„Szerette őket mindvégig”
JÁNOS apostol nagyon jó viszonyban volt Jézussal. Ő volt az, „akit Jézus szeretett”, ahogyan utal is rá az evangéliumában. Az utolsó „vacsorán” János közvetlen Jézus mellett foglalt helyet, és ő volt az, akit Jézus — amikor a kínoszlopon volt — abban a különleges kiváltságban részesítette, hogy vigye magával Jézus anyját, Máriát az otthonába és gondoskodjék róla, mintha saját édesanyja volna (Ján 13:23; 19:25–27; 20:2; 21:20).
Ez a kölcsönös kötelék Jézus és János között nem fizikai vonzalomból fakadt. János nem volt szentimentalista, ahogyan azt némelyek megállapították, bár igaz, hogy sokat beszélt a szeretetről. Valóban az igaz és őszinte szeretet, amely Isten szeretetéhez hasonlít, erő, tiszta, jó tulajdonság és szorosan kapcsolódik a lojalitáshoz. János minden írásában erőteljes szeretete és lojalitást fejezett ki Jézus Krisztus és Jehova iránt. Jézus, aki „tudta, mi lakozik az emberben”, nagyra értékelte ezt, ezért mély ragaszkodás alakult ki közöttük (Ján 2:25).
Ha visszagondolunk az utolsó estére, melyet Jézus a követőivel töltött, nehéz az ő helyzetükbe képzelni magunkat. János is beleértve, egyikük sem látta világosan, mi fog történni Jézussal azon az éjszakán. Amikor elérkezett az a pillanat, melyben Jézus ezt mondta: „Mindannyian megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán”, és Péter erőteljesen tiltakozott, hogy vele ilyesmi nem történhet meg, legkevésbé pedig az, hogy megtagadja a Mesterét, ekkor „a többi tanítvány is mind ugyanazt mondta” (Máté 16:21–23; 26:31–35). Milyen óriási megrázkódtatást jelenthetett, amikor minden pontosan úgy történt, ahogyan Jézus előre megmondta! Az a vacsora úgy kezdődött számukra, mint az eredeti Pászkavacsoráról való megemlékezés. Jézus számára azonban a lehető legnagyobb jelentőségű volt, ami kiderül mindabból, amit Jézus mondott a tanítványainak, és amit kifejezett Atyjához intézett imájában, különösen akkor, „miután megvacsorázott” és bevezette a saját haláláról való megemlékezést. Sokat tudhatunk meg erről, ha elolvassuk János evangéliumának 13-tól 17-ig terjedő fejezeteit.
Ezt a részletes beszámolót mintegy 65 évvel az események után írták meg, s ez bizonyára igazolja Jézus szavait a „segítő, a szent szellem” működésével kapcsolatban: „Az majd megtanít titeket mindenre és eszetekbe juttatja mindazt, amit én mondtam nektek” (Ján 14:26). Igen, a szeretett János igen sokat tanult, és elképzelhetjük, milyen mély érzés és hála töltötte el, amikor ezt írta Jézusra vonatkozóan:
„Mivel a pászkaünnep előtt tudta, hogy elérkezett az órája, amikor ki kellett mennie ebből a világból az Atyjához, Jézus, aki szerette az övéit, akik a világban voltak, szerette őket mindvégig” (Ján 13:1).
János bizonyára gyakran elgondolkozott azon, hogy milyen csodálatos volt Jézus kifogyhatatlan lojális szeretete, mely a ki nem érdemelt kedvesség gazdagságát fejezte ki. Azok a tanítványok oly magabiztosak voltak, mégis gyengének bizonyultak és kudarcot vallottak, amikor eljött a próba ideje. Nem mintha rossz lett volna a szívük. Emberi gyengeség volt ez csupán, amit Sátán kihasznált, de csak akkor (Luk 22:32).
„TOVÁBBRA IS EZT CSELEKEDJÉTEK!” — MIÉRT?
Mi most közeledünk Jézus i. sz. 33. Nizán hó 14-én bekövetkezett halálának évfordulójához és az „Úr vacsorájának” egy újabb megünnepléséhez. Erre 1980. március 31-én hétfőn kerül sor, naplemente után, Jehova tanúi összes gyülekezeteiben. Milyen gondolatok merülnek fel ezért leginkább az elménkben? Miért ismételte meg Jézus — miután előbb a kenyeret, utána pedig a bort átnyújtotta a tanítványainak — ezeket a szavakat: „Továbbra is ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”?
