Hogyan jutott a kereszténység oda, hogy egy ismeretlen Istent imádjon?

A KERESZTÉNYSÉGBEN meghonosodott Isten-fogalom: a titokzatos háromtagú egy Isten, nem a zsidók Istene. A zsidók mindennapi Shemá-ja vagy hitvallása kijelenti: „Az Úr a mi Istenünk, az Úr egy.” De a hármas istenséget a közel 600 millió muzulmán sem vallja magáénak, mert a Koránjuk ezt mondja: „Ő, Allah, egy.”

Történelmi tény, hogy az igaz keresztényiségnek zsidó gyökerei vannak. Jézus Krisztus maga is zsidó volt. Betöltötte a Törvényt, amelyet Isten adott a zsidóknak, és ő volt a Messiás, akinek az eljövetelét a zsidó próféták megjövendölték (Máté 5:7; János 1:45; Cselekedetek 3:18). Legelső követői mindannyian zsidók, vagy körülmetélt prozeliták voltak (Máté 10:5, 6; Cselekedetek 2:1–11). És már láttuk, hogy a zsidók nem hittek és ma sem hisznek a háromságban.

Azt mondhatjuk talán, hogy Krisztus és a Keresztény Iratok írói elhagyták az egy Isten monoteisztikus fogalmát, és valamiféle titokzatos „egy Istenben három személy” fogalmat vezettek be? Egyáltalán nem, mert az Encyclopædia Britannica (1976-os kiadás) helyesen megállapítja: „Sem a háromság szó, sem az erről szóló kifejezett tantétel nem szerepel az Újszövetségben, és sem Jézus, sem a követői nem szándékoztak ellentmondani az ószövetségi Shemának: ,Halld meg, ó Izrael! Az Úr a mi Istenünk, egy Úr’ (Deut 6:4). . . . A tantétel fokozatosan fejlődött ki az évszázadok során és sok-sok hitvita közepette.”

Hittagadás és filozófia

A keresztény Pál apostol írta: „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy a fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják” (2Timótheus 4:3, 4, Katolikus fordítás).

Magából a Bibliából is bizonyítható, hogy a hitehagyás már Krisztus apostolainak a halál előtt működésben volt (2Thessalonika 2:3, 7; 1János 2:18, 19; Júdás 3, 4, 16, 19). Hitehagyott egyének hamis tanítókként léptek fel a keresztény gyülekezet kebelében. Ezek az istentelen férfiak nem a bibliai igazságot követték, hanem „mítoszok”, hitregék felé fordultak. Prédaként maguk után vontak számos keresztényt „bölcselkedéssel és üres, megtévesztő szavakkal, amelyek az emberek hagyományához. . . alkalmazkodnak” (Kolossé 2:8).

A történteket kommentálva, J. N. D. Kelly, az oxfordi egyetem professzora ezt írja: „Fennállásának első három évszázada alatt a keresztény egyháznak előbb ki kellett volna emelkednie a [monoteista, azaz egy Istenben hívő] zsidó környezetből, amelynek bölcsőjében nevelkedett, majd el kellett jutnia a túlnyomóan hellénisztikus (görög) kultúrkörnyezethez.” Majd az első tanítókról szólva, akik később egyházatyák néven váltak ismertekké, Kelly professzor így folytatja: „A legtöbben közülük kihasználták az akkor divatos filozófiai elképzeléseket. . . . Azzal vádolták őket, hogy hellenizálják (mind formájában, mind módszeriben görögösítik) a keresztényiséget, pedig valójában megpróbálták a korszaknak megfelelő értelmi kategóriák szerint formába önteni azt. Igazi értelemben ők voltak az első keresztény teológusok.” Ezek az első „teológusok” azon voltak, hogy az eredeti, a Biblián alapuló keresztényiséget az akkori filozófiai fogalmakhoz idomítsák.

