JÓ HÍR

Az Isten Királyságának, illetve a Jézus Krisztusba vetett hit általi megmentésnek a jó híre. A Biblia többféle kifejezéssel utal rá: ’a királyság jó híre’ (Mt 4:23), ’az Isten jó híre’ (Ró 15:16), „a Jézus Krisztusról szóló jó hír” (Mk 1:1), „az Isten ki nem érdemelt kedvességének jó híre” (Cs 20:24), ’a béke jó híre’ (Ef 6:15), „örökkévaló jó hír” (Je 14:6).

A „jó hír”-nek (az ÚRB-ban és még néhány más fordításban „evangélium”-nak) fordított görög szó az eu·an·geʹli·on. Aki pedig prédikálja a jó hírt, az az evangéliumhirdető (Cs 21:8; 2Ti 4:5).

Miről szól? Az első bekezdésben említett kifejezésekből jól látható, hogy miről szól a jó hír. Magában foglalja azokat az igazságokat, melyeket Jézus jelentett ki, illetve melyekről a tanítványai írtak. A régen élt hűségesek bíztak és hittek Istenben, mivel ismerték őt, ugyanakkor Isten szándéka és a ki nem érdemelt kedvessége először a Megmentőnek, „Krisztus Jézusnak a nyilvánvalóvá válása által” vált világosan láthatóvá, „aki eltörölte a halált, világosságot bocsátott pedig az életre és a romlatlanságra a jó hír által” (2Ti 1:9, 10).

Évszázadokkal korábban Isten már jó hírt hirdetett Ábrahámnak, feltárva, hogy hogyan fogja megvalósítani a jó hírben foglaltakat. Ezt mondta: „Általad megáldatik majd az összes nemzet” (Ga 3:8). Jehova később Ézsaiás próféta által beszélt arról, hogy prédikálni fogják a jó hírt. Jézus Krisztus felolvasott egy részt ebből a próféciából a názáreti zsinagógában, majd ezt mondta: „Ma teljesedett be ez az írás, amelyet az imént hallottatok” (Lk 4:16–21). Ézsaiás próféciája leírta, hogy milyen célja és hatása lesz a jó hírnek, különösen a Messiás eljövetele utáni időkben (Ézs 61:1–3).

Hogyan terjedt? Jézus születésekor egy angyal a következőket mondta a pásztoroknak: „Ne féljetek, mert íme, nagy öröm jó hírét hirdetem nektek, amely az egész népnek öröme lesz” (Lk 2:10). Keresztelő János előkészítette az utat, hogy Jézus prédikálhassa a jó hírt. Ezt mondta a zsidóknak: „Tanúsítsatok megbánást, mert elközeledett az egek királysága” (Mt 3:1, 2). Jézus pedig ezt mondta János prédikálómunkájáról: „Keresztelő János napjaitól pedig mindmostanáig az egek királysága a cél, amelynek elérésére törekednek az emberek, és akik erre törekednek, megragadják azt” (Mt 11:12).

Jézus a földi szolgálata idején csak a zsidóknak és a prozelitáknak prédikálta a jó hírt, ezt jelentette ki: „Én nem küldettem másokhoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz” (Mt 15:24). Amikor kiküldte a 12 apostolát, ezt a parancsot adta nekik: „A nemzetek útjára ne térjetek, és szamáriai városba ne menjetek be, hanem inkább újra meg újra Izrael házának elveszett juhaihoz menjetek” (Mt 10:5, 6). Egyszer Jézus prédikált egy szamáriai asszonynak (a szamáriaiak rokoni kapcsolatban voltak az izraelitákkal), de erre nem egy szamáriai városban került sor. Ám mivel ez az asszony, illetve más szamáriaiak is kedvezően fogadták Jézus üzenetét, Jézus ott maradt velük két napig (Jn 4:7–42).

