Válasszuk a legjobb életutat!

„Titeket . . . Isten hatalma hit által megoltalmaz.” — 1Pét 1:4, 5.

1, 2. Milyen helyzetben voltunk mindannyian, mielőtt elfogadtuk a „jó hírt”, és minek örvendhetünk most?

PÁL apostol írta az ókori ázsiai Efézus város keresztényeinek: „Ti egykor e világ dolgainak rendszere szerint jártatok . . . Igen, közöttük egykor mi is mindnyájan a testünk kívánságaival összhangban viselkedtünk, a test és a gondolatok akaratát cselekedve; így természet szerint a harag gyermekei voltunk, éppen úgy, mint a többiek. De Isten, aki irgalomban gazdag, az ő nagy szeretete miatt, amellyel szeretett minket, megelevenített a Krisztussal, még amikor halottak voltunk a vétkekben — ki nem érdemelt kedvesség által részesültetek megmentésben.” — Ef 2:2–5.

² Mi mindannyian, akik most Istennek kívánunk szolgálni, az igazság megismerése előtt a testtel összhangban jártunk el. Nem örülünk-e viszont annak, hogy éltünk a szabad választás lehetőségével, amit Isten kedvesen megadott nekünk? Ezzel pedig egy olyan utat választottunk, amely megszabadít minket a rabszolgaságból és örökké tartó életet ígér.

 3. a) Mi a követelmény részünkről ahhoz, ha látni akarjuk bibliai reménységünk valóra válását? b) Milyen módon tettük meg a választásunkat és milyen kérdések merülnek fel ennek teljes véghezvitelével kapcsolatban?

³ Péter apostol azt mondta az első századi keresztényeknek, hogy Isten „élő reménységet” adott nekik. (1Pét 1:3) Nekünk is igazi reménységünk van az előttünk álló dolgokat illetően. Mivel még nem érkezett el az, amiben reménykedünk — még nem láttuk reménységünk beteljesedését — vajon lemondjunk róla? Pál apostol azt mondta: „Ha azonban abban reménykedünk, amit nem látunk, akkor azt továbbra is kitartással várjuk.” (Róma 8:25) Ezért tehát, ha látszólag nem úgy alakulnak is a dolgok, ahogyan vártuk, még több okunk van arra, hogy kitartást tanúsítsunk és megerősítsük reménységünket. Ez azt jelenti, hogy miután az igazi, a valódi életutat választottuk — a legjobb és valójában az egyedüli utat —, ragaszkodnunk kell ehhez a választásunkhoz. Nem bízhatunk reménységünk megvalósulásában, ha ingadozók és bizonytalanok vagyunk. (Jak 1:6–8) Mi választottunk, amikor átadtuk magunkat Istennek és vízalámerítéssel szemléltettük azt. De nap mint nap szembe kell néznünk olyan problémákkal, amelyek kisebb döntésekre és választásokra kényszerítenek bennünket, melyeket ezzel az első nagy döntésünkkel összhangban kell meghoznunk. Képesek vagyunk-e naponta folyamatosan helyes döntéseket hozni, melyek fenntartanak minket az élet útján? Biztosak lehetünk-e abban, hogy idővel reménységünk teljességében valóra fog válni?

RAGASZKODJ VÁLASZTÁSODHOZ!

 4. a) Miért ne engedjük, hogy a tévedések okozta csalódás eltántorítson minket választott életpályánktól? b) Milyen téves magatartáshoz vezette a keresztényeket a reménységük teljesedése utáni vágyakozás az elmúlt idők folyamán?

