Miért nem maradtam katolikus pap?

Ferdinando Piacentini elbeszélése alapján

„Oly rövid az élet, és a halál vár ránk,

Jóllehet nem tudjuk, mikor üt az óránk.

Ha elvész a lelkünk, mi lesz öröksége?

Az örök életnek sohase lesz vége!”

EZ az egyszerű kis ének, amire a plébános tanított meg minket, már 13 éves koromban felkeltette bennem az örök élet iránti vágyat. Két hasonló hajlamú társammal együtt elhatároztam tehát, hogy pap leszek.

1925. január 8-án születtem Casolában, a Montefiorino városkához közel eső kis faluban, az olaszországi Modena tartományban. Középosztálybeli családunk nyolc gyermeke közül én voltam az ötödik. Apám, aki építési vállalkozó volt, ellenezte, hogy pap legyek. Egyik nővérem viszont, aki az Actio Catholica nevű szervezet buzgó tagja volt és később apáca lett (és ma is az), továbbra is a papi hivatásra buzdított.

A szemináriumi élet

1938 októberében léptem a fiumalboi szeminárium alsó tagozatába. Ez a városka Modena közelében van az Apenninekben. Később, a modenai városi szeminárium felső tagozatába léptem. Milyen volt a szemináriumi élet? Íme, néhány részlet, vázlatosan:

Csengettyű szólt, aminek a jó papnövendék köteles volt engedelmeskedni. Amikor reggel 6.30-kor a csengő megszólalt, a prefektus (a hálószobában felügyeletet gyakorló teológus) felkattintotta a villanyt. Az volt a szabály, hogy mindenki a takaró alatt köteles a hálóinget levetni és a nappali ruháját felölteni.

Amikor bevetettük az ágyunkat, újra megszólalt a csengő, és mentünk a reggeli ájtatosságra a kápolnába. Ez mindössze abból állt, hogy néhány mondat fel lett olvasva, amit mi kórusban megfelelő kádenciában utána énekeltünk. Ezután félórás elmélkedés következett, majd szentmise, és reggeli. Utána tanulás, majd leckék, pihenés és végül egy kis séta.

Az esti vacsora előtt egy aszkétizmusról szóló könyvből lelki olvasmányt hallgattunk meg. Ezután rózsafüzéreztünk és a Madonnához énekeltünk. Vacsora és egy rövid szünet után újra a kápolnába mentünk, ott imádkoztunk és lelkiismereti önvizsgálatot tartottunk. Végül, pihenőre tértünk.

A papnövendékeknek nem volt szabad egymást közvetlenül megszólítaniuk nevükön, csak hivatalosan, önös formában. Az is tilos volt, hogy egy másik hálószobabeli papnövendékkel beszéljünk. Az egyik rendelkezés szerint tilos volt bárkit bármilyen okból kifolyólag megérinteni. Nem foghattunk kezet egymással és nem tehettük kezünket egymás vállára. Nyári vakációnk alkalmával nem járhattunk még véletlenül sem együtt egy lánnyal, még ha ez nővérünk vagy húgunk volt is.

Félelem a tüzes pokoltól vagy Isten iránti szeretet?

Ezekben a kezdeti időkben szinte megszállottként meg akartam tisztulni minden olyan bűntől, amelyet gyermekkoromban követtem el. Gyakran jártam gyónni. Persze meg kell mondanom, hogy nem az Isten iránti szeretet, hanem inkább a tüzes pokoltól való félelem volt rám nagyobb hatással. Ez a félelem állandóan ott vibrált bennem, mert S. Alfonso de Liguori: Apparecchio alla morte (Felkészülés a halálra) című könyvéről való elmélkedés folyton táplálta bennem ezt a félelmet. E könyv részletei, de különösen a XXVI Figyelmes Vizsgálódás-ból való szavak újra és újra visszatértek gondolataimba:

„Isten a tüzes pokolt kifejezetten azért teremtette, hogy az elkárhozott lelkeket ott kínozza. . . . A tűz úgy átjárja az ilyen lelket, mint a halat a víz, de mégsem kívülről éri, hanem behatol a belsejébe, hogy belülről égessen. Maga a test egy lángoló tűz lesz, úgyhogy belső részei a hasában, szíve a mellében, agya a fejében, vére az ereiben és a csontvelő a csontjaiban belülről ég; az elkárhozott lélek önmaga válik égő pokollá.”

