ÜNNEP

Az ünnepek szerves részét alkották a tiszta imádatnak, és a megtartásukra Jehova Mózes által utasította a választott népét, Izraelt. Az „ünnepnek” fordított héber chágh szó feltehetően abból az igéből ered, melynek jelentése ’körözni, kört alkotni, körtáncot járni’, és ebből következően egy időszakonként visszatérő ünnep megtartását jelenti. A mó·ʽédhʹ szó – melyet szintén úgy fordítanak, hogy „ünnep” – alapvetően egy gyülekezés vagy találkozó meghatározott időpontjára vagy helyére utal (1Sá 20:35; 2Sá 20:5).

Az alábbi kiemelt rész az ünnepeket és a különleges napokat sorolja fel.

ÜNNEPEK IZRAELBEN

A SZÁMŰZETÉS ELŐTT

ÉVENTE MEGTARTOTT ÜNNEPEK

1. Pászka, abib (niszán) 14.

2. Kovásztalan kenyerek ünnepe, abib (niszán) 15–21.

3. Hetek ünnepe, vagyis pünkösd, sziván 6.

4. Trombitafúvás ünnepe, etánim (tisri) 1.

5. Engesztelés napja, etánim (tisri) 10.

6. Lombsátorünnep, etánim (tisri) 15–21., és 22-én ünnepi gyülekezés

MÁS ÜNNEPEK

1. Hetenkénti sabbat

2. Újhold ünnepe

3. Sabbatév (minden 7. év)

4. Jubileumi év (minden 50. év)

A SZÁMŰZETÉS UTÁN

1. Felavatás ünnepe, kiszlév 25.

2. Púrim ünnepe, adár 14–15.

A három nagy ünnep: Az „évszakokhoz kapcsolódó” három fő ünnepre – melyeket olykor zarándokünnepnek hívnak, mivel minden férfinak Jeruzsálembe kellett mennie – meghatározott időpontokban került sor, és a héber mó·ʽédhʹ szóval utalnak rájuk (3Mó 23:2, 4). De gyakran a chágh szót használják, amikor kizárólag a három nagy ünnepre utalnak, és ez a szó nem csupán egy szabályosan ismétlődő eseményt jelöl, hanem a nagy örvendezés időszakát is. A három nagy ünnep a következő.

1. A kovásztalan kenyerek ünnepe (2Mó 23:15). A pászka utáni napon, abib (niszán) 15-én kezdődött, és 21-ig tartott. A pászka niszán hó 14-én volt, és igen kiemelkedő ünnep volt, de mivel közvetlenül a kovásztalan kenyerek ünnepe előtti napon tartották meg, gyakran utaltak a kettőre együtt a pászka névvel (Mt 26:17; Mk 14:12; Lk 22:7).

2. A hetek ünnepe, vagy ahogy később nevezték, pünkösd, melyet 50 nappal niszán hó 16. után, vagyis sziván 6-án tartottak meg (2Mó 23:16a; 34:22a).

3. A lombsátorünnep (sátoros ünnep), vagyis a betakarítás ünnepe. Ezt a hetedik hónapban, vagyis etánimban (tisri) tartották meg, 15-től 21-ig, 22-én pedig ünnepi gyülekezés volt (3Mó 23:34–36).

Jehova határozta meg, hogy mikor, hol és hogyan kell ezeket az ünnepeket megtartani. Ahogyan azt a „Jehova évszakokhoz kapcsolódó ünnepei” kifejezés érzékelteti, ezek az ünnepek a szent naptári év különböző időszakaival – kora tavasszal, késő tavasszal és ősszel – voltak kapcsolatban. Az ünnepeknek nagy jelentőségük volt, hiszen ezekben az időszakokban a föld és a szőlő zsengéje nagy örömmel és boldogsággal töltötte el az Ígéret földjének lakóit, és ők kifejezésre juttatták, hogy Jehova minden jóval bőven ellátja őket.

Mi volt a közös ezekben az ünnepekben? A törvényszövetség megkövetelte, hogy minden férfi jelenjen meg a három nagy, évenkénti ünnepen ’Jehova, az Istenük előtt azon a helyen, melyet kiválaszt’ (5Mó 16:16). Ez a hely végül Jeruzsálem lett. A pászka kivételével a Törvény nem írt arról, hogy büntetés jár annak, aki nem jelenik meg ezeken az ünnepeken; de aki a pászkán nem vett részt, annak halállal kellett lakolnia (4Mó 9:9–13). Ennek ellenére, ha figyelmen kívül hagyták Isten valamelyik törvényét, például az ünnepek és a sabbat megtartására vonatkozó törvények egyikét, annak az lett a következménye, hogy az egész nemzet ítéletet vont magára, és szenvedett (5Mó 28:58–62). A pászkát niszán hó 14-én kellett megtartani, vagy bizonyos körülmények között egy hónappal később.

