Olvasók kérdései

◼ Hogyan különböztetheti meg egy keresztény, hogy mi számít megvesztegetésnek (amit a Biblia elítél) és mi „borravalózás”-nak, vagy „hálapénz”-nek, amit egy kapott szolgáltatás fejében ad valaki?

Először is tisztáznunk kell azt, hogy e tekintetben országonként erősen eltérnek a szokások egymástól. Egyes országokban, ami elfogadott szokásnak számít, azt másutt sértőnek vagy meg nem engedettnek tartják. Vannak országok, ahol az emberek például meghajolnak egy tisztviselő előtt, más országban ezt bálványimádásnak tekintenék.a Hasonlóképpen a „borravalózás” („hálapénz adása”) bevett szokás egyik országban, másutt ugyanez megbotránkozást váltana ki vagy törvénysértésnek találnák. E különbségeket szem előtt tartva, a keresztényeknek meg kell szívlelniük, hogy Isten tiltja a megvesztegetést.

Mi a megvesztegetés, és mit mond róla a Biblia? A The World Book Encyclopedia így fejtegeti: „A megvesztegetés nem más, mint értékes tárgynak felkínálása vagy odaajándékozása egy bizalmi állást betöltő személynek azzal a nyilvánvaló céllal, hogy az illető ellenszolgáltatás jegyében megszegje törvényes kötelességét és ezzel az ajándékozót előnyhöz juttassa.” Így megvesztegetésnek számít az is, ha valaki lepénzel vagy ajándékkal lekenyerez egy bírót, hogy ügyében kedvező ítéletet hozzon, és ha szükséges, akár az igazságszolgáltatás rovására is. Az is megvesztegetés, ha valaki pénzt ajánl fel a törvény kijátszására. Például, ha arra kér fel egy lakásvételi tisztviselőt vagy autóvezetés esetén egy vizsgabiztost, hogy nézzen el bizonyos szabálytalanságokat.

Isten elítéli a megvesztegetést. Ezt mondja az izraelita bíróknak: „Ne ferdítsd el az ítéletet; ne légy személyválogató, és ne fogadj el vesztegetést, mert a vesztegetés elvakítja a bölcseket is, és az igaz beszédet is elferdíti” (5Mózes 16:19; vö. Példabeszédek 17:23; Ésaiás 1:23; 5:23; 1Sámuel 8:3–5). Jehova maga a mérce e tekintetben, mert ő nem tűri a „hamisságot, a személyválogatást és megvesztegetés elfogadását” (2Krónika 19:7; 5Mózes 10:17). Ezért az Isten elismerésére vágyó keresztényeknek sem szabad megvesztegetéshez folyamodniuk. (Vö. Cselekedetek 24:26.)

Jóllehet világszerte elítélik az emberek a vesztegetést, sőt törvényt is hoznak ellene, mégis sokan szembetalálják magukat azzal a problémával, ami a fenti kérdésben jut kifejezésre. Köztudott, hogy az alacsonyabb beosztású hivatalnokoknak „borravalót” vagy „ajándékot” kell adni bizonyos országokban, mert csak így remélhetik ügyeik elintézését vagy becsületes elintézését. A The Wall Street Journal írt egy olyan országról, ahol nagy az infláció. „Állami tisztviselők abból a célból, hogy keresetkiegészítés céljából külön pénzhez jussanak, kisebb korrupcióhoz folyamodnak. Már azért is fizetni kell, hogy valaki egy egyszerű űrlapot kapjon — mondja egy közigazgatási osztály vezetője. — Előfordul az is, hogy a bevándorlási tisztviselők a nemzetközi repülőtéren a tájékozatlan külföldi túristákat azzal zaklatják, hogy húsz dollárt fizessenek az útlevelük lebélyegzéséért, különben lekésik a menetrendszeri járatukat.”

Nem régen az U.S. News & World Report arról írt, hogy az egész világon szinte meghonosodott szokás a késedelmes ügyintézés és az ebből származó csúszópénzek. Ezt írta: „Egy indiainak napjainkban már azért is csúszópénzt kell fizetnie, hogy gyermekét beirathassa az iskolába, vagy hogy valakit felvegyenek a kórházba, sőt már a vonaton is pénzt kell fizetni a fenntartott hely biztosításáért.” További szemléltető példák:

— Egy iparosnak munkavállalás előtt engedélyre van szüksége. Kifizeti az előírt okmánybélyeget a városi előljáróság illetékes osztályán, azt azonban mindenki tudja, hogy ha elmarad az „ajándék”, iratai az aktacsomó aljára kerülnek. Jóllehet az illető nem akar érdemtelenül mások elé kerülni, amikor a szokásos „borravalót” odaadja a tisztviselőnek, valójában csak így remélheti ügyének normális elintézést.

— Egy bizonyos országban köztudomású, hogy a közlekedési rendőrök alacsony fizetést kapnak, és az a szokás, hogy fizetéskiegészítésképpen „üdítőkre egy kis összeget” várnak el. Ha egy rendőr megállít egy autót és a vezetőnek azt mondja, hogy megszegte a közlekedési szabályt, az autóvezető köteles bírságot fizetni. De ha nem hajlandó elismerni a kihágást, a rendőr figyelmezteti, hogy az ügye a bíróság elé kerül, és számolhat még azzal a váddal is, hogy hatósági személlyel szemben erőszakot követett el. Ezért sokan inkább kifizetik a „bírságot”, és ezt amolyan nem hivatalos adózásnak tekintik. Vannak, akik megtagadják a bírság kifizetését, és vállalják ennek következményeit.

