Légy élő tanúja a „jó hír”-nek!

„Ti vagytok az én tanúim — ez Jehova kijelentése — sőt az én szolgám, akit választottam, hogy megtudjátok és legyen hitetek énbennem, s hogy megérthessétek, hogy én ugyanaz vagyok.” — És 43:10, UV.

 1. a) Ha ember alkotta istenekről van szó, mit nem tud megtenni egyik sem istenségének megerősítése szempontjából? (És 43:8, 9) b) Mennyiben különbözik tőlük az igaz Isten e tekintetben?

EGYETLEN ember alkotta isten vagy istennő sem képes soha még csak egy egyszerű tanút sem állítani istensége bizonyítására. Ilyen istenségek nem mondtak egyetlen próféciát sem, amely csalhatatlan pontossággal beteljesedett volna. A legfelségesebb Jehova Isten azonban 2700 évvel ezelőtt egy egész nemzetre, Izraelre mutathatott rá mint tanúira, mondván: „Ti vagytok az én tanúim . . . sőt az én szolgám, akit választottam, hogy megtudjátok és legyen hitetek énbennem, s hogy megérthessétek, hogy én ugyanaz vagyok . . . Én magam megmondtam, megtartottam és tudtul adtam.” — És 43:10-12, UV.

 2. a) Mint a Zsoltárok 78-ból kitűnik, mit tudtak az izraeliták Jehova megmentő tetteiről? b) Mi mutatja, hogy az izraeliták tudták: Jehova beteljesíti prófétai „szavát”?

² Az ihletett Írásokban megbízható feljegyzés van az izraeliták számára Istennek velük — mint néppel — való bánásmódjáról. Tudták, hogy a Mindenható megszabadította ősatyáikat az egyiptomi rabszolgaságból és máskor is megmentette őket ellenségeiktől. Tudtak arról az ígéretéről is, amelyet azzal teljesített be, hogy nekik adta Kánaán földjét örökségül. (Zsolt 78.) A Bibliában Józsué könyve kijelenti: „Egyetlen ígéret sem maradt beteljesületlenül azon jó ígéretek közül, amelyeket Jehova adott Izraelnek; mind valóra vált.” — Józs 21:45, UV.

 3. a) Minek kellett megtörténni az izraeliták esetében Ésaiás próféciája szerint? b) Hogyan képesítette e prófétai szavak beteljesedése az izraelitákat tanúskodásra?

³ Ésaiás jövendölése melyben Jehova Isten tanúinak nevezi az izraelitákat, rámutat arra az időre, mikor a nemzet babiloni száműzetésbe jut hűtlensége miatt, de később a Legfelségesebb kieszközli szabadulásukat Círusz által. (És 43:14, 15; 44:24–45:2) Így élő tanúi lehettek egy újabb szabadításnak. De hogyan lehettek a visszatért izraeliták Jehova tanúi? Nem lehettek úgy, hogy prédikáltak volna más nemzetek népeinek, ez nem is volt feladatuk. De tanúskodhattak életmódjukkal. Meg tudták mutatni, hogy teljesen Jehova Istenben bíztak mint Védelmezőjükben és Megmentőjükben, s hogy mind a jelen, mind a jövő jólétük és boldogságuk egyedül tőle függ.

4, 5. a) Mit foglalt magába a tanúskodás azok esetében, akik Jézus Krisztus tanítványai lettek? (Máté 28:19, 20) b) Kinek a tanúi voltak Jézus Krisztus tanítványai és hogyan nyilvánítja ezt ki a Cselekedetek 1:8; 2:32, 33; 4:19, 20; 5:29-32?

