VÍZÖZÖN

Az emberek és az állatok tragikus pusztulása, melyet egy mindent elborító özönvíz okozott Noé napjaiban, i. e. 2370-ben. Ez volt az emberiség legnagyobb katasztrófája. Jehova idézte elő, mivel a gonosz emberek miatt a föld megtelt erőszakkal. Csupán az igazságos Noé és a családja – összesen nyolc lélek –, valamint a kiválasztott állatok élték túl egy hatalmas, ládához hasonló bárkának köszönhetően (1Mó 6:9–9:19; 1Pt 3:20; lásd: BÁRKA; NOÉ).

Nagysága: Az özönvíz nem csupán egy szokványos árvíz vagy felhőszakadás volt. A Bibliában használt görög szó az özönvízre, más néven vízözönre a ka·ta·kly·smosʹ, vagyis kataklizma (Lk 17:27, Rbi8, lábj.). A szokványos árvizek napokon belül leapadnak, az özönvíz viszont több mint egy évig tartott, és ennek a jelentős része a víz apadásával telt. Mennyire ésszerűtlen lenne azt feltételezni, hogy Noé az életéből mintegy 50 évet arra szánt volna, hogy egy kb. 40 000 m³ térfogatú hajót építsen, ha csupán egy viszonylag kis kiterjedésű árvizet kellett volna átvészelnie a családjával és néhány állattal együtt. Ha csak erről lett volna szó, akkor mi szükség volt arra, hogy „minden élő teremtményből, minden testből” bevigyen valamennyit a bárkába, hogy így „maradjon utódjuk az egész föld színén”? (1Mó 6:19; 7:3). Ez minden kétséget kizáróan egy világméretű vízözön volt, olyan, amilyenhez hasonló még nem történt azelőtt, és azóta sem. „A víz. . . olyannyira elárasztotta a földet, hogy ellepett minden magas hegyet az egész ég alatt. A víz tizenöt könyöknyivel [kb. 6,5 m] a hegyek fölé emelkedett, és ellepte azokat a víz” (1Mó 7:19, 20). „Minden test vége elérkezett előttem” – mondta Jehova. „Eltörlök a föld színéről minden élőlényt, amelyet alkottam.” És pontosan így is lett. „Minden, aminek az orrában az életerő lehelete működött, vagyis minden, ami a szárazföldön volt, meghalt. . . .csak Noé és azok maradtak életben, akik vele voltak a bárkában” (1Mó 6:13; 7:4, 22, 23).

Kezdete és hossza: A vízözön nem hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül érte az embereket. Évek kellettek a bárka felépítéséhez; ezt az időt Noé, ’az igazságosság prédikálója’ arra is felhasználta, hogy figyelmeztesse a gonosz kortársait (2Pt 2:5). Végül „Noé életének hatszázadik évében, a második hónapban, e hónap tizenhetedik napján” eljött a meghatározott idő. Noé és a családja bement a bárkába, bevittek ’hímet és nőstényt mindenféle testből’, valamint elegendő élelmet mindannyiuk számára, majd ’Jehova bezárta az ajtót’. Ezután „megnyíltak az egek zsilipjei” (1Mó 7:11, 16). „Negyven nap és negyven éjjel” szakadatlanul ömlött az eső az égből; „a víz még százötven napig árasztotta el a földet” (1Mó 7:4, 12, 24). Öt hónappal azután, hogy eleredt az eső, a bárka „megfeneklett az Ararát hegységben” (1Mó 8:4). Közel két és fél hónap kellett hozzá, hogy ’előtűnjenek a hegycsúcsok’ (1Mó 8:5). Majd három hónap múlva Noé eltávolította a bárka fedelét, és azt látta, hogy a víz szinte teljes egészében felszáradt a földről (1Mó 8:13). Kb. két hónappal később kinyitották az ajtót, és a vízözönt túlélő emberek meg állatok újra szárazföldre léphettek (1Mó 8:14–18).

