Olvasók kérdései

● Vajon egy önátadott és alámerített keresztény lehet-e hivatásos ökölvívó, és megőrizheti-e egyidejűleg jó hírnevét a gyülekezetében?

Ha egy keresztény hivatásos ökölvívó lesz, szembehelyezkedik Isten tanácsával. Vizsgáljunk meg néhány ide vonatkozó bibliai tanácsot.

A Szentírás világosan közli, hogy az önátadott keresztények megtermik Isten szellemének gyümölcseit, amelyek a szeretet, öröm, béke, hosszútűrés, kedvesség, jóság, hit, szelídség és önuralom (Gal 5:22, 23). A hivatásos ökölvívás szögesen ellentétben áll ezekkel a gyümölcsökkel. A Biblia azt tanácsolja, hogy ,legyünk békében minden emberrel’ és ne verekedjünk, hanem legyünk ,kedvesek mindenki iránt’ (Róma 12:18; 2Tim 2:24). Hasonlóképpen a Jakab 3:18-ban azt olvassuk, hogy „az igazságosság gyümölcsének magvát békés körülmények között vetik el a békesség készítői számára, akik békét teremnek”. Azonfelül, azt a parancsot kapjuk, hogy ’szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat’, s hogy a szeretet nem cselekszik „gonoszul”, s ennélfogva nem bántja felebarátját, nem árt neki (Róma 13:9, 10).

A hivatásos ökölvívást nem lehet egyszerűen ártatlan sportnak tekinteni. Közismert tény, hogy az ökölvívók úgy mennek a ringbe, hogy erős ösztönzést éreznek magukban az ellenfél fizikai megsértésére. Egy időre még gyilkos szándékot is érezhetnek irántuk. Ezt a beállítottságot a nézők is érzik, amit meg lehet látni az ökölvívás során tanúsított magatartásukból. Időről-időre elhangzik a kiáltás: „Üsd ki! Üsd ki!”

Nem csoda tehát, ha időközönként olyan sajtójelentéseket olvasunk, amely szerint az ökölvívó halálos sebesülést szenvedett a ringben. Az ökölvívásban mindig fennáll annak veszélye, hogy az egyik fél embergyilkos lesz, János apostol pedig azt mondja, „hogy egy gyilkosnak sincs örök élete” (1Ján 3:15). Az egyik veterán ökölvívó szakértő szerint az ökölvívás „törvényesített gyilkosság”, amit a törvénynek be kellene tiltania. Egy másik jellemzés szerint: „rosszindulatú támadás”. Továbbá a hivatásos ökölvívás egy másik szennyes vonása az, ahogy ezt a sportot futtatják. Gyakran az alvilági bűnöző elemek irányítása alatt áll.

Figyelembe véve ezeket a tényeket, hogyan vélekedhetnek a gyülekezeti vének abban az esetben, ha egy önátadott és alámerített keresztény hivatásos ökölvívó lesz? Először is tanácsot adhatnak neki, hogy tartsa magát a fentebb felsorolt bibliai alapelvekhez (Gal 6:1). Kedvesen, mégis határozottan indokolják meg, hogy az ökölvívás miért nem egyeztethető össze azzal, hogy valaki Jézus Krisztusnak, a „Béke fejedelmének” önátadott követője legyen (És 9:6). Rávilágíthatnak arra, hogy a keresztény „végezzen kemény munkát, jó munkát cselekedve kezeivel”. Hivatásos ökölvívóként keresni pénzt úgy, hogy az ellenfelet agyonverjük a ringben, ez aligha nevezhető ,jó munkának’ (Ef 4:28).

Az egyénnek a figyelmét arra is fel kell hívni, hogy míg a hivatásos ökölvívás talán kényelmes életet biztosít számára, addig a kereszténynek nem kell ennyire lealacsonyodnia, mivel Isten Szava biztosít minket a Zsidók 13:5, 6-ban: „Életmódotok legyen mentes a pénz szeretetétől, mialatt elégedjetek meg a meglévő dolgokkal. Hisz ő mondta: ,Semmiképpen nem hagylak magadra és semmiképpen nem hagylak cserben téged; úgy, hogy jó bátorsággal lehetünk és elmondhatjuk: Jehova az én segítőm; nem félek. Ember mit árthat nekem?”

