Mit jelent az alárendeltség a házasságban?
AMIKOR egy keresztény nő férjhez megy, sok változtatást kell alkalmaznia az életében. Ezek közül talán a legynagyobb változtatás a személyes szabadságát érinti. Mint egyedülálló személy szabadon dönthetett sok dologban anélkül, hogy bárkivel meg kellett volna beszélnie az ügyet. Most azonban, hogy férje van, kötelessége megbeszélni a dolgokat vele, engedélyt kell kérnie tőle olyan dolgokban, melyek felől korábban saját maga döntött. Miért van ez így?
Azért mert, amikor az emberi faj Teremtője az első nőt feleségül adta az első férfinak, a férfit jelölte ki a felesége és a jövendőbeli gyermekeik fejeként. Ez nagyon is ésszerű volt. Az emberek bármely szervezett csoportjában szükség van valakire, aki vállalja a vezetést és a végső döntéseket meghozza. A házasság esetében a Teremtő úgy határozott, hogy „a férj feje a feleségének” (Efézus 5:23).
Ennek alátámasztására az isteni utasítás így szól: „A feleségek rendeljék alá magukat férjüknek” (Efézus 5:22). Hogy ez az elrendezés milyen hatással van a feleségre az két dologtól függ. Először: mennyire készségesen veti alá magát ő ennek az elrendezésnek, másodszor pedig: hogyan fogja férje a hatalmát gyakorolni. Az igazság az, hogy ha mindkét házastársnak helyes a szemléletmódja ezt az elrendezést illetően, azt tapasztalják majd, hogy ez áldásos lesz a feleség, a férj és a gyermekek számára.
Nem zsarnok
Hogyan kell gyakorolnia a férjnek a hatalmát? Úgy, hogy követi az Isten Fiának nagyszerű példáját. A Biblia ezt mondja: „A férj feje a feleségnek, miként Krisztus is feje a gyülekezetnek, lévén ő a megmentője a testnek. Férjek, továbbra is úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan a Krisztus is szerette a gyülekezetet és önmagát adta érte” (Efézus 5:23, 25). Ahogyan Jézus Krisztus a főséget gyakorolta, abból áldás származott a gyülekezetre. Ő egyáltalán nem volt zsarnok. Az ő fősége alatt a tanítványai nem érezték magukat úgy, mintha korlátozva lennének vagy el lennének nyomva. Ehelyett mindnyájuk tiszteletét, szerető és együttérző bánásmódjával nyerte el. Mily kiváló példa ez a férjek számára, hogy feleségükkel való bánásmódjukban ezt kövessék!
Mégis akadnak olyan férjek, akik nem követik ezt a kiváló példát. Önző módon használják fel Istentől kapott főségüket ahelyett, hogy a feleségük javára használnák fel. Zsarnoki módon uralkodnak a feleségükön, teljes fokú alárendeltséget követelnek meg tőlük s gyakran nem engedik meg nekik, hogy bármilyen döntést hozzanak. Érthető tehát, hogy az ilyen férjek feleségének élete gyakran boldogtalan. És az ilyen férj is szenved azáltal, hogy nem tudja elnyerni felesége szerető tiszteletét.
Igaz, Isten megkívánja a feleség részéről: tartsa tiszteletben a férje állását, amit az — mint a család feje — betölt. De ha a férj élvezni szeretné felesége szívből jövő tiszteletét iránta mint egyén iránt, akkor azt ki kell érdemelnie, és a legjobb módja ennek az, hogy felelősségteljesen járjon el s megteremje a kiváló, istenfélő tulajdonságokat mint a háznépének feje.
Az alárendeltség viszonylagos
A férj hatalma a feleség fölött nem teljes mértékű. Bizonyos tekintetben a feleség alárendeltségét hasonlíthatjuk a keresztény alárendeltségéhez a világi uralkodókkal szemben. Isten elrendeli, hogy a keresztény „rendelje alá magát a felsőbb hatalmaknak” (Róma 13:1). Ennek az alárendeltségnek azonban mindig egyensúlyban kell lennie azzal, amivel Istennek tartozunk. Jézus így fogalmazta ezt meg: „Fizessétek vissza a császár dolgait a császárnak, de Isten dolgait az Istennek” (Márk 12:17). Ha a császár (a világi kormányzat) azt követeli tőlünk, ami Istené, akkor Péter szavait kell emlékezetünkbe idézni: „Mint uralkodónak inkább Istennek kell engedelmeskednünk, semhogy embereknek” (Cselekedetek 5:29).
