DICSÉRET

Méltatás, magasztalás, mi több, imádat, ha Istent részesítik benne. A héber há·lalʹ igét és a görög ai·neʹó szót így fordítják: ’dicsér’, ’dicséret’ (Zs 113:1; Ézs 38:18; Ró 15:11; lásd: ALLELUJA; HALLEL). A görög hüʹmnosz főnév, melyből a magyar „himnusz” szó ered, Isten felé irányuló dicséretre, illetve dicsérő énekre utal (Mk 14:26, Rbi8, lábj.).

Ha valaki Isten nevét dicséri, az azt jelenti, hogy magát a Legfelségesebbet dicséri (Zs 69:30). Isten méltó a legnagyobb dicséretre, mivel ő „jó”, vagyis az erkölcsi kiválóság megtestesítője, ő teremtett mindent, segítséget nyújt a bajban lévőknek, gondját viseli a népének, és megszabadítja őket (Zs 135:3; 150:2; 1Kr 16:25, 26). Soha nem fog osztozni a neki járó dicséreten élettelen bálványokkal, melyek képtelenek az imádóik segítségére lenni (Ézs 42:8).

A dicséreteknek jelentős szerepük volt, amikor az izraeliták imádatot mutattak be Jehovának. A Mindenhatót körülövezi a dicséret, ezért a Szentírás azt írja róla, hogy ’Izrael dicséretei között lakozik’ (Zs 22:3). Dávid király volt az, aki megszervezte, hogy a papok és a léviták hangszereken kísért dicsérő énekeket zengjenek Jehovának. Ez az elrendezés Dávid idejében kezdődött, és akkor is érvényben volt, amikor Salamon megépítette a templomot. Ezt követően még éveken át élen jártak a papok és a léviták a dicséretek éneklésében; ezek ihletett költemények voltak, melyek máig fennmaradtak a Zsoltárok könyvében (1Kr 16:4–6; 23:2–5; 2Kr 8:14; lásd: ZENE).

Jehova hű szolgái nem hagyták, hogy bármi is megakadályozza őket abban, hogy dicsérjék Istenüket, akinek kizárólagos joga van a dicséretre. Dániel próféta nem hagyott fel azzal, hogy dicsérje Jehovát, amikor ezt rendelet tiltotta meg, még annak ellenére sem, hogy a rendelet szerint az oroszlánok vermébe kellett vetni az ellenszegülőket (Dá 6:7–10). Jézus Krisztus semmit sem tett saját magától, így ő mutatta a legkiválóbb példát abban, hogy hogyan kell az Atyát dicsérni. Isten Fiának az egész élete és szolgálata, beleértve a csodáit is, dicséretet szerzett az Atyjának (Lk 18:43; Jn 7:17, 18).

Az első századi keresztények is ihletett zsoltárokkal dicsérték Jehovát. Ezenkívül a jelek szerint keresztény költemények is születtek, ’Istennek szóló dicséretek’, más szóval himnuszok, valamint ’szellemi énekek’, vagyis szellemi témákról szóló énekek (Ef 5:19; Kol 3:16). Ám a keresztények nem csupán énekkel dicsérhetik Istent, hanem az egész életükkel, azzal, hogy buzgón törődnek mások szellemi és anyagi jólétével (Héb 13:15, 16).

Emberek részesülnek dicséretben: Az öntömjénezés a büszkeség jele, és nem hat építően arra, aki hallja. Emellett nem szeretetteljes, mert az önmagát dicsérő személy mások fölé helyezi magát (1Ko 13:4). Ha van valami dicséretre méltó, jó, ha elfogulatlan kívülállótól jön, aki nem nyer abból, hogy dicséretet mond (Pl 27:2).

A dicséret, még ha másoktól jön is, próbára teheti azt, aki kapja. Fokozhatja benne a felsőbbrendűség érzését, növelheti a büszkeségét, és ez a bukásához vezethet. De ha helyénvalóan fogadja a dicséretet, az jótékony hatással lehet rá. Talán elismeri majd alázatosan, hogy adósa Jehova Istennek, és arra érezhet ösztönzést, hogy erkölcsileg dicséretre méltó életet éljen, és ne lehessen kifogásolnivalót találni a viselkedésében. Az ihletett példabeszéd rávilágít, hogy a dicséret feltárhatja, milyen is valójában egy személy: „A tisztítóedény az ezüstnek való, és a kemence az aranynak; az embert pedig a dicsérete alapján próbálják meg” (Pl 27:21; vö.: KNB).

A legnagyobb dicséret vagy elismerés, melyben ember részesülhet az, ha Isten helyesli őt. Az Úr Jézus Krisztus dicsőséges kinyilatkozásakor ilyen dicséretben részesülnek majd emberek (1Ko 4:5; 1Pt 1:7). Ez a dicséret nem attól függ, hogy ki milyen külsőleg, hanem attól, hogy a személy úgy él-e, ahogyan az méltó Jehova szolgáihoz (Ró 2:28, 29; lásd: ZSIDÓ). Ezenkívül a magas kormányzati tisztséget betöltők, és mások is, dicséretben részesíthetik az igaz keresztényeket, amiért azok törvénytisztelők és becsületesek (Ró 13:3). Amikor a megfigyelők felismerik, hogy a keresztények azért viselkednek jól, mert Jehova odaadó szolgái és Fia lojális tanítványai, akkor tulajdonképpen Istennek és a Fiának szól a dicséret.