Maga Jézus tudta, mit jelentett mindez és ezt meg is mutatta azzal, amit néhány nappal korábban mondott, amikor egyszerű, de mégis erőteljes példázatot mondott, egy búzaszemhez hasonlítva önmagát: „Ha a búzaszem nem kerül a földbe és el nem hal, egyetlen szem marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt terem” (Ján 12:24). A következő szavai megmutatják, hogy teljes mértékben előre látta nemcsak a kínoszlopon való halála előtt bekövetkező kínszenvedéseit és szégyent, hanem az önfeláldozó szeretet e legkiválóbb példamutatásának csodálatos és nagy horderejű hatását is. Jézus itt annak a szívből fakadó vágyának adott kifejezést, hogy dicsőítse Atyja nevét és Jehova abban a pillanatban válaszolt is Fia hívására, mert „hang hallatszott a mennyből: Megdicsőítettem és újra megdicsőítem” (Ján 12:25–33).
Jézus ugyanazt a szeretetet mutatta ki, mint az Atya, miként korábban meg is említette a szolgálata folyamán: „Mert Isten úgy szerette a világot, hogy egyetlen-nemzett Fiát adta, hogy bárki, aki hitet gyakorol benne, el ne pusztuljon, hanem örökké tartó élete legyen.” Igen, Ő volt az „ember Krisztus Jézus, aki megfelelő váltságdíjul adta magát mindenkiért”. Ő „megízlelte a halált minden emberért” (Ján 3:16; 1Tim 2:4–6; Zsid 2:9). Valójában a bűnös helyét foglalta el, amit oly élénken ír le a próféta az Ésaiás 53:4–7, 10-ben és Pál apostol a Filippi 2:5–11-ben; ez megerősíti, hogyan szolgálta dicsőséges módon az emberiség javát az áldozati „halál a kínoszlopon”. Mindannyiunk számára jó, ha végigolvassuk ezeket az oldalakat és elmélkedünk rajtuk, amikor az Emlékünnep időszaka közeledik.
A már megbeszélt nagy horderejű hatásokon kívül vannak még fontos közvetlen hatások is, melyekre Jézus különösen gondolt, amikor bevezette a haláláról való megemlékezést. Igaz, egy alkalommal úgy beszélt magáról, mint aki „élő kenyér, mely a mennyből jött le”, majd ezt mondta: „Valójában a kenyér, melyet majd adok, az én húsom a világ életéért” (Ján 6:51). Egyes zsidó hallgatóinak a félbeszakítás után azonban Jézus tovább folytatta ugyanazt a témát, s még mélyebb értelmét tárta fel az érdekeltek előtt. Már beszélt a jelképes „kenyér”-ből való evésről, de most így folytatta:
„Ha nem eszitek az ember Fiának húsát és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. Aki a húsommal táplálkozik és az én véremet issza, annak örökké tartó élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon . . . Aki táplálkozik a húsommal és issza a véremet, egységben marad velem és én egységben maradok vele” (Ján 6:53–56).
Mily figyelemreméltó szavak! Megbotránkoztak miattuk még a „tanítványai közül is sokan . . . [akik] nem akartak többé vele menni”. Mi ennek a magyarázata? (Ján 6:60–66).
Jézus tudta, hogy az emberiség világa, melyre az előző írásszövegek utalnak, lehetőséget kap a váltságáldozat áldásainak az elnyerésére az ő Királysága idején, amikor „új ég és új föld” lesz, sőt „halál nem lesz többé” (Jel 21:1–4; Luk 23:42, 43). De azt is tudta, hogy Atyja jótetszéséből néhányan a földi bűn sújtotta emberi családból részesülnek vele együtt a mennyei trónjába, mint királyok és papok (Luk 22:28–30; Jel 3:21; 20:6). Tudta, hogy elsősorban Ő, „aki a Krisztus” az Ábrahám magva, de mivel a keresztény gyülekezetnek ezek a tagjai „egységben Krisztus Jézussal” alkotják a szellemi „Isten Izraelé”-t, ők szintén „Ábrahám magva, az ígéretre nézve örökösök” (Gal 3:16, 28, 29; 6:16). Ez valóban ki nem érdemelt kedvesség kifejezése volt ki nem érdemelt kedvességre (Ján 1:16).