A háromságtan filozófiai eredete

Érdekes, hogy a francia Alpha enciklopédia megállapítja: „A legtöbb vallásos hagyomány vagy filozófiai rendszer háromtagú csoportokat vagy triádokat állít fel, amelyek megfelelnek a legfőbb Isten ősi erőinek vagy jellemvonásainak.” Egy másik francia könyv pedig a görög filozófust, Platónt állítja előtérbe (aki i. e. körülbelül 427-től 347-ig élt), és kijelenti:

„A plátói háromság csupán korábbi népekhez visszanyúló régebbi háromságok újjáélesztése, bár ésszerű filozófiai háromság-nak tűnik, olyan tulajdonságokkal, amelyekből e keresztény egyházak által tanított három hiposztázis vagy három isteni személy megszületett. . . . Az isteni háromság-nak ez a görög filozófiai felfogása megtalálható az összes ókori [pogány] vallásban” (Dictionnaire Lachatre).

Természetesen a kereszténység papjai javarészt tagadják a háromság dogmájának ezt a pogány filozófiai eredetét. A szaktekintélynek számító francia teológiai szótár, a Dictionnaire de Theologie Catholique 16 apróbetűs hasábot szentel arra, hogy ellenérveket hozzon fel a plátói háromság és a kereszténység háromszemélyű Istene közötti összefüggésre vonatkozóan. De ez a mű is kénytelen bevallani, hogy a katolikus „szent” Ágoston — akiről egyébként azt tartják, hogy „döntő hatással volt a háromságtan nyugati [római] kifejlődésére” — maga is elismerte ezt az összefüggést. Azonkívül az Encyclopoedia Britannica (1976, Macropædia) megállapítja: „Ilyenfajta hellenizáció [görögösítés] valóban nagymértékben végbement. A keresztény hit meghatározása, ahogyan azt a korai egyház egyetemes zsinatain megfogalmazott hitvallások is bizonyítják, azt mutatja, hogy az új plátói filozófia bibliaellenes kategóriái felhasználásra kerültek a háromságtan megfogalmazásánál.”

A trinitárius „ismeretlen Isten”

Amikor Pál apostol az athéni filozófusok egy csoportjának beszélt, ezt mondta nekik: „Amint szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen ez a felírás állt: Az ismeretlen istennek” (Cselekedetek 17:23, Katolikus fordítás). A francia Pirot and Clamer Bible érdekes módon úgy magyarázza, hogy a görög filozófusok „nem ismerték a Teremtő Istent. Még Platón is csupán a már eleve létező anyag szervezőjének tekintette Istent”. Platón Istene név nélküli legfelsőbb „fogalom” volt csupán, akit későbbi tanítványai „az Egy”-nek vagy „a Jó”-nak neveztek. Ilyen titokzatos, megismerhetetlen Isten kötődik Platón isteni háromság-elméletéhez, amit a hitehagyott keresztény egyházatyák követésre ajánlottak. Egy bizonyos értelemben tehát a kereszténységnek „ismeretlen Istene” van.

Mivel „sem a háromság szó, sem az erről szóló kifejezett tantétel nem szerepel az Újszövetségben”, a filozófus-teológusok kénytelenek körülnézni a Szentírásban, hol találhatnának valamit, ami legalább látszatra igazolná a háromszemélyű Istent. A legtöbb, amit elérhetnek, néhány olyan szövegrész, ahol együtt említik az Atyát, a Fiút és a szent szellemet, bár nem feltétlenül ebben a sorrendben (Máté 28:19; 1Korinthus 12:4–6; 2Korinthus 13:14 [13:13 sok katolikus Bibliában]). Ezekről a szövegekről azt mondják, hogy „triadikus formulát” tartalmaznak. Ezzel kapcsolatban a tudományos igényű Theological Dictionary of the New Testament (Az Újszövetség Teológiai Szótára) ezt mondja: „Talán az őket körülvevő politeisztikus [több istenben hívő] világ számos háromságának az emléke nagyban hozzájárult ezeknek a háromság-formuláknak a kialakulás hoz.” Majd lábjegyzetben az idézet mű azt mondja, hogy a héberek apokrif evangéliumában a szellem (amely a héberben és az arámban nőnemű szó) „úgy szerepel mint Jézus anyja”, majd hozzáfűzi: „Ezzel már meg is van az ókor közös családi triádja [háromtagú csoportja], tudniillik az apa, az anya és a fiú.”

