Élettörténet

Gazdag az életem Jehova szolgálatában

RUSSELL KURZEN ELMONDÁSA ALAPJÁN

1907. szeptember 22-én jöttem a világra, hét évvel azelőtt, hogy egy jelentőségteljes korszak kezdődött meg az első világháború kitörésével. Családunk a legfontosabb értelemben volt gazdag. Biztosan egyetértesz majd ezzel, miután megismered történetünk néhány részletét.

KURZEN nagymama még kislányként kereste az igazságot Istenről. Már tizenéves kora előtt számos templomba ellátogatott festői szülővárosában, a svájci Spiezben. 1887-ben, néhány évvel azután, hogy nagymama férjhez ment, a Kurzen család csatlakozott az Egyesült Államok partjait elárasztó bevándorlók hullámához.

A család Ohióban telepedett le. Itt történt, hogy az 1900-as év körül nagymama rábukkant arra a kincsre, amely után kutatott. A kincset Charles Taze Russell, Az idő elérkezett című, német nyelvű könyvének a lapjain találta meg. Hamar felismerte, hogy az olvasottakból a bibliai igazság fénye árad. Habár nagymama alig-alig olvasott angolul, mégis előfizetett Az Őrtorony folyóirat angol nyelvű kiadására. Így még több bibliai igazságról tanult, egyúttal pedig angolul is. Nagyapának sohasem volt a feleségééhez hasonló szellemi érdeklődése.

Kurzen nagymama tizenegy gyermeke közül két fia, John és Adolph értékelte azt a szellemi kincset, amelyet nagymama talált. John volt az én apám. Ő 1904-ben keresztelkedett meg a Bibliakutatók (akkoriban így ismerték Jehova Tanúit) kongresszusán, a Missouri állambeli Saint Louisban. Mivel a legtöbb Bibliakutató egyszerű körülmények között élt, a kongresszust ugyanarra az időpontra tették, mint amikor a világkiállítás volt Saint Louisban, így kedvezményes vonatjegyekkel utazhattak. Adolph nagybátyám később, 1907-ben keresztelkedett meg egy kongresszuson, amelyet a New York állambeli Niagara Fallsban tartottak. Édesapám és nagybátyám buzgón prédikálta azt, amit a Bibliából tanult. Végül mindketten teljes idejű szolgák lettek (ahogy akkoriban az úttörőket nevezték).

Így mire 1907-ben megérkeztem, családom már szellemi értelemben véve gazdag volt (Példabeszédek 10:22). Még kisbaba voltam, amikor 1908-ban szüleim, John és Ida elvittek engem az „Előre a győzelemre!” kongresszusra, az Ohio állambeli Put-in-Bay-be. A kongresszuselnök Joseph F. Rutherford volt, aki akkoriban utazószolga volt. Néhány héttel korábban az ohiói Daltonban járt. Ottjártakor ellátogatott az otthonunkba, és előadásokat tartott a helyi Bibliakutatóknak.

Természetesen én magam nem emlékszem ezekre az eseményekre, emlékszem viszont a Maryland állambeli Mountain Lake Parkban 1911-ben megtartott kongresszusra. Ott Esther húgom és én találkoztunk Charles Taze Russell-lel, aki a Bibliakutatók világméretű prédikálótevékenységét felügyelte.

1914. június 28-án, ugyanazon a napon, amelyen Ferdinánd főherceget és a feleségét orvul meggyilkolták Szarajevóban, és a világ elindult a háború felé, én a családommal egy békés kongresszuson vettem részt az ohiói Columbusban. Azoktól a kezdeti évektől fogva Jehova népének sok kongresszusán volt kiváltságom részt venni. Némelyik összejövetelen mindössze körülbelül száz jelenlévő volt. Mások óriási méretűek voltak, és ezeket a világ néhány legnagyobb stadionjában tartották.

Otthonunk mint „főhadiszállás”

Úgy 1908 és 1918 között daltoni otthonunkban — amely félúton feküdt a pennsylvaniai Pittsburgh és az ohiói Cleveland között — tartotta összejöveteleit a Bibliakutatók egy kicsiny gyülekezete. Otthonunk sok utazószónokot látott rendszeresen vendégül. Az istállónk mögé kötötték a lovaikat meg a hajtókocsikat, és izgalmas tapasztalatokat és más szellemi kincseket osztottak meg az egybegyűltekkel. Micsoda lelkesítő időszak volt!

Édesapám tanár volt, szíve azonban a legnagyobb tanítómunkáé, a keresztény szolgálaté volt. Mindent megtett, hogy a családját Jehováról tanítsa, s minden este együtt imádkoztunk mint család. 1919 tavaszán édesapa eladta a lovunkat és a hajtókocsinkat, és 175 dollárért vásárolt egy 1914-es Fordot, hogy több emberhez juthasson el a prédikálómunkában. 1919-ben és 1922-ben ez az autó szállította a családunkat a Bibliakutatók emlékezetes Cedar Point-i (Ohio) kongresszusára.

