisztességes emberek, arra kényszerítvén, hogy maradjanak csendben, miközben ez a rablóbanda lábbal tiporja az emberek szabadságjogait? Mindezeken felül, tagadtassék meg az emberektől az Istentől kapott kiváltságuk arra vonatkozóan, hogy békésen összegyűljenek és szabadon imádják a Mindenható Istent, valamint az, hogy szabadon beszéljenek királyságáról és azokról, akik ellenzik azt?”

Ezt az éles bírálatot követően az Actio Catholica csoportjai részéről jövő ellenállás folytatódott az Egyesült Államok egész területén. Jehova Tanúi jogi csatákat vívtak az imádat szabadságáért, és azért a jogukért, hogy hirdethessék Isten Királyságát. A helyzet azonban csak rosszabbodott, ahogy a világ a háborúba keveredett. Jogi megszorítások és bebörtönzések is következtek Jehova Tanúira egyik országban a másik után Európában, Afrikában és Ázsiában.

„Mindenki St. Louisba akart menni”

„1941-ben — emlékszik Norman Larson, aki nem sokkal azelőtt lépett be a teljes idejű szolgálatba — mindannyian úgy éreztük, hogy kritikus napok elé nézünk, mert Európában akkor már dúlt a háború. Ezért mindenki St. Louisba akart menni.” Miért? Nos, „Jehova Tanúi Teokratikus Kongresszusa” miatt, amelyet St. Louisban (Missouri) tartottak meg 1941. augusztus 6—10-ig. És „mindenki” eljött. A kongresszusi létesítmények zsúfolásig megteltek. A rendőrség becslése szerint a résztvevők csúcslétszáma 115 000 fő volt.

A kongresszusi program már az első naptól kezdődően időszerű bátorítást nyújtott. Rutherford testvér „Feddhetetlenség” című nyitóelőadása hangoztatta a kongresszus kulcsgondolatát. „Felismertük, mégpedig sokkal egyértelműbben, mint bármikor azelőtt, hogy népének ilyen intenzív üldözését miért engedi meg Jehova világszerte” — emlékezett Hazel Burford, aki közel 40 évig, egészen 1983-ban bekövetkezett haláláig misszionáriusként szolgált. A kongresszusról szóló beszámolójában Jehova Tanúi évkönyve 1942 [ang.] hozzátette: „Mindenki világosan láthatta, hogy hatalmas tanúskodómunka elvégzése vár még rájuk, és ha ezt teszik, akkor megőrzik feddhetetlenségüket, bár gyűlöletesek lesznek minden ember és minden világi szervezet előtt.”

Megindító jelenet következett a kongresszuson augusztus 10-én, vasárnap, amely „A gyermekek napja” volt. A délelőtti ülés megkezdésekor 15 000 — 5 és 18 év közötti — gyermek gyűlt össze a küzdőtéren közvetlenül az emelvény előtt, és a lakókocsivárosban hasonló célra fenntartott helyen, ahol a kinn rekedt tömeg hallgatta az előadást. Amint az akkor a 70-es évei elején járó Rutherford testvér az emelvényre lépett, a gyermekek éljenzésben és tapsban törtek ki. Zsebkendőjével integetett, a gyermekek pedig visszaintegettek. Aztán tiszta, kedves hangon az egész hallgatósághoz intézte „A Király gyermekei” című előadást. Több mint egy órán keresztül az egész hallgatósághoz beszélt, majd utána a fenntartott helyeken ülő gyermekekhez intézte szavait.

„Gyermekek! . . .ti mindannyian — mondta, figyelmét az előtte levő fiatal, mosolygós arcokra szegezve —, akik készek vagytok Isten akaratát cselekedni, és az ő, Krisztus Jézus általi teokratikus kormányzatának oldalán foglaltok állást, ti, akik készek vagytok engedelmeskedni Istennek és Királyának, kérlek, álljatok fel.” A gyermekek egy emberként álltak fel. „Íme — kiáltotta a lelkes szónok — a Királyság több mint 15 000 új tanúja!” Tapsvihar tört ki. „Mindannyian, akik megtesztek minden tőletek telhetőt, hogy beszéljetek másoknak Isten királyságáról és annak áldásairól, kérlek mondjátok: »Igen.«” Mennydörgő kiáltás hangzott: „Igen!”