⁴ Ha hűségesek maradunk, Isten nem engedi meg, hogy végzetes hibákat kövessünk el. De időnként megengedi, hogy tévedésben legyünk, melyből aztán megláthatjuk, hogy mennyire szükségünk van mindenkor Istenre és az ő Szavára tekinteni. Ez megszilárdítja az Istenhez fűződő viszonyunkat és a kitartásunkat, mialatt Őrá várunk. Hibáinkból megtanuljuk, hogy a jövőben jobban kell vigyáznunk. Az évszázadok folyamán a keresztényekben mindig is erős volt az arra irányuló vágy, hogy a dolgok új rendszere vegye át a teljes irányítást a föld felett. Életük rövid volta miatt pedig kétségtelenül arra vágyakoztak, hogy az éppen az ő életük idejében következzék be. Akik megpróbálták Isten ítéletének idejét „élénken elméjükben” tartani, a történelem során nem egyszer nagyon is sóvárogva várták annak a napnak az eljövetelét, s elméjükben szinte siettették a kívánt események elérkezését. (2Pét 3:12) Az első században például Pál apostol szükségesnek látta ezt írni a Thessalonikában élő keresztényeknek, ahogy azt a 2Thessalonika 2:1–3-ban olvashatjuk: „A mi Urunk Jézus Krisztus jelenlétére és az őhozzá való egybegyűjtésünkre azonban arra kérünk titeket testvérek, hogy egykönnyen ne inogjatok meg értelmetekben, ne is hagyjátok magatokat felingerelni sem ihletett kijelentéssel, sem szóbeli üzenet útján, sem állítólagosan tőlünk eredő levél által, melyek szerint Jehova napja már itt van. Ne hagyjátok, hogy bárki is valahogyan félrevezessen titeket, mert az nem jön el addig, míg előbb be nem következik a hitehagyás és meg nem jelenik a törvénytelenség embere, a pusztulás fia.”

 5. a) Hogyan fejlődött ki erős várakozás az 1975-ös évvel kapcsolatosan? b) A közzétett óva intő kijelentések, miért nem fékezték meg a dátum iránti nagy érdeklődést?

⁵ A modern időkben ez a sóvárgás, ami önmagában véve dicséretes, dátumok felállításához vezetett, melyeknek az volt a célja, hogy meghatározzák a világszerte oly sok embernek osztályrészül jutott szenvedésektől és bajoktól való hőn óhajtott szabadulás időpontját. Az Örökké tartó élet — Isten fiainak szabadságában című könyv megjelenése [angolban], valamint az arra vonatkozó magyarázatok, hogy mennyire helyénvaló lenne, ha Krisztus ezeréves uralma egybeesne az ember létezésének hetedik évezredével, jelentős várakozást támasztottak az 1975-ös évvel kapcsolatban. Kijelentések hangzottak el akkor és azután, amelyek hangsúlyozták, hogy itt csupán lehetőségről van szó. Az ilyen elővigyázatos és óvatos információval egy időben azonban sajnos olyan kijelentéseket is közöltek, amelyek sejtetni engedték, hogy a remények ilyen formában történő megvalósulása abban az esztendőben inkább valószínűség, mint csupán lehetőség. Igen sajnálatos, hogy ezek az utóbbi kijelentések nyilván nagyobb súllyal estek latba, mint a megfontoltabbak és hozzájárultak a már felkeltett várakozás kialakításához.

 6. Az Őrtorony 1976. július 15-i számában található információ megpróbálta-e teljesen vagy elsődlegesen az olvasókra hárítani a felelősséget az ilyen várakozásért? Magyarázd meg!

⁶ Az Őrtorony az 1976. július 15-i számában [angolban], miután megmagyarázta, hogy mennyire nem tanácsos a figyelmet egy bizonyos dátumra irányítani, kijelentette: „Ha bárkit csalódás ért, miután nem ezt a gondolatmenetet követte, most arra kell összpontosítania, hogy helyreigazítsa nézetét és belássa, hogy nem az Isten szava tévedett vagy vezette félre és okozott csalódást neki, hanem a saját értelmezése alapult téves feltételezéseken.” Amikor Az Őrtorony a „bárki” kifejezést használta, ezen mindenkit értett Jehova tanúi közül, akiket csalódás ért, beleértve azokat a személyeket, akik valamilyen formában kapcsolatban voltak a kiadvány információjával, ami a dátumra összpontosított reménység kialakulásához járult hozzá.

 7. a) Milyen hatással legyenek az ilyen emberi tévedések az Isten ígéreteibe vetett hitünkre? b) Voltaképpen milyen fontos tényezőt hangsúlyoz Isten Szava?

⁷ Mindazonáltal semmi okunk nincs arra, hogy hitünk megrendüljön Isten ígéreteiben. Ennek következtében inkább mindnyájan ösztönözve érezzük magunkat arra, hogy közelebbről megvizsgáljuk az Írásokat az ítélet napjának ügyében. Ha ezt tesszük, rájövünk, hogy nem a dátum a fontos. Ami itt fontos, az az, hogy mindig elménkben tartsuk: van egy ilyen nap — ez pedig egyre közeledik — és mindannyiunktól megkövetelik majd, hogy számot adjunk magunkról. Péter azt mondta, hogy a keresztények nagyon helyesen teszik, hogy „várják és élénken elméjükben tartják Jehova napjának jelenlétét”. (2Pét 3:12) Nem egy bizonyos előttünk levő dátum a fontos; a napról-napra való élet az, ami fontos a keresztény számára. Egyetlen napig sem élhet úgy, hogy ne gondolna Jehova szerető gondoskodására és irányítására és ne vetné alá magát annak, ugyanakkor szem előtt tartva azt is, hogy számot kell majd adnia cselekedeteiről.

