Istennek tetsző adakozás

JÉZUS és a tanítványai jóízűen falatoztak Betániában közeli barátaikkal, köztük Máriával, Mártával és a nemrégiben feltámasztott Lázárral. Amikor Mária egy font súlyú drága olajjal megkente Jézus lábát, Iskariót Júdás felháborodott, és a következő szavakkal tiltakozott: „Miért nem adták el ezt az illatos olajat háromszáz dénárért [ez körülbelül egyévi fizetésnek felelt meg], és miért nem adták a szegény embereknek?” Mások is felháborodásuknak adtak hangot (János 12:1–6; Márk 14:3–5).

Jézus azonban ezt mondta nekik: „Hagyjátok békén! . . . Mert a szegények mindig veletek vannak, és amikor csak akartok, mindig tehettek velük jót, de én nem vagyok mindig veletek” (Márk 14:6–9). A zsidó vallási vezetők azt tanították, hogy az alamizsnaosztás nemcsak dicséretes, hanem még engesztelést is szerez a bűnökért. Jézus nyilvánvalóvá tette, hogy az Istennek tetsző adakozás nem korlátozódik arra, hogy valaki jótékony adományokat ad a szegényeknek.

Röviden áttekintjük, hogyan ment végbe az adakozás a korai keresztény gyülekezetben, és ebből jól látszik majd néhány gyakorlatias módszer, ahogyan kimutathatjuk a törődésünket mások iránt. Ha követjük a lefektetett mintát, az adakozásunkkal elnyerjük Isten helyeslését. Megvizsgáljuk az adakozás páratlan és egyben leghasznosabb formáját is.

’Irgalmas adományok’

Jézus több alkalommal is arra buzdította a tanítványait, hogy ’adjanak irgalmas adományokat’ (Lukács 12:33). Ám óva intett a hivalkodástól, melynek mindössze annyi a célja, hogy az adományozó, ne pedig Isten dicsőüljön meg. „Amikor irgalmas adományokat adsz, ne kürtölj magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek” — mondta (Máté 6:1–4). Ezt a tanácsot megszívlelve a korai keresztények nem voltak olyan magamutogatók, mint koruk álszent vallási vezetői, hanem inkább személyes szolgálattal vagy ajándékokkal segítettek a rászorulókon.

A Lukács 8:1–3-ból például megtudjuk, hogy Mária Magdaléna, Johanna, Zsuzsanna és mások feltűnés nélkül szolgáltak „a javaikból” Jézusnak és az apostolainak. Bár e férfiak nem nyomorogtak, mindenüket hátrahagyva kizárólag a szolgálatra összpontosították erőfeszítéseiket (Máté 4:18–22; Lukács 5:27, 28). Ezek a nők Istent dicsőítették azzal, hogy segítettek nekik teljesíteni Istentől kapott megbízatásukat. Isten pedig úgy mutatta ki helyeslését, hogy feljegyeztette irgalmas nagylelkűségüket a Bibliában a későbbi nemzedékeknek (Példabeszédek 19:17; Héberek 6:10).

A kedvességéről ismert Dorkász is „bővelkedett jótettekben és irgalmas adományokban”. Tengerparti városában, Joppéban ruhákat készített a szükségben lévő özvegyeknek. Nem tudjuk, hogy ő fizette-e ki az anyagot is, vagy csak a munkáját ajánlotta fel, az viszont biztos, hogy becses munkájának köszönhetően szívébe zárták őt azok, akiken segíteni tudott. Az, amit tett, Isten szemében is értékes volt, és kegyesen meg is áldotta őt a jóságáért (Cselekedetek 9:36–41).