Mindezek tetőpontjaként Rutherford testvér az új könyv kibocsátását jelentette be, Children (Gyermekek) címmel, amelyet örömrivalgással és fergeteges tapssal fogadtak. Ezek után a szónok, a magas férfi részt vett a könyv ingyenpéldányainak szétosztásában, amint a gyermekek hosszú sora az emelvényre ment és sorban álltak. Sokan könnyekre fakadtak a látványtól.

A hallgatóság soraiban azon a vasárnap reggelen sok olyan gyermek foglalt helyet, akik akkori „Igen!” kiáltásukkal összhangban éltek a későbbiek folyamán. LaVonne Krebs, Merton Campbell, valamint Eugene és Camilla Rosam azok között a fiatalok között volt, akik akkor kapták kézhez a Children című könyvet. 1992-ben még mindig a Társulat főhivatalában szolgálva, egyenként 51, 49, 49 és 48 évet áldoztak a teljes idejű szolgálatra. Azon gyermekek közül néhányan misszionáriusi megbízatásban szolgáltak külföldön, köztük Eldon Deane (Bolívia), Richard és Peggy Kelsey (Németország), Ramon Templeton (Németország) és Jennie Klukowski (Brazília). Az a vasárnap délelőtti program St. Louisban valóban életre szóló hatást tett sok fiatal szívre!

Vasárnap délután Rutherford testvér néhány búcsúszót intézett a kongresszus résztvevőihez. Buzdította őket, hogy folytassák továbbra is Isten Királysága bejelentésének munkáját. „Egészen biztos vagyok abban — mondta nekik —, hogy mostantól fogva . . . ugrásszerűen megnő azok száma, akik a nagy sokaságot alkotják.” Felszólította őket, hogy térjenek vissza, ki-ki a saját országrészébe, és hozzátette: „amennyire csak tehetitek . . . teljes gőzzel fogjatok hozzá!” Majd zárószavaihoz érve ezt mondta a hallgatóságnak: „Nos, drága testvéreim, az Úr áldjon meg benneteket. Nem búcsúzom, mert remélem, hogy valamikor újra látlak titeket.”

Sokak számára azonban ez volt az utolsó alkalom, hogy láthatták Rutherford testvért.

J. F. Rutherford utolsó napjai

Rutherford testvérnek előrehaladott vastagbélrákja volt, és a St. Louis-i kongresszuson már nagyon gyenge egészségi állapotban volt. Ennek ellenére öt dinamikus előadást tudott megtartani. A kongresszust követően azonban állapota rosszabbodott, és vastagbélműtétet kellett végezni rajta. Arthur Worsley emlékszik arra a napra, amikor Rutherford testvér búcsút mondott a Bétel-családnak. „Bizalmasan közölte velünk, hogy akár túléli az előtte álló komoly műtétet, akár nem, bízik abban, hogy továbbra is kitartunk Jehova nevének a hirdetésében. Végül ezt mondta: »Ha Isten úgy akarja, látlak még titeket. Ha nem, folytassátok a harcot.« Egy szem sem maradt szárazon a családban.”

Az akkor 72 éves Rutherford testvér túlélte a műtétet. Röviddel ezután Kaliforniába vitték egy kastélyba, melyet ő Beth-Sarimnak nevezett. Egyértelmű volt szerettei előtt, és az orvosok előtt is, hogy nem fog felépülni. Valójában további műtétre volt szüksége.

December közepe tájékán Nathan H. Knorr, Frederick W. Franz és Hayden C. Covington megérkeztek Brooklynból. Hazel Burford, aki Rutherford testvért ápolta azon szomorú és próbateljes napok alatt, később így emlékezett: „Napokat töltöttek vele azzal, hogy átnézték az Évkönyv számára az éves beszámolót és más szervezeti ügyeket. Elutazásuk után Rutherford testvér egyre gyengébb lett, és mintegy három héttel később, 1942. január 8-án, csütörtökön hűségben fejezte be földi pályafutását.”i

Hogyan fogadták Rutherford testvér halálhírét a Bételben? „Sosem felejtem el azt a napot, amikor értesültünk Rutherford testvér távozásáról — emlékezett William A. Elrod, aki kilenc évig a Bétel-család tagja volt. — Délben történt, amikor a család összegyűlt ebédre. A bejelentés rövid volt. Nem voltak szónoklatok. Senki sem vett ki szabadnapot, hogy gyászoljon. Ehelyett visszamentünk az üzembe, és keményebben dolgoztunk, mint valaha.”