Noé és a családja Noé életének 600. évében, a 2. hónapban (október-november), a 17. napon lépett be a bárkába (1Mó 7:11). Egy (360 napból álló) évvel később Noé életének 601. éve volt, a 2. hónap 17. napja. Tíz napra rá, amikor kijöttek a bárkából, a 2. hónap 27. napja volt. Vagyis összesen 370 napot, vagy nem egész 371 napot töltöttek a bárkában (1Mó 8:13, 14). Noé „hajónaplójából” úgy tűnik, hogy 30 napos hónapokkal számolt; 12 ilyen hónap összesen 360 napot tett ki. Így elkerülte a törtekkel való bonyolult számításokat, amelyekre akkor lett volna szüksége, ha szigorúan követi a holdhónapokat, hiszen egy holdhónap egy kicsivel több, mint 29 és ¹⁄2 napból áll. Az, hogy Noé valóban egyszerűbb módon számolta az időt, abból is nyilvánvaló, hogy a beszámoló szerint egy öt hónapos időszak 150 napból állt (1Mó 7:11, 24; 8:3, 4).

A víztömeg: Bizonyos személyek véleménye szerint, ha a légkör páratartalma hirtelen lecsapódna, és eső formájában a földre hullana, akkor az csupán néhány cm magasan borítaná be a föld felszínét. De akkor honnan származott ez a hatalmas víztömeg Noé napjaiban? A Mózes első könyvének beszámolója szerint Isten ezt mondta Noénak: „Én [Jehova] pedig vízözönt [vagy „égi óceánt”; héb.: mab·búlʹ] hozok a földre” (1Mó 6:17; Rbi8, lábj.). A következő fejezet leírja, mi történt: „feltört a hatalmas, mély vizek összes forrása, és megnyíltak az egek zsilipjei” (1Mó 7:11). A vízözön olyan nagyméretű volt, hogy a víz „ellepett minden magas hegyet az egész ég alatt” (1Mó 7:19).

Mi volt ez az „égi óceán”? A Mózes első könyvének teremtési beszámolója szerint Jehova a második „napon” a föld körül egy boltozatot hozott létre, melyet „égnek” nevezett el. Ez elválasztotta az alatta lévő vizeket, vagyis az óceánokat a felette lévőktől (1Mó 1:6–8). A boltozat feletti vizek nyilvánvalóan a teremtés második „napjától” kezdve a helyükön maradtak, amíg el nem érkezett az özönvíz ideje. Péter apostol is erről beszélt, amikor azt mondta, hogy az „egek régtől fogva voltak, és a föld is, amely szilárd tömegként emelkedett ki a vízből és a vizek között, az Isten szavára”. Az itt említett „egek” és az alattuk és felettük lévő vizek lettek felhasználva Isten szavára; „ezek által az akkori világ pusztulást szenvedett, amikor elárasztották vízzel” (2Pt 3:5, 6). Több magyarázat is napvilágot látott már arról, hogy a vizek hogyan maradhattak az ég fölött az özönvíz idejéig, és hogy milyen folyamatok idézték elő, hogy esőként a földre hulljanak. De ezek csupán elméletek. A Biblia csak annyit jelent ki, hogy Isten létrehozta a boltozatot és a felette lévő vizeket, valamint hogy előidézte a vízözönt a földön. Mivel Jehova mindenható, könnyen véghez tudta vinni mindezt.

