Gyengéden legeltessük Jehova drága juhait
A VÉNEK feszült érdeklődéssel figyeltek. Mintegy 30 km-t tettek meg Efézusból Milétuszba, hogy Pál apostol oktatásában részesüljenek. Elszomorodtak annak hallatára, hogy utoljára látják őt. Tudták, hogy most rendkívül fontos szavak következnek: „Ügyeljetek magatokra és az egész nyájra, amelyben a szent szellem jelölt ki titeket felvigyázókká az Isten gyülekezetének legeltetésére, amelyet a saját Fiának vérén vásárolt meg” (Cselekedetek 20:25, 28, 38, New World Translation).
Pálnak a pásztorokra vonatkozó rövid utalása biztosan bőséges felvilágosítást nyújtott ezeknek az efézusi véneknek. Jól tudták, hogyan őrizték a juhokat a pásztorok a környező vidéken. A Héber Iratok pásztorokra vonatkozó sok utalását is ismerték. És tisztában voltak azzal, hogy Jehova úgy beszélt magáról, mint aki népének Pásztora (Ésaiás 40:10, 11).
Pál úgy beszélt a vénekről, mint akik ’felvigyázók’ a ’nyájban’ és a ’gyülekezet pásztorai’. Míg a ’felvigyázók’ kifejezés azt mutatja meg, mi a feladatuk, addig a ’pásztor’ szó arra mutat rá, hogyan végezzék a felvigyázói teendőket. Igen, a felvigyázóknak ugyanolyan szerető módon kell gondot viselni a gyülekezet minden tagjára, mint ahogyan egy pásztor gondoskodik a juhnyájról.
Napjainkban kevés vén tapasztalta közvetlenül, mit is jelent szó szerinti juhokat őrizni. A Biblia azonban oly sokszor utal mind a juhokra, mind a pásztorokra — főleg jelképes értelemben —, hogy Pál szavai ma is hatást fejtenek ki. Ezenkívül sokat tanulhatunk azokból a beszámolókból, amelyek olyan pásztorokról szólnak, akiket támogatott Isten a régi időkben. Az ő figyelemre méltó példájuk segíthet a mai véneknek meglátni: milyen tulajdonságokat kell kifejleszteniük ahhoz, hogy legeltetni tudják Isten gyülekezetét.
Dávid, a félelmet nem ismerő pásztor
Amikor a bibliai idők pásztoraira gondolunk, alighanem Dávid fog eszünkbe jutni, mert ő úgy kezdte életpályáját, hogy juhokat őrzött. Az első leckék egyikeként azt tanuljuk meg Dávid életéből, hogy pásztornak lenni nem azt jelenti, hogy kiemelt állást töltünk be. Valójában, amikor Sámuel próféta elment, hogy felkenje Isai egyik fiát Izrael következő királyává, a fiatal Dávidot először teljesen figyelmen kívül hagyták. Csak, miután Jehova elvetette Dávid hét bátyját, akkor tettek említést Dávidról, aki kinn a mezőn ’őrizte a juhokat’ (1Sámuel 16:10, 11). Mindazonáltal pásztorként eltöltött évei felkészítették Dávidot az Izrael nemzete feletti pásztorkodás munkájára, mely sokat követelt tőle. „[Jehova] kiválasztá Dávidot, az ő szolgáját, és elhozá őt a juhok aklaiból . . ., hogy legeltesse Jákóbot, az ő népét” — mondja a Zsoltárok 78:70., 71. verse. Helyénvaló volt, hogy megírja Dávid a gyönyörű és jól ismert 23. zsoltárt, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „Jehova az én pásztorom” (NW).
Dávidhoz hasonlóan a keresztény gyülekezet véneinek alázatos alpásztorokként kell szolgálniuk, és nem olyanokként, akik jogtalanul akarnak kiemelt állásba kerülni. Amint Pál apostol írta Timótheusnak: azok, akik e pásztori felelősségek elvállalására törekednek, ’jó munkát kívánnak’, nem pedig kiemelt állást (1Timótheus 3:1, Ökumenikus fordítás).