Természetesen ez túlságosan is hasonlított az egyiptomi, a babiloni és a gall pogány háromságokhoz. És ha a szent szellem volt Jézus anyja, akkor mi lesz Máriával? Az egyházatyák ezért elvetették az ’apa, anya és fiú’ pogány háromságot, és eredeti háromtagú Istent találtak ki: Atya, Fiú és Szent Szellem elnevezéssel. Ez azonban újabb problémához vezetett, ahogyan az Encyclopædia Britannica megmagyarázza: „Az ősi kereszténység vallásos érzületét mélyen aggasztotta az a kérdés, hogyan lehetne összeférhetővé tenni egy ilyen háromarcú Isten fogalmát az Isten egyedüliségébe vetett hittel, ami jellegzetesen megkülönböztette a zsidókat és a keresztényeket a pogányoktól. Ugyanakkor a legerőteljesebb lökést adta a spekulatív teológiának, olyan ösztönzést, amely évszázadokon át ihletője volt a nyugati metafizikus filozófiának.” Igen, a kereszténység trinitárius „ismeretlen Istene” a teológiai spekuláció és filozófia terméke.

A háromság-vita

Időszámításunk korai évszázadaiban „meglepően sokféle nézet és megszövegezés” látott napvilágot a háromságtannal kapcsolatban. J. N. D. Kelly történész, aki maga is háromsághívő, elismeri, hogy a legkorábbi egyházatyák mindannyian szilárd monoteisták, egyistenhívők voltak. Ezt írja: „Az egyházatyáktól ránk maradt bizonyíték bizony igen kevés, és szívfájdítóan nem meggyőző. . . Természetesen semmi nyoma sincs a szigorúan vett háromságtannak” (Early Christian Doctrines című könyv).

Igaz, a második századi „atyák”, mint például Antiochiai Ignatius és Lyoni Irenaeus olyan nézeteknek adtak kifejezést, amit legfeljebb kétszemélyű Istenben való hitnek lehetne tekinteni, aki az Atyából és a Fiúból áll. De Kelly kijelenti: „Amit a hitvédő egyházatyák a Szent Szellemről mondhattak, vajmi kevés lehetett. . . [Ők] nagyon homályosan fogalmaztak a Szellem státuszát és szerepét illetően. . . Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy a hitvédő egyházatyák elgondolása eléggé zavaros volt; igen messze álltak attól, hogy egységes sémába dolgozták volna ki az egyházi hit hármas mintáját.”

Unitáriusoknak kezdték hívni azokat, akik csak egy Istenben hittek: az Atyában, akinek Jézus a Fia. Ezt olvassuk: „Továbbra is szemben álltak egymással a trinitáriusok és az unitáriusok; az utóbbiak a harmadik század kezdetén még mindig nagy többségben voltak.” (Encyclopædia Britannica, 11. kiadás) De ahogy telt-múlt az idő, és az egyházatyákat egyre jobban befolyásolta a plátói filozófia egy új formája (a neoplatonizmus), a trinitáriusok kezdtek tért hódítani. A harmadik századi neoplatonista filozófia, az Isten lényegét tárgyaló bonyolult elméletek látszólag összeférhetővé tették az összeférhetetlent, hogy végül is egy háromszemélyű Isten úgy jelenjen meg, mint egy Isten. Filozófiai okoskodással azt állították, hogy három személy egyet alkothat úgy, hogy közben megtartják egyéniségüket!

Az áriánusi hitvita

Az i. sz. negyedik század elején a háromság-vita döntő stádiumba került. Három filozófus-teológus állt vitában egymással. Mindhárman az egyiptomi Alexandriából valók. Az egyik oldalon Arius, a másik oldalon Alexander és Athanasius. Arius tagadta, hogy a Fiú ugyanolyan lényegű lenne, mint az Atya. Azt állította, hogy a Fiú valóban fia az Atyának, teát van kezdete. Arius azt hitte, hogy a Szent Szellem is személy, de nem egy lényegű az Atyával vagy a Fiúval, tehát mindkettőnél alacsonyabb rendű. Beszélt ugyan három személyről vagy „háromság”-ról, de úgy tekintette azt, mint nem egyenlő tagokból álló csoportot, amelynek tagjai közül az Atya az egyedüli, aki nem teremtés útján jött lét re.

