„Mivelhogy ilyen szolgálatban vagyunk . . . nem csüggedünk el”
RONALD TAYLOR ELMONDÁSA ALAPJÁN
1963 nyarán, egyszer csak az életemért küzdöttem. Miközben a part mentén a vízben gázoltam, beleléptem egy csalóka mélyedésbe, és hirtelen nagyon mély vízbe sodródtam. Mivel nem tudtam úszni, ott fuldokoltam csupán néhány méterre a parttól. Már háromszor alámerültem, és nagy mennyiségű tengervizet nyeltem le, amikor egy barátom észrevette szorult helyzetemet, és kivonszolt a partra. A gyors mesterséges lélegeztetésnek köszönhetően életben maradtam.
NEM ez volt az első eset, hogy felismertem annak fontosságát, hogy soha ne adjam fel — még akkor se, ha a dolgok reménytelennek tűnnek. Fiatalkorom óta küzdenem kellett szellemi életemért.
A második világháború sötét napjai alatt kerültem először kapcsolatba a keresztény igazsággal. Egyike voltam annak a több ezer kisgyermeknek, akiket evakuáltak Londonból, hogy elkerüljék a bombatámadások veszélyét. Mivel csak tizenkét éves voltam, a háború nem sokat jelentett számomra; az egész majdhogynem kalandnak számított.
Egy idősödő házaspár viselte gondomat a délnyugat-angliai Weston-super-Mare-ben. Hamarosan azután, hogy megérkeztem a házaspár otthonába, néhány úttörőszolga kezdett látogatásokat végezni nálunk. A Hargreaves család tagjai voltak, akik közül mind a négyen — Reg, Mabs, Pamela és Valeri — a különlegesúttörő-szolgálatban álltak. Nevelőszüleim elfogadták az igazságot, miután pedig áttanulmányoztam az Isten hárfája című könyvet, én is úgy döntöttem, hogy Jehovát szolgálom. Mindössze hat hét elteltével meghívtak, hogy vegyek részt a prédikálómunkában.
Még mindig vissza tudok emlékezni a szántóföldi szolgálatban kint töltött első napra. Minden előzetes felkészítés nélkül adtak néhány füzetet, és az utasítás így hangzott: „Az utcának ezt az oldalát munkáld be.” Ilyen volt a prédikálószolgálatom első napján szerzett tapasztalatom. Akkoriban gyakran fonográflemezek használatával prédikáltunk, melyek erőteljes beszédek felvételeit tartalmazták. A legboldogabb pillanataim azok voltak, amikor a fonográfot házról házra szállíthattam, és lejátszhattam lemezről az előadásokat. Valódi kiváltságnak tekintettem, hogy ilyen módon használnak fel.
Meglehetősen sokat tanúskodtam az iskolában, és emlékszem, hogy az iskolaigazgatónál elhelyeztem egy teljes sorozatot a bibliai témákkal foglalkozó könyvekből. Tizenhárom évesen keresztelkedtem meg egy közeli kongresszuson Bath-ban. Leicesterben tartották meg 1941-ben a De Montfort Hallban a háborús időszaknak azt a másik kongresszusát, amelyet nem fogok soha elfelejteni. Felmentem a színpadra, hogy megkapjam a saját példányomat a Children című könyvből, amely egy személyes üzenetet tartalmazott Rutherford testvértől, a Watch Tower Society akkori elnökétől. A valamennyi jelen levő fiatalnak szóló lelkesítő előadás megerősítette azt a vágyamat, hogy mindörökre Jehovát szolgáljam.
Ily módon az igazságban nevelkedve két boldog évet töltöttem nevelőszüleimmel. Tizennégy éves koromban azonban vissza kellett térnem Londonba, és el kellett kezdenem dolgozni a megélhetésemért. Noha újra együtt voltam a családommal, szellemi értelemben a saját lábamra kellett állnom, mivel otthon senki nem osztotta hitnézeteimet. Jehova hamarosan gondoskodott a szükséges segítségről. Csupán három héttel Londonba történő megérkezésem után, egy testvér felkeresett minket otthon, hogy engedélyt kérjen édesapámtól arra, hogy elvihessen a helyi Királyság-terembe. A testvér John Barr volt, aki jelenleg Jehova Tanúi Vezető Testületének egyik tagja. A tizenéves kornak azokban a kritikus éveiben Barr testvér egyik szellemi „atyámmá” lett (Máté 19:29).