A Mózes első könyve szerint a víz ellepett „minden magas hegyet”. Akkor hol van most ez a víztömeg? Nyilvánvalóan itt a földön. Úgy tartják, hogy volt idő, amikor az óceánok kisebbek voltak, a kontinensek pedig nagyobbak, mint most. Ezt tanúsítják azok a folyómedrek is, amelyek messze benyúlnak az óceánok alá. Az is figyelemre méltó, hogy a tudósok szerint a hegyek korábban sokkal kisebbek voltak, sőt néhány hegy a tenger alól emelkedett ki. A jelenlegi viszonyokról azt mondják, hogy „az óceánokban lévő víz térfogata tízszer akkora, mint a tengerszint feletti szárazföldé. Ha a szárazföldet egyenlő mértékben elegyengetnénk, akkor a víz mintegy 2,5 kilométer magasan beborítaná a földet” (National Geographic. 1945. január. 105. o.). Tehát azután, hogy a víz lehullott az égből, de még azelőtt, hogy kiemelkedtek volna a hegyek, lesüllyedt volna a tengerfenék, és kialakultak volna a sarki jégsapkák, elég víz volt ahhoz, hogy ellepjen „minden magas hegyet”, ahogyan az ihletett beszámoló írja (1Mó 7:19).

Hatása a földre: A vízözön nagy változásokat idézett elő a földön, például az emberek életideje nagyon gyorsan lecsökkent. Néhányan azt feltételezik, hogy az özönvíz előtt a boltozat feletti vizek részben elnyelték a káros sugarakat, és miután ezek a vizek eltűntek, megnőtt az emberi génekre káros kozmikus sugárzás mértéke a földön. Ám a Biblia nem mond semmit erről. Egyébként, ha valóban történt változás a sugárzás nagyságában, az hatással volt a radioaktív ¹⁴C létrejöttének mértékére, méghozzá annyira, hogy nem tekinthető megbízhatónak egyetlen radiokarbon-módszerrel meghatározott adat sem az özönvíz előtti időkből.

A ’mély vizek forrásainak’ hirtelen feltörésével és ’az egek zsilipjeinek’ megnyílásával mérhetetlenül sok millió tonna víz árasztotta el a földet (1Mó 7:11). Ez valószínűleg rengeteg változást idézett elő a föld felszínén. A földkéreg, amely viszonylag vékony, és nem mindenhol ugyanolyan vastagságú, egy több ezer kilométer átmérőjű képlékeny anyagon fekszik. A megnövekedett vízmennyiség súlya miatt alighanem hatalmas változások történtek a földkéregben. Idővel nyilván új hegyek jöttek létre, a régebbi hegyek magasabbak, a sekély tengerek mélyebbek lettek, és új partvonalak alakultak ki. Mindennek az lett az eredménye, hogy jelenleg a föld felszínének kb. 70 százalékát víz borítja. Talán a földkéregben végbement változások a felelősek sok geológiai jelenségért, például azért, hogy a partvonalak most magasabban fekszenek, mint egykor. Egyes becslések szerint csak a víznyomás „kb. 300 kg/cm²-nek” felelt meg, amely elegendő volt ahhoz, hogy gyorsan megkövesítse az elpusztult állatokat és növényeket. (Lásd: D. Patten: The Biblical Flood and the Ice Epoch. 1966, 62. o.)

Mi bizonyítja, hogy valóban volt egy világméretű vízözön?

Vannak egyéb lehetséges bizonyítékok is arra, hogy drasztikus változás történt a földön. Például mamutok és orrszarvúk maradványait találták meg a föld különböző részein. Néhányat szibériai hegyekben találtak meg, míg mások a szibériai és alaszkai jégbe fagyva maradtak fenn (KÉP: 1. köt. 328. o.). Egyes ilyen leleteknél megemésztetlen táplálékot találtak az állatok gyomrában, illetve előfordult az is, hogy a táplálék még a szájukban volt, és meg sem rágták, ami azt mutatja, hogy hirtelen pusztultak el. Az elefántagyar-kereskedelem alapján úgy becsülik, hogy több tízezer mamut csontját találták már meg. Ugyanabban a kőzetrétegben tárták fel több állat megkövesedett maradványát, például oroszlánokét, tigrisekét, medvékét és szarvasokét. Ez azt mutatja, hogy ezek az állatok egyszerre pusztultak el. Az ilyen leleteket néhányan megdönthetetlen és kézzelfogható bizonyítékoknak tartják, melyek azt mutatják, hogy a világméretű özönvíz következtében gyors klímaváltozás és hirtelen pusztulás következett be. Ám vannak, akik inkább olyan magyarázatokat fogadnak el, melyek szerint ezek az állatok nem egy világméretű katasztrófa miatt pusztultak el. Az özönvíz bekövetkeztének bizonyossága nem függ a megkövesedett vagy megfagyott állatok maradványaitól.