⁴ A Messiásnak vagy Krisztusnak eljövetelével a tanúskodásnak egy új vonása nyílt meg. Akik Jézus Krisztus tanítványaivá lettek, vállalták azt a feladatot, hogy elmondják másoknak mindazt, amit Jehova Isten tett a Fiával kapcsolatban. A 33. év pünkösdjén például egy zsidókból és prozelitákból álló tömeg elámulva szemlélte Isten szellemének működését Jézus Krisztus 120 tanítványán. Péter apostol azt mondta nekik: „Ezt a Jézust feltámasztotta Isten, amely ténynek mi mindnyájan tanúi vagyunk. Annakokáért, mivel Isten felmagasztalta Őt a jobbjára, Ő pedig elnyerte a megígért szent szellemet az Atyától, kitöltötte azt, amint látjátok és halljátok.” (Csel 2:32, 33, UV) Figyeljük meg, hogy Péter arról tanúskodott, amit Jehova Isten tett. Ugyanakkor Jézusnak is tanúja volt; tanúvallomást tett, hogy valóban Ő a Messiás, azaz a Krisztus. Péter ezzel annak megfelelően cselekedett, amit Isten Fia közvetlenül a mennybemenetele előtt mondott tanítványainak: „Erőt nyertek, miután a szent szellem eljön tireátok és lesztek nékem tanúim.” (Csel 1:8, UV) Mint Jézus tanúit, a benne hivőket idővel „keresztényeknek” nevezték. A Cselekedetek 11:26 szerint ez „isteni gondviselésből” történt.

⁵ Ezt a tanúskodást a „Krisztusról szóló jó hírt” illetően a természetes zsidókból és pogányokból álló keresztény testület végezte. Ez volt az a nép, amelyet akkortól fogva Jehova Isten a tanúiként felhasznált. (Fil 1:27) A tanítványok is nyíltan ilyenekként azonosították magukat. Amikor a Szanhedrin, a zsidó legfelsőbb bíróság elrendelte, hogy ne beszéljenek a Jézus neve alapján, az apostolok azt felelték: „Mint uralkodónak inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint embereknek. ősatyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve megöltetek. Isten felmagasztalta Őt Főközvetítőként és Megmentőként a jobbjára, hogy adjon Izraelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát. Mi tanúi vagyunk ezeknek a dolgoknak és a szent szellem is, melyet Isten adott azoknak, akik neki — mint uralkodónak — engedelmeskednek.” (Csel 5:29-32, UV) Korábban Péter és János azt mondták ugyanannak a bírói testületnek: „Ítéljétek meg magatok, hogy vajon igazságos volna-e Isten szemében rátok hallgatni inkább, mint az Istenre. Ami minket illet, nem tehetjük hogy megszűnjünk beszélni azokról a dolgokról, amiket láttunk és hallottunk.” — Csel 4:19, 20, UV.

 6. a) Milyen csodálatos alkalmat nyitott meg a „jó hír” az egyéneknek? b) A Cselekedetek 4:12 és 17:29-31 szerint mit állapítottak meg Jézus tanítványai mint olyat, amiről mind a zsidóknak, mind a pogányoknak tudomást kell szerezni?

⁶ Az apostolok és Jézus Krisztus többi tanítványai nagyra értékelték, hogy Istennek és Fiának tanúivá kellett válniuk. Mindenki fel volt jogosítva, hogy hallja meg a „jó hírt”, amely szerint ha elfogadják Jézust mint a Krisztust (Felkentet) és áldozatát mint bűntörlő értékűt, örök életet nyerhetnek. (Ján 3:16; 17:3) Péter apostol azt mondta a Szanhedrinnek: „Nincsen senki másban megmentés, mert nem adatott az emberek között más név az ég alatt, amely által kellene megtartatnunk.” (Csel 4:12, UV) Néhány évvel később Pál apostol mondta az athénieknek: „Nem kell azt képzelnünk, hogy az Isteni Lény aranyhoz, ezüsthöz vagy kőhöz hasonló, amit valami emberi művészet és tervezés kifaragott. Igaz, hogy Isten elnézte a tudatlanság idejét, most azonban azt mondja az emberiségnek, hogy mindannyian mindenütt bánják meg bűneiket. Mert meghatározott egy napot, amelyen megítélni szándékozik a lakott földet igazságosan egy férfiú által, akit kijelölt erre, és erre biztosítékot szolgáltatott minden embernek abban, hogy feltámasztotta Őt a halálból. (Csel 17:29-31, UV) Igen, minden embernek — zsidónak és nem zsidónak egyaránt — hallania kell a „jó hírt”, mielőtt a halál megakadályozza annak az alkalomnak a megragadásában, hogy tanúja legyen Istennek és Krisztusnak örök élet kilátásával.