Némiképp hasonló módon köteles alárendelni magát férjének a keresztény nő akkor is, ha olyan férfinak a felesége, aki nem érti vagy nem hajlandó tiszteletben tartani a keresztény alapelveket. Ahelyett, hogy lázadozna ez ellen az Isten által megparancsolt elrendezés ellen, jobban tenné, ha szeretettel és tapintatosan bánna vele, hogy így megpróbálja elnyerni bizalmát. Ez a szép viselkedés talán megváltoztatná férjét, sőt meg is nyerhetné őt az igazságnak (1Péter 3:1, 2). Ha a férje olyasmit kívánna tőle, amit Isten megtilt, jusson eszébe, hogy Isten az elsődleges Uralkodója. Ha például a férje azt követeli tőle, hogy erkölcstelen szexuális cselekedetekben vegyen részt, mint például a feleségcserében, akkor köteles az engedelmességet megtagadni (1Korinthus 6:9, 10). Férjének való alárendeltségét a lelkiismerete irányítja, valamint az elsődleges alárendeltség, amellyel Istennek tartozik.
Dávid király idejében Abigail Nábál felesége volt, olyan férfié, aki nem tartotta tiszteletben az isteni alapelveket, és aki durván és szeretet nélkül bánt Dáviddal és embereivel. Ezek a férfiak oltalmukba vették a sok ezer birkát és kecskét, Nábál tulajdonát, amikor azonban Dávid élelemért fordult Nábálhoz cserébe, ő semmit sem akart adni neki.
Amikor Abigail megtudta, hogy férje fukar eljárása szerencsétlenséggel fenyegeti háza népét, úgy döntött, hogy élelmet visz Dávidnak. „Abigail sietve magához vett kétszáz kenyeret és két nagy korsó bort, öt juhot elkészítve és öt mérték pörkölt búzát, száz kötés aszúszőlőt és kétszáz kötés préselt fügét, és a nőstény szamarakra rakta. Azután ezt mondta a fiatal férfiaknak: ’Menjetek előttem. Íme, én utánatok jövök.’ De a férjének, Nábálnak semmit sem szólt” (1Sámuel 25:18, 19).
Helytelenül járt el Abigail, hogy férje akarata ellenére cselekedett? Ebben az esetben nem. Abigail alárendeltsége nem követelte meg, hogy ugyanolyan szeretetlen magatartást tanúsítson, mint a férje, különösen azért nem, mert Nábál oktalan eljárása egész háza népét veszélybe sodorta. Dávid ezért így szólt hozzá: „Áldott legyen Jehova, Izrael Istene, aki téged ezen a napon elém küldött! És áldott legyen a te okosságod” (1Sámuel 25:32, 33). Keresztény feleségek ma hasonló módon ne háborogjanak és lázadozzanak férjük fősége ellen, de ha azok keresztényhez nem illő pályát követnek — abban nem kell a feleségüknek követni őket.
Való igaz, hogy Pál ezt mondja az efézusiakhoz írt levelében: „Amint tehát a gyülekezet alá van rendelve Krisztusnak, úgy a feleségek is mindenben a férjüknek” (Efézus 5:24). Ahogyan itt az apostol a „minden” szót használja, az nem jelenti azt, hogy a feleség alárendeltsége nem korlátozott. Pál kijelentése „amint tehát a gyülekezet alá van rendelve Krisztusnak”, kifejezi azt, ami Pál eszében járt. Mindaz, amit Krisztus megkövetel a gyülekezetétől, az igazságos, összhangban van Isten akaratával. Tehát a gyülekezet könnyen és örömmel alá tudja magát rendelni neki mindenben. Hasonlóképpen annak a keresztény férjnek a felesége, aki lelkiismeretesen igyekszik Jézus példáját követni, boldogan rendeli alá magát mindenben a férjének. A feleség pontosan tudja, hogy férje szívén viseli legjobb érdekeit, valamint azt, hogy férje tudatosan soha nem fog olyasmit kérni tőle, ami nem lenne összhangban Isten akaratával.
