Tovább ösztökél bennünket „élő reménység”-ünk
„Azért munkálkodunk keményen és azért fejtünk ki erőt, mert élő Istenbe vetettük reménységünket, aki mindenfajta ember Megmentője, főleg a hűségeseké.” — 1Tim 4:10.
1. Miért indítson minket cselekvésre az Isten Szava
ISTEN SZAVA, a Biblia az a hely, ahol a „gyönyörűséges szavakat . . . és az igazság kifogástalan szavait” találjuk. (Préd 12:10) Ezek a szavak különösen gyönyörűségesek számunkra, mivel élő reménységet keltenek bennünk: a Királyság-elrendezés alatti örök élet reménységét, melyről a Szuverén Úr, Jehova gondoskodott oly szeretetteljesen az ő Fia, Jézus Krisztus által. (Ján 3:16; Róma 15:12, 13) Ahogyan az egybegyűjtő kifejezte: „a bölcsek beszéde olyan, mint az ösztöke”; tettekre ösztökéli a hallgatóit. A bölcsesség és a reménység szavai, melyeket Isten Szavában olvasunk, kemény munkára és erő kifejtésre kellene ösztönözniük minket Isten igazságos Királysága érdekeinek szolgálatában. — Préd 12:11.
2. Mire irányították tekintetüket a hithű emberek?
2 Attól az időtől kezdve, amikor Jehova az édeni ígéretet kimondta, az Istenben hívő emberek előre tekintettek az ítéletnapra, amelyen a messiási Mag szétzúzza a Kígyó fejét. (1Móz 3:15; Róma 16:20) Ez Sátán világának az ítéletnapja lesz, és a csúcspontját azoknak a megszabadítása képezi, akik Jehova Krisztus általi Királyságába helyezték reménységüket. — 2Tim 4:1, 18; Luk 21:28.
BIZTOS REMÉNYSÉG
3. a) Miért biztos reménység ez? b) Mi ösztökéljen minket arra, hogy reménységünket továbbra is nyilvánosan megvalljuk?
3 A Zsidók bibliai könyvének 11. fejezete hosszú felsorolást közöl azokról a férfiakról és nőkről, akik példás hitet tanúsítottak. Náluk megvolt a „remélt dolgok biztos elvárása”. Ez a hit valóságos volt számukra és aszerint cselekedtek, mialatt „előre tekintettek a szilárdan megalapozott városra, amelynek építője és alkotója Isten”. Bár nem kapták meg az ígéretek beteljesedését az ő napjaikban, mégis „távolról látták és örömmel üdvözölték azokat és nyilvánosan hirdették, hogy idegenek és ideiglenes lakosok a földön”. (Zsid 11:1, 10, 13) Ma ez a reménység már nem „távoli”, mert a Királyság nagyon közel van! Mennyivel több okunk van tehát arra, hogy nyilvánosan hirdessük a reménységünket! — Máté 24:14, 33.
4. Miről prófétált Énok és mennyiben érint ez minket ma?
4 Azoknak a hithű embereknek egy része, akiknél megvolt „a remélt dolgok biztos elvárása”, Isten ítéletének idején éltek, éppen úgy, mint mi ma. Jehova őket használta fel arra, hogy a gonoszokat figyelmeztessék. Énok például a romlott emberekkel kapcsolatban prófétált a vízözön előtti napokban: „Íme, eljött Jehova sokezer szentjével, hogy végrehajtsa ítéletét mindenkin és bűnösnek nyilvánítson minden istentelent, istentelen cselekedeteik miatt, melyet istentelen módon vittek véghez és minden utálatos dologgal kapcsolatban, amit az istentelen bűnösök ellene szóltak.” (Júd 14, 15) Az akkori ítélet előképe volt Isten ítéletének a mai világ ellen, amelynek istentelensége riasztó méreteket öltött.
5. Milyen példát mutatott nekünk Noé a hit cselekedetei terén?
5 Noé is, aki túlélte Jehova ítéletének végrehajtását az istentelen világ ellen, szintén „az igazságosság prédikálója” volt. (2Pét 2:5) A hit cselekedeteiben fáradozott és „házanépe megmentésére bárkát épített; s a hite által elítélte a világot”. (Zsid 11:7) Noé nagyszerű példakép számunkra ma. „Isten igazságos ítélete” rövidesen nyilvánvalóvá lesz, mert azok, „akik nem ismerik Istent . . . elszenvedik az örökké tartó pusztulás bírói büntetését az Úr jelenlététől és erejének dicsőségétől”. Mivel közeledik az ítélet végrehajtása, nagyon is itt az ideje annak, hogy az egész földön prédikálják Jehova igazságosságát! — 2Thess 1:5–10.
