KÉRŐDZÉS

Az a tevékenység, mely során egy állat az emésztőrendszeréből a szájüregébe visszakerült táplálékot újra megrágja. A mózesi törvény szerint azok a kérődző állatok, amelyek hasított körműek vagy egészen kettéhasított körműek, tisztának számítottak, meg lehetett enni őket. „Tiszta”, kérődző állat volt például a szarvasbika, a gazella, az őzbak, az antilop, a zerge, a házi és a vadon élő szarvasmarha, a juh és a kecske. Nem tartozott a tiszta állatok közé a teve, a szirtiborz, a mezei nyúl és más nyulak, mert bár kérődzőek, de nem hasított a körmük (3Mó 11:1–8, 26; 5Mó 14:4–8). Néhány szövegmagyarázó szerint a patás kérődző állatoknak általában tisztábbak a táplálkozási szokásaik. Ezenkívül azt állítják, hogy mivel a kétszer megrágott táplálék jobban megemésztődik, ezért ha mérgező növényeket fogyasztanak, akkor a hosszabb emésztés során végbemenő összetett kémiai folyamatok semlegesítik vagy eltávolítják a méreg nagy részét.

A kérődzés a teremtés egyik érdekes csodája. A kérődző állatok többségének három vagy négy rekeszből áll a gyomra, és ezeknél az állatoknál a táplálék általában hasonló utat tesz meg. Az elfogyasztott táplálék nagy része, mely csak durván megrágott, az első üregbe kerül, innen pedig a másodikba, ahol is lágy, gömbölyű falatokká formálódik. Miután az állat abbahagyja a legelést és megpihen, a gyomor izomzatának összehúzódása révén a falatok visszakerülnek a szájüregbe, hogy az állat ismét megrágja azokat, és hogy még jobban összekeveredjenek nyállal. Amikor a táplálékot ismét lenyeli, akkor az a harmadik rekeszbe jut, végül pedig a negyedikbe, és befejeződik az emésztés.

Miért sorolja a Biblia a mezei nyulat a kérődző állatok közé?

Néhány bibliakritikus már nemegyszer kétségbe vonta a Szentírásnak azt a kijelentését, hogy a mezei nyúl kérődző (3Mó 11:4, 6; 5Mó 14:7). Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az a modern kori tudományos osztályozás, mely felsorolja a kérődző állatokat, nem alap arra, hogy elítéljük, amit a Biblia mond, hiszen ez az osztályozás Mózes idejében még nem létezett. Az angol költő, William Cowper, aki hosszasan megfigyelte a háziasított mezei nyulait, már a XVIII. században megjegyezte, hogy a nyulak „egész álló nap, míg le nem száll az est, kérődznek”. Ugyanabban a században a híres természettudós, Linné meg volt róla győződve, hogy a nyulak kérődznek. De ezzel a témával kapcsolatban csak mások gyűjtöttek össze több tudományos adatot. A francia Morot 1882-ben felfedezte, hogy a nyulak az általuk egy nap alatt megevett táplálék 90 százalékát újra elfogyasztják. Ivan T. Sanderson az egyik művében a következőket írja a mezei nyúlról: „Az egyik legkülönlegesebb [szokása], legalábbis a mi gondolkodásunk szerint, az, ahogyan emészt. Ez nemcsak a Leporidae [nyúlfélék] jellegzetessége, hanem most már tudjuk, hogy a Rodentia [rágcsálók] közül is soknak ez a szokása. Amikor az állatok friss zöldtakarmányhoz, nem pedig légszáraz [szilárd] téli takarmányhoz jutnak, mohón felfalják, utána pedig félig megemésztett formában a vackuk környékén ürítik. Kis idő múltán ezt újra megeszik, és a folyamat akár többször is megismétlődhet. Úgy tűnik, hogy az üregi nyúlnál csak a teljesen kifejlett egyedekre jellemző ez a tevékenység” (Living Mammals of the World. 1955, 114. o.).

Egyes brit tudósok laboratóriumi körülmények között alaposan tanulmányozták a nyulak szokásait, és a megfigyeléseiket közzétették a Proceedings of the Zoological Society of London c. kiadványban (1940, 110. köt. 159–163. o.). Röviden így lehetne összefoglalni azt, hogy a mezei nyúl hogyan fogyasztja el újra a táplálékát: A nyúl reggel megeszi a friss táplálékot, és ez a gyomrán keresztül úgy jut a vékonybélbe, hogy elhalad a gyomorvégben lévő golyócskák mellett, melyek mintegy 40-50 g-ot nyomnak, és melyek már ott voltak akkor is, amikor az állat megette a friss élelmet. A reggeli táplálék a vékonybélből a vakbélbe, vagyis a vastagbél vakon végződő részébe kerül, és egy ideig ott is marad. A nap folyamán a golyócskák továbbhaladnak, és a bennük lévő baktériumfehérje a belekben megemésztődik. A golyócskák elhaladnak a vastagbélhez tartozó vakbélben lévő anyag mellett, és a remesebélbe érnek, ahol a felesleges folyadék felszívódik, és létrejön a jól ismert kemény, bogyós ürülék, melyet az állat itt-ott elpotyogtat. A folyamatnak ez a szakasza ezzel lezárul. A vakbélben lévő anyag ezután a remesebélbe jut, ám itt nem szívódik fel az összes folyadék, hanem meglehetősen lágy formában éri el a végbélnyílást. Az anyag ekkor már golyócskákból áll, melyek mindegyikét nyúlós nyálkaburok borít, nehogy egymáshoz ragadjanak. Amikor a golyócskák elérik a végbélnyílást, a nyúl nem potyogtatja el őket, hanem összekuporodik, a szájába veszi, lenyeli és a gyomorvégben tárolja őket addig, amíg újra nem táplálkozik. Ez a különleges folyamat, mely állandóan ismétlődik, így lezárul, és a táplálék legnagyobb része másodszor is áthaladt az emésztőrendszeren.

Dr. Waldo L. Schmitt, aki gyűjteményvezető a washingtoni Smithsonian Institution zoológiai osztályán, ezekkel a felfedezésekkel kapcsolatban ezt írta: „Úgy tűnik, nincs okunk kételkedni a különféle kutatók beszámolóinak a hitelességében, melyek szerint a nyulak általában félig megemésztett táplálékot raktároznak a vakbelükben, és ezt később újra elfogyasztják, így az másodszor is keresztülhalad az emésztőrendszerükön.” Megjegyezte még, hogy ez magyarázza azt is, hogy „a legtöbb emlőshöz képest a nyulaknak miért ilyen elképesztően nagy a vakbele” (Ébredjetek! 1951. április 22. 27–28. o. [ang.]).