A királyság kezdete izraelben — Sámuel két könyve
„AZT sem olvastátok-e, amit Dávid tett, amikor megéhezett ő is, meg azok is, akik vele voltak? Bement az Úr házába, elvette a szent kenyereket, és megette, sőt azoknak is adott, akik vele voltak; pedig a kenyereket nem lett volna szabad megenni, csak a papoknak” (Lukács 6:3, 4, Ökumenikus fordítás). Ezekkel a szavakkal hallgattatta el Jézus a néhány farizeust, aki azzal vádolta a tanítványait, hogy azok megszegték a szombatnap törvényét, mivel néhány kalászt téptek le, hogy megegyék szombat napon.
De Dávid még egyebet is bizonyított. A Dáviddal és a „szent kenyerekkel” kapcsolatos feljegyzést Sámuel első könyvében találjuk (1Sámuel 21:1–6, Ökumenikus fordítás). Amikor Jézus erre a könyvre utalt egy ellenvetés megcáfolása végett, ezzel megmutatta, hogy jól ismerte a könyvet, és mintegy azt sugallta nekünk, hogy mi is jól tesszük, ha alaposan megismerkedünk vele. Társkötetével, Sámuel második könyvével együtt, olyan információkat közöl, amelyek hasznosak voltak Jézus számára, és számunkra is hasznosak ma (Róma 15:4).
Milyenfajta könyvek vajon Sámuel könyvei? A Héber Iratokban megtalálható történelmi könyvek, amelyek leírják Isten népe történetének egyik történelmi sorsfordulóját. Korábban bírák kormányozták Isten népét. Ez a két könyv leírja ennek a korszaknak a végét és a királyi uralom bevezetését Izrael nemzeténél. Ezek a könyvek tele vannak izgalmas események és érdekes népek leírásával. Találkozunk bennük magával Sámuellel is, az utolsó bírával, majd a két első királlyal, Saullal és Dáviddal. De találkozunk más felejthetetlen szereplők egész sorával: ott van Éli szerencsétlen személye, a bölcs és tapintatos Abigail, a bátor és kedves Jonatán, valamint a két testvér: Abisai és Joáb, mindkettő hatalmas Jehova előtt, ámde kegyetlen és könyörtelen, ha személyes bosszúállásról van szó (Zsidók 11:32). A két könyv olyan alapelvekre tanít, amelyek tartós hatást gyakoroltak Isten népére, sőt az egész emberiségre.
Egy király, aki kudarcot vallott
Saul volt Jehova első felkent királya Izrael felett. Jó kezdet után később nem sikerült fenntartania helyes bizodalmát, amikor küszöbön állt a filiszteusok támadása. Ezért Sámuel megmondta neki, hogy fiai nem öröklik a királyságot. „Most azonban — mondta Sámuel — Jehova talál magának szíve szerint való férfit, és Jehova vezetőnek rendeli őt a népe fölé” (1Sámuel 13:13, 14). Saul azonban élete végéig király maradt.
Később az első király azt a parancsot kapta, hogy indítson büntető háborút az amálekiták ellen. Saul nem tartotta meg teljesen Jehova rendelkezéseit, és további nemtetszését vonta magára. Sámuel a következők közlésére kapott indítást: „Talán ugyanúgy tetszik Jehovának az égő- és a véres áldozat, mint a Jehova szava iránti engedelmesség? Íme, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél” (1Sámuel 15:22). Ez az alapelv még ma is életbe vágóan fontos azok számára, akik vezető beosztásban szolgálják Jehovát. Mivel Saul nem engedelmeskedett, Sámuel próféta így folytatta: „Mivel te elvetetted Jehova szavát, ő is ugyanúgy elvet téged, és nem leszel király” (1Sámuel 15:23). Saul később megmutatta, hogy milyen messzire eltávolodott a tiszta imádattól, amikor spiritiszta médiumtól kért útbaigazítást (1Sámuel 28:8–25).
Királyi siker
Dávid, a Jesse fia lett Saul király utóda. Dávid nagyban különbözött Saultól. Ifjúkorában azzal mutatta ki Jehovába vetett bizodalmát, hogy legyőzte Góliátot, a filiszteus óriást. Amikor pedig Saul féltékenysége menekülésre kényszerítette, mindenben Jehovának engedelmeskedett továbbra is. Dávid nem egy alkalommal megölhette volna Sault. De tartózkodott ettől, és Jehovára várt, hogy a megfelelő időben királlyá tegye meg őt. Ez alatt a nehéz időszak alatt történt, hogy Ahimélek pap átadta neki elfogyasztásra a szent kenyereket annál az eseménynél, amelyre Jézus hivatkozott, amikor a farizeusokkal beszélt.
