Bízom Jehovában, ezért biztonságban érzem magam

1948-ban születtem egy kis faluban, Nigéria délnyugati részén. Akkoriban lett Jehova Tanúja édesapám öccse, Moustapha nagybácsi, és később a legidősebb bátyám, Wahabi. 9 éves koromban édesapám meghalt. Ekkor nagyon összetörtem. Wahabi azt mondta, hogy a feltámadáskor újra láthatjuk apát. Ez nagyon megnyugtatott, és én is elkezdtem tanulmányozni a Bibliát. 1963-ban megkeresztelkedtem, és nem sokkal utánam három másik testvérem is.

1965-ben csatlakoztam a bátyámhoz, Wilsonhoz Lagosban, és sok időt töltöttem az Igbobi gyülekezetbe járó úttörőkkel. Az örömük és a buzgalmuk nagy hatással volt rám, ezért 1968 januárjában én is általános úttörő lettem.

Egy Bételben szolgáló testvér, Albert Olugbebi egy különleges találkozót szervezett a fiatalokkal, hogy elmondja nekik, milyen nagy szükség van különleges úttörőkre Nigéria északi részén. Még mindig emlékszem a lelkesítő szavaira: „Ti mind fiatalok vagytok. Az időtöket és az energiátokat Jehova szolgálatára használhatjátok. A szántóföld csak rátok vár!” Mivel én is szerettem volna olyan készséges lenni, mint Ézsaiás, beadtam a jelentkezésemet (Ézs 6:8).

1968 májusában kineveztek különleges úttörőnek Nigéria északi részére, Kano városába. Ekkor dúlt a biafrai háború (1967–1970). Óriási pusztítást végzett azon a területen, majd később a harcok Nigéria keleti részére tolódtak. Egy jó szándékú testvér megpróbált lebeszélni arról, hogy arra a területre menjek. De én ezt mondtam neki: „Köszönöm, hogy aggódsz értem. De ha Jehova azt szeretné, hogy ott szolgáljak, akkor biztos, hogy velem lesz.”

Kanóban lesújtó állapotok voltak a polgárháború miatt. A szolgálatunk során előfordult, hogy lemészárolt emberek holttesteit láttuk. Bár több gyülekezet is volt Kanóban, a legtöbb testvér elmenekült. Így kevesebb, mint 15 hírnök maradt ott, akik féltek, és el voltak keseredve. De nagyon megörültek nekem és az öt különleges úttörő társamnak. Segítettünk újra megszervezni az összejöveteleket és a prédikálómunkát, valamint elküldeni a szántóföldi jelentéseket és az irodalommegrendeléseket. A bátorításból új erőt nyertek.

A többi különleges úttörővel elkezdtük tanulni a hausza nyelvet, mivel az ottani embereknek ez volt az anyanyelve. Sokan kedvezően reagáltak, amikor ezen a nyelven osztottuk meg velük a jó hírt. De az egyház tagjai nem nézték jó szemmel a munkánkat, ezért elővigyázatosnak kellett lennünk. Egyik alkalommal egy férfi késsel a kezében elkezdett üldözni minket, de szerencsére el tudtunk menekülni előle. Jehova a veszélyek ellenére megadta nekünk, hogy biztonságban lakjunk, és a hírnökök száma növekedni kezdett (Zsolt 4:8). Kanóban ma már több mint 500 hírnök szolgál 11 gyülekezetben.

Még csak pár hónapja voltam Kanóban, amikor 1968 augusztusában két másik különleges úttörővel átküldtek a Nigeri Köztársaság fővárosába, Niamey-be. Hamarosan tapasztaltuk, hogy ez a nyugat-afrikai ország a föld egyik legforróbb területe. Emellett meg kellett tanulnunk az ország hivatalos nyelvét, a franciát. Bár voltak nehézségek, bíztunk Jehovában, és elkezdtünk prédikálni a fővárosban az ott élő néhány hírnökkel. Rövid időn belül mindenki, aki tudott olvasni Niamey-ben, kapott Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvből. Még az is előfordult, hogy az emberek kerestek meg minket, hogy kérjenek egy példányt!