Fontos a helyes indíték

Mi indította ezeket a személyeket adakozásra? Könyörületük nem csupán fellángolás volt valakinek a szívbe markoló esdeklése láttán. Személyes erkölcsi felelősségüknek érezték, hogy nap nap után tőlük telhetően segítsenek a szegényeken, szenvedőkön, betegeken, illetve bárkin, aki arra rászorult (Példabeszédek 3:27, 28; Jakab 2:15, 16). Ez a fajta adakozás tetszik Istennek. Azt, aki így adakozik, elsősorban az Isten iránti mélységes szeretete vezérli, és az a vágy, hogy utánozza az ő irgalmasságát és nagylelkűségét (Máté 5:44, 45; Jakab 1:17).

János apostol az adakozásnak ezt a lényeges vonását kiemelve ezt kérdezte: „Akinek . . . megvannak e világ létfenntartásra való javai, és látja, hogy a testvére szükségben van, s mégis bezárja előtte gyengéd könyörületének ajtaját, abban mi módon marad meg az Isten szeretete?” (1János 3:17). A válasz nyilvánvaló. Az Isten iránti szeretet jótékonyságra sarkall. Isten értékeli és megjutalmazza azokat, akik hozzá hasonlóan nagylelkűek (Példabeszédek 22:9; 2Korintus 9:6–11). Vajon látunk magunk körül manapság ilyen nagylelkűséget? Nézzük meg, hogy mi történt a közelmúltban Jehova Tanúi egyik gyülekezetében.

Egy idős keresztény asszony otthonára már nagyon ráfért a felújítás. Ez az asszony egyedül él, és nincs családja, amely segíthetne neki. Az évek során az otthona mindig nyitva állt a keresztény összejövetelek megtartására, és gyakran kedveskedett étellel olyanoknak, akik elfogadták a meghívását (Cselekedetek 16:14, 15, 40). Szorult helyzetét látva a gyülekezete tagjai összefogtak. Voltak, akik pénzt adtak, mások a munkájukat ajánlották fel. Néhány hétvége alatt az önkéntesek új tetőt húztak a házra, felújították a fürdőszobát, glettelték és kifestették az egész lakást, és új szekrényekkel rendezték be a konyhát. Adakozásuk révén nemcsak ennek az asszonynak a szükségletei lettek kielégítve, hanem a gyülekezet tagjai is közelebb kerültek egymáshoz, a szomszédok pedig láthatták, hogy milyen a valódi keresztényi adakozás.

Számtalan módja van annak, ahogyan személyesen segíthetünk másoknak. Nem tölthetnénk-e időt apátlan gyermekekkel? Nem vásárolhatnánk-e be vagy varrhatnánk-e egy idős özvegynek, akit ismerünk? Tudnánk-e főzni valakinek, aki nem áll olyan jól anyagilag, illetve nem adhatnánk-e pénzt egy ilyen személynek? Nem kell milliomosnak lennünk ahhoz, hogy segítsünk. Pál apostol ezt írta: „ha a készség megvan már, az aszerint kiváltképpen elfogadható, amije van az embernek, nem aszerint, amije nincs” (2Korintus 8:12). De vajon Isten csak a személyes, közvetlen adakozást áldja meg? Nem, erről szó sincs.

Mi a helyzet a szervezett segélyakciókkal?

Olykor többre van szükség személyes erőfeszítéseknél. Érdekes módon Jézusnak és a tanítványainak volt egy közös pénzalapjuk a szegények megsegítésére, és adományokat is elfogadtak azoktól a jószívű emberektől, akikkel a szolgálatuk során találkoztak (János 12:6; 13:29). Ugyanígy az első századi gyülekezetek is gyűjtéseket szerveztek, amikor a szükség úgy hozta, és nagyobb méretekben is megszervezték a segítségnyújtást (Cselekedetek 2:44, 45; 6:1–3; 1Timóteus 5:9, 10).

Erre került sor i. sz. 55 táján. A júdeai gyülekezetek tagjai nélkülöztek, talán a nem sokkal korábban bekövetkezett nagy éhínség következtében (Cselekedetek 11:27–30). Pál apostol, aki mindig szívén viselte a szegények sorsát, még olyan távoli gyülekezetektől is segítséget kért, mint a makedóniai. Személyesen szervezett egy gyűjtést, a szétosztáskor pedig igénybe vette helyeselt férfiak segítségét (1Korintus 16:1–4; Galácia 2:10). Sem ő, sem mások nem fogadtak el pénzt a szolgálatukért (2Korintus 8:20, 21).