6. a) Melyik ókori ítélet hangsúlyozza a „nagy nyomorúság” bizonyosságát? b) Hogyan menekülhetünk meg ettől az ítélettől?
6 Azok közé, akik „nyilvánosan hirdették” az Isten Királyságába vetett reménységüket, tartozott Ábrahám és Sára, valamint Izsák és Jákob. Ábrahám túlélte Isten ítélet-végrehajtását Szodoma és Gomora felett. Nagyon aggódott azért, hogy Szodoma megmeneküljön a pusztulástól, még akkor is, ha csak 10 igazságos férfi akadna a városban (mint unokaöccse, Lót). Végül Isten ezt mondta neki: „Nem fogom elpusztítani a tíz miatt.” Ábrahámhoz hasonlóan talán mi is azt reméljük ma, hogy egész tömegek megmenekülnek a pusztulástól a küszöbön álló „nagy nyomorúság”-ban. Pedig nem! Ennek az istentelen világnak el kell pusztulnia, miként Szodomának és Gomorának, hogy a föld megtisztuljon a helyreállított Paradicsom előkészítéséhez. Egyetlen módon lehet túlélni Isten ítéletét, éspedig úgy, hogy nem leszünk „része a világnak”, ahogyan Lót és családja sem volt az, mert kimentek Szodomából annak tüzes pusztulása előtt. Az pedig szintén végzetes lenne, ha visszatérnénk a világ dolgaihoz. „Emlékezzetek Lót feleségére!” — Luk 17:26–32; 1Móz 18:22–32; 19:15–26; Máté 24:21; Ján 15:19.
7. Milyen kiváltságnak örvendünk ma Ezékielhez hasonlóan, és mit kell tennünk ezzel kapcsolatban?
7 A hithű „tanúknak fellege” között, melyet Pál a Zsidók 11. fejezetében ír le, akiknél megvolt „a remélt dolgok biztos elvárása”, ott találjuk „Sámuelt és a többi prófétát”. És micsoda bátorságot tanúsítottak ők Jehova szavának az ismertetésében! (Zsid 11:32; 12:1) Köztük van Ezékiel is, aki Babilonból prófétált Jehova ítéletéről a hűtlen Jeruzsálem ellen, mely ítéletet i. e. 607-ben végre is hajtották. Ezékiel küldetésének komolyságát „Jehova szava” bizonyítja, amely számos alkalommal érkezett hozzá. Ez a szó ezt mondta: „Mármost, ami az őrt illeti, ha látja jönni a kardot és bizony nem fúj a kürtbe, s a nép egyáltalán nem kap figyelmeztetést, a kard pedig eljön és elveszi a lelküket: a saját vétkük miatt veszi el azt tőlük, de a vérüket az őr kezéből követelem vissza. Ami pedig téged illet, ó embernek fia, őrállóul adtalak téged Izrael házának és az én számból hallanod kell a szót, és figyelmeztetned kell őket az én nevemben.” (Ez 33:6, 7; 3:17–21) Látjuk ma a kardot jönni’? Megértjük-e, hogy a nemzetek közt uralkodó jelenlegi „gyötrődés” könyörtelenül Isten armageddoni csatájához vezet? Akkor pedig meg kell fújnunk a ,figyelmeztető kürtöt’, meg kell mutatni az embereknek az Isten Királyságához — az egyedüli reménységükhöz vezető utat. Mily nagy kiváltság részt venni ebben a figyelmeztető munkában a jelen ítéletnapon, amiként Ezékiel tette annak idején! — Máté 24:3–8, 14; 25:31, 32; Jel 16:13–16.
„HITÜNK TÖKÉLETESÍTŐJE”
8. Milyen szép példát mutatott Jézus mások figyelmeztetése terén?
8 Miután leírta a „tanúk nagy fellegé”-t, akik közül sokan figyelmeztető üzenetet prédikáltak a keresztény korszak előtti időben, Pál „a hitünk Fő Közvetítője és Tökéletesítője, Jézus” személyére irányítja a figyelmet. Istennek ez a Fia szintén félelem nélkül hirdette Isten Királyságát az ítéletnap alatt — az ítélet végrehajtása pedig i. sz. 70-ben, Jeruzsálem pusztulásával következett be. Pál arra buzdít minket, akik egy másik ítéletnapon élünk, hogy „feszülten tekintsünk” és „pontosan figyeljünk” Jézus példájára, amikor nyomás nehezedik ránk, hogy mi magunk „el ne lankadjunk és a lelkünkben el ne aléljunk”. — Zsid 12:1–3; Ján 12:31.