A 11 hű apostol, aki azon az éjszakán, Nizán hó 14-én együtt volt Jézussal, elsőként kapott meghívást arra, hogy egyen a kovásztalan kenyérből és igyon a pohár borból, ami Jézus szavai szerint az ő bűn nélküli húsát és életvérét képviselte (1Kor 11:23–26). Mások is követik őket, akik — Jézus mondása szerint — „hisznek bennem az ő szavukra” (Ján 17:20). Ezekkel a hívőkkel kapcsolatban figyeljük meg az „egységben velem” szavak gyakori megismétlését, amit nemcsak Jehovára és Jézus Krisztusra, valamint a keresztény gyülekezet felkent tagjaira vonatkozóan használnak, amint az kitűnik a János 6:56; 10:38; 14:10, 11, 20; 15:4–7; 17:21–23, 26. verséből. Az An American Translation (Egy Amerikai fordítás) mindkét kifejezést használja: „egységben [velem]” és „[velem] egyesülve”.
Ennek a gyülekezetnek a tagjaival különleges módon bánnak, noha nem azért, mintha bármilyen érdemük lenne erre (Ef 2:5; 1Ján 2:2). Isten szelleme mennyei reménysége nemzette őket, arra a reménységre, hogy osztoznak Krisztussal a mennyei feltámadásban feltéve, ha előbb hűségesnek bizonyulnak, amint Pál mondta: „osztoznak szenvedéseiben alávetve . . . az övéhez hasonló halálnak”, áldozati halálnak, feladva a paradicsomi földön való élet minden reményét (Fil 3:10). Ez az áldozati életpálya attól az időtől kezdődik, amikor Isten kiválasztja az illetőt, mint a keresztény gyülekezet tagját, mely „Krisztus testét” képezi, amint a Máté 16:24 és az 1Korinthus 12:12–27 megmagyarázza. Ezeket a tagokat felveszik az „újszövetségbe”, melyet Krisztus kiontott vére emelt érvényre és ezek részt vesznek az újszövetség szolgálatában (1Kor 11:25; 2Kor 3:6; 4:1–7).
Még vannak néhányan a földön, akik „egységben vannak Jézus Krisztussal”, és Isten szelleme arról tanúskodik, hogy ők Isten szellemtől nemzett gyermekei és „társörökösei Krisztusnak” (Róma 8:1, 14–17). Ezeket a drága igazságokat jól bevésik az elméjükbe, amikor összejönnek az „Úr vacsorájá”-ra. Jehova tanúinak többsége azonban, akik ezen az estén összegyülekeznek, nem rendelkezik mennyei reménységgel. Ők tudják, hogy nem a „kicsiny nyáj”-ból valók, hanem a „más juhok” „nagy sokasága” tagjaiként azonosítják magukat, amiről Jézus beszélt (Luk 12:32; Ján 10:16; Jel 7:9). Ők is hitet gyakorolnak Jézus kiontott vérében (Jel 7:4). Az a reménységük, hogy öröklik a Királyságot, amennyiben élvezik az örökké tartó földi életre vonatkozó áldásait, miként Jézus megígérte a Máté 25:31–40-ben. Ugyanakkor örvendenek annak a kapcsolatnak is, melyet fenntarthatnak a szemléltetésben említett Krisztus ’testvéreivel’. A szellemi izraelitákhoz viszonyítva „idegenek”, de nagyra értékelik azt a kiváltságot és felelősséget, hogy részt vehetnek velük a Királyság-gyümölcsök megtermésében (És 56:6, 7; 61:5; Máté 21:43). Némelyek még meg is haltak azért, mert szilárdan kiálltak az igazság mellett és félelem nélkül hirdették a Királyság-üzenetet. Mindazonáltal, jóllehet mártírhalált haltak, nem haltak áldozati halált mint Jézus és azok, akik „társörökösei Krisztusnak” a mennyei Királyságban. Mivel tisztában vannak ezzel a megkülönböztetéssel, nem veszik magukhoz a kovásztalan kenyér és a pohár bor jelképeket, melyek nem csupán a Krisztus halála áldásaiban való részesülést jelentik, hanem azt is, hogy valaki együtt részesül ugyanabban az áldozati életpályában is.
ÖNVIZSGÁLAT
Bár azoknak nagy többsége, akik ma „egy nyáj”-at alkotnak „egy pásztor” alatt, nagyra értékeli ezt a megkülönböztetést, némelyekben felvetődhet a kérdés, hogy vajon honnan tudhatja valaki, hogy mennyei elhívásban részesült vagy sem? Ezt külső bizonyítékból nem lehet többé megállapítani, mint amikor emberek még a szellem csodálatos adományaival rendelkeztek a keresztény gyülekezet korai időszakában. A csodálatos adományoknál sokkal nagyobb értéket jelentett a mennyei örökség elnyerésének csodálatos reménysége, mely azokra várt, akiket „Isten gyermekeinek hívtak” és akik „mennyei elhívásban részesültek” (Zsid 3:1; 1Ján 3:1–3). Akkor csak egyetlen reménység volt, ma viszont, amikor Isten „közigazgatásának” ez a része közel van a teljességre jutáshoz, a Királyság kapui szélesre tárulnak a „nagy sokaság” számára azzal a felhívással, hogy elnyerjék a földi áldásokat, amint már említettük is. Ez különösen 1935 óta érvényes, amikor a „nagy sokaság”-ot világosan felismerték mint földi osztályt, melynek reménysége egy vég nélküli élet a paradicsomi földön (Ef 1:10; Jel 7:9–17).