Érthető ezek után, miért gyötörtek annyira éjjel és nappal a tüzes pokolban való örökké tartó kínzásról szóló gondolatok. Próbáld magadat beleképzelni egy benyomásokra fogékony serdülő fiú helyébe, akit állandóan egy olyan Istennel rémisztenek, aki inkább hasonlít egy zsarnokhoz, mint egy szerető atyához. Nagy lelki zavarban éltem. Voltak olyan idők, amikor már Isten létezésében is kételkedtem. Amikor bizalmasan elmondtam gondolataimat feletteseimnek, ezt mondták: „Fiam, ezeket a próbákat Isten küldi, hogy megpróbálja azokat, akiket szeret. Még a nagy szenteknek is voltak kételyeik.”

Pappá szentelés

Lassan teltek az évek, és eljött az az idő, amikor döntenem kellett végérvényesen jövőmről. Egyre többször felmerült bennem a gondolat, hogy abba kellene hagynom a szemináriumot. Elhatároztam, hogy beszélek erről a dologról az igazgatóval.

„Ha nem folytatod papi hivatásodat — válaszolta gyorsan —, úgy jársz, mint az a gazdag ifjú, aki elszalasztotta az isteni hívást, és kitennéd magadat annak a veszélynek, hogy örökre elkárhozol a pokolban!” Mondanom sem kell, a tüzes pokol emlegetése igen meggyőző hatással volt rám.

Hosszú-hosszú lelki tusakodás után elérkezett a nap, amikor meg kellett mondanom döntésemet. Aznap egyik társam, aki szerpap lett, elájult az oltár előtt és ki kellett vinni. Talán ő érzett valahogyan úgy, ahogyan én. Kilépett a szemináriumból, és én, bár bizonyos mértékben irigyeltem, mégis maradtam. Úgy döntöttem, hogy kitartok a papi pálya mellett.

Az a vágy vezérelt, hogy jó pap leszek. Úgy akartam jót cselekedni, hogy megpróbáltam segíteni másokat az istenimádatban. 1950. szeptember 3-án, 25 éves koromban a modenai érsek, Monsignor Cesare Boccoleri, pappá szentelt Modenában. Ezután hét évig kisegítő lelkészként szolgáltam egy plébánián a plébános mellett.

1957-ben a sestolai Casine-nek, az észak-olasz Apenninekben fekvő egyik falucskának lettem a plébánosa. Itt 17 évig voltam plébános. Úgy gondolom, az emberek jó papnak tartottak. De én nem voltam magammal megelégedve. Ez elég abszurdnak tűnhet, de tény az, hogy nem volt alapja a hitemnek. Igaz, a szemináriumban eltöltött 12 évem alatt kellett tanulnunk a Bibliát. De ez csak másodrendű fontosságú volt az olyan tantárgyakkal szemben, mint például az etika, a dogmatikai teológia, egyházjog, stb.

Kételyek gyötörtek

Időközben olvastam és hallottam a II. Vatikáni Zsinaton (1962–1965) elfogadott és bevezetett újításokról. A zűrzavar még jobban elhatalmasodott bennem. A pokol kérdésében most már egymásnak ellentmondó nézetek láttak napvilágot. Egyesek úgy vélték, hogy Isten senkit sem küld a pokolba, jóllehet a hagyományokhoz görcsösen ragaszkodók még mindig azt tartották, hogy a papság bűne lesz, ha a bűnözés amiatt fog megnövekedni, mert az emberek többé nem hisznek a pokolban, és emiatt kevésbé félik majd az Istent, mint korábban. Kételyeim fokozódtak.

1973 kezdetén előfizettem több vallásos folyóiratra, többek között olyanokra is, amelyek nyíltan bírálták a Katolikus Egyházat és tanításait. Bizonyos belső ellentmondások egyre nyilvánvalóbbak lettek. Például, volt egy idő, amikor nem volt szabad húst enni pénteken. Amikor az egyház tanítása e tekintetben megváltozott, ezt gondoltam: ’E tanítás szerint azok, akik pénteken húst ettek, halálos bűnt követtek el. A halálos bűnre a büntetés a pokol tüze — amely visszavonhatatlan. De ha a pokolba kerültek azok, akik nem bánták meg bűnüket, hogy pénteken húst ettek, vajon mit gondolnak most?’

Emlékszem a pápa egy húsvéti ünnepi beszédjére. A papi pályát elhagyókkal kapcsolatban ezt mondta: „Az egyes esetek különbözhetnek egymástól, de egészében véve, a papi rendből kilépő lelkészek Júdásra és az ő árulására emlékeztetnek.” Ezen mélyen fel voltam háborodva, nagyon sértett. Az egyházban szemem előtt lejátszódó folyamatok és azok a hírek, amiket hallottam, aláásták Istenbe vetett hitemet. És akkor egy véletlen találkozás egész életemet megváltoztatta.