Jehova Tanúi ma is készek segíteni, amikor csapás sújt. 2001 nyarán például heves viharok tomboltak Houstonban (Texas, USA), nagy áradásokat okozva. A Tanúk otthonai közül összesen 723 rongálódott meg, sok közülük elég súlyosan. Rögtön a katasztrófa után képesített keresztény vénekből létrejött egy segélybizottság. A bizottság feladata az volt, hogy felmérje az egyéni szükségleteket, és pénzt osszon szét a helyi Tanúk között, hogy át tudják vészelni a nehézségeket, és fedezni tudják az otthonuk felújításának költségeit. Minden munkát a szomszédos gyülekezetek készséges önkéntesei végeztek el. Az egyik Tanú annyira hálás volt a segítségért, hogy amikor a biztosítási társaságától pénzt kapott a házának felújítására, azonnal befizette ezt a pénzt a segélyalapba, hogy más rászorulók is segítségben részesülhessenek.

Jó azonban vigyázni, amikor szervezett segélyakciókról van szó, hiszen annyian kérik a segítségünket. Néhány jótékonysági szervezetnek óriási adminisztrációs, illetve hirdetési költségei vannak, és az általuk összegyűjtött összegnek csak egy töredéke jut el azokhoz, akiknek az adakozók szánták. A Példabeszédek 14:15 ezt mondja: „Az együgyű hisz minden dolognak; az eszes pedig a maga járására vigyáz.” Bölcsességre vall hát gondosan megvizsgálni a tényeket.

Az adakozás leghasznosabb formája

Van az adakozásnak egy olyan formája, mely még a jótékonyságnál is fontosabb. Jézus erre célzott, amikor egy gazdag, ifjú elöljáró megkérdezte, mit kell tennie, hogy örök életet kapjon. Jézus ezt mondta neki: „menj, add el javaidat, add a szegényeknek, és kincsed lesz az égben, és jöjj, légy a követőm!” (Máté 19:16–22). Megfigyelhető, hogy Jézus nem pusztán annyit mondott az ifjúnak, hogy adakozzon a szegényeknek, és akkor életet kap. Arra buzdította őt, hogy ’legyen a követője’. Más szavakkal: bár dicséretes és hasznos a jótékonyság, a keresztényi mivoltunk többet foglal magában.

Jézus azt tartotta a legfőbb feladatának, hogy szellemileg segítsen másoknak. Röviddel a halála előtt ezt mondta Pilátusnak: „Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazság mellett” (János 18:37). Noha Jézus élen járt a szegények megsegítésében, a betegek gyógyításában és az éhezők táplálásában, leginkább arra oktatta a tanítványait, hogy prédikáljanak (Máté 10:7, 8). Ez olyannyira igaz, hogy az egyik utolsó parancsa ez volt: „Menjetek hát, és tegyetek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket” (Máté 28:19, 20).

A prédikálás persze nem oldja meg a világ összes gondját. Mégis ha mindenfajta emberrel megosztjuk Isten Királyságának a jó hírét, az dicsőíti Istent, mivel ezzel megvalósul az akarata, és örökké tartó áldások válnak elérhetővé azoknak, akik elfogadják a tőle származó üzenetet (János 17:3; 1Timóteus 2:3, 4). Mindenkit arra buzdítunk, hogy a következő alkalommal hallgassa meg azt, amit Jehova Tanúi mondani szeretnének neki. Egy szellemi ajándékot szeretnének átadni, és tudják, hogy ennél jobb dolgot nem is adhatnának.

[Képek a 6. oldalon]

Számtalan módja van annak, ahogyan törődhetünk másokkal

[Kép a 7. oldalon]

Istent dicsőíti, ha prédikáljuk a jó hírt, és örökké tartó áldásokat is elérhetővé teszünk