 8. a) Hogyan alapozzák meg Jézus és Pál szavai az ilyen nézőpont helyességét? b) Végig ki kell tartanunk, de mikor van az a „vég”, és mit tudhatunk elérkezési idejéről?

⁸ Jézus megadta az okát annak, hogy miért kell ehhez a nézethez ragaszkodnunk, mondván: „Mert az ember Fiának eljövetele biztos az ő Atyjának dicsőségében az ő angyalaival és akkor megfizet mindenkinek az ő viselkedése szerint.” (Máté 16:27) Pál apostol szintén rámutatott: „Mindnyájan odaállunk majd az Isten ítélőszéke elé . . . Így tehát mindegyikünk magáról ad majd számot Istennek.” (Róma 14:10–12) És „mindannyiunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja jutalmát a test által cselekedett dolgokért, annak megfelelően, amit gyakorolt, jót vagy rosszat.” (2Kor 5:10) Mennyi időnk van még eddig a számadásig? Jézus azt mondta: „Aki mindvégig kitart, az részesül megmentésben.” (Máté 24:13) Mikor lesz itt „a vég”? A vég vagy a dolgok jelen rendszerének végén, vagy még azelőtt, az egyén saját halálakor jöhet el. Ezek szerint hát mennyi időnk van nekünk egyénileg? Senki sem tudja kiszámolni, hogy melyik nap hal meg. Hasonlóképpen szólt Jézus az apostolainak az Isten Királysága felállításának az időpontjáról: „Nem a ti dolgotok megismerni az időket vagy időszakokat, melyeket az Atya a saját hatáskörébe vont.” (Csel 1:7) Számunkra lehetetlen előre kiszámítani a világ végét.

REMÉNYSÉGÜNK VALÓRA VÁLÁSA

 9. Péter melyik szavai adnak bizodalmat nekünk, hogy hűségesen ragaszkodjunk választásunkhoz?

⁹ Ha valaki attól fél, hogy az esetleg felmerülő próbák miatt nem tart ki azon választása mellett, hogy Istent és Krisztust szolgálja, hallgassa meg Péter apostol szavait. Ez az apostol arról biztosít minket, hogy reménységünk egészen bizonyos, ha szilárdan ragaszkodunk hozzá az Istenbe és biztos ígéreteibe vetett hit által. Ő mondja: „[Titeket] Isten hatalma megoltalmaz hit által a megmentésre, amely kész arra, hogy az utolsó időszakban nyilvánuljon meg.” (1Pét 1:3–5) Mit tudunk meg ezekből a szavakból?

10, 11. a) Kié az igazi érdem, amiért elfogadtuk a „jó hírt”, és miért? b) Hogyan teszi lehetővé Isten, hogy valaki felismerje az igazság világosságát? c) Mit mutat az 1Korinthus 2:9 az emberek azon képességéről, hegy saját maguktól felfogják az isteni igazságokat?

¹⁰ Nos, amikor először figyeltünk fel hittel a nekünk bejelentett „jó hír”-re, vajon joggal tulajdonítanánk-e magunknak az érdemet, mintha saját ítélőképességünk láttatta volna meg velünk annak értékét, s így nyomban fel tudtuk volna fogni azt? Nem. „Amikor még gyengék voltunk”, magunkat megmenteni nem képesek, „amikor még bűnösök voltunk”, igen, amikor még ellenségek voltunk, „megbékéltünk Istennel Fiának a halála által.” (Róma 5:6–10) Kinek kell tehát köszönetet mondanunk ezért a kedvező helyzetért, melyben most vagyunk? Jézus ezt mondta tanítványainak: „Senki sem jöhet énhozzám hacsak az Atya, aki elküldött engem, nem vonzza őt.” (Ján 6:44) Saját kezdeményezésünkből sohase jutnánk el Isten ismeretére. Tökéletlen, bűnös emberi természetünk soha nem tehetné ezt lehetővé számunkra.