A hatóságok egyáltalán nem támogatták a tevékenységünket. 1969 júliusában tartottuk meg az első körzetkongresszust az országban, körülbelül 20 jelenlevővel. Izgatottan vártuk a két új hírnök keresztelkedését. De a kongresszus első napján kijött a rendőrség, és leállította a programot. Bevittek kihallgatni engem és a többi különleges úttörőt, valamint a körzetfelvigyázót. Azt mondták, hogy másnap is le kell jelentkeznünk a rendőrségen. Mivel tartottunk tőle, hogy a hatóságok újra megzavarhatják a programot, a keresztelkedési beszédet egy magánotthonban tartottuk meg, és a két új hírnököt minden feltűnés nélkül, egy folyóban kereszteltük meg.

Pár hét múlva a belügyminisztérium kiutasított engem és öt másik különleges úttörőt az országból. 48 órát kaptunk arra, hogy elhagyjuk Nigert, és az utazást nekünk kellett megoldani. A nigériai fiókhivatalba mentünk, ahol megkaptuk az új megbízatásunkat.

Egy nigériai faluba, Orisunbaréba neveztek ki. Bár csak kevés hírnök élt ott, nagyon élveztem velük a szolgálatot, és több bibliatanulmányozást is vezettem. De fél év múlva a fiókhivatal megkért, hogy térjek vissza Nigerbe. Nagyon meglepődtem, és aggódtam is. Viszont örömmel vártam, hogy újra találkozzak az ottani testvérekkel.

Aznap, amikor megérkeztem Niamey-be, találkoztam egy nigériai üzletemberrel, aki felismerte, hogy Tanú vagyok. Elkezdett kérdezgetni a Bibliáról, és tanulmányozni kezdtünk. Miután sikerült leszoknia a dohányzásról és az ivásról, megkeresztelkedett. Nagyon örülök annak, hogy több éven át hozzájárulhattam az országban végbemenő lassú, de folyamatos növekedéshez. Amikor megérkeztem, 31 Tanú volt az országban, de amikor eljöttem, már 69.

1977 decemberében visszatértem Nigériába, hogy részt vegyek egy képzésen. A háromhetes képzés végén a fiókbizottság koordinátora, Malcolm Vigo testvér felolvasott nekem egy levelet, amely a Sierra Leone-i fiókhivatalból érkezett. A testvérek egy angolul és franciául beszélő, egészséges, egyedülálló úttörőt kerestek, hogy körzetfelvigyázó legyen Guineában. Vigo testvér elmondta, hogy pont ezért kaptam a képzést. De kihangsúlyozta, hogy ez nem lesz egy könnyű megbízatás. „Gondold át, mielőtt elfogadod!” – tanácsolta. De én rögtön ezt válaszoltam: „Mivel Jehova küld, elmegyek.”

Sierra Leonéba repültem, és találkoztam a fiókhivatalban szolgáló testvérekkel. Az egyik fiókbizottsági tag ezt mondta nekem: „Nem sokat tudunk a Guineában folyó királyságmunkáról.” Bár a Sierra Leone-i fiókhivatal felvigyázta a szomszédos Guineában folyó prédikálómunkát, nem tudtak kapcsolatba lépni az ottani hírnökökkel a feszült politikai helyzet miatt. Bár többször is megpróbáltak valakit odaküldeni, nem jártak sikerrel. Ezért megkértek, hogy utazzak Guinea fővárosába, Conakryba, és próbáljak meg tartózkodási engedélyt szerezni.

Conakryban elmentem a nigériai nagykövetségre. Ott elmondtam a nagykövetnek, hogy prédikálni szeretnék Guineában. Ő határozottan azt javasolta, hogy ne maradjak az országban, mivel lehet, hogy letartóztatnak, vagy még rosszabb történik velem. „Térjen vissza Nigériába, és ott prédikáljon!” – mondta. De én ezt válaszoltam: „Elhatároztam, hogy maradok.” Ezért írt egy levelet Guinea belügyminiszterének, hogy segítsen nekem, a miniszter pedig szívesen fogadott.