Noha a munka, amelyet Dávid mint szó szerinti pásztor végzett, alacsonyabb rendűnek számított, időnként nagy bátorságot igényelt. Például, amikor apjának nyájából juhot ragadott el egy oroszlán, egy másik alkalommal pedig egy medve, Dávid félelmet nem ismerve szembeszállt velük és megölte e ragadozókat (1Sámuel 17:34–36). Ez a bátorságnak egy figyelemre méltó megnyilvánulása volt, ha arra gondolunk, hogy egy oroszlán a nálánál sokkal nagyobb állatokat is képes megölni. Valamint az egykor Palesztinában honos szíriai barna medve, amelynek nem kevesebb, mint 140 kg a súlya, erős mancsának egyetlen ütésével képes megölni egy szarvast.
Az a bátorsággal párosult törődés, amelyet apja juhai iránt tanúsított Dávid, nagyszerű példaként szolgál a keresztény gyülekezet pásztorainak. Pál apostol figyelmeztette az efézusi véneket az „elnyomó farkasok” veszélyére, akik „nem bánnak gyengéden a nyájjal” (Cselekedetek 20:29, NW). Napjainkban is adódnak olyan helyzetek, amikor bátorságot kell kinyilvánítaniuk a keresztény pásztoroknak ahhoz, hogy megóvják Jehova juhainak szellemi jólétét.
Jóllehet határozottan kell megvédeni a juhokat, arra is szükségük van, hogy a lehető leggyengédebben bánjanak velük, a szerető pásztor, Dávid és a Jó Pásztor, Jézus Krisztus példájához hasonlóan (János 10:11). Mivel tudják, hogy a nyáj Jehova tulajdona, a véneknek soha nem szabad zsarnokoskodniuk a juhokon, „uralkodva azokon, akik az Isten öröksége” (1Péter 5:2, 3, NW; Máté 11:28–30; 20:25–27).
Számadás
Egy másik jól ismert pásztor Jákob patriarcha volt. Ő úgy tekintett magára, mint aki személyesen felel minden egyes juhért, amit gondjaira bíztak. Annyira hűségesen gondozta apósának, Lábánnak nyáját, hogy 20 évi szolgálata után elmondhatta: „juhaid és kecskéid nem vetéltek el, nyájad kosait nem ettem meg. Amit a vad széttépett, nem vittem hozzád, magam térítettem meg, tőlem kérted számon; meg azt is, amit elloptak tőlem nappal vagy éjjel” (1Mózes 31:38, 39, Ö. f.).
A keresztény felvigyázók még ennél is odaadóbb törődést tanúsítanak a juhok iránt, melyet lelkünk Pásztora, Jehova Isten „a saját Fiának vérén vásárolt meg” (Cselekedetek 20:28, NW; 1Péter 2:25; 5:4). Pál kihangsúlyozta ezt a komoly felelősséget, amikor emlékeztette a zsidó keresztényeket, hogy a gyülekezetet vezető férfiak „vigyáznak lelketekre úgy, mint akik erről számot is adnak” (Zsidók 13:17, Revideált Újfordítású Biblia).
Jákob példája azt is megmutatja, hogy egy pásztor nem kötheti időpontokhoz a munkáját. Éjjel-nappal végezni kell azt, és gyakran igényel önfeláldozást. Ezt mondta Lábánnak: „Úgy voltam hogy nappal a hőség emésztett, éjjel pedig a hideg; és az álom távol maradt szemeimtől” (1Mózes 31:40).
Bizonyos, hogy ez sok szerető keresztény vénre igaz ma, amint arra a következő tapasztalat is rávilágít: Egy testvért egy kórház intenzív osztályán helyeztek el, miután agydaganatának szövettani vizsgálata komplikációkhoz vezetett. A családja előkészületeket tett, hogy éjjel-nappal mellette legyen a kórházban. A megfelelő erkölcsi támogatás és bátorítás érdekében a helyi vének egyike úgy módosította szoros munkatervét, hogy mindennap meg tudja látogatni a beteget és családját. A kórház intenzív gyógykezelésének megszokott menete azonban nem mindig tette lehetővé, hogy nappal látogassa meg őt. Ez azt jelentette, hogy a vénnek gyakran késő éjszaka kellett ott lennie a kórházban. De ő boldogan ment minden éjszaka. „Felismertem, hogy a betegnek megfelelő időpontban kell látogatásokat végeznem, nem pedig a nekem alkalmas időben” — mondta a vén. Amikor a testvér eléggé felépült ahhoz, hogy a kórház egy másik területére szállítsák, a vén továbbra is mindennap meglátogatta, hogy buzdítsa.
