Mózes ötödik könyve arra buzdít, hogy örömteli szívvel szolgáljuk Jehovát

JEHOVA imádóinak hűséggel és szívből fakadó örömmel kell szolgálni Istenüket. Ez világosan kitűnik Mózes ötödik könyvéből (5Mózes 28:45–47). Az ilyen hűséges, örömteli szolgálatra való felhívás nagy hatással van Jehova huszadik századi Tanúinak az életére.

A Deuteronomiumnak is nevezett könyvet Mózes próféta Moáb mezején írta i. e. 1473-ban. A könyv mintegy két hónap eseményeit írja le. Az utolsó fejezetet valószínűleg Józsué, vagy esetleg Eleazár főpap csatolta a könyvhöz. Mózes ötödik könyve négy értekezést, egy éneket, és egy áldást tartalmaz. Ez utóbbira akkor került sor, amikor Izrael bevonulni készült az Ígéret földjére (5Mózes 1:3; Józsué 1:11; 4:19). Ebben a könyvében Mózes megmagyarázta és kifejtette a Törvény néhány pontját. A könyv többek között rámutat arra, hogy Jehova kizárólagos önátadást követel. Óva int attól, hogy hamis imádatot gyakoroljunk, és arra buzdítja Isten népét, hogy hűséggel végezze a szent szolgálatot.

De hát milyen sajátos módon segítettek az izraelitáknak a Deuteronomiumban feljegyzett szavak? És hogyan válhat ez a könyv ma Jehova Tanúi javára?

Az izraeliták mintegy 40 éve voltak már a pusztában, amikor Mózes a könyvben leírt beszédeket intézte hozzájuk. Szó van itt részben bírák kinevezéséről, akiknek az a feladatuk, hogy segítsék Mózest. Említést tesz a tíz kém helytelen jelentéséről, amely lázadáshoz vezetett, és ami előidézte, hogy 40 éven át bolyongtak a pusztában. Megemlékezik a győzelmekről is, amelyeket Istennek köszönhettek. Mózes óva int a bálványok készítésétől, és ezt a következő szavakkal húzza alá: „Jehova, a te Istened emésztő tűz, olyan Isten, aki kizárólagos önátadást követel.” Ezután pedig Jehova iránti engedelmességre szólítja fel a népet (5Mózes 1:1—4:49).

Egy második értekezésben Mózes előbb újra rögzíti a Tízparancsolatot és elbeszéli, hogyan kapta a Törvényt. Nyomatékkal aláhúzza, hogy teljes szívvel, lélekkel és életerővel kell szolgálni Jehovát. Kiemeli a gyermeknevelés fontosságát. Elmondja, hogy Kánaán hét nemzete és minden bálványimádati kelléke megsemmisítésre van ítélve. Megmondja az izraelitáknak, hogy nem az igazságosságukért választotta őket Jehova, hanem a saját szövetsége iránti hűsége miatt. Ha bemennek az Ígéret földjére, maradjanak továbbra is engedelmesek, és ne feledkezzenek meg Istenükről. Visszapillantást ad az engedetlenség bizonyos eseteire, és rámutat, milyen fontos a szívből jövő szeretet és az istenfélelem. Izrael elé tárja az áldást és az átkot, és Isten iránti engedelmességre szólítja fel a népet (5Mózes 5:1—11:32).

Ezután megemlít néhány törvényt, amely az Ígéret földjén való életüket érinti. Ezek közt szerepel például a tisztátalan vallás maradványainak elpusztítása, a húsevésre, a vérre, a hamis prófétákra és a hitehagyásra, valamint a tiszta és tisztátalan eledelekre, és a tizedre vonatkozó rendelkezés. Részletesen tárgyalja az adósság elengedését, a rabszolgaságot, és az elsőszülött állatok sorsát. Megvizsgálja az évi három nagy ünnepet, valamint néhány bírói ügyet, és a királyokra és a lévitákra vonatkozó néhány törvényt. Majd a spiritizmus elleni figyelmeztetést követően megjövendöli egy olyan próféta eljövetelét, mint amilyen Mózes (5Mózes 12:1–18:22).

Az ezután megemlített szabályrendeletek közé tartoznak a menedékvárosokkal, a katonai szolgálat alóli kivételekkel, a vérbűntől való megtisztulással, a rabnőkkel kötendő házassággal, az elsőszülöttségi joggal, a lázadó fiúkkal, a mások javaival és életével, a szexuális ügyekkel, valamint a gyülekezeti tagsággal összeférhetetlen dolgokkal foglalkozó intézkedések. Egyéb törvények a rabszolgákkal való bánásmódot, a kamatok megfizetését, és az ünnepélyes fogadalmat szabályozzák. Az értekezés a válással, a kölcsönbérletekkel, az apátlan árvákkal és az özvegyekkel, a sógorházassággal, a pontos súlymértékkel, az első zsengék áldozati bemutatásával és a tizeddel foglalkozó szabályrendeletekkel fejeződik be (5Mózes 19:1—26:19).