Nem sokkal ezután visszatértem a Sierra Leone-i fiókhivatalba, és beszámoltam róla, hogy megkaptam a tartózkodási engedélyt. A testvérek ujjongtak örömükben, amiért Jehova megáldotta az utamat.

1978-tól 1989-ig körzetfelvigyázóként szolgáltam Guineában és Sierra Leonéban, valamint körzetfelvigyázó-helyettesként Libériában. Kezdetben sokat betegeskedtem, ráadásul volt, hogy elszigetelt területen. De a testvérek ott is mindent megtettek, hogy kórházi ellátásban részesüljek.

Egyszer rendkívül súlyos állapotba kerültem, amikor elkaptam a maláriát, és bélférgeim lettek. A felépülésem után megtudtam, hogy a testvérek már azt fontolgatták, hogy hova temessenek. Az ilyen életveszélyes helyzetek ellenére sosem gondoltam arra, hogy otthagyom a megbízatásomat. Meg vagyok győződve róla, hogy csak Jehova tud valódi biztonságot adni nekünk, mivel ő még a halottak közül is képes feltámasztani minket.

1988-ban találkoztam Dorcasszal, egy alázatos úttörővel, aki nagyon szerette Jehovát. Miután összeházasodtunk, csatlakozott hozzám a körzetmunkában. Dorcas igazán szerető és önfeláldozó feleségnek bizonyult. Előfordult, hogy 25 kilométert gyalogoltunk egyik gyülekezettől a másikig, miközben a csomagjainkat cipeltük. Ha még messzebbre mentünk, akkor bármilyen közlekedési eszközt igénybe vettünk, amit csak találtunk, hogy eljussunk a testvérekhez a kátyúkkal teli, sáros utakon.

Dorcas rendkívül bátor. Többször is előfordult, hogy krokodilokkal teli folyón kellett átkelnünk. Az egyik alkalommal, amikor öt napig utaztunk, egy folyó felett a fahidak használhatatlanok voltak, ezért kenuval kellett mennünk. Amikor Dorcas felállt, hogy kiszálljon a kenuból, beleesett a mély vízbe. Egyikünk sem tudott úszni, ráadásul krokodilok voltak a folyóban. Szerencsére néhány fiatalember beugrott a vízbe, és kimentette őt. Emiatt egy ideig rémálmaink voltak, de folytattuk a körzetmunkát.

1992 elején nagyon meglepődtünk, amikor kiderült, hogy Dorcas terhes. Először aggódtunk, hogy emiatt le kell mondanunk a teljes idejű szolgálatról. De aztán arra gondoltunk, hogy Jehova igazából egy ajándékot adott nekünk. Ezért a lányunkat Jahgiftnek neveztük el (ami angolul azt jelenti, hogy ’ajándék Jahtól’). Négy évvel később lett egy fiunk is, Eric. Mindkét gyermekünk igazi jutalom Jehovától. Jahgift egy ideig a kihelyezett fordítóirodában szolgált Conakryban, Eric pedig kisegítőszolga.

Bár Dorcasnak abba kellett hagynia a különleges úttörőzést, általános úttörő tudott lenni, még akkor is, amikor a gyermekeinket neveltük. Én pedig Jehova segítségével folytatni tudtam a különleges teljes idejű szolgálatot. Miután a gyermekeink felnőttek, Dorcas is újra különleges úttörő lett, és most mindketten misszionáriusként szolgálunk Conakryban.

Az életem során mindig oda mentem, ahova Jehova akarta. A feleségemmel gyakran éreztük az ő védelmét és áldását. Mivel benne bíztunk, és nem az anyagiakban, sok aggodalomtól megkíméltük magunkat. Dorcasszal saját tapasztalatból tudjuk, hogy a valódi biztonság forrása Jehova, a „megmentésünk Istene” (1Krón 16:35). Biztos vagyok benne, hogy mindazoknak az élete, akik Jehovában bíznak, biztonságban van, „begöngyölve az élet tarsolyába” (1Sám 25:29).