Miért van olyan sok, magát kereszténynek valló vallás?
A VILÁG népességének körülbelül egynegyede vallja magát kereszténynek. Mindannyian azt állítják, hogy Jézus Krisztust követik, még ha bizony megosztottságban élnek is. Közel 580 000 000 ember vallja magát római katolikusnak. A II. Vatikáni Zsinat óta szakadás jött létre a katolikus liberálisok és a hagyományos latin mellett kardoskodók között. A görögkeleti pravoszláv vallás 74 millióra becsült híve országonként különböző egyházakra szakadt, aszerint, hogy milyen egyházi szertartást gyakorolnak. Ami pedig a 343 milliónál több protestánst illeti, ők is számos egyházra: episzkopális, lutheránus, kálvinista (presbiteriánus, református), baptista, metodista és egyéb felekezetekre tagolódtak.
Mindezek az egyházak „elismert”, „igazhitű” vagy „tiszteletreméltó” egyházaknak tekintik magukat. Ezekhez kell vennünk még a több száz úgynevezett szektát is, amelyet a katolikusok, pravoszlávok vagy protestánsok zöme megvetően lenéz.
„Igazhitű” vagy „eretnek”?
Ténylegesen, amikor elfogulatlan történelmi módszerekkel vizsgálódunk, megállapíthatjuk, hogy a hagyományos „keresztény” egyházak közül több is talán azt állítja magáról, hogy ő az igazi eredeti, krisztusi vallás. Pedig mindannyian elágazásként, szektaként kezdődtek, még az is, amelyik a legrégibbnek tarja magát: a Római Katolikus Egyház.
Történelmileg nézve, néhány város joggal igényt tarthatott volna Rómával szemben az elsőbbségre, arra, hogy ő volt a keresztényiség központja. Amikor a krisztusi hit alapja i. sz. 33-ban le lett fektetve, Rómában Krisztusnak egyetlen követője sem volt. A keresztény gyülekezet első központja kétségkívül Jeruzsálem volt. Igaz, hogy Rómából érkező zsidók és prozeliták is jelen voltak pünkösdkor, és egyesek közülük keresztények is lettek, és visszatérve Rómába, megalapították a keresztény gyülekezetet. De ugyanezt a Bibliában említett több más helyről is elmondhatnánk. Ezek a Rómából érkező utasok a felsorolásban egészen a legvégén vannak megemlítve, visszafelé számítva harmadikokként a krétaiak és arabok előtt (Cselekedetek 2:5–11).
Azokban a kezdeti időkben Róma nem töltött be központi szerepet a keresztény tevékenység megszervezésében. Nem Rómában, hanem a szíriai Antiochiában kezdték első ízben „keresztényeknek” [krisztusiaknak] nevezni Jézus tanítványait (Cselekedetek 11:26). Antiochiából és nem Rómából indult Pál apostol missziós körútjára három ízben is (Cselekedetek 13:1–4; 14:26; 15:35, 36; 18:22, 23). Igaz, Pált minden valószínűség szerint Rómában végezték ki, de ő nem tartozott Jézus 12 apostola közé, mert Iskariótes Júdás helyébe Mátyást választották meg (Cselekedetek 1:23–26). Semmilyen bibliai bizonyíték nincs arra nézve, hogy a 12 apostol bármelyike is járt volna Rómában vagy ott halt volna meg. Utolsónak János apostol halt meg, de ő is valószínűleg Efezusban vagy annak környékén. Haláluk szélesre tárta az ajtót az igaz hittől való elszakadás kibontakozása előtt (1János 2:18, 19; 2Thessalonika 2:3, 4).
Ahogy teltek az évek, más városok kerültek előtérbe, mint hitehagyott kereszténység központjai. Ilyen volt például Alexandria, Karthágó (Észak-Afrikában) és Bizánc (későbbi nevén: Konstantinápoly), amely Ázsia és Európa határmezsgyéjén feküdt. Nyugaton Rómában, a birodalom fővárosában, gazdag és erőteljes egyház fejlődött ki.