Az igazságra találva

Meglátogattam egyik barátomat, aki a sestolai Roncoscaglia parókiáján lelkészkedett, Modenában, 13 kilométerre Casine-től, ahol az én parókiám volt. „Találd ki, mi történt?” — fogadott a barátom. „Falunkban van egy család, valamennyien Jehova Tanúi, és nagyon nagy tiszteletben állnak.”

Én akkor nem ismerkedtem meg ezzel a családdal, de sikerült hozzájutnom néhány bibliai irodalmukhoz, például Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvhöz is. Rögtön elolvastam, és roppant megragadott e könyv egyszerű stílusa. A pokolról szóló fejtegetése megértette velem, hogy a pokol egyszerűen a halott emberiség közös sírhelye. Végre kezdett kibontakozni bennem egy más kép Istenről, aki nem a kínzás, hanem a szeretet Istene. Többször beleborzongtam, amikor fölismertem, hogy végre sikerült megszabadulnom!

A bibliai igazság iránti szomjam egyre nőtt. Amikor a Tanúk felajánlották, hogy kezdjek Biblia-tanulmányozást velük, először haboztam és papi állásomra gondolva, ezt mondtam magamban: ’Ez bizony túl kockázatos vállalkozás lenne részemre!’

A következő hét hónapban hatszor folytattam a Tanúkkal a Bibliáról eszmecserét. A távolság miatt gyakrabban nem tudtunk találkozni. Giordano Morini (ő tanult ugyanis velem) Formigine-ben (Modena), körülbelül 71 kilométerre lakott a falunktól. Ez alatt az idő alatt elolvastam minden tőle kapott kiadványt, és még egy katolikus Biblia-fordítást is. A Biblia lett az új és logikus vallásos gondolatok forrása, amelyek magányomban megerősítettek engem.

Ez alatt az idő alatt olvastam egy cikket Az Őrtorony-ban, amely nagy hatást tett rám. Címe: „Megszervezve Isten dicsőítésére.” Ez a cikk azt fejtegette, hogy C. T. Russellt, az Őrtorony Társulat első elnökét is fölöttébb nyugtalanította húsz éves korában a tüzes pokolról szóló tanítás, akárcsak engem. De a Biblia tanulmányozása alapján sikerült megértenie, hogy a tüzes pokol egyszerűen nem létezik. Russell tapasztalata serkentette bennem is a vágyat, hogy a Bibliából alaposabb ismeretet szerezzek.

„Emberek, akik Istent őszintén szeretik”

Amikor Jehova Tanúi sassuoloi Királyság-termében az első összejövetelen megjelentem, nagyon ideges voltam. Bár nagyon barátságos fogadtatásban részesültem, mégsem tudtam zavaromon úrrá lenni. Őszintén szólva, úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal.

Ugyanakkor sok dolog nagy hatással volt rám, amit megfigyeltem. Az emelvényen olyan emberek álltak, akik az átlag munkásemberektől alig különböztek. De amíg beszéltek, azt a benyomást tették rám, hogy „bizonyára így beszélhetett Péter és Pál, meg a többi apostol is”. Amikor gyermekeket láttam az emelvényen, Jézus jutott eszembe, amint 12 évesen buzgólkodott és beszélt mennyei Atyjáról.

Meglepett az a látvány is, ahogy mindenki gondosan előkereste a Bibliájából az idézett írásszövegeket. Később, lelkész társaimnak ezt mondtam: „Jehova Tanúi összejövetelein egy pap mindent megtalálhat, amiről csak álmodik: olyan embereket, akik Istent őszintén szeretik!”

A nehézségek, az üldözés, a félreértések az én esetemben is a lehető leggyorsabban bekövetkeztek. Tudniillik, nem csináltam titkot abból, hogy kutatom a Bibliát. Casine-be hazatérve, nyíltan beszéltem erről a templomban és a falusi iskolában, ahol a hittant oktattam. Persze az iskolában nem taníthattam tovább, mert az iskola igazgatója a tanárokkal karöltve folyton megszakította a hitoktatást. Így a gyerekeket arra kértem, hogy szüleikkel együtt jöjjenek el a lakásomra. Ez viszont még nagyobb ellenállást váltott ki.

Megváljak-e a papi pályától?

