Isten szentségét magasztalja Mózes harmadik könyve

„SZENTEK legyetek, mert én, Jehova, a ti Istenetek szent vagyok.” Ez a parancs, amelyre a Teremtő a népét, Izraelt a pusztában ismételten utasította, világosan mutatja Mózes harmadik könyvének, a „Leviticus”-nak témáját. (3Móz 19:2, UV) A „szent” kifejezés csaknem százszor található meg ebben a könyvben, többször, mint a Biblia bármely más könyvében.

A „Leviticus” név nagyon találó, mert a könyv legnagyobbrészt Jehova imádatának a lévita papok által végzett formai szolgálatával, valamint azzal a szerepkörrel foglalkozik, melyet a lévita papok töltöttek be Izrael szent nemzetként való megőrzésében.

Ki írta hát a Leviticust? Egyes nyelveken, így a magyarban is, egyszerűen csak Mózes harmadik könyvének nevezik. Ez az elnevezés találó, mert a Keresztény Görög Iratokban a Leviticusból vett idézeteket Mózesnak tulajdonítják.a Azonkívül a Leviticus része a Pentateuchnak, amely elnevezés azt jelenti: „öt tekercs” vagy „öt kötet”. Így a Keresztény Görög Iratokban minden olyan utalás, amely a Pentateuch többi részét Mózesnak tulajdonítja, alátámasztja, hogy a Leviticusnak is Mózes volt az írója. Már egyedül az a körülmény is, hogy a könyv az „és” szóval kezdődik, szorosan összefűzi az előző könyvvel, az Exodus-sal (Mózes második könyvével).

Mikor írta Mózes a harmadik könyvét? Tekintettel az előbb említettekre, arra a logikus döntésre juthatunk, hogy Mózes a Leviticust a pusztában írta, mégpedig abban az időben, amikor az elmondott események lejátszódtak. Ezt az a tény is alátámasztja, hogy bizonyos parancsok csak a pusztában való tartózkodásra vonatkoztak. És valóban, a könyv a pusztai sátorélet szellemét árasztja.

Melyik időszakkal foglalkozik a könyv? Az Exodus, az előző könyv, azokról az eseményekről számol be, amelyek a második év első hónapjának első napján játszódtak le. (2Móz 40:17) A következő könyv, a 4Mózes első verse azokról az eseményekről szól, amelyek ugyanazon év második hónapjának első napján mentek végbe. Ebből az következik, hogy a Leviticusban felölelt idő nem több, mint egy hónap lehetett. De nem lehetett kevesebb, mint nyolc nap, mert ennyi időt igényelt a könyvben említett papság beiktatása. — 3Móz 9:1.

Miért íródott a Leviticus? Milyen hasznára volt ez a régi időkben az izraelitáknak? A könyv pontos meghatározásokat tartalmaz azokról a jellegekről, amelyek már régebben az igaz imádathoz kapcsolódtak. Így szabályozza például az állatáldozatot — az áldozatot, amelyet már Ábel, Noé, Ábrahám és Jákob is bemutatott Jehovának. (1Móz 4:4; 8:20, 21; 22:13; 31:54) Mózes harmadik könyve arról számol be, hogy Áron és fiai (és az ő férfi leszármazottaik) különleges papságként lettek beiktatva, hogy az imádat formai szolgálatára és az izraeliták napi életére felügyeljenek. Eddig a családfők szolgáltak mint papok és mutatták be az áldozatokat. — 1Móz 46:1; Jób 1:5.

A Leviticusban lefektetett parancsok által Jehova nyomatékosan az izraeliták szemei elé tárta, hogy szent nemzetet alkossanak, és azt is megmutatta nekik, hogy ez vallási és erkölcsi szempontból hogyan lehetséges. Ezen könyv által Isten az izraelitáknak kifejezésre juttatta azt az akaratát, amely az évi ünnepeikre, heti és évi szombatjaikra, helyes és helytelen nemi kapcsolataikra és élelmeikre vonatkozott. A legismertebb tilalmak közé tartozott a vér fogyasztására vonatkozó tilalom. Az egymással való kapcsolatukat Isten egy parancsba összegezte: „Úgy szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” (3Móz 17:10–14; 19:18) Igen, Mózes harmadik könyve tüzetesen megmagyarázta az izraelitáknak, hogyan lehetnek „szent nemzet Jehova Isten számára”.