Alexander és Athanasius viszont azt állították, hogy az istenség mindhárom személye ugyanolyan lényegű, tehát nem három Isten, hanem csak egy. Athanasius azzal vádolta Ariust, hogy ismét be akarja vezetni a többistenhitet azáltal, hogy különválasztja a három személyt.

Abban az időben Konstantin volt a Római Birodalom feje, ő pedig nagyon igyekezett felhasználni a hitehagyott kereszténységet, hogy valahogyan összekovácsolja vele a széteső birodalmát. Számára terméketlen, haszontalan fecsegés volt az egész háromság-vita. Azt mondta róla, hogy az csupán „jelentéktelen és ostoba szócsata”. Mivel nem sikerült kibékítenie egymással a két ellenséges tábort, jóllehet külön levelet küldött ebből a célból Alexandriába, i. sz. 324-ben, Konstantin általános egyházi zsinatra bízta, hogy ilyen vagy olyan formában, de tisztázza a dolgot. Ez az első egyetemes zsinat 325-ben ült össze a kis-ázsiai Niceában, s az egybegyűlt püspökök végül is Alexander és Athanasius javára döntöttek. Elfogadták a trinitárius niceai hitvallást. Olyan módosításokkal, amelyekről az a vélemény, hogy i. sz. 381-ben keletkeztek, a Római Katolikus Egyház, a Keleti Ortodox Egyház és a legtöbb protestáns egyház még ma is ezt tekinti érvényesnek. Így jutott el a kereszténység oda, hogy egy titokzatos, meg nem érthető, egy Istenben három személyt képviselő „ismeretlen Istent” imádjon.

Messzemenő következmények

A háromságtan-vita nem ért véget Niceában. Az arianizmus (amely nem volt igazi keresztényiség) az évek folyamán vissza-visszatérő téma lett. A hanyatló Római Birodalmat elözönlő germán törzsek az áriánusi „keresztényiséget” vallották, és Európa, valamint Észak-Afrika sok részében elterjesztették, ahol egészen az i. sz. hatodik századáig, sőt egyes helyeken még ennél is tovább virágzott.

A háromságtan évszázadokig megosztotta a kereszténységet. Különböző egyetemes zsinatok és teológusok próbálták érvelésekkel alátámasztani a Fiú pontos természetét és szerepét. Sokat vitatkoztak azon, hogy a Szent Szellem vajon csupán az Atyától van, vagy az Atyától és a Fiútól. Mindezek a civakodások csupán még jobban összekeverték az emberek elméjében az Isten fogalmát.

A háromságtan tulajdonképpen olyan kusza dolog a kereszténység számos egyháztagjának az elméjében, hogy Istenbe vetett hitük is ingadozó, ha nem teljesen megingott már. Ámde veled mi a helyzet? Talán szeretnéd tudni, hogy a Biblia valóban beszél-e az Atyáról, a Fiúról és a szent szellemről? Ezekről a kérdésekről bőven lesz szó Az Őrtorony későbbi számában.

[Kiemelt rész a 28. oldalon]

„A keresztény Biblia, az Újszövetséget is beleértve, nem tartalmaz trinitáriátusi [a háromságtannal kapcsolatos] kijelentést vagy elméletet egy három személyű istenségről.” — Encyclopædia Britannica

[Kiemelt rész a 31. oldalon]

„Talán az őket körülvevő több istenben hívő világ számos háromságának az emléke nagyban hozzájárult ezeknek a háromság-formuláknak a kialakulásához.” — Theological Dictionari of the New Testament

[Kiemelt rész a 33. oldalon]

„Az egyházatyáktól ránk maradt, bizonyíték igen kevés, és szívfájdítóan nem meggyőző. . . Természetesen semmi nyoma sincs a szigorúan vett háromságtannak” – J. N. D. Kelly oxfordi professzor