A Jehovába vetett bizalom boldogságot eredményez
JACK HALLIDAY NATHAN ELBESZÉLÉSE NYOMÁN
Talán hallottad már a mondást: „Ezüst kanállal a szájában született.” Nos, amikor én megszülettem 1897-ben, ez jóformán betű szerint igaz volt az én esetemben.
EZ AZ év Viktória királynő uralkodásának 60. éve, egyben az ő gyémánt jubileuma volt. Abban az évben az Angliában született gyermekeket ezüst kanállal ajándékozták meg. Az angol birodalom virágkorát élte az ipari forradalom sikereit learatva mind az anyaországban, mind pedig az egyre gazdagodó külföldi gyarmatokkal folytatott virágzó kereskedelem révén.
Nagyapám zsidó volt, apám pedig héber tudós lett, igen képzett a Héber Iratok terén. Nagyanyám azonban egy anglikán püspök leánya volt, és apám az ő befolyására fogadta el Jézus Krisztust mint Messiást. Charles Taze Russell nagy hatással volt mindkét szülőmre, így mi sohasem hittünk a Háromság vagy a tüzes pokol tantételben.
Gyermekkoromban Angliában még a ló vontatta kocsik voltak a fő szállítási eszközök és csak kis számban találkozhattunk nem ló vontatású kocsikkal vagy automobilokkal. A lovak iránt érzett szeretetem arra indított 1913-ban, hogy csatlakozzam a népfelkelő hadsereg (milícia) lovas csapatszállító alakulatához. Később amikor az I. világháború kitört, áthelyeztek az állandó hadsereghez és hajóval a görög frontra szállítottak, ahol maláriát kaptam. Később a nyugati frontra küldtek Franciaországba géppuskásnak, végül pedig 1917-ben német fogságba kerültem.
Életcélt találtam Indiában
Miután a háború 1918-ban véget ért, nem találtam munkát Angliában, így újra beálltam a hadseregbe és elmentem Indiába a békefenntartó erők tagjaként. A malária újból kitört rajtam 1920 májusában és a hegyekbe küldtek, hogy összeszedjem magam. Ott elolvastam az összes könyvet, ami csak a kezembe került, beleértve a Bibliát is. A Szent Iratok elolvasása fokozta érdeklődésemet az Úr visszajövetele iránt.
Hónapokkal később Kanpurban létrehoztam egy bibliatanulmányozási csoportot, reménykedve abban, hogy az Úr visszajöveteléről többet megtudok. Ott találkoztam Fredrick James-szel, aki korábban brit katona volt, akkor viszont már buzgó bibliakutató. Megmagyarázta nekem, hogy Jézus jelenléte — az emberi szemek előtt láthatatlanul — már 1914 óta folyamatosan tart. Ez volt a legfelvillanyozóbb hír, amelyet valaha hallottam. Az első legsürgősebb teendőm az volt, hogy a hadseregnek hátat fordítsak. Az európai háború okozta vérontás és halál mélységes felháborodást keltett bennem. Minden kívánságom az volt, hogy békés misszionárius legyek és a Krisztus jelenlétéről szóló jó hírt prédikáljam.
A hadsereg azonban nem volt hajlandó soraiból elbocsátani. Helyette Nyugat-Indiába, a mostani Pakisztánba küldtek. Ott-tartózkodásom alatt elolvastam Charles Taze Russell Studies in the Scriptures (Írástanulmányok) című művét, és még inkább meggyőződtem róla, hogy eleget kell tennem a prédikálásra vonatkozó meghívásnak. Éjszaka gyötrő álmok kínoztak, melyek tartós levertséget okoztak. Teljes elkeseredésemben írtam James testvérnek, aki meghívott Kanpurban levő otthonába. Megérkezésem napján az Úr halálának az Emlékünnepét tartották. Annak a napnak nagy kihatása volt életemre — eltökéltem magamban mind azt, hogy nőtlen maradok, mind azt, hogy a teljes idejű szolgálatot választom életem céljául.