A férj megőrzi felesége szeretetét és tiszteletét, ha visszatükrözi fejének, Jézus Krisztusnak istenfélő tulajdonságait, aki azt parancsolta követőinek, hogy szeressék egymást (János 13:34). Mégha a férj esendő és tökéletlen is — ha sikerül hatalmát összhangban gyakorolnia Krisztus magasabb rendű főségével —, megkönnyíti felesége számára, hogy boldogan elismerje férje főségét (1Korinthus 11:3). S ha a feleség a szerénység és szerető-kedvesség keresztény tulajdonságaiban gyakorolja magát, nem esik nehezére, hogy alárendelje magát férjének.
Alázatos és ésszerű
Férjek és feleségek a gyülekezetben szellemi testvérek és testvérnők és egyenlő helyzetben vannak Jehova előtt. (Vö. Galátzia 3:28.) A férfiakat azonban Isten kijelölte, hogy felvigyázói tisztséget töltsenek be a gyülekezetben. Helyes szívállapotú asszonyok ezt örömmel, teljes engedelmességgel elfogadják. Azt a súlyos kötelezettséget pedig, amely ebből a férfiakra hárul, hogy ne uralkodjanak a nyáj fölött, a gyülekezetben levő érett férfiak teljes alázatossággal elfogadják (1Péter 5:2, 3).
Ha ilyen a kapcsolat a gyülekezetben férfiak és nők között, vajon mivel indokolhatja a keresztény férj, ha zsarnokoskodik felesége fölött, aki szellemmi testvérnője? És mivel indokolhatja a feleség, ha férjével verseng a főség megszerzésében? Inkább úgy bánjanak egymással, ahogy Péter figyelmezteti a gyülekezet minden tagját: „Legyetek mindnyájan hasonló gondolkodásúak, együttérzők, testvéri vonzalommal rendelkezők, gyengéden könyörületesek s alázatos szelleműek” (1Péter 3:8). Pál is ezt tanácsolta: „Öltsétek tehát magatokra . . . az együttérzés gyengéd hajlamait, a kedvességet, az alázatosságot, a szelídséget és a hosszútűrést. Továbbra is szenvedjétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak készségesen, ha valakinek oka lenne a panaszra a másik ellen. Miként Jehova is készségesen megbocsátott nektek, ti is úgy tegyetek” (Kolossé 3:12, 13).
Ilyen magatartásbeli vonásokat kell ápolni a gyülekezetben. És különösképpen a férjnek és a feleségnek a keresztény otthonban kell ápolni ezeket a vonásokat. Gyengéd vonzalmát és szelíd modorát úgy mutathatja ki a férj, ha meghallgatja felesége javaslatait. Meg kell fontolnia felesége nézőpontját, mielőtt döntést hoz olyasmiben, ami a családot érinti. A keresztény feleségek nem üresfejűek. Gyakran értékes javaslatokat tehetnek a férjüknek, miként ezt Sára tette férje, Ábrahám esetében (1Mózes 21:12). Másrészt a keresztény feleség nem lesz ésszerűtlenül követelőző a férjével szemben. Úgy mutatja ki kedvességét és elmebeli alázatát, hogy követi férje vezetését, támogatja döntéseit, még abban az esetben is, ha azok néha eltérnek attól, amit ő szeretne.
Egy ésszerű férj, miként az ésszerű vén, megközelíthető és kedves. A szerető feleség pedig úgy reagál erre, hogy együttérző és hosszútűrő, méltányolja azokat az erőfeszítéseket, amelyeket férje annak érdekében tesz, hogy teljesítse kötelességeit tökéletlensége és az élettel járó súlyos terhek ellenére. Ha mind a férj, mind a feleség ilyen magatartást fejleszt ki és ápol, az alárendeltség a házasságban nem válik gonddá. Ehelyett az öröm forrásává lesz, biztonságot és tartós elégedettséget eredményez.