Azok az idők különösen próbateljesek voltak Jehova Tanúi számára. A háború globális konfliktussá fokozódott. A harcok kiterjedtek Európáról Afrikára és az akkoriban még Szovjetunióként ismert országra. 1941. december 7-én, mindössze egy hónappal Rutherford testvér halála előtt, Japán megtámadta Pearl Harbort, és ezzel az Egyesült Államok is belesodródott a háborúba. A Tanúk sok helyen csőcseléktámadás és más heves üldözés céltáblái voltak.

Mi fog most történni?

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 73. oldalon]

„Sátán fő fegyvere a GŐG, a NAGYRAVÁGYÁS és a FÉLELEM”

[Oldalidézet a 74. oldalon]

„Bizonyítékát látta annak, hogy Jehova vezeti a Társulatot”

[Oldalidézet a 75. oldalon]

Kijutni a börtönből — nem csupán önmagukért, hanem az igazságról való tanúskodásért

[Oldalidézet a 77. oldalon]

„Egy kereszténynek az a földi küldetése . . ., hogy hirdesse az Úr . . . királyságának üzenetét”

[Oldalidézet a 78. oldalon]

Hirdessétek a Királyságot az eddiginél nagyobb buzgalommal és szeretettel

[Oldalidézet a 82. oldalon]

Azt akarjuk, hogy Jehova tanúiként ismerjenek minket!

[Oldalidézet a 83. oldalon]

Igen! A Jonadáboknak is meg kell keresztelkedniük

[Oldalidézet a 84. oldalon]

Még fel kell kutatni és be kell gyűjteni a juhszerű embereket

[Oldalidézet a 85. oldalon]

Rutherford testvér nyíltan helytelenítette a vallásos ellenállókat

[Oldalidézet a 86. oldalon]

15 000 gyermek foglal állást a Királyság oldalán

[Oldalidézet a 89. oldalon]

„Ha Isten úgy akarja, látlak még titeket. Ha nem, folytassátok a harcot”

[Kiemelt rész/kép a 76. oldalon]

„A fejedelmek háza”

Rutherford testvér súlyos tüdőgyulladást kapott, miután 1919-ben kiszabadult jogtalan fogvatartásából. Ezután már csak a fél tüdeje volt jó. Az 1920-as években egy orvos felügyelete mellett San Diegóba (Kalifornia) ment, és az orvos arra biztatta őt, hogy lehetőleg minél több időt töltsön ott. 1929-től Rutherford testvér egy általa Beth-Sarimnak nevezett San Diegó-i kastélyban töltötte a teleket, és ott dolgozott. Beth-Sarim olyan pénzből épült, amelyet kifejezetten erre a célra gyűjtöttek. Az erről szóló okirat, amely teljes egészében megjelent az „Aranykorszak” 1930. március 19-i [ang.] számában, J. F. Rutherfordnak, azután pedig a Watch Tower Societynek adományozta ezt az ingatlant.

A „Megmentés” című könyv, amely 1939-ben látott napvilágot, a következőket mondja Beth-Sarimra vonatkozóan: „A héber »Beth Sarim« jelentése: ’A fejedelmek háza’. A telek megvételének és a ház felépítésének az volt a célja, hogy kézzel fogható bizonyíték legyen arra, hogy ma olyan emberek is laknak a földön, akik teljesen hisznek Istenben, és Krisztus Jézusban és az ő királyságában, valamint abban is hisznek, hogy az Úr az ókori hű férfiakat rövidesen feltámasztja, úgyhogy ezek visszatérnek a földre és a föld látható ügyeit a kezükbe veszik.”