Elkezdtem látogatni a Paddingtoni Gyülekezetet, amely a londoni Bétel-otthon melletti Craven Terrace-on tartotta összejöveteleit. Mivel szellemileg árva voltam, egy idősödő felkent testvért, Humphreys „papát” jelölték ki, hogy különös gonddal viseltessen irántam. Minden bizonnyal nagy áldás volt, hogy alkalom nyílt számomra, hogy annak a sok felkent testvérnek és testvérnőnek a társaságában legyek, akik abban a gyülekezetben szolgáltak. Azok, akik közülünk földi reménységgel rendelkeztek, az úgynevezett Jonadábok, kisebbségben voltak. A gyülekezeti könyvtanulmányozáson a jelenlevők közül ténylegesen csak én voltam „Jonadáb”. Noha a saját korombeliekkel nem sokat voltam együtt, az érett testvérek értékes társasága sok hasznos leckére megtanított. A legfontosabbak egyike talán az volt, hogy soha ne hagyjam abba Jehova szolgálatát.
Akkoriban szokásunk volt a teljes hétvégét a prédikálótevékenységnek szentelni. Azzal bíztak meg, hogy törődjek a „hangos autóval”, amely valójában egy háromkerekű kerékpár volt, átalakítva, hogy hangosító berendezést és autóakkumulátort lehessen szállítani rajta. Minden szombaton felültem a háromkerekű kerékpárra, és különböző utcasarkokhoz mentem, hogy a fonográfon lejátsszak egy kis zenét, azután pedig Rutherford testvér egyik előadását. A szombatokat arra is felhasználtuk, hogy utcai munkát végezzünk folyóirattáskáinkkal. A vasárnapokat a házról házra végzett tevékenységnek szenteltük, és füzeteket meg bekötött könyveket kínáltunk fel.
A buzgó, idős testvérek társasága felkeltette bennem az úttörőszolgálat iránti vágyat. Ez a vágy erősödött, amikor a kerületkongresszusokon az úttörőknek szóló előadásokat hallgattam. Az egyik olyan kongresszust, amely alapvető hatással volt az életemre, 1947-ben tartották a londoni Earl’s Courtban. Két hónappal később beléptem az úttörőszolgálatba, és a mai napig törekszem fenntartani az „úttörőszellemet”. Az abból származó öröm, hogy haladást felmutató bibliatanulmányozásokat vezetek, újra megerősített abban, hogy ez volt a helyes döntés.
Spanyol menyasszony és spanyol megbízatás
1957-ben, miközben még mindig a Paddingtoni Gyülekezetben végeztem úttörőszolgálatot, találkoztam egy szeretetre méltó spanyol testvérnővel, Rafaelával. Néhány hónap múlva összeházasodtunk. Célunk az volt, hogy közösen legyünk úttörők, előbb azonban Madridba utaztunk, hogy találkozhassunk Rafaela szüleivel. Ez olyan látogatás volt, amely megváltoztatta az életemet. Míg Madridban tartózkodtunk, Spanyolország fiókfelvigyázója, Ray Dusinberre testvér megkért, hogy gondoljuk át, szolgálnánk-e Spanyolországban, ahol is roppant nagy szükség volt tapasztalt testvérekre.
Hogy is utasíthattunk volna vissza egy ilyen meghívást? Ilyenformán 1958-ban elkezdődött közös teljes idejű szolgálatunk Spanyolországban. Abban az időben az ország Franco uralma alatt volt, és tevékenységünket nem ismerték el törvényesen, ami nagyon megnehezítette prédikálómunkánkat. Továbbá a spanyol nyelvvel is küzdenem kellett az első néhány év során. Most újra olyan helyzet állt elő, hogy nem adtam fel, jóllehet nem egyszer sírtam a teljes csalódottság következtében, mivel nem voltam képes kommunikálni a testvérekkel a gyülekezetben.
Olyan nagyon szükség volt vénekre, hogy még én is, noha alig beszéltem valamit spanyolul, néhány hónapon belül egy kis csoportra viseltem gondot. Mivel a munkánk föld alatti jellegű volt, tizenöt-húsz hírnökből álló kicsiny csoportokba szerveződtünk, amelyek többé-kevésbé kis gyülekezetekhez hasonlóan működtek. Először idegőrlő volt levezetni az összejöveteleket, mivel nem mindig értettem meg a hallgatóságtól jövő válaszokat. Feleségem azonban hátra ült, és amikor észrevette, hogy zavarban vagyok, tapintatos fejbólintással biztosított arról, hogy jó volt a válasz.