 7. a) Mit voltak készek elszenvedni az első századi keresztények a „jó hír” hirdetéséért? Miért? b) Milyen kérdést tehetünk fel önmagunknak János apostol példájára való tekintettel?

⁷ A „jó hír” tehát magába foglalja az embertársaink örökkévaló jólétét. Istennek is az volt az akarata, hogy mindenkinek hírül adja. (1Tim 2:3, 4) Ezért az önátadott keresztények Isten iránti és felebarátaik iránti őszinte szeretetből kitartottak a tanúskodásban, bár az a szabadságuk sőt életük elvesztését is előidézhette. I. sz. 96 körül írta az utolsó élő apostol a kisázsiai keresztényeknek: „Én, János, a ti testvéretek és veletek együtt részestárs a megpróbáltatásokban, a királyságban és a tűrésben Jézus társaságában, a Pátmosznak nevezett szigeten voltam Istenről való beszélésért és Jézus melletti tanúskodásért.” (Jel 1:9, UV) Te is úgy vagy, mint János: ,beszélsz Istenről és tanúskodol Jézusról’? Kész vagy-e szenvedni ezért, s meg vagy-e győződve, hogy az embereknek hallaniuk kell a „jó hírt”, mert megmentést jelenthet számukra?

TANÚSKODÁS JÓ MAGAVISELETTEL

 8. Vajon a tanúskodás csak prédikálást jelent, és hogyan lehet ezt szemléltetni?

⁸ Jehova keresztény tanúinak összhangban kell élni azzal, amit tanítanak, hogy elérjék az őszinte emberek szívét. A szavak önmagukban, a keresztényi élet jó példája nélkül, értelmetlenek. Óhajtanál-e tanúnak hívni egy olyan embert, aki közismert a hazugságairól és csalásairól? Becstelenségének emléke nem fogja-e kérdésessé tenni kijelentéseinek megbízható voltát, s még ha az igazat mondja is, nem árthat-e az ő tanúskodása az ügyednek? Vajon nem olyannak ítélnek-e téged, mint azt az embert, aki melletted tanúskodik?

 9. Milyen magaviseletűnek kell lennie annak, aki Jehova mellett tanúskodik? Miért?

⁹ A tanúskodó jó híre határozottan befolyásolja, hogy elhiszik-e tanúskodását, vagy sem. Éppen ezért mindazoknak, akik Jehova tanúiként ismertetik meg magukat, becsületes életet kell folytatniuk. Ennek fontosságát hangsúlyozva írta Pál apostol azokra a zsidókra vonatkozóan, akik ismerik a Törvényt: „Te . . . aki másokat tanítsz, magadat nem tanítod? Te, aki azt hirdeted ,Ne lopj’, lopsz-e? Te, aki azt mondod: ,Ne kövess el házasságtörést’, nem követsz-e el házasságtörést? Te, aki iszonyatot fejezel ki a bálványok iránt, nem rabolsz-e ki templomokat?” (Róma 2:21, 22, UV) Ha valakinek az élete nem egyezik meg azzal, amit hirdet, az nagy szégyent hoz Istenre. Pál apostol így folytatja: „Az Isten nevét miattatok káromolják a nemzetek között.” — Róma 2:24, UV.

10, 11. a) Amikor a családi életről van szó, mit várnak el azoktól, akik a Legfelségesebb tanúiként mutatkoznak be? b) Mit jelent az, hogy „őrizzétek meg a jó lelkiismeretet”, és — mint az 1Péter 3:16 kimutatja — hogyan gyakorolhat ez jó hatást még az ellenkezőkre is?

¹⁰ A keresztényeknek tehát ahhoz, hogy jó élő tanúi legyenek Jehovának, ki kell tűnniük mint példás életű férjeknek és apáknak, feleségeknek és anyáknak, fiaknak és leányoknak. (Ef 5:24–6:4) A házaspároknak arra kell törekedniük, hogy a házaséletükben felmerülő problémákat a Biblia tanácsai szerint oldják meg és ne utánozzák a világot abban, hogy válás vagy elkülönülés útján keressenek kiutat a kellemetlen helyzetből. (Máté 19:4-9; 1Kor 7:10, 11) Jóllehet a keresztényt ellenszenvesnek és rossz színben állónak tekinthetik a Jehova Istenbe és Fiába vetett hite miatt, mindig figyelembe kell venniük az ihletett tanácsot: „őrizzétek meg a jó lelkiismeretet, hogy különösen abban, amiben ellenetek beszélnek, megszégyenüljenek, akik becsmérlően szólnak a Krisztussal kapcsolatos jó magaviseletetekről.” — 1Pét 3:16, UV.