Otthon Angliában
Amikor visszavezényeltek Angliába 1921 a végefelé járt, majd 1922 tavaszán elbocsátottak a hadsereg kötelékéből. Azon a nyáron az Őr Torony Társulat második elnöke, J. F. Rutherford eljött Angliába, és szüleimmel együtt meghallgattuk a londoni Royal Albert Hall-ban megtartott beszédét. Ezután arra éreztem indíttatást, hogy felajánljam szolgálataimat a Béthelben — ahogy az Őr Torony Társulat fiókhivatalait nevezik — de kedvesen arra buzdítottak, hogy először kolportőr (teljesidejű prédikáló) szolgálatot végezzek. Állásomat így feladtam, és elfogadtam egy terület kijelölést Anglia déli részében. Minden tapasztalat nélkül, egy koronával (50 USA cent) a zsebemben és Jehovába vetett bizalommal, megkezdtem pályafutásomat mint teljes idejű szolga. Meghívást kaptam a Béthelbe 1924 március tájt.
A következő évben azonban felkértek, hogy távozzam a Béthelből, szinte megsemmisültem, úgy éreztem, hogy engem fegyelmeznek meg olyasmiért, amiért nem engem terhelt a felelősség. Az alatt a rövid idő alatt a Béthel szolgálat életelememmé vált. Problémámat Jehova elé terjesztettem imában és bizakodva abban, hogy az ő akarata fog megvalósulni, képes voltam örömmel folytatni az úttörő tevékenységet, amelyre kijelöltek. Visszahívtak 1926 májusában a Béthelbe, ahol a következő 11 évet eltöltöttem.
Rutherford testvér 1936-ban ismét látogatást tett Angliában, engem pedig meghívott Kanadába, hogy ott vegyek részt a Királyság-munkában. Mindazonáltal egy félreértés miatt magamra vontam Rutherford testvér helytelenítését, mert valamely bizalmas információt feltártam előtte. Még mindig a fülembe csengenek szavai: „Jack, nem bízhatok benned. Szakítsd szét a jegyeidet!” Micsoda lesújtó tapasztalat! Erre a fegyelmezésre azonban nagyon is rászolgáltam; később aztán egy másik testvérrel úttörőnek jelöltek ki a következő 8 hónapra. Ez a szolgálati kiváltság feloldotta lehangoltságomat, és én tanultam a fegyelmezésből.
Folyamatos szolgálat Kanadában
Az Angliába tett következő látogatása alkalmával körülbelül egy évvel később, Rutherford testvér ismét felhozta a Kanada témát. Az alkalmat két kézzel megragadva készségesen elfogadtam oda szóló kinevezésemet. Csak néhány hónapon át szolgáltam a kanadai Béthelben, amikor megkaptam kijelölésemet, hogy mint a Társulat utazó képviselője dél-nyugat Ontarióban végezzek szolgálatot. Az ottani gyülekezetek legtöbbje kicsiny volt és erőteljes buzdításra szorult. De mekkora örömet jelentettek azok a korai évek, a kemény időjárási viszonyok és a bizonytalan közlekedés okozta fizikai nehézségek ellenére is!
Soha nem fogom elfelejteni a melegséget és a szellemi értékelést, amit egy kis bennszülött indián gyülekezet nyújtott Brantford közelében. Tél volt és vastag hótakaró fedte az utakat, és a T modelű Ford kocsival nehezen jutottam előre. Senki sem várt rám, amikor megérkeztem, a testvérek éppen tüzifát gyűjtöttek az erdőben. Így hát elindultam keresésükre a derékig érő hóban. Amikor végül rájuk találtam, meglepődtek, mégis boldogok voltak, hogy láthatnak. Mindent abbahagytak, hazajöttek, és még arra az estére összejövetelt rendeztek.
A közelfekvő Beamsville-ben hűséges testvérek velem együtt küzdöttek sok hónapon át választott vénekkel és hitehagyottakkal szemben. Mily nagy kiváltság volt látni, miként működött Jehova szelleme a helyzet tisztázásában! A Jehovába vetett bizalom valamint a szervezete iránti lojalitás sok-sok áldást eredményezett a gyülekezetek számára azokban a korai években. E gyülekezeteket látogató sok gyermek úgy nőtt fel, hogy az úttörő szolgálatot választotta, a Béthelbe jutott, misszionáriusi beosztást kapott, és utazó felvigyázó lett. Sosem felejtettem el a lojális keresztény családokkal való együttlét örömét, akik ilyen nagyszerű fiatalokat neveltek föl. Ezek a családok az én családom lettek és gyermekeik az én gyermekeim.