Nekem a nyelveket illetően nincs veleszületett adottságom, és nem egyszer éreztem, hogy vissza kellene mennem Angliába, ahol minden sokkal könnyebben menne. Mindenesetre kedves spanyol testvéreink és testvérnőink szeretete és barátságossága kezdettől fogva ellensúlyozta a nyelvvel kapcsolatos csalódásaimat. Jehova pedig különleges kiváltságokkal áldott meg, ami mindezt érdemessé tette. 1958-ban meghívást kaptam, hogy mint Spanyolország egyik küldöttje, vegyek részt a New York-i nemzetközi kongresszuson. Azután 1962-ben felbecsülhetetlen képzésben részesültem a Királyság Szolgálati Iskolán, melyet a marokkói Tangierben rendeztek meg számunkra.
A nyelven kívül egy másik nehézség, amellyel szembenéztem, az az állandó aggodalom volt, hogy a rendőrség őrizetbe vesz. Tudtam, hogy ha mint külföldit letartóztatnak, ez automatikusan kiutasítással jár. Hogy a kockázatot a lehető legkisebbre csökkentsük, kettesével tevékenykedtünk. Amíg egyikünk tanúskodott, a másik figyelt, van-e bármilyen jele a veszélynek. Miután egy vagy két ajtónál látogatást végeztünk, gyakran egy bérház felső részén, két-három épülettömbbel távolabbra mentünk, és újabb két-három otthonnál tettünk látogatást. Nagyrészt a Bibliát használtuk, és csak néhány füzetet vittünk magunkkal a felöltőnkbe rejtve, hogy felkínáljuk az érdeklődő személyeknek.
Miután egy évet töltöttünk Madridban, Vigo, Északnyugat-Spanyolország egyik nagyobb városa lett megbízatásunk területe, ahol még egyáltalán nem voltak Tanúk. A Társulat azt tanácsolta, hogy körülbelül egy hónapig feleségem végezze a tanúskodás nagy részét, hogy ezáltal azt a benyomást keltsük, mintha turistaként látogattunk volna ide. Annak ellenére, hogy szerénynek jellemezhető megközelítést alkalmaztunk, prédikálásunk felhívta magára a figyelmet. Egy hónapon belül a katolikus papok a rádión keresztül mennydörögtek ellenünk. Figyelmeztették az egyházközösségükhöz tartozó személyeket, hogy egy házaspár jár házról házra, és a Bibliáról beszél — ami akkoriban majdhogynem tiltott könyv volt. A „keresett házaspár” egy külföldi férfi és spanyol felesége, és majdnem mindig a feleség beszél.
A papok rendelete szerint már pusztán az is bűn volt, ha ezzel a veszélyes házaspárral beszélgettek, amit csak akkor bocsátottak meg, ha az illető azonnal meggyónta azt egy papnak. És amint várható volt, egy hölggyel folytatott élvezetes beszélgetés végén, a hölgy bocsánatkérően elmondta, hogy most mennie kell és meg kell gyónnia. Amikor elmentünk házából, láttuk, amint elsietett a templom irányába.
Kiutasítás
Mindössze két hónappal a Vigóba történt megérkezésünk után a rendőrség lecsapott ránk. A rendőr, aki letartóztatott, rokonszenves volt, és nem bilincselt meg, míg az őrszobára mentünk. Az őrszobán egy ismerős arcot láttunk, egy gépírónőt, akinek nemrégiben tanúskodtunk. Szemmel láthatóan zavarban volt, amikor látta, hogy úgy bánnak velünk, mint a bűnözőkkel, és sietve biztosított minket, hogy ő nem kevert gyanúba. Mégis azt a vádat hozták fel ellenünk, hogy veszélyeztetjük „Spanyolország szellemi egységét”, és hat héttel később kitelepítettek.