¹¹ Ez azt jelenti, hogy a kereszténynek őrizkednie kell a rossz cselekedetektől, hogy ne legyen rossz lelkiismerete, amely elítélné őt. A jó magaviselet arra indíthatja az ellenszegülőket, hogy belássák: rosszul következtettek Isten szolgáival kapcsolatosan. Ez oda vezethet, hogy szégyellni fogják a tanúk iránti bánásmódjukat. Az ilyen ellenállók felismerhetik, hogy nincs alapja az igaz keresztényekről való becsmérlő beszédüknek — talán képmutatással, az őszinteség hiányával és az emberi faj gyűlöletével meg hasonlókkal vádolták őket.

12. Az 1Péter 2:12 szerint mi történhet az olyanokkal, akik szemtanúi a keresztény jó cselekedeteinek?

¹² Péter apostol már korábban rámutatott, hogy a keresztényi jó magaviselet arra segítheti az ellenkezőket, hogy Isten dicsőítőivé váljanak. Azt olvassuk: „őrizzétek meg jó magaviseleteteket a nemzetek között, hogy abban, amiben ellenetek mint gonosztevők ellen beszélnek, jó cselekedeteitek eredményeként, amelyeknek szemtanúi, dicsőíthessék Istent vizsgálatának napján.” (1Pét 2:12, UV) Gondold el: a jó cselekedetek meggyőzhetnek őszinte ellenállókat arról, hogy azok, akiket ők gyaláztak, igaz imádatot gyakorolnak. Ez arra indíthatja őket, hogy ők is Isten dicsőítőivé váljanak, s magukat a Legfelségesebb szolgálatára bocsássák! Sohase bátortalanítson el tehát, ha ellenállás vagy közöny fogadja a „jó hír” másokkal való közlésére tett erőfeszítéseidet. Mert könnyen lehetséges, hogy a kellemetlen helyzettel szemben tanúsított jó magatartásod annak értékelésére indíthatja az őszinte embereket, hogy imádatodnak valódi, szilárd alapja van. Ennek következtében többet kívánnak megtudni róla.

13, 14. a) Mi lehet a legjobb tanúskodás, amelyet egy feleség tehet hitetlen férjének? b) Ha a keresztény feleség figyelembe veszi az 1Péter 3:1, 2-t, mit kell meglátni a hitetlen férjnek?

¹³ A keresztény feleség például azt tapasztalhatja, hogy sikertelenek a kísérletei a „jó hír” közlésére hitetlen férjével szemben. Példás magaviselete azonban sokkal hatékonyabb tanúskodást jelent minden szónál. Ezért bátorítja Péter apostol a keresztény feleségeket a következőképpen: „Rendeljétek alá magatokat saját férjeteknek, hogy ha egyesek nem engedelmeskednek a szónak, feleségük magaviselete által szó nélkül is megnyeressenek, mivel szemtanúi a ti mély tisztelettel párosult tiszta viselkedéseteknek.” — 1Pét 3:1, 2, UV.

¹⁴ A hitetlen férj képes meglátni, hogy felesége mindenben együttműködik vele, ami nem sérti az imádatát. A jó magaviselet észrevéteti vele, hogy feleségének hite jóra ösztönöz. Hajlandósága, szavai és tettei nem szolgáltatnak alapot jogos bírálatra. Mivel dicséretre méltó viselkedés példája van előtte, idővel hivővé válhat a hitetlen férj. Hogy a feleség így „szó nélkül” megnyerje férjét, természetesen nem jelenti azt, hogy soha ne beszéljen neki szellemi dolgokról. Kerülnie kell azonban a vitatkozásokat, erőszakos, zsémbes beszédeket az igaz imádatról.