Amit pásztorként tanult meg Mózes
A Biblia így írja le Mózest: „messze a legszelídebb férfi volt minden ember között, aki a föld színén élt” (4Mózes 12:3, NW). A feljegyzésből azonban kitűnik, hogy nem mindig volt ez így. Fiatalemberként megölt egy egyiptomit, mert az egy izraelita társat ütlegelt (2Mózes 2:11, 12). Aligha tesz ilyet egy szelíd személy! Isten később mégis arra használta fel Mózest, hogy egy több milliós nemzetet vezessen át a pusztaságon az Ígéret földjére. Nyilvánvaló hát, hogy Mózesnek további kiképzésre volt szüksége.
Noha Mózes részesült már világi kiképzésben — „az Égyiptombeliek minden bölcseségére” megtanították —, többre volt szüksége ahhoz, hogy Jehova nyájának pásztora legyen (Cselekedetek 7:22). Milyen formában lehetne elképzelni e további kiképzést? Nos, Isten 40 éven át megengedte, hogy Mózes mint egyszerű pásztor szolgáljon Midián földjén. Mialatt gondot viselt apósának, Jethrónak nyájaira, Mózes olyan nagyszerű tulajdonságokat fejlesztett ki, mint a türelem, a szelídség, az alázat, a hosszútűrés, a jóindulat és az önuralom. Azt is megtanulta, mit jelent Jehovára várni. Igen, az, hogy szó szerinti juhokra viselt gondot, arra képesítette Mózest, hogy alkalmas pásztora legyen Izrael nemzetének (2Mózes 2:15—3:1; Cselekedetek 7:29, 30).
Nemde pontosan ezek azok a tulajdonságok, amelyekre szüksége van ma egy vénnek ahhoz, hogy gondozni tudja Isten népét? Bizony ezek, mert Pál emlékeztette Timótheust, hogy ’az Úr rabszolgája . . . legyen barátságos mindenkihez, tanításra alkalmas, aki féken tudja tartani magát még a rossz körülmények között is, aki szelíden oktatja a kedvezőtlen beállítottságúakat’ (2Timótheus 2:24, 25, NW).
Időnként előfordulhat, hogy egy vén csalódik önmagában, mert nehézségei vannak e tulajdonságok teljes mértékű kifejlesztésében. Mindazonáltal nem szabad feladnia. Ahogy Mózes esetében is történt, hosszú időbe telhet, míg teljesen kifejleszti valaki azokat a tulajdonságokat, amelyekkel egy jó pásztornak kell rendelkeznie. Idővel azonban az ilyen komoly erőfeszítések jutalommal fognak járni. (Vö. 1Péter 5:10.)
Mint vént talán nem használnak fel oly teljes mértékben, mint másokat. Lehetséges, hogy Mózes esetéhez hasonlóan Jehova megengedi, hogy teljesebb mértékben fejlessz ki bizonyos fontos tulajdonságokat? Soha ne felejtsd el, hogy Jehovának ’gondja van rád’. Azonban azt is elménkben kell tartanunk, hogy szükséges ’felöltenünk az alázatosságot, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád’ (1Péter 5:5–7). Ha buzgó igyekezetet tanúsítasz és elfogadod a kiképzést, amelyet Jehova megenged, akkor hasznosabb szolgája lehetsz, éppenúgy mint Mózes.
Jehova minden juha drága
A bibliai idők megbízható, szerető pásztorai minden egyes juhért felelősséget éreztek. Ugyanennek kellene igaznak lennie a szellemi pásztorokra. Ez világosan kitűnik Pál szavaiból: „Ügyeljetek . . . az egész nyájra” (Cselekedetek 20:28, NW). Kiket foglalhat magában az ’egész nyáj’?