Az apostolok által megjövendölt igaz hittől való elszakadás létrejöttével kialakult egy papi osztály. Előkelő férfiak kerültek a nyáj élére, akik úgynevezett püspökök lettek. Megindult a hatalomért való versengés, és ezek a személyek a hitehagyott kereszténység egy-egy rivális csoportjának vagy szektájának kerültek az élére. A kezdeti időkben egyetlen püspök sem tudott egyértelműen a többiek fölé kerekedni. A hatalmi harc azonban odáig fejlődött, hogy az eredeti kereszténységre nézve, szektának vagy hitehagyott elágazásnak bizonyuló csoport minősítette magát „ortodoxnak” [igazhívőnek], a többieket pedig „eretnekeknek”.
Kezdetben mind szekták voltak
Erről a témáról szóló egy nemrégen kiadott mű ezt mondja: „Mi volt ... a keresztény eretnekség? És mi volt valójában az Egyház? ... [A hitehagyott] kereszténység zűrzavarban, vitákban és egyházszakadásban fogant és így is folytatódott. Az uralkodó ortodox egyház elismerésre méltó egyházi szervezetéveI csak fokozatosan alakult ki ... Ami ezeket a küzdelmeket illeti, nem volt valami épületes dolog ... Az első és második században a Földközi-tenger középső és keleti részén hihetetlenül sok vallási elképzelés alakult ki, s mindegyik csoport a magáét igyekezett terjeszteni. ... Kezdettől fogva a kereszténységnek többféle változata volt, melyekben kevés volt a közös vonás. ... A harmadik század vége előtt még pontatlan lenne azt mondani, hogy a kereszténység már uralkodó jellegű. Amennyire meg tudjuk ítélni, az első század végére és gyakorlatilag az egész második században a keresztények zöme vagy valamiféle keresztény-gnoszticizmusban hitt, vagy a karizmatikusok körül csoportosuló újjáéledő valamelyik szektához tartozott. ... Az ortodoxia [igazhitűség] a harmadik században egyszerűen egyike volt a többféle keresztényi csoportnak, és talán Eusebius-ig [a IV. század elejéig] nem vált uralkodóvá.” — Paul Johnson: A History of Christianity.
Pál apostol az események ilyen várható fordulatairól így emlékezett meg: „Jön idő, amikor az egészséges tanítást el nem szenvedhetik az emberek, hanem ízlésük szerint seregszámra gyűjtenek maguknak olyan tanítókat, akik azt mondják, amit csiklandós fülük hallani szeretne. Elfordítják fülüket az igazságtól, de a mítoszokra odafigyelnek” (2Timótheus 4:3, 4, New International Version).
E hitehagyott tanítók közül kerültek ki a kereszténység egyházaiban „egyházatyák” néven ismert személyek. Két csoportjuk volt: a Niceai Zsinat előtti és a Niceai Zsinat utáni egyházatyák. A fordulópontot az úgynevezett első Niceai Egyetemes Zsinat jelentette, amelyet Konstantin, pogány római császár hívott össze ebben a kisázsiai városban i. e. 325-ben.
Lépések Róma elsőbbségének kivívására
Figyelemre méltó, hogy a második és harmadik századi „egyházatyák” jelentős többsége nem Rómában székelt, és nem latinul, hanem görögül írt. Ennek megerősítésére az Encyclopaedia Britannica ezt mondja: „Körülbelül 250-ig a legtöbb nyugati keresztény vezető görögül és nem latinul beszélt (például Irenaeus, Hippolitus). Az igazi latin teológia nem Rómából, hanem Észak-Afrikából származott (lásd Tertulliánust és Cypriánust).”
A hittől való elszakadásnak ezekben az első századaiban, mely városok voltak az úgynevezett keresztény teológia nagy központjai? Nem Róma, hanem Antiochia, Alexandria Karthágó, Caesarea, Jeruzsálem és Kisázsia még néhány más városa. A The Catholic Encyclopedia is elismeri: „Bár Róma már tekintélyes volt és tiszteltet vívott ki magának a második században, ... de az irodalma abszolút hiányzik. A latin nyelvű irodalom ... gyakorlatilag két és fél évszázaddal későbbi [mint a görög]. Tertulliánus számít kivételnek, de ő eretnek lett. A negyedik század közepéig csak egy egyházatya [a karthágói Cypriánus] tűnik fel. ... Cypriánustól (meghalt 258-ban) Hilariusig [meghalt 367 körül] egyáltalán nem volt teológia.”