Jézus a halála és a feltámadása után ezt parancsolta a tanítványainak: „Menjetek hát, és tegyetek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket, kereszteljétek meg őket az Atyának, a Fiúnak és a szent szellemnek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek” (Mt 28:19, 20). Azt is elmondta nekik, hogy a prédikálómunkájuk „a föld legtávolabbi részéig” kiterjed majd (Cs 1:8). Ám ennek ellenére még kb. három és fél éven át a tanítványok – a szent szellem irányításával – csak a zsidóknak és a szamáriaiaknak prédikálták a jó hírt. Majd Isten elküldte Pétert, hogy vigye el a jó hírt egy római katonatisztnek, Kornéliusznak és a háznépének (Cs 10.; 11.; 15:7). Ettől kezdve a jó hírt a lehető legszélesebb körben hirdették a földön.

Mi a jelentősége? Pál apostol igen erős meggyőződéssel írt arról a megmentésről, melyet Isten Jézus Krisztus által tett elérhetővé. Azt írta, hogy ha bárki is más tanítást hirdetne a galáciaiaknak, ami azon túl van, mint amit tanultak, akkor „átkozott legyen” az a személy. Majd elmondta, hogy honnan ered a jó hír, melyet hirdetett nekik: „nem. . . embertől kaptam, nem is tanítottak rá, csak Jézus Krisztus általi kinyilatkoztatás útján [kaptam]” (Ga 1:8, 11, 12). Szükség volt rá, hogy ilyen határozottan írjon nekik, hiszen már akkor voltak olyanok, akik megpróbálták legyőzni az igaz hitet azzal, hogy ’egy másfajta jó hírt’ hirdettek (2Ko 11:4; Ga 1:6, 7). Pál figyelmeztette a keresztényeket arra, hogy a jövőben hitehagyás üti majd fel a fejét, és kijelentette, hogy „a rejtélye e törvénytelenségnek” már működik. Arra buzdította a keresztényeket, hogy tartsák észben a jó hír célját, álljanak szilárdan, és ragaszkodjanak azokhoz a szellem irányításával létrejött hagyományokhoz, amelyekre az apostolok tanították meg őket (2Te 2:3, 7, 14, 15; lásd: HAGYOMÁNY).

Jézus azt mondta, hogy egy személynek a saját életénél is fontosabb hűségesen ragaszkodni a jó hírhez, és hirdetni azt; Pál is felismerte, hogy létfontosságú így tenni (Mk 8:35; 1Ko 9:16; 2Ti 1:8). Egy személy talán elveszíti a legféltettebb kincseit, sőt, akár üldözhetik is, ám százannyit kap már most, „házakat, fivéreket, nővéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket. . ., az eljövendő világrendszerben pedig örök életet” (Mk 10:29, 30).

Az emberek a jó hírre való reagálásuk alapján lesznek megítélve: akik elfogadják a jó hírt, és engedelmeskednek annak, azoknak megmentést eredményez, viszont akik elutasítják, és nem engedelmeskednek a jó hírnek, azok el fognak pusztulni (1Pt 4:5, 6, 17; 2Te 1:6–8). Elsősorban ezt szem előtt tartva szívvel-lélekkel, tiszta indítékból és a hallgatók iránti szeretetből indíttatva kell prédikálni a jó hírt. Az apostolok nem csupán a jó hírt adták át a hallgatóiknak, hanem a ’saját lelküket’ is, mivel Isten szellemének köszönhetően buzgók voltak, nagy szeretet volt bennük, és nagyra értékelték, hogy a jó hír által életet nyerhetnek mások (1Te 2:8). Isten úgy rendelkezett, hogy azok, akik hirdetik a jó hírt, elfogadhatnak anyagi támogatást azoktól, akiknek prédikálnak (1Ko 9:11–14). Azonban Pál és a társai annyira nagyra értékelték, hogy a jó hír hírnökei lehetnek, hogy semmiképpen nem akartak hasznot húzni a prédikálásból, sőt, ennek még a látszatát is el akarták kerülni. Erről Pál apostol az 1Korintusz 9:15–18-ban és az 1Tesszalonika 2:6, 9-ben írt.

