Onesiforus — A bátor vigasztaló
„EMLÉKEZZETEK meg a börtönben levőkről, mintha magatok is börtönben lennétek, és az üldözést szenvedőkről” (Zsidók 13:3, NW). Amikor i. sz. 61-ben Pál apostol ezeket a szavakat írta, már ő maga is átélt bebörtönzést több alkalommal, és mártírhalálát megelőzően ismét ez várt rá (Cselekedetek 16:23, 24; 22:24; 23:35; 24:27; 2Korinthus 6:5; 2Timótheus 2:9; Filemon 1). Sürgősen szükség volt rá akkor is, akárcsak napjainkban, hogy a gyülekezetek törődjenek hívőtársaikkal, amikor azok hitpróbákon mennek át.
Egy első századi tanítvány, Onesiforus különösen szem előtt tartotta ezt a szükségletet. Meglátogatta Pált a második római bebörtönzése alatt. Az apostol ezt írta vele kapcsolatban: „Az Úr legyen irgalmas az Onesiforus házanépének: mert gyakorta megvidámított engem, és az én bilincsemet nem szégyenlette; sőt mikor Rómában volt, buzgón keresett engem, meg is talált” (2Timótheus 1:16, 17). Fordítottál már időt arra, hogy elgondolkodj azon, mit is jelent ez a néhány szó valójában? Ha így teszel, valószínűleg növekedni fog Onesiforus iránti értékelésed. Látni fogod, hogy ő bátor vigasztaló volt.
Pál második bebörtönzése
Pál kiszabadult az első bebörtönzésből, majd ismét egy római börtönben találta magát, de már más körülmények között. Korábban a barátainak bejárásuk volt a tulajdon bérelt házába, és úgy tűnt, Pál bízik a közeli szabadulásban. Most azonban a többség elhagyta őt, a vértanúság pedig fenyegetően közeledett (Cselekedetek 28:30; 2Timótheus 4:6–8, 16; Filemon 22).
Ez alkalommal Pál i. sz. 65 körül volt börtönben. Körülbelül egy évvel korábban — i. sz. 64 júliusában — hatalmas tűzvész pusztított Rómában, mérhetetlen károkat okozva a város 14 kerületéből 10-ben. Tacitus római történész szerint Néró császár képtelen volt bármit is tenni annak megakadályozására, hogy elterjedjen „az a gyalázatos hiedelem, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Nero [Néró] másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak [keresztényeknek] nevezett . . . És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak.”
Ilyen légkörben, és hasonló kilátásokkal találta magát Pál ismét börtönben. Nem csoda, ha oly hálás volt barátjának, Onesiforusnak a látogatásaiért! De vizsgáljuk most meg ugyanezt a helyzetet Onesiforus szemszögéből.
A fogoly Pál meglátogatása
Onesiforus családja valószínűleg Efézusban élt (2Timótheus 1:18; 4:19). Nincs utalás arra, hogy Onesiforus vajon a saját üzleti ügyei miatt jött a birodalmi fővárosba, vagy kifejezetten azért, hogy Pált meglátogassa. Bármelyik eset állt is fenn, az apostol megjegyezte: „Onesiforus . . . gyakorta megvidámított [felüdített, Csia fordítás] engem . . . mikor Rómában volt” (2Timótheus 1:16, 17). Miféle felüdítés volt ez? Bár a segítség, mit Onesiforus nyújtott, valószínűleg anyagi támogatást is magában foglalt, de a jelenléte kétségtelenül üdítően hatott Pálra, megerősítette és bátorította őt. Tulajdonképpen vannak olyan fordítások, amelyekben ezt olvassuk: „Lelkemet gyakran felvidította”, vagy „gyakran megvigasztalt engem”.
Kihívást jelentett abban az időben olyan kívánságot teljesíteni, hogy valaki látogasson meg egy keresztény foglyot Rómában. Pál első bebörtönzésének napjaitól eltérően a római keresztények nyilvánvalóan elvesztették vele a kapcsolatot. Egy olyan hatalmas városban, mint Róma, nehéz feladat volt megtalálni egy nem feltűnő rabot olyanok között, akik valószínűleg nagy számban lehettek láncra verve a különböző bűntettek miatt. Éppen ezért szorgalmas kutatásra volt szükség. Giovanni Rostagno tudós így ír erről a kérdésről: „Különböző természetű nehézségek adódhattak. Mindenekelőtt rendkívüli óvatosságra volt szükség a keresés során. Mindenféle alap nélkül gyanút kelthetett az, hogy ha valaki információt gyűjt mindenfelé, és láthatóan idegesen keresi a börtönt, amely egy számos bűnténybe belekeveredő, fanatikus öreg rabot rejt.”