Az egész családunk, anya, apa, Esther, John öcsém meg én, részt vettünk a nyilvános prédikálótevékenységben. Jól emlékszem arra az első alkalomra, amikor egy házigazda feltett nekem egy bibliai kérdést. Úgy hétéves lehettem. „Fiacskám, mi az az Armageddon?” — kérdezte a férfi. Apukám kicsit segített, és így meg tudtam mondani neki a Biblia válaszát.

Belépek a teljes idejű szolgálatba

1931-ben családunk részt vett a Columbusban (Ohio) megtartott kongresszuson, ahol nagy izgalommal töltött el bennünket, hogy részünk lehetett az új, Jehova Tanúi név elfogadásában. John annyira fellelkesedett, hogy elhatározta, ő meg én elkezdjük az úttörőmunkát.a Így tettünk, és velünk együtt édesanya, édesapa és Esther is. Micsoda kincsünk volt: egy olyan család, amely egyesülten végzi Isten Királysága jó hírének örömteli prédikálómunkáját. Soha nem fáradok bele abba, hogy köszönetet mondjak Jehovának ezért az áldásért. Nagyon boldogok voltunk, és még ennél is több öröm várt ránk.

1934 februárjában Jehova Tanúi világközpontjában (amelyet Bételnek neveznek) kezdtem el szolgálni a New York-i Brooklynban. John néhány héttel később csatlakozott hozzám. Szobatársak voltunk egészen addig, míg 1953-ban elvette drága feleségét, Jessie-t.

Miután John és én a Bételbe mentünk, szüleink mint úttörők, megbízatásokat fogadtak el az ország különböző részein, és Esther a férjével, George Readdel elkísérte őket. Szüleink egészen 1963-ig, földi pályafutásuk befejezéséig folytatták az úttörőszolgálatot. Esther a férjével remek családot nevelt, és így számos unokahúgom meg unokaöcsém van, akiket nagyon szeretek.

A munka és a társak a Bételben

John jól hasznosította műszaki képességeit a Bételben, és együtt dolgozott más Bétel-tagokkal olyan munkákon, mint például hordozható gramofonok készítése. Jehova Tanúinak ezrei használták ezeket a gramofonokat a házról házra végzett szolgálatukban. John olyan gépek tervezésében és elkészítésében is segített, amelyek becsomagolták és felcímkézték a folyóiratokat, amelyeket azután elküldtek az előfizetőknek.

Én a könyvkötő műhelyben kezdtem a Bétel-szolgálatot. Olyan fiatalemberek dolgoztak ott a gyárban, akik még mindig hűségesen szolgálnak a Bételben. Köztük volt Carey Barber és Robert Hatzfeld is. Szeretettel emlékszem vissza közülük olyanokra is, akik azóta már meghaltak, például Nathan Knorr-ra, Karl Kleinre, Lyman Swingle-re, Klaus Jensenre, Grant Suiterre, George Gangasra, Orin Hibbardra, John Siorasra, Robert Payne-re, Charles Fekelre, Benno Burczykra és John Perryre. Hűségesen végezték munkájukat évről évre, sohasem panaszkodtak, és sohasem számítottak valamiféle „előléptetésre”. Ezek közül a lojális, szellemmel felkent keresztények közül mégis sokan nagyobb felelősségeket kaptak, amint a szervezet növekedett. Némelyikük még Jehova Tanúinak a Vezető Testületében is szolgált.

Miközben ezekkel az önfeláldozó testvérekkel szolgáltam együtt, egy fontos tanulságot értettem meg. A világi munkahelyeken a munkások pénzt kapnak fizetségként munkájuk után. Ez az ő bérük. A Bételben végzett szolgálat gazdag szellemi áldásokkal jár, és csak a szellemi beállítottságú férfiak és nők értékelik az ilyenfajta bért (1Korintus 2:6–16).

Az 1930-as években Nathan Knorr volt a gyár felvigyázója, aki 1923-ban még tizenévesként jött a Bételbe. Mindennap körbement a gyárban, és minden munkást üdvözölt. Mi, akik újak voltunk a Bételben, nagyra értékeltük ezt a személyes figyelmet. 1936-ban új nyomdagépet kaptunk Németországból. Néhány fiatal testvér küszködött az összeszerelésével. Knorr testvér ekkor szerelőruhát öltött, és több mint egy hónapon át együtt dolgozott velük, mígnem üzembe helyezték a gépet.

