Egy büszke uralkodó elveszíti a birodalmat
„BELSAZÁR király nagy lakomát szerze az ő ezer főemberének, és az ezer előtt bort ivék” — írta Dániel próféta. A lakomán egyszer csak a király „ábrázatja megváltozék, és az ő gondolatai megháboríták őt, és derekának inai megoldódának és az ő térdei egymáshoz verődének”. Mielőtt az éjszaka véget ért, „megöleték Belsazár, a Káldeusok királya. És a méd Dárius foglalá el az országot” (Dániel 5:1, 6, 30, 31).
Ki volt Belsazár? Miért hívták „a Káldeusok királyának”? Milyen hatalmi helyzetben volt pontosan az Újbabilóniai Birodalomban? És hogyan veszítette el a birodalmat?
Társuralkodó vagy király?
Dániel úgy utal Nabukodonozorra, mint Belsazár apjára (Dániel 5:2, 11, 18, 22). Ez a rokonság azonban nem betű szerinti. A Nabonidus and Belshazzar című könyvében Raymond P. Dougherty azt sejteti, hogy Nabukodonozor talán a nagyapja volt, vagyis Belsazár édesanyjának, Nitokrisznak az apja. Az is lehetséges, hogy Nabukodonozor — mint Belsazár királyi elődje — egyszerűen csak abban az értelemben volt az „apja”, hogy ő előzte meg az uralkodásban. (Vesd össze: 1Mózes 28:10, 13.) Mindenesetre azok az ékírásos feliratok, melyeket a XIX. században Irak déli részén felfedezett számos agyaghengeren találtak, Belsazárt Nabú-naid babiloni király legidősebb fiaként említik meg.
Mivel a Dániel könyvének 5. fejezetében található beszámoló Babilon i. e. 539-ben bekövetkezett bukása éjjelének eseményeit helyezi előtérbe, azt nem említi meg, hogyan jutott Belsazár királyi hatalomhoz. Az archeológiai források viszont segítenek némi fogalmat alkotni a Nabú-naid és Belsazár közötti kapcsolatról. „A babiloni szövegek feltárják, hogy Nabú-naid különc uralkodó volt” — mondja Alan Millard archeológus és az ókori sémi nyelvek szaktekintélye. Millard hozzáteszi: „Bár nem hagyta figyelmen kívül Babilon istenségeit . . ., igen nagy figyelmet szentelt két másik város, Ur és Harrán holdistenének is. Uralkodásának több éve alatt Nabú-naid még csak nem is élt Babilonban; inkább Arábia északi részén, a távoli Tema oázisban lakott.” Nyilvánvaló, hogy Nabú-naid az uralkodási idejének legnagyobb részét a fővárostól, Babilontól távol töltötte. Távolléte idején Belsazár kapta meg a közigazgatási hatalmat.
A „Nabú-naid verses beszámolójának” nevezett ékírásos dokumentum még több fényt vet Belsazár valódi pozíciójára, amint megállapítja: „Ő [Nabú-naid] rábízta a »tábort« az ő legidősebbjére (fiára), az ő elsőszülöttjére, az országok csapatait az ő (parancsnoksága) alá helyezte. Szabad kezet adott neki (mindenben), rábízta a királyságot.” Belsazár tehát társuralkodó volt.
De lehet egy társuralkodót királynak tekinteni? Egy Észak-Szíriában az 1970-es években megtalált, ősi uralkodót ábrázoló szobor azt mutatja, hogy nem volt szokatlan az olyan uralkodót királynak nevezni, aki szigorúan véve alacsonyabb rangú volt. A szobron, mely Gózán uralkodóját ábrázolja, asszír, valamint arám nyelvű felirat található. Az asszír felirat e férfit Gózán kormányzójaként említi, de a párhuzamos arám írás királynak nevezi. Így nem egyedülálló, hogy Belsazárt a hivatalos babiloni feliratok trónörökösként említik, Dániel pedig arám írásaiban királynak nevezi.
A Nabú-naid és Belsazár közötti társuralkodás elrendezése az Újbabilóniai Birodalom utolsó napjaiig folytatódott. Babilon bukásának éjszakáján ezért Belsazár Dánielnek azt ajánlotta fel, hogy a harmadik uralkodóvá teszi a királyságban, nem pedig a másodikká (Dániel 5:16).
Öntelt és büszke uralkodó
A Belsazár uralkodásának végén történt események azt jelzik, hogy az uralkodó öntelt és büszke Mielőtt uralmának vége szakadt i. e. 539. október 5-én, Nabú-naid vereséget szenvedett a méd—perzsa csapatoktól, és Borsippába vonult vissza. Babilon ostrom alatt volt. De Belsazár olyan biztonságban érezte magát az erős falakkal körülvett városban, hogy éppen azon az éjszakán „nagy lakomát szerze az ő ezer főemberének”. Hérodotosz, az i. e. ötödik században élt görög történetíró elmondja, hogy a városban az emberek „táncoltak és jól érezték magukat”.
Babilon falain kívül azonban a méd—perzsa hadsereg éber volt. Czírus vezetése alatt elterelték az Eufrátesz folyó vizét, amely keresztülszelte a városközpontot. A katonák készen álltak, hogy amint a víz szintje elég alacsony lesz, átgázoljanak a folyómedren. Azután felmásztak a partra, és bementek a városba a folyó mentén futó városfalon lévő nyitott rézkapukon keresztül.
Ha Belsazár észrevette volna a városon kívüli eseményeket, lezárathatta volna a rézkapukat, felküldhette volna erős embereit a folyó mentén futó falra, és csapdába ejthette volna az ellenséget. De a bor hatása alatt az öntelt Belsazár előhozatta a Jehova templomából származó edényeket. Azután ő, a vendégei, feleségei, és ágyasai kihívóan azokból ittak, miközben a babiloni isteneket dicsérték. Ekkor hirtelen csoda útján egy kéz jelent meg, és írni kezdett a palota falára. A félelemtől reszketve Belsazár hívatta a bölcseket, hogy fejtsék meg az üzenetet. Ők azonban „nem tudták elolvasni az írást, sem annak értelmét megfejteni a királynak”. Végül Dániel „a király elé viteték”. Isteni ihletés alatt Jehova bátor prófétája feltárta a csoda útján közölt üzenet jelentését, és megjövendölte Babilon bukását a médek és perzsák kezétől (Dániel 5:2–28).
A médek és a perzsák könnyűszerrel bevették a várost, Belsazár pedig nem élte túl az éjszakát. Halálával, és azzal, hogy Nabú-naid egyértelműen megadta magát Czírusnak, az Újbabilóniai Birodalom megdőlt.
[Kép a 8. oldalon]
Dániel megfejti a Babilóniai Birodalom ítéletüzenetét