Mózes harmadik értekezése azzal kezdődik, hogy utasításokat ad a Törvény nagy kőtáblákra történő bevésésére. Az áldásokat a Gerizim-hegyéről, az átkokat pedig az Ebal-hegyéről kell elmondani. Ezután szembe állítja egymással az Isten parancsai iránti engedelmességből fakadó áldásokat és az engedetlenség miatt várható átkokat (5Mózes 27:1—28:68).

Mózes negyedik értekezése kapcsán megemlíthetjük a Jehova és az izraeliták közt létrejött szövetség megújítását. Mózes emlékezteti a népet arra, hogyan gondoskodott róluk Isten a pusztában. Figyelmeztet az engedetlenség ellen, és Jehova irgalmasságát hangsúlyozza. Végül elébük tárja a választás lehetőségét élet és halál között. Izrael népe ’életben maradhat, ha szereti Jehovát, hallgat a szavára és ragaszkodik hozzá’ (5Mózes 29:1—30:20).

Mózes arra buzdítja az izraelitákat, hogy legyenek bátrak, amikor bemennek az Ígéret földjére, mert Jehova velük lesz. Józsuét kinevezi vezetőnek, majd Izrael lázadásáról mond jövendölést. Ezután egy énekben magasztalja Jehovát, megjövendöli az Izrael hűtlensége miatti csapásokat, de befejezésül az isteni bosszúállás biztos eljövetelét a következő felhívással kapcsolja egybe: „Vigadjatok, ti nemzetek az ő népével!” Mózes kiosztja utolsó áldásait, s ezután a 120 éves próféta egy pillantást vet az Ígéret földjére, meghal, és Jehova jel nélküli sírba temeti őt (5Mózes 31:1–34:12).

A fenti összefoglalás talán felkelti szellemi étvágyadat. De amikor Mózes 5. könyvét olvasod, jelentős kérdések vetődhetnek fel. Engedd meg, hogy megelőzzünk ebben, és máris válaszoljunk néhányra.

Mózes első értekezése

• 4:15–24 — A képmáskészítés elleni szavak vajon azt jelentik, hogy helytelen dolog fényképeket készíteni egyénekről?

Ezek a versek a hamis imádat céljára készített képeket tiltják csupán. Az izraelitáknak nem volt megtiltva, hogy egyéb célból képmást készítsenek. Például, Isten helyeselte, hogy kérubok képmása legyen a templomsátor kárpitján és a szövetségláda fedelén. Helytelen lenne a szokásos fényképezést és a fényképek kirakását bálványimádásra vonatkoztatni, hacsak nem kifejezetten hamis vallásos célokra készültek. Rendes körülmények között nem lehet bibliai ellenvetés a fénykép, a festmény vagy a szobor ellen, amely közhasznú vagy művészi célokat szolgál és személyeket vagy tárgyakat ábrázol.

Mózes második értekezése

• 6:6–9 — Vajon betű szerint kell értenünk azt a parancsot, hogy ’Isten törvényét kössük a kezünkre’?

Ezek a versek nem támogatják azt a szokást, amely abból áll, hogy egyesek imaszíjat (bibliai szövegeket tartalmazó dobozkát) hordanak. A szövegezés inkább jelképes alkalmazásra utal. (Vö. 2Mózes 13:9; Példabeszédek 7:2, 3). Nem azt mondja, hogy a parancs értelmében valamit fel kellene írni, s azután azt hordani, vagy kifüggeszteni az ajtófélfára vagy a kapura. Az izraelitáknak minden időben szem előtt kellett tartaniuk Isten parancsait, akár otthon tartózkodtak, akár úton voltak, akár a városkapuk közelében, ahol a vének a peres ügyeket intézték. A szívükben kellett őrizniük Isten törvényét, meg kellett tanítani rá a gyermekeiket, és tettekkel kellett kimutatniuk (amit a kezek szemléltettek), hogy betartják a törvényt. Az emberek nyilvánosan is azonosították magukat a tetteik által azokkal, akik Jehova törvényét támogatják és megtartják, mintha ez a törvény a homlokukra lenne írva, hogy mindenki láthassa. Hasonlóképpen Jehova Tanúi ma is igyekeznek Isten engedelmes szolgáinak bizonyulni. Szívük arra indítja őket, hogy engedelmeskedjenek Szavának; elméjüket pedig olyasmivel töltik meg, ami igaz, ami komoly figyelmet érdemel, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetre méltó, ami erényes és dicséretre méltó. Minden vonatkozásban igyekeznek kinyilvánítani, hogy mindenkor szem előtt tartják Jehova parancsait (Filippi 4:8; Kolossé 3:23).