Az özönvízről szóló legendák: A túlélők biztosan nem tudtak elfelejteni egy olyan katasztrófát, mint a vízözön, amely elpusztította az egész akkori világot. Biztosan beszéltek róla a gyermekeiknek és a gyermekeik gyermekeinek is. 500 évvel a vízözön után Sém még mindig életben volt, és mesélni tudott az özönvízről a későbbi nemzedékeknek. Csupán tíz évvel Jákob születése előtt halt meg. Mózesnek a vízözönről szóló igaz beszámolója a Mózes első könyvében olvasható. Valamivel az özönvíz után, amikor az Istennel dacoló emberek meg akarták építeni Bábel tornyát, Jehova összezavarta a nyelvüket, és szétszórta őket „az egész föld színére” (1Mó 11:9). Teljesen természetes volt, hogy ezek az emberek megőrizték az özönvízről szóló történeteket, melyek később apáról fiúra szálltak. Nem csupán néhány történet maradt fenn a vízözönről, hanem feltehetően több száz. Ezek között vannak olyanok is, amelyek a világ különböző részein élő ősi népek hagyományaiban lelhetők fel. Mindezek határozottan azt bizonyítják, hogy ezeknek a népeknek közös az eredete, és hogy az őseik átélték az özönvizet (TÁBLÁZAT: 1. köt. 328. o.).

A különböző néphagyományok részét képező beszámolók több kiemelkedő pontban is egyeznek a bibliai beszámolóval: 1. volt menedék néhány túlélő számára; 2. a víz minden más élőlényt elpusztított; 3. egy maroknyi ember megmenekült. Az egyiptomiak, a görögök, a kínaiak, a Nagy-Britanniában élt druidák, a polinézek, az eszkimók, az afrikaiak, a hinduk és az indiánok mind-mind megőriztek özönvízről szóló történeteket. A The International Standard Bible Encyclopedia (2. köt. 319. o.) kijelenti: „Özönvízről szóló történetek szinte az összes népnél és törzsnél megtalálhatók. Bár a leggyakrabban az észak-amerikai, illetve az ázsiai kontinensen és a tőle délre eső szigeteken találkozunk vele, mindegyik kontinensen vannak ilyen legendák. Az ismert történetek száma összesen körülbelül 270-re tehető. . . Azt, hogy a földön mindenhol fellelhetők ezek a történetek, gyakran hozzák fel bizonyítékul arra, hogy egy özönvíz elpusztította az embereket a földön, és hogy az emberi faj egy helyről, sőt egy családból származik. Lehet, hogy nem mindegyik hagyomány szól ugyanarról az özönvízről, de a nagy többségük igen. Az a feltételezés, hogy ezek a történetek a misszionáriusoknak köszönhetően terjedtek el, nem állja meg a helyét, hiszen a legtöbbjét antropológusok gyűjtötték össze, akiknek nem az volt a céljuk, hogy igazolják a Bibliát. Ezenkívül fantázia szülte, pogány elemek szövik át őket, amelyek nyilvánvalóan abból erednek, hogy a pogány népek körében hosszú időn keresztül adták tovább ezeket. Sőt, néhány ilyen ősi történetet olyan emberek jegyeztek le, akik komoly ellenszenvet tápláltak a héber és keresztény hagyományokkal szemben” (G. Bromiley szerk.; 1982).