Knorr testvér annyira keményen dolgozott, hogy legtöbben nem tudtunk lépést tartani vele. De lazítani is tudott. Még azután is, hogy Jehova Tanúi világméretű prédikálótevékenységének a felügyeletével bízták meg 1942 januárjában, időnként együtt baseballozott a Bétel-család tagjaival és a Gileád Iskola tanulóival az iskola South Lansing (New York állam) melletti területén.

1950 áprilisában a Bétel-család átköltözött a Columbia Heights 124. szám alatti (Brooklyn, New York) lakóépületünk újonnan emelt, tízemeletes részébe. Az új ebédlőben mindannyian együtt ülhettünk az étkezésekkor. Az alatt a három év alatt, miközben ezt a lakóházat építették, nem tudtuk megtartani a reggeli imádati programokat. Milyen boldog időszak volt, amikor már ismét megtarthattuk ezeket! Knorr testvér odaültetett engem az elnöklői asztalhoz, hogy segítsek eszébe juttatni családunk újabb tagjainak a nevét. Ötven éven át ültem ugyanezen a helyen a reggeli imádat és az étkezés alatt. Majd 2000. augusztus 4-én bezárták ezt az ebédlőt, és a korábbi Towers Hotel egyik felújított ebédlőjébe osztottak be.

Az 1950-es években egy ideig egy linotype szedőgépen dolgoztam a gyárban. Betűsorokat készítettem, amelyeket oldalakká rendeztek a nyomólemezek készítésének részeként. Ez nem tartozott éppen a kedvenc munkáim közé, de William Peterson, aki a gépekre felügyelt, olyan kedves volt hozzám, hogy mégis öröm volt ott dolgoznom. Majd 1960-ban önkéntesekre volt szükség a Columbia Heights 107. szám alatt újonnan épített lakóépület kifestéséhez. Örömmel ajánlottam fel, hogy segítek elkészíteni ezeket az új létesítményeket a növekvő Bétel-családunk számára.

Nem sokkal azután, hogy a Columbia Heights 107. szám alatti épület festése befejeződött, kellemes meglepetés ért. Azt a munkát kaptam, hogy fogadjam a Bétel látogatóit. Az elmúlt negyven év, amelyet recepciósként töltöttem, csodálatos volt, akárcsak a Bételben eltöltött más évek. Akár látogatók jöttek be az ajtón, akár a Bétel-család új tagjai, lelkesítő volt visszatekinteni arra, hogy milyen eredménnyel jártak egyesült erőfeszítéseink a Királyságért végzett munkában.

A Biblia buzgó tanulmányozói

Bétel-családunk azért gazdag szellemileg, mert tagjai szeretik a Bibliát. Amikor a Bételbe érkeztem, megkérdeztem Emma Hamiltont, aki korrektorként dolgozott, hogy hányszor olvasta ki a Bibliát. Így válaszolt: „Harmincötször, de onnantól fogva már nem tudtam számolni.” Anton Koerber, egy másik szellemileg erős keresztény, aki ugyanabban az időben szolgált a Bételben, mint Emma, gyakran mondta: „Mindig legyen a kezed ügyében a Biblia.”

Russell testvér 1916-ban bekövetkezett halála után Joseph F. Rutherfordra hárultak azok a szervezeti felelősségek, amelyeket korábban Russell testvér viselt. Rutherford testvér erőteljes, kiforrott nyilvános szónok volt, akinek jogászként gyakran kellett érveket felsorakoztatnia Jehova Tanúinak az ügyeiben az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága előtt. Rutherford testvér 1942-ben bekövetkezett halála után Knorr testvér lépett a helyébe, és fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy nyilvános szónoki képességeket fejlesszen ki. Mivel a szobám közel volt az övéhez, gyakran hallottam őt, amint újra meg újra elgyakorolta az előadásait. Az ilyen szorgalmas erőfeszítéseknek köszönhetően idővel kiváló nyilvános szónok lett belőle.

1942 februárjában Knorr testvér elindított egy programot, hogy segítsen nekünk, a Bételben levő testvéreknek, fejlesztenünk a tanítói és előadói képességünket. Az iskola a Bibliában végzett kutatásra és a nyilvános beszédre összpontosított. Kezdetben mindannyiunkat megbíztak azzal, hogy bibliai személyekről tartsunk rövid előadásokat. Első előadásomat Mózesről tartottam. 1943-ban hasonló iskola indult Jehova Tanúi gyülekezeteiben, és mind a mai napig folytatódik. A Bételben még mindig azon van a hangsúly, hogy bibliai ismeretet szerezzünk, és hatékony tanítói módszereket fejlesszünk ki.