Kik voltak az ellenségei? A jó hír terjedése mindig is heves ellenállásba ütközött. Pál apostol leírja, hogy honnan eredt ez az ellenségeskedés: „Ha pedig leplezett is a jó hír, melyet hirdetünk, azok között leplezett, akik elvesznek, akik között ennek a világrendszernek az istene megvakította a nem hívők elméjét, hogy ne ragyogjon át a Krisztusról, az Isten képmásáról szóló dicsőséges jó hír megvilágosító fénye” (2Ko 4:3, 4). Kezdetben a zsidó vallási vezetők voltak a jó hír ellenségei. Ám az ellenséges érzületük végső soron jó eredményt szült, hiszen emiatt a pogányoknak, vagyis a nemzetekből valóknak lehetőségük nyílt arra, hogy részesei legyenek az ígéretnek „Krisztus Jézussal egységben a jó hír révén” (Ró 11:25, 28; Ef 3:5, 6).

A jó hír ellenségei sok szenvedést okoztak a keresztényeknek, és az ellenségek miatt az apostoloknak keményen kellett küzdeniük, hogy védelmezzék és törvényesen megerősítsék a jó hírt az elöljárók és az uralkodók előtt, hogy minél kevesebb akadályba ütközzön a jó hír hirdetése (Fi 1:7, 16; vö.: Mk 13:9–13; Cs 4:18–20; 5:27–29).

Jézus földi szolgálata és visszatérése: Érdekes tény, hogy kb. hat hónappal azelőtt, hogy Jézus megkeresztelkedett, Keresztelő János így prédikált: „Tanúsítsatok megbánást, mert elközeledett az egek királysága.” Majd amikor Jézus odament hozzá, János azt mondta róla, hogy ő „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét” (Mt 3:1, 2; Jn 1:29). Vagyis felhívta az emberek figyelmét arra, hogy eljött a régóta várt Messiás-Király (Cs 19:4).

Amíg Jézus a földön volt, ő és a tanítványai a következő üzenetet hirdették: „Elközeledett az egek királysága” (Mt 4:17; 10:7). Jézus mint felkent Király, azaz Krisztus ezt mondta az ellenségeinek, a farizeusoknak: „az Isten királysága közöttetek van” (Lk 17:20, 21). Jézus földi szolgálata idején ez volt a jó hír központi témája. Arról viszont nincs feljegyzés, hogy a halála után is azt prédikálták volna a tanítványok, hogy a Királyság „elközeledett”, vagyis már a küszöbön áll. A jó hír, melyet ők hirdettek, az volt, hogy Jézus váltságáldozat gyanánt feláldozta az életét az emberiség megmentése érdekében, majd felment az égbe, és leült az Isten jobbjához. Arról is beszéltek, hogy Jézus később vissza fog térni, és el fog jönni a Királyság (Héb 10:12, 13; 2Ti 4:1; Je 11:15; 12:10; 22:20; vö.: Lk 19:12, 15).

A tanítványok ezt kérdezték Jézustól: „mi lesz a jele a jelenlétednek és a világrendszer befejezésének?” Válaszában Jézus felsorolt több dolgot, mely abban az időszakban történik meg. Egyebek mellett ezt mondta: „a királyságnak ezt a jó hírét prédikálni fogják az egész lakott földön tanúságul minden nemzetnek, és akkor jön el a vég” (Mt 24:3, 14; Mk 13:10; vö.: Kol 1:23). Kb. i. sz. 96-ban János apostol egy látomásban, melyet a Jelenések könyvében jegyzett fel, látott egy „angyalt az ég közepén repülni”, akinél „örökkévaló jó hír volt. . ., hogy örömüzenetként hirdesse azoknak, akik a földön laknak, és minden nemzetnek, törzsnek, nyelvnek és népnek, és harsány hangon ezt mondta: »Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert elérkezett ítéletének órája. . .«” (Je 14:6, 7). Ezek az ihletett kijelentések azt mutatják, hogy az „utolsó napokban” példátlan mértékben fogják prédikálni a Királyság jó hírét.