¹¹ Mindazonáltal kereshetjük Istent hiszen „nincs messze egyikünktől sem”. (Csel 17:27) Ha csupán keressük Istent és puhatolózunk utána, már az is tetszik neki. Akkor ő közeledik hozzánk. (Jak 4:8) Isten ismeri a kereső személy benső kívánságát és küld hozzá valakit a „jó hírrel”; a kereső pedig, miután betekint Isten Szavába, a szent szellem segítségével, amelyet Isten megad neki, rádöbben saját helyzetére. Ha aztán hitet gyakorol abban, amit Isten mond, képes kiszabadulni a sötétségből. Az emberi képességekről írva a Biblia ezt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, az emberi szív fel sem fogta, amiket Isten készített azoknak, akik őt szeretik.” (1Kor 2:9) Saját emberi gondolkozásunk és kívánságaink révén sohasem lettünk volna képesek megérteni az igazságot, ha Isten személy szerint nem könyörült volna meg rajtunk és nem segített volna nekünk.

12. a) Mit kell állandóan elménkben tartani ahhoz, hogy ragaszkodni tudjunk eredeti választásunkhoz? b) Hogyan tud Isten megoltalmazni bennünket azoktól a veszélyektől, melyekbe az észlelés hiánya vezethet minket?

¹² Mivel tehát tudjuk, hogy Isten látja a helyzetünket és már kezdettől segít nekünk, ebből megérthetjük, hogy az évek multával hogyan tarthatunk ki eredeti választásunk mellett. Sőt, Isten szellemileg még növekedést is adhat nekünk. Amint Péter mondja, Isten hatalma megoltalmaz minket. Rá kell jönnünk, hogy kereszténnyé válásunk után nem a saját erőnkből, értelmünkből és bölcsességünkből vagyunk képesek győzedelmesen kitartani — ezt saját magunktól soha nem érhetnénk el. Nagyon gyakran például megtompulnak érzékeink. Sokszor előfordul, hogy egyáltalán észre sem vesszük, amikor keresztényi feddhetetlenségünket illetően igen veszélyes helyzetbe és körülmények közé kerülünk. (Gal 6:1) Talán már olyan lépéseket készülünk megtenni, amelyek romlásba vihetnek minket. Isten azonban, aki lát bennünket, szeret és megkönyörül rajtunk, megtartja nekünk tett ígéretét és a kellő időben megszabadíthat a veszélyből. Dávid, az ókori Izrael királya, miután maga tapasztalta az ilyen „megoltalmazás”-t Isten vigyázó gondoskodása által, ezt mondta: „Megszabadítottad lelkemet a haláltól — nem szabadítottad-e meg lábaimat a botlástól? —, hogy Isten előtt járhassak az élők világosságában.” — Zsolt 56:13, Károli: 56:14.

MEGOLTALMAZÁS A VÉRBŰNTŐL

13, 14. a) Hogyan került Dávid veszélyesen közel ahhoz a ponthoz, hogy ártatlan vért ontson? b) Hogyan szolgált Abigail arra, hogy visszatérítse őt a rossz útról?

¹³ A Sámuel első könyve 25. fejezetében van feljegyezve egy szép példája annak, hogyan óvta és mentette meg Isten Dávidot a saját tökéletlen okoskodásától és indulataitól. Amikor Dávid törvényen kívüli emberként élt és Saul király gyilkos üldözése elől menekült, embereivel együtt segítette, védte és őrizte Izrael népét, ahol csak alkalma volt rá. Egy ilyen ember, akit megsegítettek, a gazdag izraelita férfi, Nábál volt. Egy alkalommal, amikor Dávid és emberei Nábál pásztorainak és nyájainak közelségében táboroztak, Dávid emberei védőbástyának bizonyultak a kóbor rablók ellen, és mégsem kértek és nem is kaptak semmit szolgálatukért. Később, amikor Dávid emberei szükséget szenvedtek élelmiszer dolgában, Dávid kedvesen megkérte Nábált mint izraelita testvérét, hogy nyújtson neki segítséget ételadomány formájában. Ahelyett, hogy kifejezésre juttatta volna háláját és a mózesi törvényben előírt önzetlenséget, Nábál szitkokat szórt Dávid embereire.