Hogy számunkra, keresztények számára milyen értékes a Leviticus tartalma, az a Zsidókhoz írt levélből tűnik ki. Megtudjuk belőle, hogy a Lévi papság és áldozataik sokkal nagyobb dolgot árnyékoltak elő: Jézus Krisztus papságát és áldozatát, csakúgy mint a további jó dolgokat, amelyek ebből származnak. Isten bölcsessége, amely az egészségre vonatkozó törvényekben jut kifejezésre, a keresztények számára hiterősítő, mert ezek a törvények olyan ismereteket tükröznek, amelyeket az orvosok csak évezredekkel később fedeztek fel. A Leviticusban megtalálható jövendölések teljesedése is hiterősítő, mint például az izraeliták elesése és visszatérése Isten kegyébe. — 3Móz 26:29, 41–44; Sir 4:10; Neh 9:31.

ÖNKÉNTES ÉS ELŐÍRT ÁLDOZATOK

A Mózes harmadik könyvének 1–7 és a 16. fejezete a különböző fajtájú áldozatokkal foglalkozik, melyeket a szentség érdekében az izraeliták bemutathattak, illetve be kellett mutatniuk. Az égő áldozat és a közösségi állatáldozat önkéntes volt. Az égő áldozatnál az állatáldozatokat a bőrükön és tollaikon kívül teljesen elégették az oltáron. A közösségi állatáldozatoknál csak egy bizonyos részt ajánlottak föl az oltárra, ami által Istennek az áldozatban való részességét szemléltették; a többi részt a papok és maga a feláldozó ette meg. — 3Móz 1:1–17; 3:1–17; 5:8; 7:11–36.

Az engesztelő és vétekáldozat kötelező áldozat volt. Az engesztelő áldozat célja a nem szándékos vagy tévedésből történt bűnök eltörlése volt. Hogy milyen állatot kellett ilyen esetben feláldozni, az attól függött, hogy milyen bűnért kellett kiengesztelést kérni: olyanért, melyet egy főpap vagy elöljáró követett el, vagy melyet az egész nép, vagy olyan bűnért, melyet egy valaki a nép közül követett el. — 3Móz 4:1–35; 6:24–30.

A vétekáldozat súlyosabb bűn esetén vált szükségessé. Személyes vétket kellett elfedeznie, amely hűtlenségből, csalásból vagy rablásból származott és bizonyos szándékosság volt felismerhető benne. Egy tolvajnak háromféle dolgot szabtak ki: egy állatáldozatot, a meglopott kártalanítását, és bizonyos esetekben az érték húsz százalékának megfizetését. Ezek az áldozati előírások Jehova kiváló igazságérzetét szemléltették. Isten figyelembe vette a vétkes rangját, anyagi helyzetét és bűnének súlyosságát. (3Móz 5:1—6:7-ig; és 7:1–7) Ezekben az áldozati előírásokban az izraelitákat kétszer is utasították arra, hogy vért ne egyenek. — 3Móz 3:17; 7:26, 27.

A 16. fejezet a mózesi törvények legfontosabb áldozatairól számol be, azokról, melyeket a kiengesztelés napján ajánlottak fel. Ezen a napon a nép bűneiért mutattak be áldozatot és égő áldozatot. Többek között a nép bűneit egy élő kecske fölött mondták ki, s azt azután a pusztába hajtották. E nap jelentősége azért volt kiemelkedő, mert az izraeliták ezen a napon semmilyen munkát nem végezhettek és „lelküket gyötörték”, ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy böjtöltek. — Zsolt 35:13.

Az állatáldozatokon kívül vér nélküli áldozatokat is bemutattak. Ez őröletlen, pörköletlen gabona, dara vagy finomliszt lehetett, melyet vagy pléhtálcán, vagy serpenyőben sütöttek meg. — 3Móz 2:1–16.