Idővel Saul meghalt, és Dávid kezdett el uralkodni. Előbb azonban csak a saját törzse, Juda fogadta el őt. A többi törzs továbbra is Saul fiát, Isbósetet követte. Dávid, ennek ellenére, nem érzett irigységet vetélytársa iránt. Amikor Isbósetet idővel meggyilkolták, Dávid kivégeztette a gyilkosokat. Amikor pedig Isbóset főparancsnokát, Ábnert megölték, Dávid nyilvános gyászt rendelt el (2Sámuel 3:31–34; 4:9–12). Jehova minden időben ugyanilyen alázatosságot, türelmet, hosszútűrést és bizodalmat követel meg a szolgáitól.
„Dávid Fia”
Amikor Dávid végül is az egyesült nemzet királya lett, első gondolata az volt, hogy tartós lakhelyet épít a szövetségláda számára, amely Jehova jelenlétét jelképezte Izraelben. Jehova ehhez nem járult hozzá, ámde Dávid kiváló hűségének elismeréseként figyelemre méltó szövetséget kötött Dáviddal: „A te házad és királyságod határtalan ideig fennmarad; trónod határtalan időre szilárd lesz” (2Sámuel 7:16).
Dávid tehát egyik láncszeme lett annak a töretlen leszármazási láncnak, amely Ádámtól kezdve Ábrahámon, Izsákon, Jákobon és Júdán át elvezetett egészen a megígért Messiásig (1Mózes 3:15; 22:18; 26:4; 49:10). Amikor végül megérkezett a Messiás, Dávid leszármazottjaként született. Jézus mind a nevelőapja, mind az anyja oldaláról Dávid leszármazottjának bizonyult (Máté 1:1–16; Lukács 3:23–38). Az evangéliumokban gyakran nevezik őt „Dávid Fiá”-nak (Márk 10:47, 48).
Mint hivatalos „Dávid Fia”, Jézus Dávid örököse is volt. Vajon mit örökölt? Gábriel angyal ezt mondta Máriának: „Nagy lesz ő, és a legfelségesebb Fiának mondják majd; és Jehova Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig királyként uralkodik Jákob háza felett örökké, és királyságának nem lesz vége” (Lukács 1:32, 33). Dávid egyetlen királyságba egyesítette újra Isten egész népét, ahogyan Sámuel második könyve leírja. Jézus tehát az egész Izrael feletti uralmat örökölte.
Jegyezzük meg továbbá azt a tényt is, amit Sámuel első könyvében olvashatunk: „Dávid annak az efrátai embernek volt a fia a júdai Betlehemből, akinek Jesse volt a neve” (1Sámuel 17:12). Ez a kijelentés nem csupán egy érdekes történelmi lábjegyzet. A Messiás, mint „Dávid Fia”, Betlehemben kellett hogy megszülessen: „Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izraelen. Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba” (Mikeás 5:1, Ökumenikus fordítás). Jézus természetesen megfelelt ennek a messiási követelménynek (Máté 2:1, 5, 6).
Tettek, amelyek megváltoztatták a történelmet
Dávid számos tette tartós hatással volt a történelemre. Például Dávid csupán néhány kilométernyire Jeruzsálemtől nevelkedett fel. Amikor ő még fiatal fiú volt, a város a jebuzeusok kezén volt, és Dávid bizonyosan gyakran megcsodálta a bevehetetlennek tűnő erődöt a sziklás hegytetőn, a Sion hegyén. Mint király, most abban a helyzetben volt, hogy a csodálatnál többet is tegyen. Sámuel második könyve szemléletesen elbeszéli, hogy a jebuzeus lakosok gúnyolódása ellenére „Dávid elfoglalta Sion sziklavárát, és ez lett Dávid városa” (2Sámuel 5:7, Ökumenikus fordítás). Így lett Jeruzsálem a világtörténelemben központi helyszín, és azóta is az maradt.
A város Dávid királyi fővárosa lett, és Isten földi királyainak a fővárosa is évszázadokon át. Az első században „Dávid Fia”, Jézus itt prédikált. Jeruzsálembe vonult be szamárháton, hogy a zsidók királyaként jelenjen meg előttük (Máté 21:1–11, 42—22:13; János 7:14). És Jeruzsálem kapuin kívül ajánlotta fel áldozatul az életét az emberiségért, azután pedig feltámadt és felment a mennybe, hogy türelmesen megvárja — mint Dávid is őelőtte —, hogy Jehova megmondja neki, mikor kezdheti meg királyi uralmát (Zsoltárok 110:1; Cselekedetek 2:23, 24, 32, 33; Zsidók 13:12).