A férfiakkal ellentétben a nőknek nem volt kötelező elmenniük az évenként megtartott ünnepekre, de voltak nők, akik jelen voltak ezeken, például Anna, Sámuel anyja (1Sá 1:7), és Mária, Jézus anyja (Lk 2:41). Azok az izraelita nők, akik szerették Jehovát, amikor csak lehetett, elmentek az ünnepekre. Például nemcsak Jézus szülei mentek el rendszeresen az ünnepekre, hanem a rokonaik és az ismerőseik is velük tartottak (Lk 2:44).

Jehova ezt ígérte: „senki sem fogja megkívánni földedet, mialatt évente háromszor felmész, hogy meglásd Jehovának, a te Istenednek arcát” (2Mó 34:24). Ez valóban így is történt, hiszen bár egyetlen férfi sem maradt otthon, hogy őrizze a városokat és a földet, Jeruzsálem i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulása előtt egyetlen idegen nemzet sem vette el a zsidók földjét az ünnepeik alatt. Jóllehet i. sz. 66-ban, miután a zsidó nemzet elvetette Krisztust, a sátoros ünnepen Cestius Gallus megölt 50 személyt Liddában.

Az ünnepekre egyetlen férfi sem jöhetett üres kézzel, annyi ajándékot kellett hoznia, „amennyire megáldotta Jehova”, „amennyit adott” neki (5Mó 16:16, 17). Ezenkívül Jeruzsálemben el kellett fogyasztaniuk az adott évben termett gabonából, a borból és az olajból adott második tizedet (mely más volt, mint a léviták megélhetésére adott tized [4Mó 18:26, 27]), valamint a csorda és a nyáj elsőszülötteit. Mindezt meg kellett osztaniuk a lévitákkal. De ha túl messzire kellett utazniuk az ünnepre, a Törvény lehetővé tette, hogy ezeket a dolgokat pénzzé tegyék, ezen a pénzen pedig ételt és italt vásárolhattak, hogy elfogyasszák azt a szentélynél (5Mó 14:22–27). Ezeken az alkalmakon az emberek kimutathatták, hogy ragaszkodnak Jehovához; és az ünnepeket örömmel kellett megtartaniuk. Az ünneplésből nem hagyhatták ki a jövevényt, az apátlan fiút és az özvegyet (5Mó 16:11, 14). A jövevény férfiaknak természetesen Jehova körülmetélt imádóinak kellett lenniük (2Mó 12:48, 49). Az ünnepeken a napi felajánlások mellett mindig bemutattak különleges áldozatokat is, és miközben bemutatták az égő felajánlásokat és a közösségi áldozatokat, megfújták a trombitákat (4Mó 10:10).

Közvetlenül a templom építése előtt Dávid király újjászervezte a papság szolgálatát: 24 osztályba sorolta a rendkívül nagyszámú, több száz fős ároni papságot és a papokat segítő lévitákat (1Kr 24.). Később a képzett munkások mindegyik osztálya évente kétszer szolgált a templomnál egy-egy hétig az atyai házak főinek irányításával. A 2Krónikák 5:11 szerint mind a 24 papi osztály szolgálatot teljesített a templom felavatásakor, melyre a lombsátorünnepen, vagyis a sátoros ünnepen került sor (1Ki 8:2; 3Mó 23:34). Alfred Edersheim azt írta, hogy az ünnepeken szívesen láttak minden papot, aki segíteni jött a templomhoz, de a sátoros ünnepen mind a 24 osztálynak ott kellett lennie (The Temple. 1874, 66. o.).

Az ünnepeken a papoknak, a lévitáknak és a velük szolgáló nétineusoknak mérhetetlenül sok munkát kellett ellátniuk. Hogy milyen sok munkájuk volt, az az Ezékiás király által megtartott kovásztalan kenyerek ünnepéről szóló leírásból is kiderül. Ezt az ünnepet a templom megtisztítása után tartották meg, és ekkor nem csupán 7 napig tartott, hanem 14 napig. A beszámoló leírja, hogy maga Ezékiás 1000 bikát és 7000 juhot adott áldozatnak, a fejedelmek pedig 1000 bikát és 10 000 juhot (2Kr 30:21–24).