A PAPSÁG SZÁMÁRA SZÓLÓ RENDELKEZÉSEK

Azért, hogy Áron mint főpap és négy fia mint alpap szolgálhasson, Jehova megparancsolta Mózesnek, hogy engesztelő szertartást mutasson be. Áldozatként meghatározott állatokat jelölt ki, melyekből Áron és fiai bizonyos részeket Jehovának ajánlottak fel. Az egész szertartás nyolc napig tartott. Bizonyítékként arra, hogy mindez Jehova parancsára történik, és hogy ezt ő helyeselte: „Jehova dicsősége megmutatkozott az egész népnek. Tűz jött ugyanis ki Jehovától, amely megemésztette az oltáron ez égő áldozatot. . . . ezt látva ez egész nép ujjongott és arcra esett.” — 3Móz 8. és 9. fejezete.

Jehova szemében a papok nagyjelentőségű feladatot töltöttek be. Ismételten utalt arra, hogy halálbüntetést von maga után, ha nem teljesítenek minden követelményt. Amikor Nádáb és Abihu, Áron két fia a sátorszolgálatnál illetéktelen előjogokat akartak szerezni, „Jehovától tűz jött elő és megemésztette őket”. Valószínűleg mindkét ember alkohol hatása alatt cselekedett helytelenül, mert mindjárt ezután Jehova eltiltotta a papokat a bor és más szeszes italok élvezetétől a templomban végzett szolgálatuk idejére. Alkoholos italok befolyása alatt kötelességeiket épp olyan kevéssé láthatták el, mintha Isten szolgái napjainkban hasonló helyzetben lennének a felelősségteljes helyeken. — 3Móz 10:1–10.

Hogy Áron valamely férfi utóda mint pap szolgálhasson, tisztában kellett lennie azzal, hogy semmilyen testi fogyatékossága nincs. Nem lehetett béna vagy vak és nem lehetett törött lábú, sem bőrbetegségben szenvedő. A papok korlátozva voltak a gyász és a házasságkötés vonatkozásában is. A főpap számára a korlátozások még szigorúbbak voltak. Ez olyan előírásokat is magában foglalt, hogy a pap családjából ki ehetett a szent dolgokból, amelyeket a sátorban felajánlottak. — 3Móz 21., 22. fejezet.

A TISZTA ÉS TISZTÁTALAN DOLGOKRA VONATKOZÓ PARANCS

Hogy Izrael szent nemzet lehessen, Jehova Isten törvényeket adott nekik azzal kapcsolatban, hogy mi tiszta és mi tisztátalan. Az erkölcsileg tisztátalan dolgokat — mint paráznaság, házasságtörés, állatokkal történt paráznaság — halállal büntették. Éppen az ilyen romlott szokások miatt hajtotta végre Jehova Kánaán lakóinak kiirtását. A hitehagyás, valamilyen hamis vallás gyakorlása, mindaz, aminek a spiritizmushoz valami köze volt, Jehova szent nevének mindenféle káromlása szintén a halálbüntetés terhe alatt állott. — 18. 20. fejezet.

Mózes Harmadik könyvével összhangban az izraeliták bizonyos háziállatokat és bizonyos vadon élő állatokat nem ehettek. Ennek a parancsnak két szempontból is jelentősége volt: egyrészt megakadályozta az olyan különböző állatfajták élvezetét, melyek könnyen betegséget idézhettek volna elő, másrészt annak a korlátnak a megerősítését szolgálta, mely Izrael és a szomszédos népek között volt. Mivel az izraeliták ezen a módon mint Jehova Isten szent népe elkülönültek, nem tudtak könnyen közösséget ápolni más nemzetekkel és átvenni azok helytelen lépéseit és szokásait. (Hasonlítsd össze az 1Korinthus 15:33-mal!) Azok az emberek vagy akár főzőedények, melyek ember vagy állat hullájához értek, tisztátalannak minősültek. Hogy milyen bölcsek voltak ezek a határozatok, azt az orvosok csak évezredekkel később értették meg, amikor a baktériumokat fölfedezték. Azoknál a tisztasági törvényeknél, melyek a leprával álltak kapcsolatban, igen részletesen megtalálhatjuk a karanténra vonatkozó előírásokat is. Más tisztasági törvények a férfi és női, valamint a szülési folyással voltak kapcsolatban. — 11–15. fejezetek.