Ez kedvezőtlen fordulat volt, de nem volt szándékunkban feladni. Még sok tennivaló volt az Ibériai-félszigeten. A Tangierben töltött három hónap után egy másik érintetlen területre, Gibraltárra neveztek ki minket. Amint azt Pál apostol mondja, ha értékeljük szolgálatunkat, akkor tovább tevékenykedünk, és jutalomban részesülünk (2Korinthus 4:1, 7, 8). Ez igaznak bizonyult a mi esetünkben. Az első otthonnál, ahol látogatást végeztünk Gibraltáron, bibliatanulmányozást kezdtünk egy egész családdal. Hamarosan mindketten tizenhét tanulmányozást vezettünk. Sok olyan személy Tanúvá lett, akikkel tanulmányoztunk, két éven belül pedig egy huszonöt hírnökből álló gyülekezet tevékenykedett itt.
A papság azonban úgy, ahogy az Vigóban történt, kampányt indított ellenünk. A gibraltári anglikán püspök figyelmeztette a rendőrfőnököt, hogy „nemkívánatos” személyek vagyunk, és az általa gyakorolt nyomásnak végül is meglett az eredménye. 1962 januárjában kikergettek minket Gibraltárról. Mi legyen a következő állomás? Spanyolországban még mindig nagy volt a szükség hirdetőkre, ezért visszatértünk, remélve, hogy a rólunk készült korábbi rendőrségi feljegyzés már hátrébb került az irattárban.
Sevilla napsütéses városa volt új otthonunk. Ott abban az örömben volt részünk, hogy szorosan együtt dolgozhattunk egy másik úttörőházaspárral, Ray és Pat Kirkuppal. Bár Sevilla városának félmillió lakosa volt, hírnök pedig csak huszonegy, tehát sok elvégzendő munka állt előttünk. Ma már tizenöt gyülekezet tevékenykedik itt ezerötszáz hírnökkel. Egy évvel később kellemes meglepetésben volt részünk; meghívást kaptunk, hogy szolgáljunk az utazómunkában Barcelona területén.
Egy kissé más volt olyan országban körzetmunkát végezni, ahol a tevékenységünk nem volt törvényesen elismerve. Minden héten kicsiny csoportoknál végeztünk látogatást, melyek többségében nagyon kevés képesített testvér szolgált. Ezeknek a keményen dolgozó testvéreknek szükségük volt mindarra a képzésre és támogatásra, amit csak adni tudtunk nekik. Szerettük ezt a megbízatást! Miután számos évet töltöttünk el olyan területeken, ahol kevés Tanú volt, ha volt egyáltalán, nagy örömünkre szolgált ilyen sok különböző testvért és testvérnőt látogatni. Továbbá Barcelonában könnyebb volt a prédikálómunka, és sok ember kívánta tanulmányozni a Bibliát.
Harc a depresszióval
Mindössze hat hónap múlva azonban az életem drámaian megváltozott. Első nyaralásunk a tengerparton majdnem tragédiával végződött, amikor a már említett balesetem történt. Fizikailag hamar felépültem abból a sokkhatásból, hogy majdnem megfulladtam, de ez az eset kitörölhetetlen nyomokat hagyott az idegrendszeremen.
Még néhány hónapig erőlködtem, hogy folytassam a körzetmunkát, de végül is orvosi kezelés céljából vissza kellett térnem Angliába. Két év múlva kellőképpen felépültem ahhoz, hogy visszatérjünk Spanyolországba, ahol újra hozzáfogtunk a körzetmunkához. Mindamellett ezt csak rövid ideig folytattuk. Feleségem szülei súlyosan megbetegedtek, és mi felhagytunk a teljes idejű szolgálattal, hogy gondoskodjunk róluk.
Az élet még nehézkesebb lett, amikor 1968-ban teljes idegösszeroppanást szenvedtem. Voltak olyan időszakok, amikor Rafaela és én azt gondoltuk, soha nem épülök fel. Olyan volt, mintha újra fuldokolnék, csak más módon! Azon kívül, hogy a depresszió következtében negatív érzések árasztottak el, a depresszió megfosztott az összes erőmtől. Rendkívüli kimerülési rohamoktól szenvedtem, amelyek miatt majdnem állandó pihenésre kényszerültem. Akkoriban nem minden testvér értette meg ezt a fajta problémát, de én természetesen tudtam, hogy Jehova megérti. Nagy megnyugvást jelentett számomra Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóirat csodálatos cikkeinek olvasása, melyek nagyon is megértő hangvételűek és hasznosak voltak a depresszióban szenvedők számára.