Néhány évvel Rutherford testvér halála után úgy határozott a Watch Tower Society igazgatótestülete, hogy eladja Beth-Sarimot. Miért? „Az Őrtorony” 1947. december 15-i [ang.] száma ezt mondta: „Teljesen betöltötte a célját, és ma már csak műemlékként szolgál, amelyet eléggé költséges fenntartani; abba vetett hitünk, hogy visszatérnek a régi idők emberei, akiket Krisztus Jézus, a Király fejedelmekké tesz majd az EGÉSZ földön (nemcsak Kaliforniában), nem a beth-sarimi házon alapul, hanem Isten Szavának ígéretén.”j

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész/képek a 80., 81. oldalon]

A Királyság-üzenet közvetítése

Két éven belül, miután megindult a rendszeres kereskedelmi rádióközvetítés, felhasználták a rádiót a Királyság-üzenet továbbítására. 1922. február 26-án hangzott el Rutherford testvér első rádióközvetítése Kaliforniában. Két évvel később, 1924. február 24-én megkezdte közvetítését a Watch Tower Society saját rádióállomása, a WBBR Staten Islanden (New York). Végül a Társulat világméretű hálózatot hozott létre bibliai programok és előadások közvetítésére. 1933-ban már rekordszámú, 408 állomás közvetítette a Királyság-üzenetet a hat kontinensre!

[Képek]

A Watch Tower Society 1924-től 1957-ig működtette a WBBR-t New Yorkban

WBBR-zenekar 1926-ban

J. F. Rutherford „Nézz szembe a tényekkel” című előadását tartja a Royal Albert Hallban (London, Anglia) 1938. szeptember 11-én; több mint 10 000-en zsúfolódtak az előadóterembe (alul), mialatt több millióan hallgatták az előadást rádión

WBBR nyitó program

A 2HD-állomás személyzete Newcastle-ban (NSW, Ausztrália)

A CHCY-rádióállomás Edmontonban (Alberta) a Társulat több, saját tulajdonban levő állomá­sainak egyike volt, melyet Kanadában működtetett

Közvetítés Finnországba egy Észtországban levő rádióállomáson keresztül

A Társulat tulajdonát képező és általa működtetett közvetítőberendezés a WORD-állomáson, Chicagóhoz (Illinois) közel

[Kiemelt rész/képek a 87. oldalon]

Prédikálás gramofonnal

Jehova Tanúi 1933-ban a prédikálásnak egy másik, újfajta módját kezdték alkalmazni. Egy hordozható, hangfelvételt lejátszó, erősítővel és hangszóróval felszerelt készüléket használtak, hogy lejátsszák Rutherford testvér 33 1/3 fordulatszámon felvett rádió-előadásait a termekben, parkokban és más nyilvános helyeken. Hangszóróval felszerelt autókat és csónakokat is alkalmaztak, hadd harsogjon a Királyság-üzenet.

A hangfelvételt lejátszó készülékek hatásos használata egy másik újításhoz is vezetett — a könnyű gramofonnal végzett, házról házra történő prédikáláshoz. 1934-ben a Társulat hordozható gramofonokat kezdett készíteni és egy 78-as fordulatszámú lemezsorozatot, melyek négy- és félperces bibliai előadásokat tartalmaztak. Végül már 92 különböző témát felölelő felvételt használtak. Mindent egybevetve, a Társulat több mint 47 000 gramofont gyártott, hogy harsogja a Királyság-üzenetet. Idővel azonban az élőbeszéddel felkínált Királyság-üzenetre helyezte a nagyobb hangsúlyt, így a gramofonnal végzett tevékenység fokozatosan megszűnt.

[Képek]

A hegytetőn álló, hangszóróval felszerelt autó révén a Királyság-üzenet kilométerekkel távolabb is hallható volt (fent)

Hangfelvételt lejátszó készülék használata Mexikóban (jobbra)

Hangszóróval felszerelt csónak felvétel lejátszása közben a Temzén Londonban (Anglia) (fent)

Gramofon használata a szántóföldi szolgálatban (balra)

Annak bemutatása, hogyan használható a függőleges helyzetben is működő gramofon, 1940 (jobbra)

[Kép a 79. oldalon]

J. A. Bohnet

[Kép a 88. oldalon]

1917-től kezdődően, amikor J. F. Rutherford lett az elnök, egészen 1941-ig a Watch Tower Society a kiadványok áradatát állította elő, többek között 24 könyvet, 86 füzetet, az évente megjelenő „Évkönyveket”, valamint cikkeket „Az Őrtorony” és az „Aranykorszak” (a később „Vigasz”-nak nevezett) folyóiratokban