— Vagy a városi előljáróság dolga többek között a összegyűlt szemét elszállítása. A gyakorlat mégis az, hogy a házfelügyelők „borravalót” adnak a szemetesnek. Ha valaki nem ad borravalót, számíthat arra, hogy kukáját „ottfelejtik”, és a közegészségügyi rendelet be nem tartásáért esetleg megbüntetik.

Ezek az esetek azt mutatják, hogy a hivatali állást betöltő személyek közül sokan hivatali állásukat jogtalan haszonszerzésre használják fel. (Prédikátor 8:9.) A keresztények ezért sóvárogva várják Isten igazságos új rendszerét. De addig is el kell szenvedniük a jelenlegi rendszer bajait. (2Péter 3:13.) Ez lehet, hogy azt jelenti, hogy tudomásul kell vennünk a helyi körülményeket, vagyis azt, hogy az állami tisztviselők csak ajándék ellenében fogják ügyüket becsületesen elintézni. Előfordult, hogy Jehova Tanúi még azokban az országokban is, ahol ez bevett szokás, amikor ellenőrökkel vagy vámtisztviselőkkel volt dolguk, nem voltak hajlandók „borravalót” adni ügyeik olyan elintézéséért, amire törvényileg jogosultak voltak. Ahol ez az álláspontjuk közismertté vált, ott elintézik ügyeiket anélkül, hogy fizetniük kellene, ami másoknak csak fizetés ellenében sikerül. (Példabeszédek 10:9.) Természetesen minden kereszténynek a Biblia szerint kiiskolázott lelkiismerete szerint kell eljárnia, figyelembevéve a helyi szokásokat.

De a felebaráti szeretet is egy figyelembe veendő szempont. (Máté 22:39.) Szeretetlenséget tükrözne „ajándékozással” meg nem érdemelt előnyökhöz jutni. Konkrétan például úgy bejutni egy hivatali vezetőhöz, hogy eközben a sorban állókat megelőznénk. Jézus azt tanácsolta, hogy úgy cselekedjünk másokkal, ahogy szeretnénk, hogy ők is cselekedjenek velünk. (Máté 7:12.) Ha egy keresztény kivárja a sorát, lehet, hogy nem talál kivetnivalót abban, hogy az ott bevett szokásnak megfelelően „ajándékot” ad a tisztviselőnek, hogy ügyét becsülettel intézze el. Azokban az országokban természetesen, ahol nem szokás ilyen ajándékot adni, vagy a tisztviselőkre nézve ez sértés lenne, a tapintatos keresztény kerülni fogja, hogy másokat megbotránkoztasson viselkedésével. (1Korinthus 10:31–33.)

Egy másik tényező a törvény betartása. Jézus erre buzdított: „Fizessétek vissza a császár dolgait a császárnak, de Isten dolgait is az Istennek”b (Márk 12:17; lásd még Máté 17:24–27). Ha egy keresztény, aki nem követett el szabálysértést, de elvárják tőle, hogy „borravalót” adjon a köztisztviselőnek vagy más hivatalnoknak, ez az ő magánügye. De mit tegyen akkor, ha megsértette a törvényt? Ez esetben felajánlhat-e jó lelkiismerettel pénzt, mintegy megvesztegetve a tisztviselőt, hogy nézzen el egy-két szabálysértést? Pál apostol azt írta, hogy félnünk kell a felettes kormányhatóságokat, akik fel vannak hatalmazva arra, hogy „végrehajtsák haragjukat azon, aki a rosszat teszi” (Róma 13:3, 4). Pál saját álláspontja ez volt: Ha a tisztviselő mégis rosszat tenne, megkapja ezért a megfelelő büntetést. (Cselekedetek 25:10, 11.) Az a keresztény viszont, aki áthágta a közlekedési szabályt, várhatólag köteles lesz a rendőrök vagy a bíróság által kiszabott bírságot vagy illetéket megfizetni.

Pál azt is mondta, hogy a fennálló kormányok Isten „szolgái a te javadra”. A kormányok — eltekintve egyes közhivatalnokaik mohóságától — ténylegesen a közjó érdekén fáradoznak. Például ellenőrzik, hogy az országutak közlekedés szempontjából járhatók-e, vagy ellenőrzik az épületek tűzbiztonsági előírásait. Ezért ha egy keresztény úgy gondolja, hogy a törvényesség keretén belül „borravalót” ad egy tisztviselőnek, aki különben el is vár ilyen „szolgálati juttatást”, ezzel nyilvánvalóan nem meríti ki a megvesztegetés bűnét, amelynek célja az lenne, hogy az ellenőrt rábírja bizonyos szabálytalanságok elnézésére.

Bárhol éljen is egy keresztény, helyes, ha gyakorlati bölcsességet árul el, amikor az adott körülményeknek megfelelően jár el. Arra kell Isten szolgáinak emlékezniük, hogy „Isten sátrában nem lehetnek vendégekként jelen és az ő szent hegyén nem tartózkodhatnak” olyanok, akik megvesztegetéshez folyamodnak. (Zsoltárok 15:1, 5.) A kereszténynek magának kell eldöntenie, hogy lelkiismerete szerint ad-e borravalót azért, hogy a törvény szerint az őt jogosan megillető szolgáltatásban részesüljön, és a tisztviselők ne kezeljék ügyét tisztességtelenül, de ellenkező esetben is neki kell a következményt vállalni minden ebből származó bonyodalomért. Mindenesetre úgy kell cselekednie, hogy megmaradjon a tiszta lelkiismerete és ne hozzon szégyent se keresztényi jó hírnevére, se ne botránkoztasson meg másokat (2Korinthus 6:3.)

[Lábjegyzetek]