9, 10. a) Melyik eledelt tekintette Jézus a legértékesebbnek? b) Mire oktatta ki Jézus a tanítványait?
9 Senki sem dolgozott soha keményebben Isten Királysága érdekében, mint maga az Isten Fia. Ebben mennyei Atyjának a példáját követte, mert ő mondta: „Az én Atyám mindezideig munkálkodik és én is állandóan munkálkodom.” A Királyság-szolgálat többet jelentett Jézusnak a testi tápláléknál, mert azt is kijelentette: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem és az ő munkáját elvégezzem. . . . Íme, azt mondom nektek: Emeljétek fel a szemeteket és tekintsetek a mezőkre; már fehérek az aratásra. Az arató már bért kap és gyümölcsöt gyűjtöget az örökké tartó életre.” — Ján 5:17; 4:34–36.
10 Jézus itt az emberek begyűjtésének aratására gondolt, azokéra, akik „elgyötörtek és szétszórtak voltak, mint a pásztor nélküli juhok”, és mintát hagyott erre az aratási munkára vonatkozóan, amikor bejárta a városokat és falvakat, tanítva és prédikálva a Királysággal kapcsolatos reménységet. Ez egyúttal figyelmeztető munka is volt, mert Jézus így oktatta ki a kiküldött 12 tanítványát: „Bárhol valaki nem fogad be titeket, vagy nem hallgatja meg a ti beszédeteket, amikor kimentek abból a házból vagy városból, rázzátok le a lábaitok porát. Bizony mondom nektek: elviselhetőbb lesz Szodoma és Gomora földjének az ítélet napján, mintsem annak a városnak.” — Máté 9:35—10:15.
„EZEKNÉL MÉG NAGYOBB TETTEK”
11. Milyen szokatlan megjegyzést tett Jézus közvetlenül az oszlopra szegezése előtt?
11 Oszlopra szegezésének előestéjén Jézus arról a szoros egységről beszélt a tanítványainak, mely Atyjához fűzte Őt a munkában, és hozzátette: „Bizony, bizony mondom nektek: aki hitet gyakorol bennem, az is megcselekszi majd azokat a dolgokat, amelyeket én cselekszem; és ezeknél még nagyobb tetteket is cselekszik, mert én elmegyek utamon az Atyához.” (Ján 14:9–12) Milyen tettekre utalt itt Jézus? Hogyan lehetnek ezek még nagyobbak azoknál, amelyeket maga az Isten Fia vitt véghez, aki az Atyjával szoros egységben munkálkodott?
12. Hogyan mutatta meg Jézus, hogy mit jelentenek ezek a ,nagyobb tettek’?
12 Néhány nappal később — halálát és feltámadását követően — Jézus megjelent a tanítványainak Galileában és megmutatta nekik, miből állnak ezek a „nagyobb tettek”, amikor ezt mondta: „Menjetek azért és tegyetek tanítványokká minden nemzetből embereket, alámerítve őket az Atya, a Fiú és a szent szellem nevében, megtanítva őket arra, hogy tartsák meg mindazt, amit én parancsoltam nektek. És íme, én veletek vagyok minden nap a dolgok rendszere befejezéséig.” Jézus negyven napon át folytatta az oktatást és tanította őket az Isten Királyságával kapcsolatban, majd közvetlenül a mennybemenetele előtt ezt mondta nekik: „Erőt nyertek majd, amikor a szent szellem eljön rátok és tanúim lesztek mind Jeruzsálemben, mind egész Júdeában és Szamáriában, és a föld legtávolabbi részéig.” — Máté 28:16–20; Csel 1:3–8.
13. Milyen „alapos tanúskodás” folyt az apostolok napjaiban?
13 Ennek alapján tehát Jézus egy hatalmas tanúskodási és tanítási munkáról beszélt, amely eljut majd a föld minden sarkába. Ez a prédikáló munka, Jehova áldásától kisérve, akkor vette kezdetét, miután a szent szellem kitöltetett a tanítványokra Pünkösd napján. Ennek aztán egy „alapos tanúskodás” lett az eredménye, amire oly gyakran utalnak a Bibliában a Cselekedetek könyvében. Egyike azoknak, akik élen jártak ebben a munkában, Pál apostol volt. Ő annak rendje és módja szerint elmondhatta az efézusi keresztény gyülekezet véneinek: „Nem tartózkodtam attól, hogy bármit elmondjak nektek, ami hasznos, sem attól, hogy tanítsalak titeket nyilvánosan és házról házra. Hanem alaposan tanúskodtam mind a zsidóknak, mind a görögöknek az Isten iránti bűnbánatról és az Úr Jézus Krisztusba vetett hitről.” — Csel 20:20, 21, 24; 2:40; 10:42; 23:11; 28:23.