Vajon az egyénre van bízva, hogy válasszon, melyik reménységet kívánja ápolni: a mennyeit vagy a földit? Nem. Mielőtt bármilyen egyéni reménységet ápolna valaki, meg kell tennie a fenntartás nélküli önátadás és alámerítkezés lépését és bele kell egyeznie abba, hogy ezután Isten akaratát cselekszi, nem pedig a saját akaratát. Isten a szent szellemének működése által teszi lehetővé azt, hogy az ő akaratát cselekedjük. De hogyan működik ez a szellem azoknál, akiket Isten kiválasztott, hogy a „kicsiny nyáj” jövendőbeli tagjaivá legyenek, felélesztve bennük a mennyei reménységet, ahogyan azt Pál megmagyarázza a Róma 8:14–17-ben? Azok a keresztények tévedhetetlen belső bizonyossággal rendelkeznek afelől, hogy a mennyei Királyságra hívták el őket.
Azok az önátadott szolgák, akiket Isten elfogad, mint a „nagy sokaság” tagjait, vajon szintén megkapják Isten szellemét? Határozottan igen, hasonlóan Istennek azokhoz a hű szolgáihoz, akik — mint Mózes és Alámerítő János — a keresztény korszakot megelőzően, nem rendelkeztek mennyei reménységgel (Máté 11:11). Jehova ma minden egyes önátadott szolgájával törődik és ápolja bennük az ő Királyságában való élet reménységét. Pál azt mondta azoknak a korai keresztényeknek, hogy „ebben a reménységben”, ugyanis a mennyeiben lettek megmentve. De beszélt a „teremtés” reménységéről is, az emberi család többi részének a reménységéről, akik „várják az Isten fiainak kinyilvánulását” azzal a kilátással, hogy maguk is élvezhetik — mint helyreállított földi gyermekei — „az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságát” (Róma 8:18–25).
Mindenkinek tehát egy bizonyos reménységben kell megmentést nyernie. Ennek teljesen elmélyült és igen valóságos reménységnek kell lennie számodra. Ha őszinte vizsgálódás után úgy érzed, hogy némi bizonytalanság van benned, vagy ha igen erős érzelmi hajlamot fedezel fel magadban, ami ahhoz a végkövetkeztetéshez vezetett, hogy mennyei elhívásban részesültél, vagy talán, hogy ez az elhívás valamilyen formában megkülönböztetetté és némileg felsőbbrendűvé tesz másokhoz viszonyítva és különleges bánásmódra vagy tiszteletre tarthatsz igényt miatta, akkor alapos okod van arra, hogy újraértékeld a helyzetedet. Ne habozz őszintén és alázatosan arra kérni Istent, hogy adjon bölcsességet és útmutatást és segítsen az ő akaratát cselekedned. Ő nem fog szemrehányást tenni neked, „Isten úgy bánik veletek, mint fiakkal”, akiket szeret (1Kor 11:28; Zsid 12:4–11; Jak 1:5–8).
Mindazok, akik igazán juhokhoz hasonlók, s akik jelen vannak az „Úr vacsoráján” akár mint megfigyelők, akár mint a jelképekből részesülők, örvendeznek, hogy jelen lehetnek ’megemlékezve’ mindarról, amit Jézus tett, amikor bebizonyította lojális szeretetét Atyja iránt és mindazok iránt, akik hitet gyakorolnak őbenne. Mivel Jézus „szerette őket mindvégig”, bárcsak mi is a mindvégig való kitartásnak és lojalitásnak ugyanazt a szellemét tudnánk felmutatni! János úgy beszélt Jézus követőiről, mint akik a „világban” vannak. Jézus — a mi bátorításunkra — egyetértett ezzel és hozzátette: „A világban nyomorúságotok lesz, de legyetek bátrak! Én legyőztem a világot (Ján 13:1; 16:33). Ezért Pál apostol buzdításának megfelelően, bárcsak mindannyian „az őszinteség és az igazság kovásztalan kenyerével tartanánk meg az ünnepet!” (1Kor 5:8).