Az ünnepek bizonyos napjai ünnepi gyülekezések vagy szent gyűlések voltak. Ezek sabbatok voltak, és a heti sabbatokhoz hasonlóan semmilyen szokásos tevékenységet vagy munkát sem lehetett végezni. Ám a hetente megtartott sabbattól eltérően, amikor is törvénybe ütközött az ételkészítés, ezeken a sabbatokon lehetett ételt készíteni az ünnepre (2Mó 12:16). Ebből a szempontból különbség volt az ünnepek ’szent gyűlései’ és a rendszeresen megtartott heti sabbatok között (valamint a hetedik hónap tizedik napjára, az engesztelés napjára eső sabbat között, amikor is böjtölni kellett), hiszen a szokásos sabbatokon semmiféle munkát sem lehetett végezni, még tüzet gyújtani sem lehetett ’egyetlen lakhelyen sem’. (Vö. a 3Mózes 23:3, 26–32-t a 3Mózes 23:7, 8, 21, 24, 25, 35, 36-tal és a 2Mózes 35:2, 3-mal.)

Az ünnepek jelentősége az izraeliták életében: Az izraeliták nagyon fontosnak tartották az ünnepeket. Amikor rabszolgák voltak Egyiptomban, Mózes azt mondta a fáraónak, hogy azért kéri, hogy engedje el az izraelitákat és a jószágaikat, mert ünnepet akarnak tartani Jehovának (2Mó 10:9). A törvényszövetségben sok részletes utasítás volt az ünnepek megtartására vonatkozóan (2Mó 34:18–24; 3Mó 23:1–44; 5Mó 16:1–17). Isten parancsaival összhangban az ünnepek az összes résztvevőnek segítettek Isten szavára összpontosítani, és abban is, hogy ne foglalják le magukat annyira a saját dolgaikkal, hogy emiatt megfeledkeznek a fontosabb dolgokról, vagyis hogy nap mint nap meg kell erősíteniük a kapcsolatukat Istennel. Az ünnepek arra is emlékeztették őket, hogy ahhoz a néphez tartoznak, mely Jehova nevét viseli. Amikor az ünnepekre utaztak, majd pedig hazafelé mentek, természetesen sok alkalmuk nyílt arra, hogy az Istenük jóságáról beszélgessenek, valamint azokról az áldásokról, melyekben nap nap után és az ünnepi időszakokban részesültek. Az ünnepeken volt idejük és lehetőségük elmélkedni, időt tölteni egymással, és beszélgetni Jehova törvényéről. Ezenkívül bővült az ismeretük arról a földről, melyet Istentől kaptak, az izraeliták egyre megértőbbek lettek egymással és egyre jobban megszerették egymást, valamint az ünnepek előmozdították az egységet és a tiszta imádatot. Az ünnepek örömteli alkalmak voltak. A jelenlévők elméje megtelt Isten gondolataival, és gazdag áldásokban volt részük, ha őszinte szívvel vettek részt rajtuk. Gondoljunk csak arra, milyen nagy áldásban részesült az a több ezer ember, aki i. sz. 33-ban részt vett Jeruzsálemben a pünkösd ünnepén (Cs 2:1–47).

A zsidóknak az ünnepek a boldogság szimbólumai voltak. A babiloni száműzetés előtt, amikor az izraeliták általában véve már elfeledkeztek arról, hogy az ünnepeknek mennyire fontos szerepük van az Istennel ápolt kapcsolatukban, Hóseás és Ámós próféta összekapcsolta Jeruzsálem megjövendölt pusztán hagyatását ezeknek az örömteli és boldog ünnepeknek a megszűnésével, illetve azzal, hogy ezek az alkalmak gyászba fognak borulni (Hó 2:11; Ám 8:10). Jeruzsálem bukása után Jeremiás így kesergett: „Sion útjai gyászolnak, mert senki sincs, aki az ünnepre jönne.” Jehova elfeledtette a néppel az ünnepet és a sabbatot (Si 1:4; 2:6). Ézsaiás a következőképpen jövendölte meg, milyen boldogok lesznek a babiloni száműzetésből i. e. 537-ben hazatérő izraeliták: „Éneket zengtek, mint amilyen azon az éjszakán szól, amikor az ember megszenteli magát az ünnepre” (Ézs 30:29). Ám nem sokkal azután, hogy hazatértek az Istentől kapott földjükre, ismét beszennyezték Jehova ünnepeit, ezért Malakiás próféta által Isten figyelmeztette a papokat, hogy ünnepeik ganéját az arcukba fogja szórni (Ma 2:1–3).

A Keresztény Görög Iratok írói többször is megemlítik az ünnepeket, vagy utalnak rájuk. Ezek az utalások időnként jelképes és prófétai értelműek, és a keresztényekre vonatkoznak. De a keresztényeknek nem volt kötelező megtartaniuk ezeket az ünnepeket (Kol 2:16, 17; az egyes ünnepek leírását lásd az adott címszónál).