A betiltás évei
Az 1940-es év háborús hisztériája Jehova Tanúi számára a munka betiltását hozta. Micsoda megrázkódtatás! A kormány által támogatott rádió közleményei elrendelték, hogy adjuk át a rendőrségnek az irodalmunkat, a gyülekezeti feljegyzéseket és a Királyság-terem kulcsokat. Felismerve a helyzet komolyságát, körbe jártam a gyülekezeteket sürgetve őket arra, hogy irodalmukat és feljegyzéseiket rejtsék el. A testvéreket arra buzdítottuk, hogy magánotthonokban jöjjenek össze, minden héten egy másik otthonban. Idővel a testvérek újra megszervezték a házról házra szolgálatot, csak a Bibliát használva. Ez is áldásnak bizonyult, mivel mindnyájan megtanultuk jobban kezelni a Bibliánkat.
A későbbiekben, annak az évnek a folyamán nagyobb szállítmány érkezett az Egyesült Államokból az End of Nazism (Nácizmus vége) című brosúrából. Hogy a tiltott irodalmat bejuttathassuk Kanadába, az valóban nagy leleményességet kívánt meg részünkről. Néhány testvér autóstoppos katonát vett fel autójára, akik a kartondobozokon ültek, így tudtukon kívül nagyszerű fedezékként szolgáltak a betiltott brosúrák számára. Akkor egy novemberi reggelen három és hat óra között, a Tanúk az egész országban villámlátogatást tettek a házaknál, és a legtöbb kanadai otthon küszöbén otthagyták e brosúra egy példányát.
A betiltás évei alatt folytattam úttörő szolgálatomat Kanada nyugati tartományában, Brit Kolumbiában. A betiltás előtt a testvérek hajóval keresték fel az embereket, akik elszigetelt öblökben fekvő falvakban éltek Vancouvertől egészen Alaszkáig. A betiltás életbeléptekor rengeteg irodalom volt a hajó fedélzetén, amit a Tanúk útban a kikötő felé barátságos embereknél hagytak, mivel tudták, hogy hajójukat a kikötőben lefoglalják majd. Utóbb aztán halász csónakba szálltam, hogy megállapítsam, hol van az irodalom elhelyezve, a lazac halászat idején pedig a testvéreket elküldtem, hogy összegyűjtsék azt az érdeklődőktől. Idővel az irodalmat halászhajók rakodóterében álcázva Vancouverbe vittük, hogy szélesebb körben terjeszthessük.
A hír, hogy a Jehova Tanúira vonatkozó betiltást feloldották, 1943 vége felé ért el hozzánk. Mindazonáltal ez nem vonatkozott az Őr Torony Társulatra. Így korábbi eljárásmódunkat folytattuk, csak a Bibliát használtuk a házankénti szolgálatban. A változás az volt, hogy Jehova Tanúiként azonosíthattuk magunkat. A betiltás kezdetén 6700 Tanút számláltunk; a feloldás idején már 11 000-ren voltunk!
Életem mint utazó felvigyázó
Mint a Társulat utazó képviselője megszámlálhatatlan mérföldet tettem meg a következő néhány év alatt együttműködve a gyülekezetekkel és buzdítva őket. Télen a maga nemében páratlan járműben, melyet szánkókocsinak neveztek kísértem el a testvéreket. Ez egy lóvontatású, fedeles szánkó volt, hermetikusan elzárt fatüzelésű kályhával és kéménnyel ellátva. Gyakran már napfelkelte előtt elindultunk, sokszor hatan is a kocsiban, 35 km-t vagy többet is megtéve a nagy hóban, útközben látogatást tettünk a farmokon. A lovak hajtójának ébernek kellett lennie, mert a hófúvás oldalára fordíthatta a szánkókocsit, kiszórva belőle mind a benn ülőket, mind a forró parazsat a fatüzelésű kályhából.
