Ne szigeteld el magadat!
ELSZIGETELŐDÉS legtöbb esetben természetellenes. Kitartó elszigelődés nem keresztényi. Jehova Isten, bár tökéletes önmagában és nem szorul társaságra, mégis jónak látta, hogy szellemi fiak milliárdjaival vegye körül magát (Jób 38:4–7; Dán 7:10). Ez a szeretetének cselekvő kifejezése volt. Ugyanennek a szeretetnek az indítására hozta létre később földi fiát, Ádámot is. Csodálatos közlési képességet épített bele mind a mennyei, mind a földi fiakba (1Kor 13:1). Isten ezeket az intelligens teremtményeket nem azért hozta létre, hogy csupán kapjon tőlük, hanem inkább hogy adjon. Gyönyörűségét találta az ilyen fiakban és ők is örömmel voltak együtt vele és egymással. (Hasonlítsd össze a Példabeszédek 8:30, 31-gyel!)
A Legfelségesebb azt is megállapította, hogy nem jó Ádámnak tovább is egyedül maradni, ezért társat alkotott neki (1Móz 2:18). Jehova parancsának teljesítése, melyet az első emberpárnak adott a föld benépesítésére az emberiségnek egy egész földet betöltő, egymáshoz tartozó családjához vezetett volna (1Móz 1:28). Milyen világos, hogy az emberek nem arra voltak szánva, hogy szenvedjenek az elkülönülés rossz hatásaitól!
Nem csoda, ha az elkülönülés formáira történő bibliai utalások legtöbbje annak hátrányos vonásaira mutat (Zsolt 25:16; 102:7). Kain száműzetési büntetése testvérének a meggyilkolásáért elszigeteltség volt az emberi család többi részétől. Ő büntetésnek tekintette ezt, olyasminek, amit nehéz elviselni (1Móz 4:11–14).
AZ ORVOSSÁG
Mit tehet azonban az olyan, aki egyedül érzi magát, akit nem szeretnek, aki nemkívánatos? Ahelyett, hogy sajnálná magát és elvárná, hogy mások tegyenek valamit érte, csak kapni akarna, inkább neki kell kezdeményeznie tevékeny szeretetet nyilvánítva ki mások iránt, Istent és Krisztust utánozva. Az egyén, ha elszigetőlődik, akár szántszándékkal, akár nem szándékosan, Istennek az emberiségre vonatkozó elhatározásával ellentétesen cselekszik. Nem csoda, ha nehézségeket okoz az elkülönülés. Az orvosság tehát annak a cselekvésében rejlik, ami a Teremtő szándéka velünk. Ő azt óhajtja, hogy élvezzük embertársaink társaságát. Egy asszony, aki azelőtt magányos volt, tudatára ébredt ennek. Ezt mondta: ,Végre megvirradt reám. Talpraálltam, megszűntem magamra gondolni és kemény munkához láttam. Azóta mindig keményen dolgozom.’
Mit tanulhatunk ebből a tapasztalatból? Az embernek nem kell magányosnak lenni. Van valami határozott, amit tehet ennek érdekében. Gyakorolhatja az alapkeresztényiséget. Különben is, lehet-e valaki keresztény és ugyanakkor elszigetelt is? Nem, mert a felebaráti szeretet megköveteli, hogy jót tegyen felebarátjának, tevékeny utánzója legyen Teremtőjének (Máté 22:37–39; 7:12). És az irgalmas adakozás a szükséget szenvedőknek örömmel jár. Az ilyen adakozás, ajándékozás, elűzi a boldogtalanságot, amely gyakran jellemzője a magányos életnek.
MEGELŐZÉS
Természetesen erőfeszítést igényel a másoknak való osztogatás tevékenysége, nem engedvén meg, hogy elbátortalanodjék az ember az elégtelenség érzése miatt. Mivel nem könnyű legyőzni a magányosságot, jól tesszük, ha nem válunk ennek a betegségnek az áldozatává. Ezért, még ha csalódást okoznak is mások, őrizkedjünk attól, hogy eltávolodjunk az emberektől. A Biblia azt mondja: „Egyikünk sem él . . . csak önmagának” (Róma 14:7, The New English Bible). Ha már egyszer elszigetelődik valaki, abba a veszélybe kerül, hogy oktalanul gondolkozik, sőt balgán saját kárára. Egy bibliai példabeszéd így fejezi ki ezt: „Aki elkülöníti önmagát, az a saját önző vágya után törekszik; minden gyakorlati bölcsesség ellen kifakad” (Péld 18:1).