1943 februárjában elindult a Gileád misszionáriusképző iskola. Most már a Gileád 111. osztálya végzett! Az iskola a több mint ötvennyolc éve tartó működése alatt hétezernél is több személyt képzett ki arra, hogy misszionáriusként szolgáljon a világ minden részén. Érdekes, hogy 1943-ban, amikor az iskola elindult, mindössze valamivel több mint százezer Jehova Tanúja volt a világon. Most több mint hatmilliónyian vesznek részt Isten Királysága jó hírének a prédikálásában!

Értékelem a szellemi örökségemet

Közvetlenül a Gileád Iskola megalapítása előtt a Bételből hármunkat arra jelöltek ki, hogy gyülekezeteket látogassunk meg az Egyesült Államok egész területén. Egy napig, néhány napig vagy akár egy egész hétig maradtunk, és megpróbáltuk szellemileg erősíteni ezeket a gyülekezeteket. A testvérek szolgáinak neveztek bennünket. Ezt a nevet később megváltoztatták a körzetszolga, majd a körzetfelvigyázó elnevezésre. Ám nem sokkal a Gileád Iskola megnyitása után arra kértek, hogy térjek vissza, és vezessek néhány tanfolyamot. A második osztálytól az ötödikig állandó oktatóként szolgáltam, és a 14. osztályt is tanítottam, az egyik állandó oktatót helyettesítve. Lehetőségem volt arra, hogy áttekintsem a tanulókkal Jehova szervezete modern kori történelmének jelentős régebbi eseményeit, köztük sok olyat is, amelyet személyes tapasztalatként mesélhettem el. Ez még nagyobb értékelést ébresztett bennem gazdag szellemi örökségem iránt.

Az évek során egy másik kiváltságot is élvezhettem, mégpedig azt, hogy Jehova népének nemzetközi kongresszusain vettem részt. 1963-ban ötszáz más küldöttel együtt körbeutaztam a világot az „Örökkévaló jó hír” kongresszusok keretében. További történelmi jelentőségű kongresszusokon vettem részt 1989-ben Varsóban, 1990-ben Berlinben, majd 1993-ban Moszkvában. Ezeken a kongresszusokon lehetőségem volt arra, hogy találkozzak néhánnyal azok közül a drága testvéreink közül, akik évtizedeken át tartó üldözést viseltek el a náci rezsim, a kommunista rendszer vagy mindkettő uralma alatt. Micsoda hiterősítő tapasztalatok voltak!

Az életem Jehova szolgálatában valóban gazdag. A szellemi áldások áradata soha nem ér véget. Az anyagi gazdagsággal ellentétben minél többet osztunk meg ezekből az értékekből, annál inkább gyarapszik a vagyonunk. Időnként néhányaktól hallani szoktam, hogy azt kívánják, bárcsak ne úgy nevelték volna őket, mint Jehova Tanúit. Azt mondják, úgy érzik, hogy jobban értékelték volna a bibliai igazságot, ha előbb tapasztalatot szereznek arról, hogy milyen az élet Jehova szervezetén kívül.

Mindig bánt, ha ilyet hallok a fiataloktól, mivel valójában azt állítják, hogy az a legjobb, ha nem Jehova útjainak az ismeretében nevelik fel az embert. De gondoljunk csak mindazokra a rossz szokásokra és romlott gondolkodásmódra, amelyektől az embereknek meg kell szabadulniuk akkor, ha a Biblia igazságát később találják meg az életükben. Mindig is mély hálát éreztem azért, hogy a szüleim mindhárom gyermeküket az igazságosság útján nevelték. John hűséges szolgája maradt Jehovának 1980 júliusában bekövetkezett haláláig, Esther pedig mind a mai napig hűséges Tanú.

Mélységes szeretettel tekintek vissza arra a sok jó barátságra, amelyet hűséges keresztény testvéreimmel kötöttem. Most már több mint 67 csodálatos évet töltöttem a Bételben. Habár nem nősültem meg, sok szellemi fiam és lányom meg szellemi unokám van. Örömmel gondolok világméretű szellemi családunk minden drága új tagjára is, akikkel még találkozni fogok. Mindegyikük nagyon értékes. Mennyire igazak e szavak: „Az Úrnak áldása, az gazdagít meg”! (Példabeszédek 10:22).

[Lábjegyzet]

[Kép a 20. oldalon]

Balról jobbra: édesapám az öcsémmel, Johnnal az ölében, Esther, én meg édesanyám

[Képek a 23. oldalon]

Egy Gileád-osztályt tanítok 1945-ben

Jobbra fent: Eduardo Keller, Fred Franz, én és Albert Schroeder, a Gileád Iskola oktatói

[Kép a 24. oldalon]

Visszagondolok a Jehova szolgálatával töltött gazdag életemre