¹⁴ Ez a gonosz, hálátlan cselekedet úgy felbőszítette Dávidot, hogy 400 emberével kivonult bosszút állni Nábálon és házanépén. Nábál felesége, Abigail azonban, midőn tudomást szerzett férje aljas viselkedéséről, Dávid elé sietett bőséges élelmiszerajándékkal. Dávidnak a Jehovával való kapcsolatára hivatkozva könyörgött hozzá, hogy eltérítse őt bosszúálló szándékától, ezt mondva: „És ez ne okozza megtántorodásodat, se botránykővé ne legyen az én uram szívének sem az oktalan vérontás, sem az, hogy az én uram [keze önmagának] szerezzen szabadulást.” Dávid, haragjából kijózanodva, így válaszolt: „Áldott legyen Jehova, Izrael Istene, aki téged ezen a napon elém küldött! És áldott legyen a te okosságod és légy áldott te magad, aki e mai napon visszatartottál a vérbűntől, s hogy saját kezemmel szerezzek szabadulást.” — 1Sám 25:31–33.

15, 16. a) Ha Dávid tovább ment volna az útján, milyen két bűnben lett volna vétkes és mi mentette meg őt ettől? b) Mit tanulhatunk mi ebből és milyen hatással legyen ez ránk?

¹⁵ Dávid, emberi szempontból, feljogosítva érezte magát arra, hogy megfizessen Nábálnak gonoszságáért. Ámde, ha ezt megtette volna, önmagára hagyatkozva a bosszúállás és igazolás ügyében, ezzel vérbűnnel terhelte volna magát Nábál háztartása ártatlan tagjainak a megölésével. Mi mentette meg ettől? Jehova Isten figyelt, és megoltalmazta őt ettől a bűntől.

¹⁶ Ebből a példából láthatjuk, hogy nem bízhatunk önmagunkban, ha a megmentéshez vezető úton szeretnénk megmaradni, hanem mindig Istenre kell tekintenünk, aki vigyáz ránk és biztonságban vezet minket. Ez bizodalmat adhat nekünk és alázatossá tesz bennünket.

17. a) Gondolhatjuk-e azt, hogy Isten kevesebbet tenne egy mai alázatos szolgájáért? b) Milyen különféle módokon oltalmazhat meg bennünket Isten komoly helytelenségek elkövetésétől?

¹⁷ Valaki azonban azt mondhatná: ,Az Jehova felkent királya, Dávid volt, akivel Isten szövetséget kötött a királyságra. Ránk talán nem fordítana akkora figyelmet!’ Igazán mondhatjuk-e, hogy Isten, aki Fiának drága vérén vásárolt vissza minket, nem ugyanolyan féltőn vigyáz a mi életünkre is? De bizony igen! Ahogy Isten Abigailt felhasználva megszabadította Dávidot egy elhamarkodott, bajt hozó cselekedettől, biztosan megszabadít minket is. Amiképpen arra indította Abigailt, hogy Dávid megmentésére cselekedjék, akként felhasználhatja Szavát, a Bibliát, vagy angyalait, vagy pedig egy keresztény társunkat, vagy éppen úgy rendezheti gondviselésszerűen a körülményeket, hogy megóvjon bennünket valami ostobaság elkövetésétől, ha hiszünk és továbbra is imateljes, alázatos magatartást tanúsítunk és őrá támaszkodunk.

18, 19. Hogyan bátoríthat ez a tudat bennünket abban, hogy hűen kitartsunk az úton, melyet választottunk és milyen kérdésre kell még felelni?

¹⁸ Milyen vigasztaló és bátorító a dolgoknak ez a megértése! Isten nem mondja: ,Nos, tudjátok mit kell tenni, most már minden rajtatok múlik.’ Inkább szeretettel érdeklődik megmentésünk iránt és tevékenyen védelmez bennünket mindaddig, míg megőrizzük hitünket benne és a Fia által szerzett váltságdíjban. Ő „jól ismeri formáltatásunkat, megemlékezik arról, hogy por vagyunk”. Mivel tudjuk, hogy ez így van, mi magunk csődöt mondanánk törekvéseinkben, hogy mindvégig ragaszkodjunk igazságos pályafutásunkhoz. — Zsolt 103:10–14, 17, 18; hasonlítsd össze a Zsoltár 38:4, 22; 40:12, 13 [Károli: 38:5, 23; 40:13, 14]; 130:3, 4-gyel!

¹⁹ Vajon azt jelenti ez, hogy aligha van valami részünk abban, hogy hűségesen éljünk — vagyis hogy ez teljesen Istentől függ? Semmi esetre sem, mint ahogy a Szentírás további megvizsgálásából kiderül.