• 8:3, 4 — Vajon azt jelenti ez, hogy a ruhakészletüket egyszerűen csak újra feltöltötték?

A mannaellátás folyamatos csodaként történt. Ugyanúgy történt az is, hogy a ruházat, amit hordtak, nem kopott le róluk, s a lábuk sem dagadt meg a 40 éves pusztai vándorlás alatt. Ha a ruházatukat rendszeresen felújították volna, abban nem lett volna semmi rendkívüli, semmi csodaszerű. Semmi nehézséget nem okozott, hogy ugyanazt a ruházatot viseljék egész idő alatt, mivel a gyermekek ruháit át lehetett adni a kisebbeknek, a többiek számára pedig rendelkezésre állt a ruházat, amikor a felnőttek meghaltak. Mivel az izraeliták létszáma nagyjából ugyanaz volt a pusztai vándorlás végén, mint annak kezdetén, az eredeti ruhakészletnek is nagyjából ugyanannak kellett lennie a 40 év folyamán (4Mózes 2:32; 26:51).

• 14:21 — Mivel az izraeliták nem ehettek meg semmilyen ’döglött állatot’, miért adhatták azt oda egy köztük levő jövevénynek, vagy miért adhatták el egy idegennek?

Jehovának mint legfőbb Törvényhozónak jogában állt, hogy bizonyos korlátozásokat kizárólag az izraelitákra szabjon ki. Ők Jehova „szent népe”-ként szolgáltak. A többi nemzet nem tartotta be a magától elhullott állat elfogyasztására vonatkozó tilalmat. Semmi helytelen nem volt tehát abban, ha a kivérezetlen állati tetemet egy jövevénynek adták, vagy eladták egy idegennek, mert az izraeliták egyrészt nem hamisították meg a tényeket — vagyis hogy elhullott állatról van szó —, másrészt az elfogadó vagy a vevő a saját elhatározásából cselekedett. Hozzáfűzhetjük még, hogy az 5Mózes 14:21 teljesen összhangban van a 3Mózes 17:10. versével, amely megtiltja a jövevénynek a vérevést. A prozelita jövevény nem ehette meg a vért, de ez a tilalom nem vonatkozott az olyan jövevényre, aki nem volt teljesen prozelita. Az ilyen személy felhasználhatta a kivérezetlen állati tetemet, amely a hű izraelita vagy a prozelita számára tisztátalannak minősült.

• 17:5–7 — Miért volt követelmény az, hogy először a tanúk emeljenek kezet a halálra ítélt személyre?

Izraelben mindenkinek buzgóságot kellett tanúsítania az igaz imádat iránt, és gondosan kellett ügyelnie arra, hogy a szervezet tiszta maradjon és semmi gyalázat ne érje Jehova nevét. A tanúknak azzal kellett kinyilvánítani ezt a buzgóságot, hogy elől jártak az ítélet végrehajtásában. (Vö. 4Mózes 25:6–9; 5Mózes 13:6–11). Természetesen más dolog tanúskodni valaki ellen és megint más dolog kivégezni valakit. A tanúnak jól meg kellett gondolnia, hogy milyen bizonyítékot hoz fel, s csak egy gonosz egyén volt képes hamisan tanúskodni abban a tudatban, hogy neki kell először kezet emelnie a halálra szánt férfira vagy nőre. Jehova Tanúi úgy alkalmazhatják ezt az alapelvet, hogy buzgón vigyáznak a gyülekezet tisztaságára, és igen körültekintőek, amikor igaz tanúbizonyságot tesznek valamilyen ügyben. Elvégre is, mindannyian felelni tartozunk a legfőbb bíró, Jehova előtt (Máté 12:36, 37).

• 22:5 — Tekintettel e tilalomra, helyes-e, ha egy nő pantallót visel?