Az ország első kerületének felvigyázásával 1947-ben bíztak meg, ami az egész ország feletti felvigyázást foglalta magában. Csaknem hetente kellett szolgálnom egy körzetgyűlésen. A gyűléseket korcsolyapályákon, futballpályákon, lóversenypályákon, szakszervezeti termekben és kultúrtermekben tartottuk meg. Ezen gyűlések megrendezése részünkről nagy körültekintést igényelt, még mielőtt a program megkezdődött volna. Frank Franskét jelölték ki 1950-ben mint második körzetfelvigyázót Kanadában, majd mintegy öt év elteltével további utazó felvigyázókat jelöltek ki.
Az évek során utaztam könnyed mozgású repülőgépeken, halászhajókon, terjedelmes hómobilokon, amelyek hernyótalppal és sílécekkel voltak felszerelve és bombázóknak nevezték őket, hórepülőgéppel (olyan járművek, amelyek hátul propellerekkel vannak felszerelve, elől pedig sílécekkel a kormányzáshoz) és természetesen hagyományosabb eszközökön is — vonaton, autóbuszon és autóval. Néha egy repülőgépen elsuhantunk a fenséges Sziklás-hegység csúcsai felett, majd fejjel lefelé zuhanó repülésben merültünk alá a mélyben rejlő völgyekbe, hogy a testvérek elszigetelt csoportjaihoz is eljussunk.
Bizony sokszor bejártam Kanadát keresztül kasul. Laktam fakunyhókban, melyek olyan hidegek voltak, hogy reggelente láttuk a leheletünket és tanyákon, amelyek nem dicsekedhettek modern kényelemmel. Mégis ezek alatt az évek alatt nagy elégedettség töltött el, hogy Jehova munkáját végzem, Jehova népét buzdítom.
További kiváltságok a szolgálatban
Az elmúlt 33 éven át kiváltságom volt, hogy tagja lehettem a kanadai Béthel családnak, valamint hogy kongresszusi szónokként szolgálhattam Angliában, Európában, Afrikában, Ausztráliában, Új-Zélandon és a Távol-Keleten. Ausztráliában találkoztam James testvér leányával. Ő volt az a testvér, aki olyan buzdítólag hatott rám Indiában. James testvér sohase volt misszionárius, de családját nagyszerű szellemi örökséggel látta el.
Most a fiatal férfiak és nők százai vesznek körül a kanadai Béthelben. Az a mód, ahogy ifjú erejüket Jehova szolgálatába állítják, buzdító és ösztönző. Szemeim elhomályosultak, de ezek a fiatalok felolvasnak nekem. Lábaim erőtelenek, mégis magukkal visznek a szántóföldi szolgálatba. Egyesek azt kérdezik, hogyan birkózom meg az előrehaladott korral járó egészségi problémákkal. Nos, egyfelől úgy, hogy Isten Szavát naponta tanulmányozom. Ez elmémet is, szívemet is a szellemi dolgokra irányítja.
Számomra igazán nagyszerű kiváltságot jelentett, hogy égi Atyámmal, Jehovával jártam és beszélgettem, az önátadásom óta eltelt 69 éven át, amelyből 67-et teljes idejű szolgálatban töltöttem. Úgy éreztem, hogy Jehova mindig szerető, együttérző Isten, aki az emberi gyengeségeket megbocsátja, erőt és energiát ad azoknak, akik benne bíznak. Minden reménységem az, hogy megőrzöm mindvégig feddhetetlenségem és Jehova valamint szervezete iránti lojalitásomat, bizakodva abban az ígéretben, hogy a meghatározott időben egyesülök drága Urammal, Jézus Krisztussal, valamint sok hűséges testvéremmel és testvérnőmmel égi dicsőségben (Zsoltárok 84:12, [84:13, Károli]).
[Kép a 12. oldalon]
Hórepülőgépek keresztül-kasul járták az országot egészen 80 km-es sebességgel óránként
[Kép a 13. oldalon]
Lóvontatású szánkókocsi, amelyet tanúskodásra használnak telenként a kanadai prérin