Vegyük egy fiatal feleség esetét, aki szenvedélyesen nézte az éjszakai pornográf filmeket a televízióban. Ennek az egészségtelen hatásnak rabjává válva, nemsokára felhagyott az imádkozással, a Szentírás olvasásával és a keresztény összejövetelek látogatásával. Hamarosan úgy érezte, hogy az ő férje nem felel meg neki és sajnálni kezdte önmagát. Olyan utat kezdett folytatni, amelyet néhány hónappal azelőtt gyorsan elutasított volna mint esztelenséget. Saját helytelen vágyaitól elragadtatva elhagyta férjét és kislányát és más férfivel adta össze magát. Valóban boldogságot talált? Nem. Később bevallotta egy barátjának, hogy új élettársa ütötte őt és ő szerencsétlennek érzi magát a kislánya nélkül. Ez az asszony kárt okozott magának, férjének, gyermekének és a keresztény társainak, és nagy szégyent hozott a Teremtőre — s mindezt azért, mert elkülönítette magát.
ELKÜLÖNÜLÉS NEM KERESZTÉNYI
Az elkülönülés valójában keresztényietlen. Elválasztó, lehangolja a buzgó keresztény munkát és korlátozza a közlést. A többiektől elvágva az egyén lehangolt lehet és átadhatja magát a megbízható emberekben való kételkedésnek, sőt Istenben és az Írásokban is kételye támadhat. Júdás tanítvány kimutatja, hogy néhányan az ő napjaiban elmulasztották felfogni, hogy még az angyalok is kárát vallották, amikor elhagyták az Istennel való kapcsolatot és a hű angyalok társaságát, átadva magukat saját helytelen kívánságaiknak (Júd 6, 8, 10, 20–22).
A Biblia egész szelleme az elkülönülés ellen működik és annak nemkívánatos hatásai — a tétlenség, közlés hiánya, valamint a szeretet kifejezésének elmulasztása — ellen. Az Írások valóságos tettekre tanítanak és serkentenek, sok cselekvő igét használva, hogy úgy tegyünk. Buzdít bennünket, hogy ,tegyünk másokért’, ,menjünk tanítványokat képezni’, ,kérjünk és megkapjuk’, ,állandóan zörgessünk’ válaszért, meghallgatásért, ,szeressük felebarátainkat’, ,gyülekezzünk össze más keresztényekkel’, ,kövessük a vendégszerető eljárást’. Ezek mind jó ellenszerek a levertség, önsajnálkozás, nemkívánatosság vagy hasznavehetetlenség érzése ellen. A keresztényiség megköveteli, hogy együttérzést nyilvánítsunk ki, könyörülve másokon, éreztetve velük, hogy kívánatosak és hasznosak, ahelyett, hogy haszontalanoknak éreznék magukat. Ha teljes szívvel adakozunk, nyugodtak lehetünk, biztosak abban, hogy bőségesen kapunk mennyei Atyánktól (Máté 6:1–4). Az adakozás megkedveltet másokkal és elűzi a magányosság érzését.
Természetesen vannak időszakok, amikor elvonultságra, magányra van szükségünk. Még Jézus Krisztus is, aki bár igazán szorgalmasan segített másokon, időt fordított az egyedüllétre. Meghallva Alámerítő János halálhírét, elment ,egy magányos helyre elkülönülni’ (Máté 14:13). Azoknak, akik rendszeresen mások társaságában vannak, az egyedüllét felfrissülést jelenthet és jó alkalmat szolgáltathat a gondolkozásra. Isten Fia egyszer azt mondta a tanítványainak: „,Jöjjetek, csak ti magatok egy magányos helyre és pihenjetek egy keveset.’ Mert sok volt a jövés-menés, és még annyi pihenőidejük sem volt, hogy egyenek” (Márk 6:31; 3:20) Akkor éppen hogy egyedüllétre volt szükségük.
Ha az egyedüllét idejét tervszerű elmélkedéssel töltjük, erősíteni tudjuk hitünket. Az ilyen elmélkedések közelebb visznek bennünket Istenhez. Képesek arra indítani bennünket, hogy értékelően fejezzük ki magunkat imádságban, növelve ezzel személyes kapcsolatunkat a Mindenhatóval. Az ilyen alkalmak azonban időszakosak, ideiglenesek. Soha nem kívánhatjuk olyan mértékben elkülöníteni magunkat, hogy szerzetesi életet éljünk. (Hasonlítsd össze a János 17:15-tel!)
Valóban józan okunk van arra, hogy kerüljük az elkülönülést, az elszigetelt életet. Az igazán káros. Ellentétesen hat a keresztényi tevékenységre, közösségre és közlésre, kapcsolatra. Fordítsd hát teljesen javadra Isten gondoskodásait! Olvasd naponta Igéjét. Ne hanyagold el az imádkozást. Elmédet tartsd telve egészséges gondolatokkal. Tarts rendszeres kapcsolatot azokkal, akiknek ugyanolyan drága hitük van. Maradj buzgó Isten Igéje tanításának értékes munkájában, és egyéb módon is reagálj embertársaid szükségleteire. Ha szorosan ragaszkodsz Jehovához és Szavához [Igéjéhez] és engedsz a szelleme hatásának, ezek „megakadályozzák, hogy tétlenek vagy gyümölcstelenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus pontos ismeretében” (2Pét 1:5–8). Ne különítsd hát el magadat!