14. a) Meddig terjedt ki a prédikálás i. sz. 70 előtt? b) Hogyan tekintették az „Isteni önátadás”-t ezek a munkások?
14 Azok az első századi keresztények nekiláttak a munkának, hogy figyelmeztessék az embereket és tanítsák a „jó hír”-t; a zsidók tehát teljes mértékben értesültek Jeruzsálem küszöbön álló pusztulásáról, ami meglepő hirtelenséggel érkezett el i. sz. 70-ben, pontosan úgy, ahogyan Jézus megjövendölte. (Máté 23:37, 38; 24:15–22) Amint az ítélet végrehajtásának ideje egyre közeledett, Pál apostol joggal írhatta, hogy a „jó hír” reménységét „az ég alatt levő egész teremtésben prédikálták”. (Kol 1:23) Ez az ,alapos tanúskodás’ valóban nagyobb „tetteket” eredményezett, mint amit Jézus végzett! És kik voltak a munkások? Alázatos férfiak és nők, akik az isteni önátadást tették első helyre az életükben. Ők is elmondhatták Pál apostollal: „Az isteni önátadás mindenre hasznos, mert a jelenvaló és a jövő élet ígéretét tartalmazza. . . . Mert azért munkálkodunk keményen és azért fejtünk ki erőt, mivel az élő Istenbe vetettük reménységünket, aki mindenfajta ember Megmentője, főleg a hűségeseké.” (1Tim 4:8–10) ,Alapos tanúskodásukat’ és a ,nagyobb dolgokban’ való részvételüket azon az ítéletnapon Isten gazdagon megáldotta.
MODERNKORI TANÚSKODÁS
15. Miben különbözik Jehova tanútnak a tevékenysége a kereszténység vallásainak tevékenységétől?
15 Az istentelen világ ezen utolsó ítéletnapján, amely a „nemzetek kijelölt idejé”-nek végén, i. sz. 1914-ben kezdődött el, a tanúk nagy sokasága lepte el a földet, ismertetve Jehova nevét és Királyságát. A reménységükkel kapcsolatos tanúskodásuk módszerét görbe szemmel nézi a kereszténység, éppen úgy, ahogyan a zsidó vallási vezetők nézték Jézust és apostolait. (Luk 21:24; Ján 7:45–52; Csel 5:27–29) Jehova tanúi nem bízzák magukat néhány kiválasztott lelkészre, akiket vallási szemináriumokon képeztek ki, hogy azok képviseljék őket a szószéken, a televízióban vagy a rádióban. Inkább ők maguk alkotják a prédikálók több mint kétmilliós táborát, akik személytől személyig alapon végzik a tanúskodást. Házról házra járva, nyilvános tereken és alkalmilag prédikálva ismertetik a szívükbe fogadott „jó hír” reménységét. (Csel 5:42; 20:20, 21; 1Pét 3:15) Odaadóan hangoztatják a figyelmeztetést, hogy ez a világ az ítéletnapját éli, és szembe kell néznie egy „nagy nyomorúság”-gal, „amilyen még nem volt a világ kezdete óta mostanáig és nem is lesz többé”. — Máté 24:21, 22.
16. Milyenfajta személyeket választott ki ma Jehova az ő munkájának végzésére?
16 Jehova keresztény tanúi tehát a modern időkben Isten szellemének segítségével ,nagyobb’ munkát — kiterjedtebb munkát — végeztek, mint Jézus, amikor a földön volt. Ezt azonban nem önmaguknak tulajdonítják. Inkább annak örülnek, hogy egyénileg olyanfajta személyek lehetnek, akiket Pál így ír le: „Tekintsétek csak a tőle [Istentől] való elhivatásotokat, testvérek, hogy nem sok test szerinti bölcs hivatott el, nem sok hatalmas, nem sok előkelő születés szerint; hanem Isten a világ bolondjait választotta ki magának, hogy megszégyenítse a bölcseket; és Isten a világ erőteleneit választotta ki magának, hogy megszégyenítse az erőseket; és Isten a világ megvetettjeit és lenézettjeit választotta ki és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse, hogy ne dicsekedhessék Isten előtt egy test sem.” (1Kor 1:26–29) Az alázatos Királyság-tanú, aki „bolond” a világ irányadó mértéke szerint, de gazdag a hitben, gyakran az éri el azoknak szívét, akik megállnak, hogy meghallgassák őt.