Jézus mondott egy példázatot, amelyben egy embernek száz juha volt, de amikor egy közülük eltévelyedett, azonnal keresésére indult, hogy visszahozza a nyájhoz (Máté 18:12–14; Lukács 15:3–7). Egy felvigyázónak ugyanúgy törődnie kell a gyülekezet minden tagjával. A szolgálatban való tétlenség vagy a keresztény összejövetelek látogatásának elhanyagolása nem azt jelenti, hogy a juh többé már nem része a nyájnak. Továbbra is az ’egész nyájhoz’ tartozik, akiről a véneknek ’számot kell adniuk’ Jehovának.
A vének egyik testülete igen nyugtalanná vált, mikor néhányan, akik kapcsolatban álltak a gyülekezettel, a tétlenség állapotába sodródtak. Listát készítettek az ilyen egyénekről, és különleges erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy meglátogassák őket és segítsenek nekik visszatérni Jehova juhnyájához. Mennyire hálásak voltak Istennek ezek a vének, hogy két és fél év leforgása alatt több mint 30 személynek tudtak segíteni abban, hogy újra aktív legyen Jehova szolgálatában. A segítségben részesültek közül egy személy mintegy 17 évig volt tétlen!
E felelősség súlyát még jobban a felvigyázók elméjébe vési az a tény, hogy a juhokat ’saját Fiának vérén vásárolta meg’ Isten (Cselekedetek 20:28, NW). Nem lehetett volna magasabb árat fizetni e drága juhokért. És gondolj csak mindarra az időre és energiára, amelyet abba fektetünk a szolgálat során, hogy minden juhszerű személyt megtaláljunk és segítséget nyújtsunk nekik! Vajon nem kellene hasonló erőfeszítést tenni annak érdekében, hogy mindegyikük Isten juhnyájában maradjon? Biztos, hogy a gyülekezet minden juha drága.
A vének felelőssége még akkor sem változik, mikor komoly bűnbe keveredik a gyülekezet egyik tagja. Továbbra is törődő pásztorok maradnak, akik gyengéden és szelídséggel igyekeznek megmenteni a bűnöst, ha ez egyáltalán lehetséges (Galátzia 6:1, 2). Sajnálatos módon, bizonyos esetekben nyilvánvalóvá válik, hogy a gyülekezet valamely tagja nélkülözi az Isten szerinti szomorúságot, amit az elkövetett komoly bűnei miatt kellene éreznie. Ilyenkor a szerető pásztorok Írás szerinti felelőssége megvédeni a nyáj többi részét ettől a fertőző befolyástól (1Korinthus 5:3–7, 11–13).
Mindamellett Jehova Isten tökéletes példát mutat az eltévelyedett juhok iránt tanúsított irgalomban. Könyörületes Pásztorunk ezt mondja: „Az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet visszahozom, s a megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem” (Ezékiel 34:15, 16; Jeremiás 31:10). E nagyszerű példát követve szerető intézkedés történt arra, hogy napjaink szellemi pásztorai meglátogassák a kiközösített személyeket, akik most talán kedvezően reagálnak segítségükre. Ezek az irgalmat mutató erőfeszítések, melyeket az elveszett juhok visszaterelése érdekében tettek, kiváló gyümölcsöt hoztak. Egy visszafogadott testvérnő ezt mondta: „Amikor a vének meglátogattak, ez volt az a bátorítás, amelyre szükségem volt ahhoz, hogy visszatérjek.”
Kétségtelen, hogy Milétuszban Pálnak az efézusi vénekhez intézett szavai jelentőségteljesek voltak — számukra is és a mai felvigyázóknak is. A pásztorokra való utalása emlékeztetőül szolgált, milyen vonzó tulajdonságokat kell kinyilvánítaniuk a felvigyázóknak; olyan tulajdonságokról van szó, mint az alázat és a bátorság, ahogyan azt Dávidnak, a pásztor-királynak példája szemléltette; a személyes felelősségérzet és a védelmező gondoskodás, ami világosan látszott Jákob éjjel-nappal végzett szolgálatából; és a készségesség, hogy elfogadjuk türelmesen a további kiképzést, ahogyan az Mózesnél megmutatkozott. Valóban, ezek a bibliai példák segíteni fognak a gyülekezeti véneknek kifejleszteni és kinyilvánítani azokat a tulajdonságokat, amelyekre szükség van ahhoz, hogy gyengéden ’legeltethessék Isten gyülekezetét, amelyet a saját Fiának vérén vásárolt meg’.