A hegyi beszéd — „Amikor imádkoztok . . .”

MIUTÁN Jézus a képmutatás elkerüléséről beszélt a szegényeknek adott könyörületesség adományaival kapcsolatban, ezt mondta: „Amikor imádkoztok, akkor ne legyetek olyanok, mint a képmutatók.” — Máté 6:5a

Az „amikor imádkoztok” kifejezés arra mutat, hogy Jézus tanítványai számára az ima rendszeres része volt az igaz imádatnak. Nem utánozhatták azonban a „képmutatókat”, az önigaz farizeusokat, akiknek nyilvánosan fitogtatott vallásos önátadása csupán látszat volt. — Máté 23:13–32.

Azokra a képmutatókra vonatkozóan Jézus kijelentette: „Szeretnek állva imádkozni a zsinagógákban és az utcasarkokon, hogy lássák őket az emberek.” — Máté 6:5b.

Az i. sz. első század idejére szokássá vált a zsidók között, hogy gyülekezeti imát mondjanak a jeruzsálemi templomban bemutatott reggeli és esti áldozat idején, délelőtt 9-kor és délután 3-kor. A város sok lakója tette ezt a társimádók körében a templom körzetében. A nem Jeruzsálemben élő ájtatos zsidók „a zsinagógákban” imádkoztak naponta kétszer, általában „állva”. — Lásd még a Lukács 18:11, 13-at!

Mivel a legtöbb ember nem tudott a templomban vagy valamelyik zsinagógában tartózkodni a reggeli és esti imádság idején, az a szokás uralkodott, hogy mindenki ott imádkozott, ahol éppen volt. Bizonyos egyének ,szerették’, ha az imádság ideje az „utcasarkokon” érte őket. Kedvükre volt az a gondolat, hogy a négyfelé irányból közlekedő emberek ,látják őket’. A hamis szentség fitogtatására „színlelésből hosszan imádkoztak”, hogy felkeltsék a megfigyelők csodálatát.a — Luk 20:47.

Azokra a képmutatókra vonatkozóan Jézus kijelentette: „Valóban mondom nektek, teljesen elnyerték jutalmukat.” (Máté 6:5c) Megkapták, amire annyira vágytak: embertársaik elismerését és dicséretét. Ez volt minden jutalmuk. Képmutató imáikra nem kaptak választ Istentől.

„Te azonban — folytatta Jézus —, amikor imádkozol, menj be belső szobádba, s miután bezártad az ajtót, imádkozz Atyádhoz, aki rejtve van; akkor Atyád, aki titkon néz téged, megfizet neked.” — Máté 6:6.

Jézusnak ezek e szavai nem tiltják meg a gyülekezeti imát. Az a figyelmeztetés, hogy ,belső szobájukban imádkozzanak az ajtó bezárása után’, az olyan nyilvános imák ellen szólt, amelyekkel önmagukra akarták terelni a figyelmet, és hízelgő kifejezéseket akartak kicsikarni a hódolókból. Hasonló ez a szegények támogatására adott alamizsnákkal kapcsolatban adott tanácshoz: „Ne tudja bal kezed, mit cselekszik a jobb!” (Máté 6:3) Jézus tökéletes példát adott az olyan imában, amellyel nem hívjuk fel a figyelmet magunkra. Például amikor tizenkét apostolának kiválasztása előtt egy egész éjszakán át imádkozott, nem mások jelenlétében könyörgött Istenhez, hanem „fölment a hegyre imádkozni”. — Luk 6:12.

Jézus egy másik olyan módra is irányította a figyelmet, amellyel a képmutatók meggyalázták az ima kiváltságát. Ezt mondta: „Amikor imádkoztok, ne mondogassátok újra és újra ugyanazokat a dolgokat, mint a nemzetek emberei teszik, mert azok azt képzelik, hogy sok beszédük miatt nyernek meghallgatást.” — Máté 6:7.

Jézus nem azt mondta, hogy tanítványainak őrizkedniük kell a szívbeli könyörgések és hálaadó kifejezések megismétlésétől az imában. Máté evengéliuma elmondja, hogy a Gethsemáné kertben Jézus késő éjszakáig imádkozott „ugyanazokkal a szavakkal”. — Máté 26:36–45.

Helytelen lenne azonban utánozni a „nemzetek embereinek” ismételgetett imáit. Ezek szokásuk szerint olyan betanult szólamokat ismételgettek „újra és újra”, amelyekben sok fölösleges szó volt. A Bibliában megtaláljuk az ókori Baál-imádók példáját, akik „reggeltől délig állandóan segítségül hívták Baál nevét, ezt hajtogatva: ,Ó Baál, válaszolj nekünk.’” (1Kir 18:26) A keresztényiséget ellenző pogány efezusiakra vonatkozóan ezt olvassuk: „Egyetlen kiáltás tört ki mindegyikükből, amikor mintegy két órán át ezt kiáltották: ,Nagy az efezusiak Artermisza!’” (Csel 19:34) Terence (i. e. második században élt) római költő munkájában a következő panaszt olvassuk: „Kérlek téged, feleség, ne zavard az isteneket hálaadással, mert biztonságban van gyermeked; hacsak nem úgy ítéled meg őket, mint akik nem értenek semmit, ha nem százszor mondják el nekik.”

A „nemzetek emberei” közül sokan mind a mai napig ismételgetett imákat mondogatnak isteneiknek. Például egyes buddhisták még 108 szemből álló rózsafüzért is használnak a namu amida butsu („nyugodjanak a lelkek békében”) kifejezés ismételgetésére. Ugyanígy a kereszténység sok egyházában az egyének gépiesen ugyanazokat a kifejezéseket ismételgetik, azt gondolván, hogy állandó ismételgetésük miatt „nyernek meghallgatást”. De „sok beszédüknek” nincs értéke Isten előtt.

„Ne tegyétek tehát magatokat hozzájuk hasonlókká — folytatta Jézus —, mert Isten, a ti Atyátok tudja, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle.” — Máté 6:8.

Nyilvánvalóan sok zsidó vallásvezető ,tette magát hozzájuk (a pogányokhoz) hasonlóvá’ az imájában tanúsított túlzott bőbeszédűség miatt. Ennek az irányzatnak a szemléltetésére álljon itt a következő beszámoló a Babiloniai Talmud-ból: „Egy bizonyos (olvasó) elment Hanina rabbi előtt és ezt mondta: ,Ó Isten, a nagy, a nagyszerű, a rettenetes, a magasztos, a hatalmas, az irtózatos, az erős, a félelemmentes, a biztos és a tisztelt!’” A rabbi Isten „molesztálásának” ítélte a szavak ilyen szükségtelen egymásra halmozását.

A rendszeresen mondott szívbál jövő ima, amely Istenhez intézett dicséretet, hálaadást és könyörgést tartalmaz, fontos része az igaz imádatnak. (Fil 4:6) De helytelen lenne újra és újra ugyanazt mondogatni, és azt hinni, hogy csak ilyen szakadatlan ismételgetés által tudjuk tájékoztatni Istent a szükségleteinkről, mintha Ő tudatlan, figyelmetlen vagy szórakozott lenne. Az ember, mikor imádkozik, teljesen legyen tudatában, hogy azzal a Személlyel beszél, aki ,tudja, mire van szükségünk, még mielőtt kérnétek tőle’.

[Lábjegyzet]