E törvény nyilvánvaló célja az volt, hogy elejét vegyék a szexuális visszaéléseknek és a nemi hovatartozás terén kínálkozó rendetlenségnek. Rendes körülmények között a férfi külső megjelenésében és ruházatában is igyekszik férfinak, a nő pedig nőnek mutatkozni. Ha egy izraelita e belső illemszabály ellen cselekedett, az homoszexualitáshoz vezethetett. Bár abban az időben mind a férfiak, mind a nők hosszú, köntösszerű ruhát hordtak, a férfi öltözék mégis különbözött a nőitől. Hasonlóképpen a földgolyó némely részén mind a férfiak, mind a nők pantallót hordanak, annak formája mindkét nemnél különböző. A fenti írásszövegben kifejezésre jutó alapelv nem tiltja meg, hogy egy keresztény nő néha pantallót viseljen, mint például amikor ház körüli munkát vagy tanyai munkát végez. És a helyi szokásoknak és szükségleteknek megfelelően, az igen hideg időjárásban a pantalló lehet a kívánatos öltözék. A Biblia azt tanácsolja a nőknek, hogy „jól rendezett ruhában járjanak, szerényen és józanul gondolkodva ékesítsék magukat” (1Timótheus 2:9, 10).

• 24:6 — Hogyan lehet az, hogy aki kézimalmot vagy felső malomkövet vesz zálogba, olyan, mintha életet venne zálogba?

Általában naponta sütöttek kenyeret, és ezért gyakran kellett a gabonát lisztté őrölni. A család napi kenyere tehát a kézimalomtól függött. Isten törvénye ezért irgalmas módon megtiltotta, hogy bárki zálogba vegye valakinek a kézimalmát vagy felső malomkövét. Az ilyen eszközök zálogba vétele ugyanis megfosztotta a családot mindennapi kenyerétől és annyi volt, mintha egy „lelket” vagy „létfenntartási eszközt” vettek volna el tőle.

Utolsó értekezések, ének és áldás

• 32:39 — Hogyan lehet az, hogy nincsen isten Jehován kívül, holott a János 1:1 azt mondja, hogy ’az Ige Istennél volt és egy isten volt az Ige’?

Ezek az írásszövegek teljesen eltérő dolgokat tárgyalnak. Az 5Mózes 32:39 azt mondja, hogy a hamis istenek nem osztozhatnak az igaz Istennel, Jehovával, megmentői tevékenységében. Képtelenek ugyanis arra, hogy megszabadítsák imádóikat a katasztrófáktól, és semmi közük Jehovához, vagy bármilyen tettéhez. Az „Ige” azonban, jóllehet egy isten, vagy hatalmas személy, nem áll ellentétben Jehovával, vagy nem cselekszik versenytársként, ahogyan a hamis istenek (5Mózes 32:12, 37, 38).

• 33:1–29 — Ebben az áldásban miért nem szerepel Simeon neve?

Simeon és Lévi együttműködtek egy kegyetlenség elkövetésében, s bár megkapták a részüket Izrael területéből, a részük különbözött a többi törzsétől. A léviták 48 várost kaptak az ország területén, míg Simeon része Juda területén belül volt (1Mózes 34:13–31; 49:5–7; Józsué 19:9; 21:41, 42). Amikor tehát Mózes Judára irányította a figyelmét, jól tudta, hogy abba Simeon része is beletartozik. Azonkívül Simeon törzsére is vonatkozott az általános áldás: „Boldog vagy, ó Izrael! Ki hasonló hozzád, olyan nép, amely a Jehovában való megmentésnek örvend?” (5Mózes 33:29).

A hű szolgák tartós segítsége

Mózes ötödik könyve Jehova szolgái számára tartós segítséget jelent, és valóban értékes tanulságot vonhatunk le belőle. Például Kánaán megszállása idején Józsué magától értetődően a könyvben feljegyzett tanácsokat követte. Hasonlóképpen nekünk is készséggel el kell fogadnunk az isteni vezetést, útmutatást (5Mózes 20:15–18; 21:23; Józsué 8:24–29). Jézus Krisztus a Deuteronomiumból idézett, amikor sikeresen ellenállt Sátánnak. Jézushoz hasonlóan mi is elismerjük, hogy az ember Jehova kijelentéseivel is köteles élni, de azt is, hogy nem tehetjük próbára Istent, és egyedül csak neki végezhetünk szent szolgálatot (Máté 4:1–11; 5Mózes 5:9; 6:13, 16; 8:3).

Ez a könyv olyannak mutatja be Jehovát, mint kizárólagos imádatot követelő Istent (5Mózes 4:24; 6:15). Egyben azt is kijelenti: „Szeresd Jehovát, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel, és teljes életerőddel” (5Mózes 6:5). Lényegében tehát a Deuteronomium arra buzdít bennünket, hogy hűséggel szolgáljuk Jehovát. Végezzünk tehát szent szolgálatot a mi Istenünknek örömteli szívvel!