Az ilyen személynek tehát ésszerű időt kell szabni ahhoz, hogy felhagyjon a nem keresztényhez illő hivatással vagy foglalkozással. Amennyiben ezt elmulasztaná megtenni, ez azt jelentené, hogy a vének más választás híján kizárják őt a gyülekezetből (1Kor 5:11–13).

● Hogyan tekintse a keresztény a vér műtrágyaként, állati takarmányként vagy egyéb olyan módon való felhasználását, amely részéről nem jelenti a vér megevését?

Az efféle ügyekben a keresztény gondolkodásmódjának és cselekvésének vissza kell tükröznie a vér szentsége iránti s a Biblián alapuló mély tiszteletét.

Sokan vannak olyanok, akik nem ismerik Isten nézetét vagy nem törődnek vele és megengedik az emberi vér transzfúziós felhasználását. Vannak helyek, ahol ételként fogyasztják az állati vért, például véres hurka formájában. De a vér helytelen felhasználása ezzel korántsem ér véget. Egyes üzletemberek úgy próbálnak hasznot húzni a leölt állatok véréből, hogy műtrágyát készítenek belőle, kutya- vagy macskaeledelhez keverik, vagy egyéb ipari termék előállításánál használják fel és hozzák kereskedelmi forgalomba.

A keresztények azonban a Bibliából tudják, hogy a vér nem egyszerűen csak valamiféle biológiai termék, amely bármilyen lehetséges és nyereséges módon felhasználható. A Biblia feltárja, hogy a vér az életet képviseli. Ezért Isten Noé által azt parancsolta az embereknek, hogy ne egyék meg a vért (1Móz 9:3, 4). Később Isten a mózesi törvénybe is beiktatta ezt a tilalmat (3Móz 17:12; 5Móz 12:33). Amikor pedig hatályon kívül helyezte ezt a törvényt, olyan utasítást adott a keresztényeknek, hogy „tartózkodjanak . . . a vértől”. Jehova tanúi ezért nem fogadnak el vérátömlesztést. De a vér különféle kereskedelmi felhasználását sem helyeslik (Csel 15:19, 20, 28, 29).

Még jobban megértjük, mennyire ez a helyes nézet, ha megvizsgáljuk a következő kérdést: Mit tettek a leölt állatok vérével az ókori Izraelben?

Isten megparancsolta az izraelitáknak, hogy a vért áldozatul használják fel az oltáron (3Móz 17:11). Ha nem került ilymódon felhasználásra, az állati vért a földre kellett kifolyatni. Így a vér — bizonyos értelemben — visszakerült Isten tulajdonába, mivel a föld Isten lábzsámolya (3Móz 17:13, 14; És 66:1).

A vér felasználásának ilyen korlátozása Isten részéről az izraeliták esetében külön hangsúlyt kapott abból is, amit Isten a kövérjével kapcsolatban mondott. Ellentétben azzal, amit a mózesi törvény előtt és után követeltek az igaz imádat gyakorlóitól, az izraeliták nem ehettek kövérjét, amíg a mózesi törvény volt érvényben. Az áldozati állat kövérjét a táperőben legdúsabb vagy legértékesebb résznek tekintették, ezért az oltáron el kellett égetni az Istennek ajánlott áldozatul (3Móz 3:3–5, 16). E tekintetben bizonyos hasonlóság áll fenn abban, hogy a Törvény hatálya alatt állók hogyan tekintették és használták a vért, illetve a kövérjét. Ugyanakkor bizonyos különbség is fennáll. Legalábbis akkor, ha egy állat természetes úton múlt ki, vagy másik állat ölte meg, Isten törvénye kimondta, hogy a kövérjét ’minden elképzelhető célra fel lehet használni, de megenni nem szabad’. Ugye látod a lényeget? Bár sem a vért, sem a kövérjét, nem volt szabad megenni, Jehova azt mondta, hogy a kövérjét, az áldozati felhasználáson kívül más célra is fel lehet használni. De Isten nem mondta ugyanezt a vérről! Ha tehát a vért nem használták fel az oltáron, a földre kellett önteni, hogy az állat életét ilymódon visszaadják az Életadónak (3Móz 7:22–27).