Összhangban ezekkel a törvényekkel az izraelitáknak nemcsak megparancsolták, hogy szeressék felebarátaikat mint magukat, hanem arra is megtanították őket, amit ez a parancs magába foglal. Kötelezték őket, hogy a bűnöst megfeddjék, hogy vakra, bénára, süketre vagy szegényre, akiből hasznot nem volt szabad húzniuk, tekintettel legyenek. Senkit sem volt szabad megrágalmazniuk, és senkit sem csaphattak be nagyság és súly tekintetében. Aki az ő felebarátjának akarattal kárt okozott, törvényes megtorlásban kellett részesülnie. — 3Móz 19:9–18, 26, 32–37.

SZOMBATOK ÉS ÜNNEPEK

Alapjában véve az izraelitáknak három fajta szombatot kellett figyelembe venniük. Először is volt a heti nyugalomnap, amely nem vasárnapra, a hét első napjára, hanem a hetedik napra esett. Másodszor, minden hónap első napját kellett megünnepelniük. Harmadszor, volt egy pihenő év, melynek folyamán az egész évben nem volt szabad vetni vagy aratni és a földet nyugalomban kellett hagyni. Azért, hogy az izraeliták ezt a pihenő évet meg tudják tartani, Jehova megígérte, hogy a hatodik év aratása elegendő lesz a nyolcadik évnek addig a részéig, amikor megkezdik az aratást. A nagy ünnepi év, az ötvenedik év, hét szombatév után következett. Ebben az évben mindenki visszakapta tulajdonát, melyet az elmúlt 49 év folyamán betegség, szerencsétlen körülmények vagy akár rossz gazdálkodás miatt elveszített. Tehát nem lehetett olyan család, amely állandóan jómódú lett volna, mialatt mások egyre jobban elszegényednek. — 23., 25. fejezet.

Mózes harmadik könyve tartalmazza Jehova elhatározásait a három évenkénti ünnep megtartására vonatkozóan. Ez az ünnep alkalmat adott a „Jehova előtti örömre” és hozzájárult ahhoz, hogy az izraeliták Jehovához fűződő viszonyát megszilárdítsa, mialatt közösen imádkoztak. (3Móz 23:40) Elsőként tavasszal a Pászka ünnepét tartották meg az egyhetes kovásztalan kenyér ünnepével. Ezt követte a tavasz vége felé a hetek ünnepe vagy Pünkösd, ami azonban csak egy napig tartott. A harmadik ünnep őszre esett, az aratás befejezésének időszakára. Ezt az ünnepet a begyűjtés vagy sátorok ünnepének nevezték, mert ez idő alatt az izraeliták egy egész héten át sátrakban laktak, hogy emlékezzenek arra az időre, amikor a pusztában sátorban éltek.

Azt mondhatnánk, hogy a Leviticus a 26. fejezetében éri el a csúcspontját, mert ott található említés az engedelmesség előnyeiről és az engedetlenség következményeiről. Mi fog következni akkor, ha — amint Jehova az izraelitáknak mondta — „továbbra is a rendelkezéseim szerint jártok”? Jólétnek fognak örvendezni, gazdag termést fognak betakarítani, nagy békéjük lesz, legyőzik ellenségeiket és szám szerint megsokasodnak. ’Ha azonban Isten rendelkezéseit félredobják’, éhezéseknek és betegségeknek lesznek kitéve, csatában legyőzetnek és akár egy idegen ország is vezetést gyakorolhat felettük. A fejezet mégis a helyreállításra vonatkozó reményteljes ígérettel fejeződik be, amely valóban bekövetkezett i. e. 537-ben, amikor az izraeliták Babilonból visszatértek. A 27. fejezet, melyben bizonyos fogadalmakról van szó, a befejezést tartalmazza.

A Leviticus, vagy Mózes harmadik könyve Jehova mai szolgái számára éppen olyan értékes, mint a régi idők szolgái számára volt. Kihangsúlyozza többek között a bűn határtalan súlyosságát és a bűnáldozat szükségességét, a vér szentségét, a szeretet és igazságosság jelentőségét. Mindenekelőtt felhívja figyelmünket Jehovára, a szuverén úrra mint nagy Tövényhozóra, s kihangsúlyozza nevét és szentségét.

[Lábjegyzet]