Bizonyos ősi népek (pl. Ausztráliában, Egyiptomban, a Fidzsi-szigeteken, a Társaság-szigeteken, Peruban, Mexikóban és máshol) egy olyan szokást is megtartottak, amely nagy valószínűség szerint az özönvízről szóló hagyományból eredt: novemberben tartották az ősök ünnepét, más néven a halottak napját. Ezek a szokások a vízözön által okozott pusztulás emlékét őrizték. C. Piazzi Smyth professzor Life and Work at the Great Pyramid c. könyve szerint Mexikóban ezt az ünnepet november 17-én tartották meg, mert „a hagyományuk szerint ezen a napon a világ korábban elpusztult; és attól rettegtek, hogy egy hasonló katasztrófa fogja elpusztítani az emberiséget egy körforgás végén” (Edinburgh, 1867, II. köt. 390–391. o.). A The Worship of the Dead c. könyv pedig a következőt írja: „A [halottak] ünnepét. . . mindenki azon a napon vagy majdnem azon a napon tartja meg, amikor a mózesi beszámoló szerint a vízözön történt, vagyis a második hónap tizenhetedik napján; ez a hónap nagyjából a mi novemberünknek felel meg” (J. Garnier; London, 1904, 4. o.). Érdekes, hogy a Biblia szerint az özönvíz „a második hónapban, e hónap tizenhetedik napján” kezdődött el (1Mó 7:11). A ’második hónap’ október második felének és november első felének felel meg a mi naptárunkban.

A Szentírás: Az ősi népek pogány hagyományainál még hitelesebb bizonyítékok a bibliaírók ihletett kijelentései, amelyek megerősítik, hogy a vízözön megtörtént. A Mózes első könyvének beszámolóján kívül csak egyszer fordul elő az a héber kifejezés, amelyet az özönvízre használnak (mab·búlʹ, vízözön), méghozzá Dávid énekében, ahol az olvasható Jehováról, hogy „a vízözönre helyezte” székét (Zs 29:10). Ám más bibliaírók utalnak Mózes első könyvének beszámolójára, és megerősítik a hitelességét; ilyen például Ézsaiás (Ézs 54:9). Ezékiel szintén megerősíti, hogy Noé történelmi személy volt (Ez 14:14, 18, 20). Péter a leveleiben sokszor utalt a vízözönről szóló beszámolóra (1Pt 3:20; 2Pt 2:5; 3:5, 6). Pál tanúskodik Noé nagy hitéről, mely abban nyilvánult meg, hogy a háznépe megmentésére bárkát épített (Héb 11:7). Lukács pedig a Messiás ősatyjai között említi meg Noét (Lk 3:36).

Még fontosabb az, hogy Jézus mit mondott arról az időről, amikor eljött a vízözön, ami Máté és Lukács beszámolójából derül ki. Ő nem csupán elismerte, hogy valóban megtörtént a vízözön, hanem képletes és prófétai jelentőséget is tulajdonított ezeknek a régen történt eseményeknek. Amikor a tanítványai azt kérdezték tőle, hogy ’mi lesz a jele a jelenlétének és a világrendszer befejezésének’, Jézus egyebek mellett ezt mondta: „Mert amilyenek a Noé napjai voltak, olyan lesz az Emberfiának jelenléte is. Mert amilyenek azokban a napokban voltak az emberek az özönvíz előtt: ettek és ittak, a férfiak nősültek, a nőket férjhez adták, addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába, és semmit nem vettek észre, mígnem eljött az özönvíz, és elsöpörte mindnyájukat, olyan lesz az Emberfiának jelenléte is” (Mt 24:3, 37–39; Lk 17:26, 27). Tehát az ihletett Szentírásban elegendő bizonyíték található a vízözönről szóló beszámoló hitelessége mellett. Nem csupán emberek hagyományain, ősi néphagyományokon vagy éppen geológiai és régészeti leleteken alapszik.