Dávid uralma Jeruzsálemben szintén Jézusra, az ő leszármazottjára emlékeztet minket, aki most is Jeruzsálemben, de a „mennyei Jeruzsálemben” uralkodik (Zsidók 12:22). És annak a mennyei Jeruzsálem lakhelyét is „Sion hegyé”-nek hívják, hogy a sziklavárra emlékeztessen minket, amely az eredeti város látványossága volt (Jelenések 14:1).
Uralmának a vége felé, Dávid törvénytelen népszámlálást tartott. Büntetésül Jehova csapással sújtotta a nemzetet, és a csapást mérő angyal végül egy jebuzeus földtulajdonos szérűjénél állt meg, akit Arauna néven ismertek. Dávid megvásárolta Arauna földjét, és oltárt épített ott Jehovának (2Sámuel 24:17–25). Ennek a tettének is tartós eredménye lett. Ez a földterület lett később Salamon templomának a területe, később pedig az újjáépített templomé. Így évszázadokon át ez volt az igaz imádat központja. Maga Jézus is prédikált Heródes templomában, amely szintén a körül a hely körül épült fel, ahol egykor a jebuzeus Arauna szérűje volt (János 7:14).
Igen, Sámuel két könyve valóságos népet mutat be és fontos alapelveket magyaráz meg nekünk. Megmutatja, miért mondott csődöt Izrael első királya, és tragikus vétkei ellenére, mégis miért aratott kiemelkedő sikereket a második király. A két könyv végigvezet minket a történelem egy igen fontos szakaszán az emberi királyok uralmának a kezdetén Isten népe között. Megfigyelhetjük, hogyan lett Jeruzsálem a királyság fővárosa, és hogyan került megvásárlásra az a hely, amely évszázadokra az igaz imádat világközpontja lett. De fontos kulcsot is megismerhetünk belőle az eljövendő Messiás felismeréséhez. Ő ugyanis a „Dávid Fia”.
Valóban két igen fontos könyvről van szó. Minden kereszténynek el kell olvasnia ezt a két könyvet!
[Kiemelt rész a 20. oldalon]
„Úgy viselkedett, mint egy próféta”
Mit akar mondani a Biblia, amikor kijelenti: „Isten szelleme szállt őreá [Saulra] és járkált és továbbra is úgy viselkedett, mint egy próféta”? (1Sámuel 19:23).
Amikor Jehova prófétái Isten üzenetét hirdették, a szent szellem befolyása alatt szóltak, amely ’hatalommal töltötte el’ őket, és kétségtelenül előidézte, hogy erőteljesen és azzal az érzéssel szóltak, mintha valóban rendkívüli egyének lettek volna (Mikeás 3:8; Jeremiás 20:9). Viselkedésük valószínűleg különösnek tűnt — talán esztelennek is — mások előtt. Amikor azonban megállapítást nyert, hogy Jehova megbízásából szóltak, az istenfélő emberek komolyan vették az üzenetüket. (Vö. 2Királyok 9:1–13.)
Amikor tehát Saul ez alkalommal kezdett szokatlan módon viselkedni, ami a szemtanúkat a Jehovától jövő üzenetet közlő próféta révületére emlékeztette. Miközben így cselekedett, levetette ruháit és egész éjszaka mezítelenül feküdt (1Sámuel 19:23, 24). Ez azért történhetett, hogy ezzel is jelezze: egyszerű ember volt, királyi hatalom és tekintély nélkül, amikor Jehova szándéka ellen cselekedett. Egy korábbi esetben, amikor Saul király „úgy viselkedett, mint egy próféta”, megpróbálta lándzsával átdöfni Dávidot (1Sámuel 18:10, 11).
[Kiemelt rész a 21. oldalon]
„Rossz szellem Jehovától”
„Jehova szelleme eltávozott Saultól és rossz szellem kezdte gyötörni, amelyet Jehova küldött” (1Sámuel 16:14). Tudod-e, hogy mit jelent ez?
Nem úgy kell értenünk, hogy Jehova szó szerint egy rossz szellemet küldött, hogy gyötörje Sault. Inkább úgy kell értenünk, hogy amikor Jehova megvonta tőle a szent szellemét, Sault gonosz szellem szállta meg, vagy belsőleg arra ösztönözte, hogy rosszat tegyen. (Vö. Máté 12:43–45.) Vajon miért utal itt az Írás Jehovára, mint a rossz szellem forrására? Azért, mert megengedte, lehetővé tette, hogy Sault helytelen ösztönzés vagy indíték szállja meg, amikor visszavonta tőle a szent szellemét. Ez a „rossz szellem” megfosztotta Sault az elmebeli békéjétől, és esetenként arra késztette, hogy esztelenül cselekedjen.
[Képek a 19. oldalon]
GÓLIÁT
DÁVID
SAUL
SÁMUEL