P. N. Harrison író ugyanezt a helyzetet élénken ecsetelve ezt mondja: „Mintha lelki szemeinkkel látnánk egy eltökélt arcot fel-feltűnni a tömeg sodrásában; felkelti az érdeklődésünket ez az idegen, aki az Égei-tenger távoli partvidékeiről való, amint ismeretlen utcák útvesztőjében járkál, sok ajtón bekopogtat, utánajár mindennek, ami nyomra vezeti; bár figyelmeztetik a veszélyre, amelyben van, mégsem adja fel a keresést; egészen addig folytatja, amíg egy sötét börtönépületben egy ismerős hang nem üdvözli; rátalált Pálra, aki egy római katonához volt láncolva.” Ha ez a hely olyan volt, mint bármelyik másik római börtön, akkor valószínűleg hideg volt, sötét és mocskos, olyan, ahol rabláncok tömkelege és mindenfajta nyomorúság volt.
Veszélyes játék volt, ha az derült ki valakiről, hogy egy olyan rab barátja, mint amilyen Pál. Még veszélyesebb volt azonban kitartóan látogatni egy ilyen barátot. Ha nyíltan keresztényként azonosította magát az ember, a letartóztatás veszélyének tette ki magát, és a kínzás általi halálnak. De Onesiforus nem elégedett meg azzal, hogy csak egyszer vagy kétszer látogassa meg Pált. Se nem szégyellte, se nem félt, hogy oly „gyakorta” így tegyen. Onesiforus valóban a nevéhez méltóan élt, aminek jelentése: ’hasznot hozó’, mivel bátorításról gondoskodott, és szerető segítséget nyújtott a veszélyek ellenére is.
Miért tette Onesiforus mindezt? Brian Rapske megjegyezte: „A börtön nemcsak a fizikai szenvedések helye volt, hanem a mélységes aggodalomé is, ami abból a feszültségből adódott, amit a börtön okozott a rabnak. Ilyen összefüggésben a fizikai jelenlét és a szóbeli bátorítás nagy segítséget jelenthetett érzelmileg a fogolynak.” Onesiforus nyilvánvalóan tisztában volt ezzel, és bátran kiállt a barátja mellett. Mennyire értékelhette Pál ezt a segítséget!
Mi történt Onesiforusszal?
Pál a Timótheushoz írt második levelében üdvözölte Onesiforus háza népét, és ezt mondta e férfiúról: „Az Úr engedje meg néki, hogy találjon irgalmasságot az Úrnál ama napon” (2Timótheus 1:18; 4:19). Sokan úgy gondolják, hogy az „ama napon” kifejezés Isten ítéletnapjára utal, és úgy következtetnek, hogy Onesiforus már halott volt. Ha ez az eset áll fenn, talán „addig merészkedett Onesiforus ebbe a veszélyes negyedbe, míg büntetésül . . . az életével fizetett” — sugallja P. N. Harrison. Természetesen az is lehet, hogy Onesiforus egyszerűen csak távol volt az otthonától, vagy pedig Pál az Onesiforus egész háznépének küldött üdvözletbe őt magát is beleértette.
Néhányan úgy vélik, hogy különleges jelentésárnyalat húzódik meg e kijelentés mögött: „Az Úr engedje meg néki, hogy találjon irgalmasságot az Úrnál ama napon.” Úgy érzik, ezek a szavak indokolják azokat az imákat, amelyeket az elhunytaknak valamilyen szellembirodalomban élő és talán szenvedő lelkéért közbenjárva mondanak el. Az ilyen gondolat azonban ütközik azzal a szentírási tanítással, mely szerint a halottak nincsenek tudatában semminek (Prédikátor 9:7, 12). Még ha Onesiforus meghalt is, Pál egyszerűen csak azt a kívánságát fejezte ki, hogy barátja kegyelmet találjon majd Istennél. „Jogunkban áll ilyet kívánni bárkinek” — mondja R. F. Horton. „De az a gondolat, hogy az elhunytakért ima hangozzék el, vagy hogy misét tartsanak értük, távol állt [az apostoltól].”
Legyünk lojális vigasztalók
Akár tényleg akkor vesztette életét Onesiforus, mikor segítette Pált, akár nem, azzal hogy megtalálta az apostolt a börtönben, és meglátogatta őt, mindenképpen kockáztatta az életét. Kétség sem férhet hozzá, hogy Pál értékelte az Onesiforustól kapott segítséget és bátorítást, amire nagyon is szüksége volt.
Amikor keresztény hittársaink megpróbáltatást, üldözést vagy bebörtönzést élnek át, talán olyan helyzetben vagyunk, hogy vigasztalni és bátorítani tudjuk őket. Imádkozzunk értük, és szerető módon tegyünk meg értük mindent, ami csak tőlünk telik, hogy segítsünk nekik (János 13:35; 1Thessalonika 5:25). Onesiforushoz hasonlóan, legyünk bátor vigasztalók!
[Kép a 31. oldalon]
Onesiforus bátor vigasztalója volt a bebörtönzött Pál apostolnak