15. Hogyan tehetik vonzóbbá a „jó hírt” a fiatalok tanáraik és diáktársaik előtt?

¹⁵ Az iskolába kerülő ifjak hasonlóképpen vonzóbbá tehetik a „jó hírt” példás magaviselettel a tanáraik és a többi tanulók előtt. Mert a fiatalok könnyen nevetség tárgyai lehetnek a hitük miatt. De ha visszavágás nélkül eltűrik ezt a feszültséget, néhány tanár és tanulótárs esetleg csodálkozni kezd, hogy mi ad ilyen erkölcsi erőt a tanulónak. Különösen ha megbízható és lelkiismeretes az iskolai feladatok elvégzésében, ha másokkal tisztelettel és kedvességgel bánik, a szemtanúkat ez kedvezően érinti és buzdítja hitének vizsgálatára. A jó magaviselet itt is kiváló tanúskodást eredményez. — Hasonlítsd össze a Titus 2:6-8-cal!

16. Hogyan eredményezhet jó tanúskodást a munkahelyen az 1Péter 2:18 és a Titus 2:9, 10 alkalmazása?

¹⁶ A világi alkalmazásban dolgozó keresztény alkalmazhatja a rabszolgáknak adott figyelmeztetést: „A cselédek teljes félelemmel engedelmeskedjenek uruknak; nemcsak a jóknak és kíméleteseknek, hanem azoknak is, akiknek nehéz tetszeni.” (1Pét 2:18, UV) „A szolgák . . . az ő uraiknak engedelmeskedjenek, mindenben kedvüket keressék, ne ellenkezzenek. Ne tolvajkodjanak, hanem teljes jó hűséget tanúsítsanak; hogy a mi megtartó Istenünknek tudományát ékesítsék mindenben.” (Tit 2:9, 10) Ezek szerint a keresztény vidáman és nyugodtan végzi a munkáját akkor is, ha ésszerűtlenül nagy követelményeket szabnak rá. Tiszteletteljes, nem vitatkozó az alkalmazójával való kapcsolatában. A megfigyelők ebből felismerhetik, hogy a keresztény becsületes, szorgalmas munkás, aki törődik a többi emberrel is. Ha ez a helyzet, akkor az igaz imádat felmagasztalódik azok szemében, akik felismerték, hogy az egyén a vallása következtében jó munkás és rendes ember.

17. Hogyan tekinthetünk arra az életmódunkra, melyet akkor gyakoroltunk, mikor még nem ismertük az igazságot?

¹⁷ Mit mondhatunk a te életedről mint Jehova tanújáéról? Hogyan látod addigi ügykezelésedet, míg nem jutottál az igazság pontos ismeretére? Talán te is egyike vagy azoknak, akikről azt írta Péter apostol: „Mert elég nekünk, hogy életünk elfolyt idejében a pogányok akaratát cselekedtük, járván feslettségekben, kívánságokban, részegségekben, dobzódásokban, ivásokban és undok bálványimádásokban.” (1Pét 4:3) Bizonyára sohasem helyes senkinek ilyen romlott szokásokba keveredni. A keresztényeknek pedig meg kell elégelni az olyan dolgokat, amiket tudatlanságuk idején cselekedtek; éppen azért sohase szabad visszatérni azokhoz.

18. Ha valóban élő tanúi kívánunk lenni a „jó hírnek”, mit kérdezhetünk meg magunktól, és mit törekedjünk megtenni?

¹⁸ Most, hogy már „Isten akarata szerint” élsz, nem kívánsz-e segíteni másoknak boldogságodban részesülni? (1Pét 4:2) Vajon meg van-e telve a szíved értékeléssel a „jó hír” iránt oly mértékben, hogy lehetőséget teremtesz, illetve megragadsz minden alkalmat a tanúskodásra Jehova Istenről és Jézus Krisztusról? (Luk 6:45; 8:15) Olyan-e a viselkedésed, amely erőt ad annak, amit mondasz másoknak Isten Igéjéből? Csak ha kijelentjük és éljük az igazságot, akkor lehetünk hűséges tanúk. Így utánozhatjuk Pál apostol példáját, aki azt írta: „Megsanyargatom testemet és rabszolgává teszem, hogy miután másoknak prédikálok, én magam valamiképpen méltatlanná ne legyek.” — 1Kor 9:27, UV.