A keresztények nem tartoznak a mózesi törvény hatálya alá (Róma 7:6; Kol 2:13–16). Mégis külön parancsunk van arra, hogy ’tartózkodjunk . . . a vértől’. Ezért tiszteletben kell tartanunk a vér szentségét annak tudatában, hogy a megmentésünket a Krisztus vére tette lehetővé (Ef 1:7; Kol 1:13, 14, 20). A kereszténynek, aki mélyen átérzi ezt, nincs szüksége véget nem érő szabályokra ahhoz, hogy tudja: mit tegyen a vér kereskedelmi felhasználását illetően.

Vegyük például a vér műtrágyaként való felhasználását. Amikor az izraelita vadász az elejtett állat vérét a földre folyatta, nem azért tette, hogy ezzel termőbbé tegye a talajt. Csupán a vér szentsége iránti tiszteletből járt el így. Az a keresztény tehát, aki hasonló tiszteletet érez a vér jelentősége iránt, vajon képes lenne összegyűjteni a leölt állatok vérét, hogy műtrágyának használja azt? Aligha, hisz a vérnek a gazdasági célokra történő felhasználása nem lenne összhangban a vér életet jelentő szerepének tiszteletével.

Természetesen egy keresztény nem mondhatja másoknak, hogy ne használják műtrágyának a vért vagy ne készítsenek belőle egyéb kereskedelmi jellegű cikket. Tehát ha a kereskedelemben kapható legtöbb műtrágya esetleg vért tartalmazna, a kereszténynek kellene döntenie abban, hogy mit tegyen. Figyelembe vehetne olyan tényezőket, mint például azt a bibliai tanácsot, hogy ,tartózkodjatok . . . a vértől’, az egyéb, hasonló készítmények választékát, a bibliailag kiiskolázott lelkiismeretét és mások érzéseit. (V. ö. 1Korinthus 8:10–13.)

Más esetben viszont arról lehet szó, hogy megetessük-e a vért az állatainkkal. Igaz, hogy jelenleg a vadon élő állatok jó része nem növénnyel táplálkozik, ahogy — a Biblia szerint — kezdetben tették (1Móz 1:30). Más állati teremtményeket falnak fel azok vérével együtt. Ennek ellenére, van-e olyan keresztény, aki ismeri Isten vérrel kapcsolatos törvényét és mégis szántszándékkal vérrel etetné az állatait? Vajon ez összhangban lenne azzal, amit a vérnek a Törvény alatti felhasználásáról tud?

Végül felvetődik az a kérdés: mi legyen az olyan állati tetemmel, amelyben benne van a vér. Az ókori Izraelben, ha valaki természetes úton elhullt állatot talált, eladhatta olyan idegennek, akit nem érdekelt Isten törvényének megtartása (5Móz 14:21). Meg kell jegyezni azonban, hogy ez az intézkedés nem arra szolgált, hogy az izraelita rendszeresen kereskedjen vérrel vagy vért tartalmazó hússal. Azt sem tehette, hogy tudatosan leöljön egy állatot és benne hagyja a vért, mivel egyeseknek jobban ízlik a véres hús, vagy mert így többet nyom az eladásnál. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy rendelkezhetett az olyan elhullott állattal, amit ő maga eledelül nem használhatott, s amit el kellett takarítani.

Így hát egy mai gazdálkodó is túladhat egy kivérezetlen állaton, mondjuk egy tehénen, amely elhullott, s amelyet már nem lehet kivéreztetni. Vagy előfordul, hogy egy vadász kimúlt állatot talál a csapdában. Mit tegyen az ilyen kivérezetlen állattal? Adja el egy zsírolvasztó üzemnek? Vagy olyan nem-keresztény egyénnek, aki maga felhasználja vagy eladja az állat húsát? A kereszténynek személyesen kell döntenie ebben, miután figyelembe vette, mit írnak elő az ország törvényei, milyen tényezőket vizsgáltunk meg az imént, és milyen értéket jelent jó lelkiismerettel lenni Isten és emberek előtt (Csel 24:16).