Hogyan sikerült a római egyháznak más városok egyházai fölé kerekednie, amelyek, mint köztudott, több „egyházatyát” adtak a világnak? Kétségtelen, az egyik tényező a földrajzi fekvéséből származó előnye: ugyanis Róma a birodalom fővárosa volt. Ezenkívül gazdag volt, így anyagilag támogatni tudta a más városok szegényebb egyházait, és ez növelte Róma püspökének tekintélyét. Kezdett tehát jogot formálni arra, hogy a helyi püspökök által egyházfegyelmi kérdésekben hozott döntéseket felülbírálja.
Mellékesen megjegyezve, mivel Konstantin, pogány római császár tisztában volt azzal, hogy a hitehagyott kereszténységet felhasználhatja hanyatlásnak induló birodalma megszilárdítására, így Róma püspöke intézkedett arról, hogy a pogányság a hitehagyott kereszténység e változatát kedvezően fogadja. A római egyház a pogány vasárnapot „ünnepnapként” a húsvét [Easter] megünneplésére átvette, a keleti egyházak viszont továbbra is a zsidó naptár szerint Nizán hó 14-nek megfelelő napon ünnepelték a pászkát. És mivel néhány keleti egyház hajlott Arius követésére a szentháromság tanának tagadásában, Róma gyorsan átvette ezt a pogány háromszemélyű egyisten fogalmát is.
Mindkét dologban Konstantin császár Róma mellé állt. Ennek értelmében elrendelte i. sz. 321-ben a vasárnap megünneplését, és kötelezőnek írta elő a szentháromság tanát i. sz. 325-ben a Niceai Zsinaton. Itt jött létre az egyveleg vallás: Konstantin a hitehagyott kereszténységet egybeolvasztotta a pogány római kultusszal, és az államvallást „egyetemes” vagy „katolikus” imádati formának hirdette ki.
I. sz. 382-ben Gratianus császár egy dekrétumot adott ki, amely Damasust, Róma püspökét felruházta azzal a joggal, hogy minden püspök, még a birodalom legtávolabbi részén élő püspök is, hozzá forduljon fellebbezési ügyben. Bár e döntés érvényessége ellen a keleti püspökök, sőt még Nyugaton is egyes püspökök felléptek, kétségtelenül mégis ez vezetett Róma püspökének a felsőbbségéhez. Damasus püspök elfogadta még a Pontifex Maximus hivatali jelvényeit is, ezzel olyan pogány címet és hivatalt vett át, amelyről Gratianus császár azért mondott le, mert keresztényhez nem méltó dolognak találta. Damasusnak azonban nem voltak ilyen lelkiismereti aggályai. A The Catholic Encyclopedia szerint még ma is a pápa egyik „legfigyelemreméltóbb címének” tekintik a Pontifex Maximus címet. Franciául a pápát még mindig le souverain pontife-nek a legfőbb papnak?
Egyházszakadások, egyházból való kiválások és a reformáció
Természetesen Róma püspökének ezt az állítólagos felsőbbségét erősen vitatták. A hitehagyott kereszténység vezetői a keleti városokban, például Alexandriában, Jeruzsálemben, Antiochiában, és főleg Konstantinápolyban szembeszálltak ezzel az érdemtelen tekintélybitorlással. Jóllehet e városok vallásvezetői egységesen felléptek Róma uralmával szemben, a tanbeli kérdésekben azonban nem voltak ilyen egységesek. Egymással szemben álló teológiai iskolák jöttek létre a különböző városokban, s ezek mind különböző szektákhoz vezettek, jóllehet mindegyik kereszténynek vallotta magát.
Az egymással versengő, főleg a Rómában és Konstantinápolyban székelő központokkal rendelkező hitehagyott keresztény szekták közötti növekvő szakadék áthidalása végett, és a más városokban élő hitehagyott keresztény tanítók eretnekekként való megbélyegzése végett több évszázadon át különböző „ökumenikus” (egyetemes) egyházi zsinatokat hoztak létre. Az elsőt Niceában rendezték meg i. sz. 325-ben. Itt az Árius-féle szentháromságot tagadó irányzatot ítélték „eretnekségnek”. Ezután négyszer Konstantinápolyban, majd egyszer Efezusban és Chalcedonban (Konstantinápollyal szemben a Boszporusszal átellenben) hívtak össze zsinatot. Az első hét zsinatot mind a római katolikus, mind a görögkeleti egyház elismerte. Ezeken a zsinatokon megfogalmazott tanítások közé tartozott többek között a szentháromság tana. Mária „Isten-anyaságának” tana, és egyéb dogmák, amiknek semmi közük sem volt a bibliai krisztusi hithez. Ezek az egyházi zsinatok a legkülönbözőbb dolgokat bélyegezték „eretnekségek”-nek, amelyek a hitehagyott kereszténység még további szektákra hullásához vezettek.