Hamarosan nyilvánvaló lett előttem, hogy elkerülhetetlen a döntés: Maradjak-e lelkész, vagy véglegesen elhagyjam a Katolikus Egyházat? Eddig életemben soha nem végeztem világi munkát és sehol sem volt lakásom. Amiatt is harcom volt barátaimmal és rokonaimmal, akik meg akartak vizsgáltatni egy elme szakorvossal, mert úgy gondolták, teljesen megbolondultam. Vajon képes leszek-e legyőzni ennyi sok akadályt? Ezek a nehéz napok állandó imádkozásban teltek el, miközben folyton életem legfontosabb döntésén töprengtem (Zsoltárok 55:1–7, 16–18, 22, [55:2–8, 17–19, 23, Károli]).

És akkor váratlanul meglátogatott a püspök képviselője és az egyházmegyei jogtanácsnok. Valaki elmondhatta nekik, min tépelődöm. Eléggé furcsa, eddig soha nem találták sürgősnek, hogy felkeressenek, pedig gyakran voltam beteg. Elhatároztam, bármit mondjanak is, közlöm velük döntésemet. Másnap, 1974. március 19-én, 49 éves koromban, kiléptem a papság soraiból.

Nincs visszafordulás

Nem volt könnyű munkát és lakást találnom. Nehéz percek következtek, de nem volt visszafordulás. Például, az első lakás, ahol laktam, nagyon rossz állapotban volt: sem villany, sem vezetékes víz nem volt benne. De hamarosan a helybeli Tanúk szerető segítsége folytán, kényelmesebb lakáshoz jutottam Castelnuovo Rangonban, Modenában.

Majd egy agyagárugyárban fizikai munkásként kezdtem dolgozni. Ez meglehetősen nehéz munka volt egy magamfajta ember számára, aki nem szokott nehéz fizikai munkához. Az újaknak mindig a legnehezebb munkát szokták adni, és én bizony majdnem hat hónapig „újnak” számítottam.

Az az Isten, akinek megismerésére oly hosszú ideig törekedtem, erőt adott, hogy kitartsak és előrehaladjak a pontos ismeretben. Kilenc hónappal a papi pálya elhagyása után megtettem életem legfontosabb döntését: Átadtam életemet Jehova Istennek és ezt vízben való alámerítkezéssel jelképeztem 1975. január 12-én.

Most igazán boldog vagyok. Megtaláltam az igazságot. Most már nem nyugtalanítanak téves fogalmak és Istent gyalázó tanítások! Többé nem járok el az emberek otthonaiba, hogy gyümölcsöt, terményt, tojást, és tűzifát kéregessek. Elmaradtak azok a teendőim is, mint például a ház-, vagy istállószentelés, vagy a rituális áldásosztás, amikor a háziasszonyok azzal voltak elfoglalva, hogy pénzecskéjüket keresték elő, hogy valami adományt adjanak. Nem! Most, ha ellátogatok azokba a családi otthonokba, ahová valamikor plébánosként elmentem, ezek az alkalmak nagyon boldog, felemelő alkalmak. Azért megyek oda, hogy a legbecsesebb kincsemet osszam meg velük: az Isten Királyságának jó híréről szóló pontos ismeretet!

Ezenkívül, külön örömömnek számít az is, hogy egy buzgó keresztény testvérnő lett a feleségem. El lehet képzelni, milyen szenzáció volt ezt a házasságkötési szertartást pontosan abban a városkában megtartani, ahol segédlelkészként működtem. Amikor előjegyeztettük magunkat a házasságkötésre, a tanácsi tisztviselő megkérdezte tőlem: „Ugye, éjjel akar házasságot kötni?” Nyilvánvalóan attól tartott, milyen kínos lehet, ha egy volt káplán köt házasságot. (Mi viszont igenis fényes nappal kötöttünk házasságot!) Most feleségemmel együtt a mazanelloi gyülekezethez tartozunk, Modena tartományban, ahol kinevezett vénként van kiváltságom szolgálni.

Prédikáló munkánk során nagy örömet találunk feleségemmel együtt abban, hogy olyan családokat taníthatunk a Bibliára, akiket valamikor a katekizmusra tanítottam. Eddig, volt katolikus híveim és rokonságuk közül heten adták át életüket Jehova Isten szolgálatára!

Ha már a jelen ilyen örömteli és a jövő is annyi sok jót ígér, a múlt bajai szinte semmivé törpülnek. Most, mint az igaz Isten, Jehova szolgája, igazi békét és nyugalmat találtam. Ezért Ésaiás próféta szavaival hálát adok Jehovának: „Íme, Isten az én megmentésem, bízom és nem rettegek; mert Jah, Jehova az én erősségem és hatalmam, és ő lett az én megmentésem” (Ésaiás 12:2).