„ÉLŐ REMÉNYSÉG”-ÜNK KIFEJEZÉSE
17. a) A Zsoltárok 145:10–14-ben olvasható szavakkal összhangban, hogyan áldotta meg Jehova az ő népét az 1979-es szolgálati évben? b) Mit bizonyítanak világméretű eredmények?
17 Az 1979-es szolgálati évben Jehova csodálatosan megáldotta népe tanúskodását világszerte és segített nekik ,nagyobb tetteket’ véghezvinni betiltások, üldözések és gazdasági nyomás ellenére. Ismét nagy tanúskodás történt Jehova neve és Királysága mellett, ahogy a világméretű eredmények is bizonyítják.
18. a) Mi történt az alámerítkezések terén? b) Milyen gyümölcsöket termett a Királyság-szolgálat? c) Mit mutat az 1979. évi Emlékünnepről szóló jelentés és mit remélünk sokaktól, akik jelen voltak azon?
18 Kiemelkedő eredményt mutat az alámerítettek száma: 113 672 — vagyis 19,6 százalékos növekedés az előző évi alámerítkezésekhez viszonyítva. Növekedés mutatkozik a szántóföldön tevékenykedő tanúk számában, az érdeklődő személyeknél végzett újralátogatások számában és a juhokhoz hasonló emberek otthonában vezetett Biblia-tanulmányozások számában is. Ez a tanulmányozási munka szépen gyümölcsözik, ezt pedig azoknak a személyeknek eddigi legmagasabb száma is igazolja, akik jelen voltak az év legfontosabb összejövetelén: Jézus halálának Emlékünnepén. Összesen 5 323 766 személy volt jelen, ami 4,4 százalékos növekedést jelent az előző évhez képest. Reméljük, hogy a jelenlevők közül az a három millió személy — akik még nem tanúk — további jó előmenetelt ér el abban, hogy ,nyilvános kijelentést tesz a megmentésre’. — Róma 10:8–10.
19. a) Milyen lelkesítő jelentés szól az úttörő tevékenységről? b) Hogyan járul hozzá az úttörő szolgálat a ,nagyobb tettek’-hez?
19 Lelkesítő dolog állandó növekedést látni azoknál is, akik a Királyság teljes idejű „úttörő” hirdetői. Ezek havi átlagos száma 127 588 és az 1978. évhez viszonyított növekedés itt 10,5 százalékos. Ők nagyban hozzájárultak a ,nagyobb tettek’ végrehajtásához ebben a „végidő”-ben. Sokan közülük áldásnak tekintik a világszerte megrendezett, és két hétig tartó Úttörő Szolgálati Iskolát, ami nagy lendületet adott tevékenységüknek. (Dán 12:4) Sokan mások azzal mutatnak nagy érdeklődést a teljes idejű szolgálat iránt, hogy „általános úttörő”-nek jelentkeztek. Csupán augusztus hónapban 896-an jelentkeztek erre a szolgálatra az Egyesült Államokban, 77-en pedig Japánban. Számos ország jelent csúcsot azok számában, akik „kisegítő úttörő” munkára jelentkeztek — ami egy vagy több hónapra szóló kibővített tevékenységet jelent —, mindez pedig továbbra is ,nagyobb tettek’-re serkenti a gyülekezeteket.
20. a) Milyen buzdítást meríthetünk az 1979-es Évi Jelentés-ből? b) Hogyan cselekedjünk tehát az „élő reménységünk”-kel kapcsolatban?
20 Mindent összevetve, a szolgálati tevékenységről szóló 1979-es Évi Jelentés mindenütt alapos okot ad Jehova tanúinak az örvendezésre. Mindenkit arra kellene sarkallnia, hogy még teljesebb mértékben vegyen részt a ,nagyobb tettek’-ben, amíg idő van rá. Arra buzdítson minket, hogy „tartsunk ki . . . tántoríthatatlanul reménységünk nyilvános megvallásában”, hogy Jézus által mindig lehetőségünk legyen „Istennek . . . dicséret áldozatát bemutatni, ami az ő nevéről nyilvános kijelentést tevő ajkak gyümölcse”. (Zsid 10:23; 13:15) Igen, „élő reménység”-ünk bárcsak mindig ilyen valóságos lenne számunkra!