Érdekes megfigyelni, hogy az „egyetemes” zsinatok közül egyet sem rendeztek Rómában, abban a városban, amely állítólag a kereszténység fő központja. Csak 1123-ban hívták össze Rómában az első úgynevezett „ökumenikus” zsinatot. De akkorra már megtörtént a nagy egyházszakadás Róma és a keleti egyházak között. Az első szakadásra 867-ben, a végső egyházszakadásra 1054-ben került sor. Szigorúan történelmi szempontból tekintve a dolgot, Rómában igazi egyetemes vagy ökumenikus zsinat sohasem volt.
A hitehagyott kereszténység Rómától leszakadó keleti változata sem hozott létre egységet valamilyen más püspök körül, aki Krisztus földi helytartójának tartotta agát. A konstantinápolyi egyház (Új Rómának is nevezik) szeretett volna a keleti ortodox vallás „Rómája” lenni. De ez nem sikerült neki. Idővel a keleti pravoszlávizmus 15 önkormányzatú nemzeti egyházra rétegeződött, amely csak tiszteletbeli elsőbbséget adott a konstantinápolyi (mai isztambuli) pátriárkának. Ezenkívül, akad néhány olyan független keleti egyház is, amely sem Rómát, sem Konstantinápolyt nem ismeri el. A keleti „kereszténység” a leghatározottabban meghasonlott ház lett.
A római katolikus egyház a keleti egyházszakadás után, jóllehet még mindig remélte, hogy visszahozza a keleti egyházakat saját kebelébe, legalább is arra számított, hogy saját háza táján — Nyugaton — ő lesz a vitathatatlan úrnő. A bajok azonban nem múltak a feje felől. Hamarosan újabb vallások váltak ki belőle. A helyzet tűrhetetlenné vált; drasztikus intézkedéseket kellett foganatosítani az „eretnekek” ellen. Létrehozták ezért az inkvizíció intézményét, de ezzel a valláson belüli véleménykülönbség nem szűnt meg. A XVI. században általános forradalom tört ki, kezdetben ugyan csak vallási okokból, később politikai okokból is.
Ez a forradalom, vagy más néven: reformáció, létrehozta a vallásoknak egy harmadik csoportját, amelyek szintén keresztényeknek vallják magukat. Az eredeti egység és a bibliai krisztusi hittanbeli igazságainak helyreállítása helyett a protestantizmus a meghasonlott egyházak és szekták bő termését hozta magával.
Miért oly sok?
Ha valamilyen egyházhoz vagy szektához tartozol, amely magát kereszténynek vallja, kétségtelenül szeretnéd tudni, miért van oly sok magát Krisztus és a Biblia követőjének valló vallás. Talán jóérzésed tiltakozik is e széthúzások ellen, főleg ha e csoportok vallásüldözéshez vagy vallásháborúkhoz folyamodnak, mint oly sokszor a történelem folyamán, de még ma is. Ilyen és hasonló okokból talán nem is érzel kedvet, hogy templomba járj, és megelégszel a kereszténységről alkotott önálló véleményeddel. Persze szívedben elismered, hogy ennél többre van szükség a krisztusi hittel kapcsolatban. A Bibliából tudod, hogy az első keresztények boldog, egységes szellemi családot alkottak (János 13:34, 35; Efézus 4:1–6).
Ma Jehova Tanúi ilyen boldog keresztényekből álló családot alkotnak. Nem szektát alkotnak, mivel nem emberi tanítót vagy vezért követnek, és nem egy egyháznak vagy szektának oldalhajtásai. A Tanúk soraiban a legkülönbözőbb társadalmi állású ember megtalálható. Nem embert, hanem Istent és Fiát, Jézus Krisztust követik. Arra a kérdésre, hogy ’Miért van oly sok magát kereszténynek valló vallás?’, azt felelik: ’Mert ezek a valláscsoportok embereket és nem a Bibliát követik.’ Jehova Tanúi boldogan segítségedre vannak, hogy megtaláld ez igazi bibliai keresztényiséget. Beszélj azzal a személlyel, akitől ezt a folyóiratot kaptad, vagy írj a kiadóknak.