Bár ez nehéz időszak volt, feleségem állandó buzdítás forrásának bizonyult. Miközben együtt küzdöttünk meg a nehézségekkel, ez valóban megerősítette a házassági köteléket. Rafaela szülei meghaltak, tizenkét év múlva pedig oly mértékben javult az egészségi állapotom, hogy úgy éreztük, képesek vagyunk visszatérni a teljes idejű szolgálatba. 1981-ben meglepetésünkre és örömünkre ismét meghívást kaptunk, hogy szolgáljunk a körzetmunkában.
Spanyolországban hatalmas teokratikus változások mentek végbe az utazószolgálatban szerzett korábbi tapasztalataink óta. Most már szabad volt a prédikálás, ezért meg kellett barátkoznom az új helyzettel. Mindazonáltal nagy kiváltság volt, hogy újra körzetfelvigyázóként szolgáltam. Mivel mi már végeztünk úttörőszolgálatot nehéz körülmények ellenére, ezért képesek voltunk a nehézségekkel szembenéző úttörőket bátorítani. Gyakorta tudtunk segíteni másoknak, hogy csatlakozzanak az úttörők soraihoz.
Miután tizenegy éven keresztül az utazómunkában voltunk Madridban és Barcelonában, gyengülő egészségünk miatt újra arra volt szükség, hogy változtassanak megbízatásunkon. Salamanca városába neveztek ki minket különleges úttörőnek, ahol mint vén tehettem hasznossá magam. A salamancai testvérek rögtön szívélyesen fogadtak. Egy évvel később egy újabb válság tette próbára kitartásunkat.
Rafaela megmagyarázhatatlan módon nagyon vérszegény lett, és a vizsgálatok kimutatták, hogy vastagbélrákja van. Most nekem kellett erősnek lennem, és megadni feleségemnek a tőlem telhető teljes támogatást. Első reakciónk a hitetlenkedés volt, amit félelem követett. Vajon túléli Rafaela ezt az egészet? Az ehhez hasonló pillanatokban a Jehovába vetett teljes bizalom az, ami segít a továbbfolytatásban. Örömmel elmondhatom, hogy Rafaela műtétje sikeres volt, és reméljük, hogy a rák nem jelentkezik újra.
Noha voltak hullámhegyeink és hullámvölgyeink az alatt a harminchat év alatt, amit Spanyolországban töltöttünk, mégis szívet melengető volt végigkísérni a szellemi növekedésnek ezt az időszakát. Láttuk, hogyan növekszik az 1958-ban számlált mintegy 800 hírnök kicsiny csoportja ma már több mint 100 000 hírnökből álló hadsereggé. Nehézségeink elhomályosulnak, ha a sok örömre gondolunk — arra a segítségre, amit másoknak nyújtottunk, hogy elfogadják az igazságot és szellemileg érettekké váljanak; arra, hogy együtt dolgoztunk férjként és feleségként, és éreztük, hogy a lehető legjobb módon használjuk fel az életünket.
Pál ezt írja a korinthusbeliekhez szóló második levelében: „Annakokáért, mivelhogy ilyen szolgálatban vagyunk, a mint a kegyelmet nyertük, nem csüggedünk el” (2Korinthus 4:1). Ha visszatekintek, úgy hiszem, számos olyan tényező volt az életemben, ami visszatartott attól, hogy feladjam. Szilárd alapot nyújtott azoknak a hűséges felkent testvéreknek a példája, akik érdeklődést mutattak irántam személyiségem kialakulásának éveiben. Csodálatos segítség, hogy van egy házastársam, aki ugyanazokban a szellemi célokban osztozik, mint én. Amikor levertnek éreztem magam, Rafaela bátorított, és én is ezt tettem viszonzásul. Nagy előny az is, ha valakinek van humorérzéke. Ha képesek vagyunk együtt nevetni a testvérekkel, és nevetni önmagunkon, akkor a nehézségek valahogy kevésbé tűnnek megsemmisítőnek.
Mindenekfelett azonban ahhoz, hogy a megpróbáltatásokkal szembenézve ki tudjunk tartani, Jehova erejére van szükség. Mindig Pál szavai jutnak eszembe: „Mindent elviselek abban, aki nekem erőt ad.” Jehovával az oldalunkon soha nem leszünk arra kényszerítve, hogy feladjuk (Filippi 4:13, Békés—Dalos fordítás).
[Képek a 23. oldalon]
Ronald és Rafaela Taylor 1958-ban
[Képek a 24–25. oldalon]
Összejövetel a betiltás idején Spanyolországban (1969)